Magyar tükör (1921) - 5

habkönnyű és sósízű szellők által bejárt angliai versenypályákon,
apróvirágos kalapot és ultramarinkék cilindert hordó lordok és ladyk
szomszédságába; hol meg esőverte, varjúkárogásos, mélázó udvarházakba
Zemplén és Ung vármegyékbe képzeltem magam, – pedig sokszor voltam
társaságában. Reggeltől estig kilincseltek ajtaján a látogatók. Erdélyi
Gyula öreg magyar író totyogott körülötte piros lovászmellényben és
mindig újságalapítási tervekkel, sok ezer emberrel ismerkedett meg
hatvanöt esztendős koráig: mégis mindig egyedül volt. Zordan, komolyan,
megvetőleg, gőgösen egyedül: ami csak kevés embernek adatik meg a földi
életben. Sohasem érezte szükségét annak, hogy bárkit bevonjon
panaszaiba, legbensőbb életébe. Zárkózott és titokzatos volt, mint
valami ázsiai fejedelem, akit nyomban megbuktatnak alattvalói, amint
gyengeségen rajtakapják. Állítólag sohasem volt beteg, pedig sokat
szenvedett testi fájdalmaktól zárt ajtó mögött, amíg künn a zöldben
majális volt és az ifjú s elszánt szép pesti leányok arról ábrándoztak,
hogy megédesítik öregségét a magyar nábobnak. Anyagi gondja annyi sincs,
mint a perzsa sahnak, – pedig minden forintjáról tud.
És a magányosságban olyan látományai vannak, mint ideáljának: Széchenyi
Istvánnak. Bár elkerülte őt a döblingi alkonyat, Szemere csaknem oly
vátesze volt hazájának, mint ez a szentek vagy őrültek adománya. Már
évtized előtt elborúlva látja az ország pusztulását, a magyarság
romlását, az erkölcseit cserélő nemzet minden tünetét. Tehetetlenül,
egyedül áll az összeroskadó házban, hisz senkinek sincs ideje és kedve a
haza dolgaival törődni, – csak emlékezzünk, mint futottunk önös
érdekeink, apró céljaink, ma már nevetséges ambícióink után! Mindenki
szaladt az utcán, a városban, az életben, mintha nem akarná észrevenni a
haldokló ország sápadozó arcát. Szemere megindultan, máskor
elkeseredéssel, szinte kétségbeeséssel látta Magyarország rohanását
sírja felé. Nem akartuk meghallgatni aggodalmait. Egymásután írta
röpiratait, – de ez a kor nem volt a Széchenyi kora. Senki sem olvasta a
röpiratokat. A sajtónak legfeljebb egy vigyori mosolya volt a
proféciákra. Az ifjúság, akihez Szemere felebbezett, olyan romlott
kezdett lenni, mint az öregek. Napjainkban szinte könnybelábbad a
szemünk ennek a legendás férfiúnak vergődésén, aki nyitott szemmel látta
hazája romlását és nem segíthetett legszentebb szerelmén. Tréfa, gúny,
élc volt a jutalma a legromlottabb korszaktól, amely valaha volt
Magyarországon, amely a háborút előidézi. Mint Ninive felé a végzet: úgy
közeleg az öldöklések angyala az ország felé, már leszakadóban van az
ötesztendős éjszaka, amelynek hajnalodása előtt a csecsemőket is
meggyilkolják és Pest mulat, tobzódik, a bírák nem győzik elítélni a
csalókat, a vénasszonyok térdig érő szoknyát viselnek és esténként az
aszfalton táncol végig a bűn lidérclángja, mégsem eszmél senki. Csak egy
öreg úr ül magányos fogadói szobájában és látogatói előtt úgy szidja az
országot, mint a bokrot. „Kielégítetlen ambíciók“, gondoljuk magunkban
mi is, akik szeretjük.
Aztán felnyílott a lap a jóslatok könyvében és kezdődött a csontok
tördelése. (1919.)


Elveszett Miatyánk.
A zugligeti régi katonai temetőben a sisakos fejfa alatt azt mondja
magában a majór: „Már nem szeret…“ A kerepesi sírkertben a családi
kriptában hiába várja az egykori belvárosi polgár pazarló unokáját, hogy
meghúzogassa a fülét. Az édesanyák, a drága jó apák, a játékaik mellől
istenke kertjébe tévedt kisgyermekek egyedül maradnak azon az estén,
amelyre pedig már régen számítottak (mint az élők az ő karácsonyukra),
midőn boldog családi körben peregnek le az órák. A sokat szenvedett jó
hitvesek elhalaványodott, bús arcát, gondbaborult szívvel megvált apák
homlokát, karjainkban utolsót sóhajtó kedveseink emlékét nem
világíthatják meg a kis lámpások, gyertyácskák. Az este épen olyan bús a
temetőn, mint közönségesen.
A szenvedők, a gyászolók, a vesztesek: – mindnyájan, akik Magyarországon
átéltük a szörnyűséges éveket – ennek az estének komor sötétségével is
részletet fizetnek a megmérhetetlen adóból, amelyet a végzet a
magyarságra rótt. Már alig emlékezünk a régi halotti estékre, amelyek
oly szeretetteljesen bandukoltak be az őszi naptár lapjain, mint a
vigasztaló, jólelkű barátok gyengéd szavai szívünk gyásszal bevont
hajlékába… Már alig emlékszünk a temetőben töltött novemberi estékre,
midőn az avart, az ősz-piros fákat és a nyugodalmas sírhantokat a
lámpácskák, mécsesek százai világították.
A gyászmenet, amely a temetői feszületig vonult, ahol a karinges pap
vezérletével mindnyájan elmondtuk Miatyánkunkat, többé nem közeleg a
nedves, bús estében, mint az élők könyörgő küldöttsége a holtak boldog
nyugalmáért. A világosság, amely a nagyvárosi temetők kőfalai mögül
bőségesen omlott, mint egy nagyszabású ünnepély fénye, az ifjak
tisztelgése az ország nagy férfiainak hamvainál, a megsokasodott
temetőlátogatók meghatott mendegélése, az élők vetélkedése kedveseik
sírjainak megvilágításával, de még a kis falusi temetők barátkozó,
integető gyertyafényei is, midőn vonatunk a ködös tájon áthaladt: mindez
a felséges mult iránti tisztelet nyilvánítása volt.
Az élők megbecsülték halottaikban azt az életet, amelyet ők annakidején
éltek és természetesen: boldogabban élték, mint mi a magunkét. S
elmondjuk értük ez estén Miatyánkunkat, mert ők már átléptek azon a
sötét kapun, amelytől mi borzadozva húzódozunk. Bármi legyen is e kapun
túl, mi segítségére voltunk halottainknak ez estén a Miatyánkkal.
Bármilyen sors várt rájuk a másvilágon: mi eljöttünk hozzájuk az örök
siralomházba, hogy megújítsuk a gyönyörű mult időket, amelyek az ő
életüket körülragyogták, körülandalogták, lágyan hintáztatták, mielőtt a
siralmak házába jutottak. S ha megállottunk egy-egy sírkő előtt, amelyre
a kőfaragó vésője a mult század számjegyeit rótta fel, halkan
felsóhajtottunk: milyen boldog korszakban éltek ők…
A felséges mult, bár nem világítunk neki, megtalálja az utat a
temetőből a városba. Ezen az estén beszállingóznak otthonaikba a
boldogtalanok, akik a nemrégen elmúlt esztendők céltalanságában és
elmezavarodottságában ifjan, kínosan, erőszakosan lelték halálukat
(halovány arcuk bús szemrehányás, szomorú emlékezetük keserű vád
ellenünk, élvemaradottak ellen, mintha valamennyien részesei volnánk
ifjú halottaink meggyilkolásának), de eljönnek ez estén a boldog
halottak is a napról-napra tündéribbnek látszó tizenkilencedik
századból, akik békében s megerőltetés nélkül, energiájukat,
agyvelőjüket, munkakedvüket takarékosan beosztva éltek csöndes életet.
Megláttuk azokat az öreg embereket, akik télpiros arccal, izmosan, az
élettől késő vénségükre sem megerőltetve, rugalmas lélekkel és lábbal
mentek a kuglizóba, a budai korcsmába, a nyugdíjasok tisztára kefélt
cipőjében és kabátjában, mintha csak akkor kezdtek volna igazában az
élet örömeihez, midőn hivatali szolgálati évük betelt, hajuk kihullott
vagy megfehéredett.
Fájdalmas sorsa az emberiségnek, hogy évszázadról-évszázadra többet kell
dolgoznia, hogy helyét megőrizhesse, melegét és élelmét feltalálhassa a
kihűlő, mind ridegebbé váló földgolyón. Ők – a multszázadbeliek felényi
terhét sem vitték ennek a magyar életnek, amely napjainkban, a második
Mohács után alig elviselhető. Mit tudták ők, akiknek sikerült jóidőben
születni és meghalni, hogy milyen élete van most a magyarnak! A régi
pesti polgár, aki a maga girbe-gurba belvárosában halkan totyogott a
keskeny gyalogjárón és nyolcvanesztendős korában vett búcsút Pestjétől;
a vidéki ember, aki a maga házikójában gondtalanul nézett a farkastorkú
tél elé (csak a mindenkori lengedező vándorlók és lábujjhegyen didergő
vagabundok fütyörésztek a hidegtől, éhségtől) – a multszázadbeli magyar
ember jóval szegényebb volt tudományokban, dicsőségekben, emberi
jogokban, politikai szabadságokban, de volt mit ennie, volt tűzhelye,
volt jó tölgyfakoporsója, amelyben egy másik nemzedék elmúlását is
kivárhatta a föld alatt.
A nemzeti élet szelíd majálisa volt az eszméknek, vérbenforgó szemmel
senki sem járkált a városban éhségtől vagy politikától gyötörten, egy
tündérvilág volt a multszázadbeli magyar életének múldogálása, sírjukba
egy megelégedett lefolyású, csöndesen átlapozott, halkan szürcsölgetett,
békésen megemésztett életnek az emlékét vitték és a veteránzenekar
megnyugtatóan fujta a halotti marsot, amíg a temetésrendező befejezte
körülményes szertartását. Ó, felséges és tekintetes mult, aki
bandaszóval, egy szép élet langyosságából, a feltámadás törhetetlen
bizalmával és az el nem felejtés bizonyos hitével szállott sírba, a
magyar temetőkbe! Ó, nagyságos mult, aki jól tudta, hogy a halottak
karácsonyán nem feledkezik meg róluk az élő nemzedék, sírjaik
megvilágosodnak, hantjaikra érző szívek borulnak és a Miatyánkok a
gyertyák lángjaival együtt szálldosnak az ég felé… Az emlékezet
gyöngéden visszahívogatja őket a befűtött szobákba, az öregek
karosszékeibe, a családi kör szerető lámpafénye mellé, a homokként
szitáló álmokba, a tarka-barka elbeszélésekbe.
Mily jó volt a mult században éldegélni, csak tekintetes úrnak is és a
szörnyű esztendők bibliai bekövetkezése előtt a halotti papucsot
felvonni s benne elosonni… Lehetséges, hogy akkor is voltak
boldogtalanok, küzdelmesek, halálosan gyötröttek, de mi volt az ő
szenvedésük e korszak kínjaihoz mérten!
Ez a korszak mindenkinek adósa marad. A harcosoknak győzelem pálmájával,
a tudósoknak, az íróknak az elismerés jutalmával, az államférfiaknak az
építés örömével. Tüzelővel, élelemmel, a gyermekek tejével, a családi
élet csendjével, a férfiak munkakedvének kielégítésével. Az általános
adósságcsinálásban most adósok lettünk halottjainknak is a nekik járó
Miatyánkkal.


Esti olvasmányok.
Átjön a szomszédasszony esténkint, – csak nagykendőben, csak egy percre,
mint faluhelyen szokás, mikor elkövetkeznek ezek az ádventi idők, ezek a
karácsony-inneni esték, a szegény vándorlegényként bokázó, fütyörésző
szelek, a kályha melletti hosszadalmas üldögélések, a pipafüstbe való
csendeskedvű merengések: milyen jó volna most valóban falun, egy olyan
régi, vastagfalú, kevésablakú, bolthajtásos, birsalma-illatú házban,
amilyenben a gyermekkorunk telt el s a szél csak messziről hallatszik a
pusztán, mint menekülő vándorcigányok kocsija… Milyen kár volt annyi
időt elpazarolni a nagyvárosban, csaknem húsz esztendőt eltölteni
léhaságokkal, cigarettaszippantásnyi ambíciókkal, kedélytelen emberekkel
üldögélni, akiktől annyit sem tanultunk, mint a vasúti restauráció
vásárosaitól; milyen hiba volt a gőzfűtéssel és a villannyal
megismerkedni, amikor a petróleumlámpa a leghívebb barát és a kályhában
ropogó fa mondja a legszebb tündérmeséket, amelyeket az erdőn tanult.
(Vajjon a fejfák, sírkeresztek, amelyekkel mostanában a temető körül
tüzelnek: elmondják-e egykori gazdáik élettörténetét, amíg nagyokat
pattannak az élők mulattatására?)
Korán esteledik, a köd úgy eltakarja Pestet, mint a felejtés… Elővesszük
a „Víg cimbora“ naptárát, amelyet az 1902-ik évre adott ki Méhner
Vilmos. (Legalább is itt kellene tartani még az időnek, hogy némileg jól
érezhessük magunkat.) Ebben a kalendáriumban is keddi napra esett
Márton, mint az idén, de még akkor a hitközség hízott ludat vitt a bécsi
Burgba Ferenc Józsefnek, és a naptárakat arannyal, pirossal, zölddel,
kékkel nyomtatták. Annak a „Víg cimborának“, aki piros borral teli
pohárral köszönt a kalendárium borítékáról, olyan egészséges, nyár-színű
az arca, mintha örökké élne Méhner Vilmossal, a naptárkészítővel együtt.
Így is volt ez a régi Magyarországon, „Víg cimbora“ sírjukig kísérte a
kalendárium-vevőket, ő maga sohasem vénült… míg most az utóbbi években
aztán rákerült a sor. A naptár újabb évfolyamain már hiányzik az aranyos
nyomás, fakultak a színek, kopott, halovány a boríték. „Víg cimbora“ a
háború alatt évről-évre kopottabban jelent meg a naptáron. A nevetős
képű jegyző, a terjedelmes bíró, a csacsi-hasú plébános, a Blahánés
bíróné asszonyom, de még a pirosnyelvű komondor is, akik Víg cimbora
körül helyet foglalnak: évről-évre vénültek, szürkültek, rongyosodtak,
amint a nyomtatóműhelyekben hitványult a papir, a festék… Víg cimbora
körülbelül negyven esztendeig maradt meg pirosarcúnak, aranyosnak,
boldognak, nem bírt vele az idő: míg végre az utóbbi évek őt is
összetörték. Az idén tán már nem is látjuk viszont őt.
S hová lettek ők, a többiek a kalendáriomból, akik a magyar embert
körülvették, elmulattatták a téli estéken? Hová lett az a két barna
vadász, aki lőporszarvval derekán Nyílas havának képében, egy
szalmatetős kunyhó körül mutatkozik? Egyik mindig csak céloz a
fenyőfa-erdőre, a másik mind veri a töltényvesszőt a puskacsőbe… Míg
most ötven esztendő után nyugalomba küldte őket a korszak. Hova lett az
„öreg gazda“, aki évről-évre jóslatait közölte a kalendáriom margóján?
„Ha Mindszentkor hideg, Márton nem lesz hideg.“ – mondta az „öreg
gazda“, de manapság már senki sem hallgat rá. A „100 éves“ naptár, amely
pontosan jósolja ezt a mai cudar szelet, hová lett? A lugosi „Fehér
sas“-patika hirdetései, amelyek minden betegséget meggyógyítottak, hogy
szinte örökélet látszott biztosítottnak a vevőnek? Hová lett az adomázó
zsidó, cigány, Kövéri és Soványi, az aggszűz, a víg kántor? Hová lett a
régi Magyarország mosolya és hahotája, barnapiros arca, pocakja,
egészsége? – Köd van a szigeten, a fák eltávolodnak, mint szellemalakok.
Fát teszek tüzemre és nagyot hallgatok. (1919.)


A történelmi osztály.
Kedves, regényes és korszakunkat szép romantikával sugárzó ötletről
hallottam a napokban.
Egy mélyérzésű, magyar ember kigondolta, hogy egyesítsük a történelmi
Magyarország családjait, – hisz úgyis atyafiak vagyunk! – ne
feledkezzünk meg a királyválasztó, az ország fenntartását ezeresztendőn
át viselő magyar nemesség maradékairól, adjunk kenyeret, iskolát, pályát
az ősnemes családok fiainak, akik föld nélkül maradtak az apák
hibájából, az apák önfeláldozásából, a soha meg nem hálálható
nagylelkűségéből, midőn a magyar nemesség a mult században lemondott
mindenéről, hogy megmentse a magyarságot.
Nagyon érdekes jelensége korunknak, hogy ez a téma (amelyet egy
félszázadon keresztül szemérmetesen kerültek azok, akik mindenüket
feláldozták) most felbukkant az újjáalakuló Magyarország forrongásaiban.
Egy másodpercig olyan messzire lévő emberek alakjai tünedeznek fel
előttünk, mintha penzionált öreg katonákról volna szó, akik egykor
megnyerték a nemzet legnagyobb diadalát, – de vénségükre persze nem
törődik velük senki. A mai vulkánikus időjárás kellett ahhoz, hogy
felkotorja a csaknem századéve hamu alatt fekvő aranyat és értéket. A
magyarság végső nagy csatájának minden segedelmet összevonó erőfeszítése
lökte fel ezt a témát az elmúlt idők avarjából. A legnagyobb küzdelembe
induló magyarság tétova ötlete ez a mozdulat, amellyel az elfelejtett,
rozsdára ítélt, sokszor szinte kigúnyolt régi kardja után nyul a nemzet,
– a magyar nemességhez, amelyet hetven esztendőn át úgy elfelejtett,
mintha nem is mutatná a történelem ennek a nemességnek ezeresztendős
munkásságát.
Most valakinek végre eszébe jutott, hogy hol is van az a magyar
nemesség, amely annyi vészben, égzengésben, földindulásban fenntartotta
és védelmezte ezt a darab földet? Hol van az ezeresztendős erő, amely
levegőt, vizet, kenyeret, életet adott a négy folyam országának? Hol
vannak az ősök fiai, akiknek ereiben az Árpádok, Hunyadiak, Rákócziak
vérsejtjei keringenek, mint soha el nem múló éltetői a honszerelemnek,
az önfeláldozásnak? Hol van a magyar nemesség?
*
Az íróasztalomon egy arckép áll nagyon régen, Szemere Miklós arcképe; a
könyvespolcom legtetején, ahová csak a szállongó por ér, könyvek
feküsznek: Nagy Iván könyvei, amely könyvekben utoljára sorolja fel
származása szerint a magyar nemes családokat az egykori nógrádi
levéltáros. Jól tudjuk, hogy mennyi gúny és részvétlenség volt
osztályrésze Szemere Miklósnak, mert a legmodernebb huszadik században
is magyar nemességük szerint kezelte az embereket. Ő volt az utolsó
magyar ember az elmúlt évtizedekben, aki rendületlenül, szinte ázsiai
fanatizmussal hitte, hogy a magyar nemesség nem halt meg, ennek a
nemességnek örökké kell élni és újra királyt választani a Rákoson. Már
csak az udvari kancelláriában számít a nemesi próba a kamarási-kulcs
szempontjából, – Szemere Miklós úgy beszél, ír és cselekszik, mintha még
élne szerte a folyamok mentén, a hegyek ölén az a negyvenezer magyar
nemes, aki a honfoglalás óta fenntartója volt az országnak. Az ő ideálja
volt (mint most e mélyérzésű kortársunké), hogy a magyar nemesség ne
hagyja szétforgácsolni testét, ne mondjon le végleg, ezeresztendő
fáradtságával a honfenntartó jogáról… „Lesz még királyválasztás
Magyarországon!“ – mondta jövőbe látó hangsúllyal. – És íme közeleg a
királyválasztás ideje, egy gyönge hang már hívogatja is a magyar
nemességet. Ki tudja, meghallják-e, megértik-e a maradékok, hogy alig
hetven esztendő elmúltával vissza kell térniök a felejtésből, a
nyugalomba vonulásból?
Csak most látjuk, a nagy veszedelem tisztánlátásában, hogy e történelmi
napokban, midőn minden percben megnyílhat alattunk a föld, mily szükség
van a bölcs, nyugodt, mondjuk: maradi erényekre, mily életetadó a
mérséklet a sietésben, az elgondolkozás a zűrzavarban, a pipafüstnek
zavartalan fodra a viharban… Most látjuk, hogy mily bölcsek voltak
őseink, mily magasztosak apáink, mily sugárzó érzésűek nemeseink, akik
ezer esztendőn át megőrizték ezt a földet. Hol van hát az a sokszor
gúnyolt, figurázott magyar nemesség, amely ennek a nemzetnek
fundamentuma és bástyája volt?
Ó, ha elindulnának a Nagy Iván könyveiből az ősi nevek viselői
(mindegyik név egy darab hazai történelem), ha jönnének a messziségekből
lóháton és gyalog, forsponton vagy delizsáncon (hisz ez mind
alkalmatosabb az utazáshoz, mint a vonat), ha összegyülekeznének a
Rákoson a zászlók repkedő nyelvei alatt: mily szomorú volna a
viszontlátás! Hetvenesztendő szegénysége, meg nem érettsége,
elhidegülése az arcokon és a szívekben. Már régen nem élnek az öregek,
akik a magyar nemesi kötelességekre nevelték az ifjakat. A régi királyok
pecsétes leveleit megették az egerek, az egykor vérrel szerzett neveket
mások viselik, az ősök sírjait idegen eke szántja fel, a legközelebbi
atyafiak, a századokon át volt szomszédok nem ismerik fel egymást, a
süvegek alatt bojtorjánozó gondolatokat idegen földről hozta az idegen
szél, a kézszorításban, a baráti szóban alig van erő és a történelmi
hivatás, amely oly bőségesen buzgott minden magyar nemes emberben, hogy
egyenlőnek érezte magát a királlyal (nem lehetett tudni, mikor kapja
vissza a nemzet régi királyválasztási jogát, amikor király lehet a
legkisebb nemesből is), a történelmi hivatás átalakult érvényesülési,
kenyérszerző küldetéssé, amelynek alapján az ezeresztendő óta itt élő
magyar helyet kér magának az országában.
A mélyérzésű álmodozó is, aki most bizonyos szövetséget, régi rokonsági
felújítást tervez a magyar nemesi familiák között: ugyancsak nem akarhat
egyebet, mint pályát és megélhetést biztosítani a nemesi családok
fiainak. Az egykori Teréziánum, a Ludovika-Akadémia, a minisztériumok, a
vármegyék, amelyek eddig szívesen befogadták a nemes ifjakat: a kis
Magyarországban aligha tölthetnék be a régi feladatot. Az apáknak új
pályákról kell gondoskodni fiaik részére. S többet ne is várjunk ez új
egyesüléstől. Elég furcsa álom kószál most a magyarok között, amely
álmokon idő múltával mosolygunk vagy szégyenkezünk. Ne ábrándozzunk,
hogy a régi alakban kiléphetnénk önként választott sírboltunkból, magyar
nemesek! Sőt egészen új alakot kell öltenünk, – az éjjel és nappal
dolgozó, csupán a megélhetéssel törődő, a tízkörömmel verejtékes munkát
végző magyar alakját – hogy életben maradhassunk. Hetven esztendeig kell
dolgozni minden magyar nemes embernek, hogy helyrehozza a hibákat,
amelyeket hetven esztendő alatt elkövettünk.