Magyar tükör (1921) - 1

KRÚDY GYULA
MAGYAR TÜKÖR
(1921)



BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1921
10179. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.


Az égett emberhez.
Ne hajtsd búbánatnak fejed, jó magyarom; amit elvettek tőled a
hegyszorosban, ahová bekergettek a viszontagságok, balsorsok: amit
elvett a rossz szomszéd, nem veszett el, mert nem rejtheti el sehová,
mint a lopott subát, nem áshatja a föld alá, mint az orgazda a kincset,
el nem viheti helyéről, hogy túladjon rajta, mint az elkötött lovat a
vásárban… Helyén marad minden. Ott állnak a tornyok, a városok, a hidak,
ahol tegnap állottak. A temetőkből nem űzhetik ki ősi halottainkat, de
még a házakból sem eleven testvéreinket. Nem mondhatják a dicsőséges
korok harangjainak, hogy másképen konduljanak a mennybéli szentekről
elnevezett templomok felett, mint talán II. Rákóczi Ferenc alatt
kondultak; nem mondhatják az óráknak, hogy más időt mutassanak, és nem,
az elrejtett szíveknek, hogy ne érezzenek; nem fordíthatják ki a
gondolatot, az álmot, de még a szót sem, amelyre mától fogva titkon, de
halálos komolysággal tanítják a megszületendő gyermekeket; nem
tilthatják meg az imádságot, amely évről-évre lázadozóbb, hogy végül
megostromolja az eget; nem égethetik el a Károlyi Gáspár bibliájából Jób
szenvedéseit, nem semmisíthetik meg Vörösmarty verseit; nem törölhetik a
memóriákból ezer esztendő históriáját, sem a kálvinisták zsoltárait; nem
tehetnek semmit, hogy Szűz Mária elvegye pártfogását a szegény
magyaroktól; nem mondhatják, hogy Petőfi meghalt, és nem kelhetnek
versenyre a magyar kultúrával, amely bizonyosan fokozott mértékben,
minden erők megfeszítésével, minden gyümölcsöző energia felhasználásával
lendül új fejlődésnek, hisz olyan szegények lettünk, hogy a tihanyi
kecskekörmöt is meg kell ezentúl becsülnünk.
Nem lesznek ágyúink, nem maradnak fegyvereink, se gazdag bányáink,
szövőgépeink, fürészmalmaink, aranyzúzót hajtó hegyi folyóink, sem
merengő várromjaink, piros háztetős felvidékeink, karácsonyfaerdőink, a
határszél felé kanyargó fehér országutaink, – de velünk a lelkünk, a
magyarok lelke, amelynek nincsen új országhatára, új vámsorompója, mert
az elmegy a fináncok orra előtt a széllel, amely a magyar nevű virágok
és fák hímporát is hátán hordja egyik határból a másikba; velünk a
költészetünk, amely a folyók habjainak sarkantyúpengésével szökik át az
idegen vámosok hídjai alatt; velünk a jövendő, amely ott ragyog
ugyanazon csillagsugárban, amelyet a kecskeméti pusztákon és az erdélyi
havasok között egyformán látunk. Velünk az Istenbe vetett bizodalom,
hogy zengő nyelvünket tündérek szőtték, nagyszakállú táltosok énekelték,
kobzosok pengették, Tisza selyemvize susogta, Kárpát mennydörögte,
tatár-török nem bírta, magyar költő kis mécsvilágánál imádkozva
idézgette, mint az aranyvarázsló az ő szellemeit. Ezt a nyelvet nem
tanulhatja meg más igazi kottáján, csak aki itt született. Ezt a nyelvet
nem felejtheti el, aki benne nevelkedett, bár kezét-lábát bilincsbe
verik.
Ne hajtsd búbánatnak fejed, jó magyarom, hiszen amit elvettek tőlünk,
miénk marad. Nagy a lopott süveg a szomszéd fején, nem viselheti még
éjszaka sem.
Csak egy kőhajításnyira leszünk testvéreinktől és mindig hallják a
hangunkat, a szívünk dobogását, a lélegzetvételünket, amint a tömlöc
falán át mi is mindvégig halljuk az ő sóhajtásukat. Mintha a rabbá tett
hitvest akarnák kényszeríteni, hogy felejtse el az ő hites jó urát.
Mintha a gyermekkel akarnák elhitetni, hogy édesanyja nem szereti őt.
Mintha az egy tőről fakadt virágoknak mondanák, hogy ne érezzék egymást.
Mintha a Göncölszekeréből szednék ki a csillagokat és azt mondanák
nekik, hogy többé nem tartoznak egymáshoz.
*
Most legalább látjuk, hogy mik voltunk, kik voltunk, amíg a magunk urai
voltunk Szűz Mária palástja védelmében. Most látjuk, hogy nem becsültük
meg magunkat, mostohák voltunk hegyvidéki, messze élő testvéreinkhez,
nem hallgattunk a furulyaszóra, amely vérszerint való hűséggel hangzott
a Kárpátról, a Királyhágóról, nem is nagyon tudtuk, hogy kik laknak ott,
ahol a bércek kezdődnek…
Most látjuk ellutrizott, a sors kockájára dobott boldog gazdagságunkat,
koldusbotra juttatott szépszámú, derék családunkat, lefitymált
határszéli rokonságunkat, adófizető alanynak taksált messzi
atyafiságunkat. Most sírunk Kartágó romjain, a veszendő, elárvult
Magyarország felett, amikor az ország négy tája felől temetésre szólnak
a harangok. A latrok osztoznak a megfeszített köpenyegén.
*
A lelkiismeret furdaló hangján át azonban még mást is hallhat a leégett
magyar. Elszerencsétlenedett, félárvaságra jutott gyermekei között tán
észreveszi most a legreményteljesebbet, akinek tegnap még hamupipőke
módjára sarokban volt a helye. Észreveheti, hogy minden gazdagság, nagy
hatalom, önérzet mulandó, csak a kultúra örök. A kultúrát nem bírhatja
le még a háború sárkánya sem. A kultúra nem éghet el, mint a vetés;
főnixmadárként megszépülve, megnemesedve menekül meg a tűzvészből. A
nincstelen országnak azért nem kell koldusbotot venni a kezébe, mert
maradt kultúrája, amely ezentúl pótolja bányáit és várait. A javaitól,
kincseitől megfosztott nemzet új hódításait a szorgalmasan percegő
írótollakra is bízhatja. Az irodalom, a tudomány, a költészet és a
művészet az, ami ezentúl a nem csüggedt magyarság sorsmotorja lehet.
Ezek a lenézett élesfogú egérkék szabadítják ki talán bilincseiből az
oroszlánt. A közömbös vállvonogatás, amelyben eddig a nemzeti
irodalomnak része volt, most majd csendes csodálkozássá áhít. A kis
betűk átmennek, mint a fecskerajok a tömlöcfalakon, a dalok átszökdösnek
a fellegekkel a hegyhátakon, az új légátusok pedig kifúrt
vándorbotjaikban viszik tova a magyar tudományt. Emelhetnek falakat az
egykori és mostani Magyarország közé az idegen kezek: a delizsáncok
megtalálják a gázlókat a folyókon, a vándorlegények átúsznak a vizen a
csillagtalan éjszakán, erdők, hágók, ormok medvejárt ösvényein viszik a
tarisznyákban az új csittvári krónikákat, az új dalokat és új
tudományokat, amelyeket az anyaország küldözget rabgyermekeinek.


Ének a végekről.
Hallottátok már a felvidéki harangokat?
Milyen másképen szólnak a harangok a Felvidéken, mint az Alföldön!
Középkorias csengésükben történelmi zenekarok szólalnak meg,
kifinomodott hangjukra mindenféle látományok tűnnek fel szemeink előtt,
az ó-tornyok körül eszünkbe jutnak hazánk históriájából való jelenetek;
minden harangütés egy varázsló szó, amely csengve, zengve, énekelve mond
el borongó századokból való történeteket. Az ember egyszerre közelebb
érzi magát nemzeti históriájához, mikor a felvidéki városok harangjait
hallja: ősei is ugyanezen harangokat hallották, midőn az akkor még új
kockaköveken a templom felé lépegettek, keresztet vetettek,
felfohászkodtak és ugyanezen harangok gyönyörű zenéje mellett elvonultak
a város falai közül, hogy itt hagyják nekünk izgalmas vagy szomorú
történetüket, egy nevet vagy egy évszámot a múlt időkből. – Ha sohasem
jutna eszünkbe drágalátos történelmi multunk: a felvidéki harangok
szavára megelevenedik minden iskolai olvasmány, regény, tanultság, amit
hazánk történelméből szívünkbe zártunk. A harangöntők tán több ezüstöt
és aranyat kevertek a rézhez, mikor ezeket a harangokat öntötték. Vagy
talán az ősök lelke, fohászkodása, sóhajtása, öröme belévegyült a
harangok hangjába, mint egy örökös visszhang? Bármint múlik az idő, a
felvidéki harangok mindig a magyar középkorról beszélnek, mert akkor
tanulták meg az első hangot, amelyet kiejtettek.
Az érc-zászlók a toronytetőn pontosan mutatják a hegyekből fujdogáló
szelek irányát, a városházán a pecsétes levelek megmondják, hogy ki a
király Magyarországon, a városi zenekar, amely néhol bányászok
társaságából, máshol zenekedvelő polgárokból alakul: minden ünnepélyes
alkalommal elfujja a Himnuszt vagy a Rákóczit, olyan meghatottsággal,
mintha az egykori magyar királyság mind a négy folyama mellől Késmárkra
irányodna minden figyelem: mily zenedarabokat játszik Szent István
napján a tűzoltózenekar?
Takácsok szövőgépe kattog a téli délután kékségébe borult házikókból,
amely szövőszékeken egykor Krisztus urunk ingecskéjét szőtték, hogy
örökké az tartson s együtt növekedjen a gyermekkel… Aranymívesek,
régiségkereskedők, hímzéssel foglalkozó iparosok maradtak itt a
középkorból, akik oly szerelmesei mesterségüknek, mint messzi őseik,
akik a két királyságban (a lengyelben is) megbecsültették a szepességi
ipart. A fensíkon, amelyet a Tátra merőlegesen határol, mint valami
operai díszlet: furmányosok nyargalnak a gránic felé tokaji borral,
bélai borovicskával, vászonnal és felpirul az arcuk a meghatottságtól,
ha magyar nyelven szól hozzájuk az utazó. Ez az a táj, az egykori
szepesi grófság, ahol a lakosok mélyen megemelintették a kalapjukat a
magyar szó előtt. Mintha szegény leány ment volna dúsgazdag emberhez:
olyan büszkék voltak hatalmas urukra, Magyarországra a Poprád partjain.
A késmárki tornyok csengő, csilingelő, az örökös szélben foszladozott
melódiájú harangszava, óraütése a pergő magyar történelem számára
jelezte az elmúló órákat, esztendőket, – mintha a közelben állottak
volna a krónikások, akik minden alkalommal feljegyzik a Szepesség
hűségét a gyönyörű Magyarország iránt. Szegény lány volt ő, akinek
ártatlansága és hűsége a hozománya.
E hegyes háztetők alatt, vasrácsos ablakok körül, döngő kapuboltozatok
mögött olyan magyarok laknak, akik életük büszkeségét, létezésük
pompáját, szívdobogásuknak egészségességét, lelküknek minden reménységét
abba a hitükbe vetették, hogy van valahol egy igen hatalmas,
mindenekfölött való magyar állam, amely dicsőséges kezével sujthat és
felemelhet. A hivatalnok-ünnepeket itt oly pontosan megtartották, mintha
a mindenkori kormányelnök aggodalmasan várná a jelentést a késmárkiak
viselkedéséről, a március tizenötödiki nap csaknem olyan ünnepnek
számított, mint a karácsony, mindenki a legjobb ruháját öltötte magára a
koronázás évfordulóján és a városi notabilitások ősz vagy kopasz
fejükkel megindultan bólongattak, mikor a polgármester a Méze-kertben
(rossz idő esetén a két kövér asszonyok vendégfogadójában) poharát
Ferenc Józsefre emelte. A városháza tanácstermében Ferenc József képe
uralkodott talpig olajban, piros huszárnadrágban és mielőtt a havasi
legelők bérbeadásáról határoztak volna a lojális szenátorok, talán
némelyiknek megfordult a fejében, hogy mit szólna a tanácsi határozathoz
őfelsége.
Ebben a városban minden utcakő, minden cégtábla a boltok fölött, minden
hang a piarcon vagy a gyülekezetben arról beszélt, hogy a leghatalmasabb
nemzet a világon a magyar, amelyhez tartozni dicsőséges és jövedelmező
állapot. A romjaiban andalgó Thököly-vár mögött alföldi diákok tanulták
a leckét, a hársfaleveles promenádon karöltve sétálgató
_cipcer_-kisasszonyok tüntetőleg és hangosan fitogtatták a magyar szót,
a kis vasúti állomáson az esti vonat beérkezésekor korzózó hölgyek (a
városban egyetlen aszfalttal borított területen), amíg ropogva sétáltak,
magyar dalokat dúdolgattak, hogy a szárnyvonal masinisztája szívesen
időzött a késmárki állomáson. Csak messze, a külső utcákban maradt meg
egy-egy tábla, amely német szóval emlékezetben tartotta az utca régi
nevét, kérkedve, büszkén magyarul beszélt itt mindenki, ha a bérkocsisok
idegeneket hoztak az állomásról, a tánciskolában nemzeti öltözetben
jelentek meg a legjobb táncosnők, az öreg boltosok szégyenkezve hívták
elő fiukat vagy lányukat, ha a vevő magyarul szólalt meg. Még a városi
dobos is magyarul proklamálta mondanivalóit a külső telkeken és csak
suttyomban mondogatta el az öreg tótoknak anyanyelvükön a proklamáció
tartalmát.
És a líceumban keménykötésű, soviniszta, többnyire függetlenségi érzelmű
professzorok nevelték az ifjúságot, mintha megbizatásukat még Rákóczi
Ferenctől vagy legalább is Kossuth Lajostól nyerték volna az ifjú szívek
felvilágosítására. Sehol Magyarországon nem szavalták bensőségesebb
meggyőződéssel Vörösmarty és Petőfi költeményeit, mint a líceum
önképzőkörében. Csak emlékezzetek, alföldi magyarok, kik néhány ifjú
esztendőtöket Késmárkon vagy más szepességi iskolában töltöttétek, mily
rajongása és földöntúli tisztelete volt itt a magyarságnak. Nemzetet a
végeken még nem imádtak úgy magyar hozzátartozói, mint itt, hideg,
hosszútelű, havas északon imádták a magyarságot szerény, félig-meddig
mostoha fiai, a szepességiek, a Kárpát fagyot és nélkülözést termő
fensíkján. Az esztendő nagyobbik felét mély csendességben élte át itt a
lakosság a fürészporral betömött ablakok mögött, félméteres hóval
borított háztetők alatt. A borzalmas kárpáti tél foga alatt megroppantak
a fenyőerdők, méteres hó borította a piarcot, a vicinális-vonat napokig
adós maradt a pesti újságokkal, idegen hétszámra nem érkezett a szép
Magyarországból e tájra, ám a diákok bálján, amelyet Vízkeresztkor
tartottak, a tűzoltó-zenekar szinte fáradhatatlanul fújta el
számtalanszor a Rákóczi-indulót, amelyre az ifjúság táncolt s az öregek
könnyes szemmel bólongattak.
Most már a szélvész fújja a tárogatót a Thököly-vár bedőlt ablakain át.


A peleskei jegyző útján.
Párisban nem tudják, hogy a szatmármegyei nemesség atyafiságban, vagy
legalább is komaságban van a bihariakkal, a szilágyiakkal, akiket most
elrekesztenek egymástól az új térképen?
Bizonyosan nem tudják Párisban, hogy itt egy nagy darab földön egy
magyar család lakik (a híres köznemesség maradékai), mert ha tudják,
máshol állították volna fel a határt. A mostani határ annyira nem
számíthat, mint a falusi házak között levő garád (amelyet ezen a vidéken
sárból építenek és góréval, náddal födnek be). A garádon átbeszélget a
szomszéd, még a pipáját is odaát füstölteti, áthajlik a leány dereka,
átnyúlik a kikapós menyecske két teli karja, átpörög a vénasszony
nyelve. Csirke, tyúk átbúvik, házőrző eb itt csinálja magának az utat,
amelyen kiugrik… Hát ilyen az a határ, amelyet a magyarok és magyarok
közé vonnak kelet felé. Nem kell búsulni, hogy magja vész az atyafiságos
érzelemnek, az évszázados komaságnak, testvériségnek. Csak hadd mondják
Párisban, hogy Szilágyban, Biharban, Szatmárban ezentúl románok laknak.
Jóízűen mosolyog ezen a magyar ember, mintha adomát hallana a
Lidérc-kalendáriomból. Kund hadnagy ereszkedett erre hadaival, amikor a
tiszai nádasok Nagyváradig tartottak, tiszai csíkot fogtak a lápból
Szatmár alatt és a Nyirség, Hortobágy, ecsedi láp egy sátoralja birtoka
volt. Árpád valahol a Dunántúl ütötte fel vezéri zászlaját, a hadnagyok
a Tiszántúl a saját szakállukra és bölcsességükre kalandoztak.
Ugyanazok a kezek emelték a nyirségi földvárat, amelyek a biharit.
Századokon át szaporodott itt a honfoglaló magyarság. Messzire nem
mehetett. Nem engedte a Tisza, a Királyhágó, ugyanazon földön legeltette
barmát, építette házát, az új királyok legfeljebb megerősítették a régi
nemesi leveleket. Itt volt a legerősebb a köznemesség az országban, mert
minden ember a honfoglalásból maradt itt. Még országgyűlést is
tartottak. Jó magyarság ez, amely megmaradott őseredeti alakjában, mint
a farkas, mely a nádasokat járja. A férfiak inkább csontosak, szívósak,
szárazak, nem igen elhízottak, mint másfelé az Alföldön. Az árvízzel,
alkotmánnyal, honfibúval való küzdelemben megszíjjasodtak az inaik. Kis
termetükkel, fekete gubájukban, magyaros bundájukban reggeltől napestig
guggolnak a rázós szekér oldalán. Gyalogszerrel is elbaktatnak nagy
messziségekbe. A nevét mind le tudja írni, mert magyar nemes. Az
udvarházakban arról beszélgetnek, hogy ősi alkotmányunk szerint minden
magyar nemes ember egyenrangú a királlyal és így az új királyválasztó
gyűlésen kikiálthatnák akár Költsey Pált királynak, de lehetne a király
tyukodi ember, de semmiesetre se kenézlői, mert az kún maradék.
A legjobb magyarság lakik a Felső-Tiszától a Körösig, amelyet most
Romániának akarnak nevezni. A peleskei nótárius eleven alakban jár-kel
itt napjainkban is az eldugott falvakban. A magyar históriai arcok
lépten-nyomon feltünedeznek előttünk a náddal fedett házakban.
Bocskay-képű kisnemesek őgyelegnek a szatmári hetivásáron,
Rákóczi-arculatú férfiak egykedvűen nézik a tornácról a kocsin utazó
küzdelmét a kerékagyig érő sárral, az öregebb emberek az én
gyermekkoromban még fésűt viselnek a hajukban, a kántorok Arany János
pipás kántorai és „nemes, nemzetes és vitézlő“ prédikátumot vésnek a
fejfára, mert a temetőben ez a divat. Magyarság, amely századéveken át
egyetlen férfias örömét az alkotmányos harcokban, követválasztásokban
élte, ha épen nem volt háború. Magyarság, amelyben legerősebben élt a
jogérzet, amely mintha a honfoglalás óta maradt volna itt e tájon. Ezt a
magyarságot akarják elszakítani az anyaországtól, amelynek „első
foglalásból“ való földjei feltalálhatók minden határban, ahonnan a
legtöbb nemes embert mutatta ki az egykori nógrádi levéltáros, Nagy
Iván. Ahol minden ember ügyvéd, politikus születésénél fogva, amikor a
legénytoll kiütött állán. Itt akarják elhitetni a világgal, hogy
Nagy-Károlynál végződik Magyarország. (A nyirségieknek mindig
szerencséjük volt. Még a Tisza is jobban áradt a Szamos felé.)
A köd, amely így télidőben együtt füstölög a kémények
foghagymás-füstjével: darab időre eltakarhatja előlünk az apró falvakat,
a két- meg háromszáz esztendős évszámokat a háztetők kéményein, a
történelmi redőzetű arcokat, a szép öregembereket, akik oly bölcsek és
tapasztaltak, mintha Bocskay óta élnének egyfolytában és már semmin sem
csodálkoznak, semmitől sem félnek, mert századokon át megismerhették
nemzetüket… A dér, a fagy, a hó, amely erős télen járhatatlanná teszi
errefelé az utakat, hogy a vendégszerető gazda az orrossal kénytelen
önmagát felköszönteni jóravaló vendég hiányában, majd elmúlik;
elindulhat a híres jegyző Gvadányi országútján; Bessenyei összeomlott
kuriáján nemcsak az éjféli kísértetjárásban hangzik magyar szó és a
szatmári piarcon a jézustársaságbeli atyák ismét sétálni viszik a kis
magyar fiúkat, akiket itt a legnagyobb gonddal nevelgettek. – Máskor is
volt tél, máskor is elmaradt a postakocsi, a nagy havakban hetekig élte
a maga elgondolkozó, tűnődő életét a falusi magyar, amikor bibliát vagy
Horáciust olvasott. Ez a tél talán hosszabb lesz, mint a régi telek. De
egyszer felszáll a köd a fehér nádasok felett, a lápokon kinyílik a
sokszínű flóra, a kanyargó országúton, a feszület mellett peregve elhajt
egy könnyű szekér, amelyről kis gubás ember ugrik le a hírrel: megint
csak Magyarország vagyunk… Talán mire a fecsegő nyirfák ezüst
pecsétviaszkot ütnek üvegzöld leveleikre, talán mikor a búskomoly, vén,
emberképű fűzfák a folyók partján hosszú ujjaikra finom csipkét szednek,
mire az áradó vizek elviszik az emberek rossz indulatait… a keresztútra
napraforgót ültetnek, mert ő mutatja a vegyesnyelvű vidékeken a magyar
falvakat. Az emberek megdörzsölik a szemüket:
– Milyen rosszat álmodtunk!


A nemzet lelke északkeleten.
Északkeleten, ahol a hegyszorosokat mutatja a térkép, amely
hegycsúcsokon át egykor a magyarok bevonultak a turulmadár után és
hegyhátról, őserdőből, történelmi völgyekből lefelé ereszkednek, míg a
tokaji Kopasz-hegy ormáról megpillantják a kanyargó Tiszát, amely oly
szeszélyesen fut a síkságon, mint hullámai között a jókedvű magyar hal:
a kecsege, megpillantják a tiszai nádasokon túl elterülő Kanaánt, a
folyókkal négyszögekre osztott Alföldet… északkeleten, az ázsiai úton
rabságba vetett testvéreink várják a szabadulást. Sátoraljaújhelyen túl
lakó magyarság, a békében is legszegényebb magyar sátoralja: idegen
igában nyög, mert gazdag testvérei háborút kezdtek. Mintha a
mostohagyermek fizetne az édesgyermeki adósságáért. Ungvár, Munkács,
Eperjes, Máramarossziget, amely helyek a magyar történelemnek mindig a
bánatos, veszteségteljes lapjain szerepelnek; – itt voltak „Rákóczi
földjei“, ahonnan elment minden épkézláb ember, amikor a gazda fegyvert
fogott (a vonat ma is körülbelül egy óra hosszáig iramodik népmondák,
legendák, regék tájképei között, az egykori Rákóczi-birtokon); az
eperjesi havas háztetők, a januárban hóviharos piarc, az öreg templom
már látták Karaffát, de látták a branyiszkói csatába farsangi bálból
hadrakelő honvédtiszteket; a galíciai piócák ennek a szegény népnek
sovány lábszáraiba kapaszkodtak először és a világháború hitregéhez
hasonlatos kárpáti harca (amikor még a nemzet lelke harcolt, hisz
területét, testét védelmezte 1914 borzalmas telén Duklánál és a többi
hegyszorosoknál), ezen a tájon gázolta még inkább a szegénységbe a
földhöz ragadt népet, – szinte a történelem könyvébe kell felírni, ha
egy falusi gazda disznót ölhetett ezen a télen… Ungvár, Munkács,
Eperjes, Máramarossziget: a magyarság történelmi kálváriájának
imádkozó-lépcsői. Talán most jutottak a krisztusi kálvária legutolsó
stációjához, midőn az történik velük, ami ezer esztendő előtt sohasem,
végleg elszakítani akarják a nemzet lelkét a nemzet testétől, középkori
kegyetlenséggel és eszeveszett hatalmi erőszakkal tépik ki az itteni
magyarok szívét a gyűlölet tüzes harapófogóival, mintha Karaffa
ítélkezne napjainkban is az eperjesi piarcon, Giskra hordóvárai
rejtőzködnének a hegyi utak mellett… de nincs többé Mátyás, akit
várhatnának.
Északkeleten, ahol az őserdőkben az ezeresztendős fáknak az alkonyi
homályban olyan alakjuk van, mintha fiatalkorukban megcsodáltak volna
(terhes ifjú asszony módjára) egy medvére vadászó Árpád-királyt, akinek
arca a fa kérgébe vésődött, napjainkban is irtja a fát a rutén, de
visszhangos fejszecsapásai többé nem vonják szemeink elé a történelmi
képeket, amikor a honfoglaló magyaroknak, a kétkerekű szekereknek,
táltosok fehér lovának, ázsiai, hosszúfarkú lovakon érkező hét
sátoraljának vágták az utat ezek a fejszék…
Északkeleten, ahol a Tisza forrásai úgy buggyantak ki a hegyekből, mint
a gazdag, vérbőséges magyarságnak vérhullámai, amelyek kelettől délig
megtermékenyítik azoknak a földjeit, akik egykor a Tisza futását,
vakmerő zuhanását követték itt a hegyek között, hogy Tokajnál végre
ráeszméljenek a jóslat ígéretföldjére… északkeleten a hegyoldalról
legördülő tutaj sápadtarcú menekülő magyarokat hoz a borús éjjeleken, a
harsogó jégtorlaszok között, akiknek panaszos szava úgy hangzik, mint
valamely históriai monda. Néhány hónap előtt is jöttek közénk magyarok,
akik a hidegedő Tiszán csónakon vagy úszva keltek át, – Zabolch vezér
átkelő helyén, Kenézlőnél mutatta az áradat a sűrű éjszakában az utat a
megmaradott Magyarország felé, – ámde most, jégzajláskor, csak a tutaj
tud eligazodni a magyar terület felé, a tokaji vashíd alá.
Északkeleten, ahol egykor Ungvár fénylő lámpásai,
Gyöngyössy-társaságbeli írói, a máramarosszigeti nemzeti színművészet
vándorapostolai, ősnemes birtokos urak ismeretségei vidámították az
utazást; ahol a pesti délutáni gyorsvonat éjfélkor elérte az
országhatárt, az állomásokon medve-vadász bundákban várták a vonatot
Andrássyak, Majláthok és a perbenyiki vadászatokon oly meghatottsággal
emlegették a messze elterülő Magyarországot, mint Széchenyi és
Wesselényi korszakában emlékeztek meg a magyar Hazáról; ahol a falvak
bocskoros népe kiegyenesítette munkától meggörnyedt derekát, ha
_magyarnak_ nevezte őt a szolgabíró, adóvégrehajtó, csendőr, akivel
dolga volt ebből a tündéri, gyönyörű, hatalmas Magyarországból; ahol a
városok úgy fénylettek, mint egy-egy kis Budapest, a pesti műveltség,
divat, irodalom, művészet a fáradt határszéli vonaton úgy érkezett
idáig, mint akár az indiai gyarmatokra a londoni parfőm; ahol még
állanak a multszázadbeli úri magyarság kastélyai, udvarházai, amelyekben
pirosba és aranyba köttetik a modern magyar könyveket, mint egykor őseik
Kisfaludy Regéit, a kassai vagy eperjesi zárdákban nevelt kisasszonyok
egy sohasem látható magyar költőért rajonganak, a pesti szépirodalmi
ujságot (a Nyugatot) egykor lovasemberrel küldték egyik faluból a
másikba, feldobogott a szívük, ha egy nevezetesebb magyar politikus
mondta el beszédét a városi piarcon; ahol a nemzet lelke úgy értelmezte
a magyar állameszme fogalmát, mintha még mindig Árpád-királyok
parancsolnának Budán, vagy legalább is felsővadászi Rákóczi Ferenc
függesztené alá a munkácsi várból mélabús tekintetét beláthatatlan
birtokaira.
Északkeleten: a nemzet lelke lakott. A fenyőóriásoktól őrzött
tölgyerdőkben a hitrege csodaszarvasa nyargalt holdfényes éjjeleken, az
ungvári pincék kormos falára bujdosó kurucok neve volt felírva, az
„unghi berkek“ az idegen hatalom elől „rejtezkedő magyarokat“ takarnak
és még a szél sem árulja el őket, a máramarosi magyar gyémánt fénylett
az emberek tekintetében, ha Magyarországról beszéltek és a magyar
hatóság fülön fogta az orosz agitátorokat, ha átszökdöstek a határon.
Kérdezzétek meg őket akár napjainkban is, a mostoha magyar uralom után,
amely vándorbotot nyomott a kivándorlók kezébe: magyarok akarnak maradni
vagy egyebek? – Én tudom, hogy ez az országrész felordítana, mint a
megsebzett medve a rengetegben. Magyar, magyar akar itt lenni mindenki.
Ha járnak kísértetek, akkor ez az északkeleti Magyarország éjfélenkint
telve van a visszajáró nemzeti lélek búskomoly, soha el nem felejthető
kísérteteivel. A hósapkás hegycsúcsok a viharzó széllel átkiabálják
egymásnak, hogy mi újság Magyarországon, mint a pásztorkürtök
felelgetnek a havasi legelőkön.


Tiszántúl.
A vadludak már kelet felé szállnak, mind hosszabbodik a nap járása az
égboltozaton, egyik határból a másikba ér az a láthatatlan kis dobos,
aki vidám szóval szerte hirdeti, hogy mától fogva szabad megszólalni az
énekes madaraknak a magyar népmesékből való hangjaikon, a füzesből
átfüttyenteneki a szőke folyón túlra, az ákácosba, a fekete földről a
homokra; lehelet-finom ágú nyirfáknak, meglapuló, ijedt dűlőutaknak,
elnémult, elcsodálkozott tanyaházaknak, alig látható árnyékú tornyoknak,
(mint a határ csőszeinek,) ámult szélmalmoknak, az iménti tél
búvában-bajában elkeseredett mezőknek, szótalan hidaknak, elbujdosott
tekintetű, elásott kedvű magyaroknak mondja meg a folyón áthangzó
kurjantás, hogy szabad már a madár magyar füttye a rekettyésben, költhet
a ruca a kenézlői nádasokban, karéjba fogózhatnak a gyerekek a pázsiton,
hogy ősi tavaszi dalainkat énekeljék, sujtásos magyar szóval káromkodhat
a télből ébredező öreg ember a nádasház eresze alatt, kiáshatja a föld
alól áldott járású ekéjét, boronáját gazda; kimerészkedhetik a mezőre
Szűz Mária leánya, a magyar menyecske, megszólalhat a Rákóczi-harang,
feldoboghat a szív a magyar zsoltárban, mutathatja a másnapi szép időt
az esti felhő, által mehet a Tiszán holló a fiához, mátkájához a
jegybenjáró, anya a lányához, mézeskalácsos a tavaszi vásárra,
gyantázhat a faluvégi cigány olyan nótákhoz, amelyek eddig tilosak
voltak; nem füttyent az őrszem golyója a hullám felett az éjszakában,
midőn a révészek halkkal megindítják a csónakot a túlsó part felé, a
tokaji vashídon kedvére sípolhat a masiniszta, amidőn az újra
viszontlátott Magyarországba átmegy…
Az énekes madarak elzengik a tavaszi dalaikat és a tündéri furulyázást
minden teremtett lélek megtanulja egyszeri hallásra. A rejtőzködők, a
kemence mellé bújtak, a padláson üldögélők, a vermekben virrasztók, az
idegen katonák lépteire figyelő álmatlanok, az elsötétedett kedvű
hazafiak, a bátorító mesemondásban megöregedettek, a messzi idegenbe
menekültek egyszerre megértik, hogy tavaszodik a Tiszántúl hajnali
ködbe, vízi-párába borult mezőségei felett; a tétlenségre ítélt
kocsikerekek és utazási kedvek nagyot nyujtózkodva felébrednek a gonosz
varázslatból; a reggeli kiáltás bizakodva keltegeti a túlsó parton
éjszakázó révészlegényeket; a kántorok megköszörülik elnémult hangjukat
a hálaadó istentisztelethez; a mélázó szabolcsi földvárban megmozdulnak
a föld alatt rejtőzködő honfoglaló sarkantyúk, kardok, régi vasak,
magyarok találják meg őket, ha a föld szinére bátorkodnak; a délibáb a
Hortobágyon többé nem mutat ellenséges katonát a felhők között; és a
csillagok szeretettel pilongatnak alá régi pásztoraikra, kerülőikre,
fehér gúlyáikra, amelyeket újra áthajt csordásuk a nagy vizen. A tanyai
komondorok a régi hangjukat veszik elő, midőn a hold merőlegesen áll a
táj felett, a vándorlegényt magyarul szólítja meg a csendőr az
országúton, a csárdákba hangos szóval nyit be az utazó, a földesgazda