Kánaán könyve - 5

Nézzük a falut, amely oly néptelen, mint a régi tölgyfaerdőség, ahonnan
elköltöztek a bajuszos cincérek, serény harkályok és életteljes
disznókondák. A kakasok oly messziről beszélgetnek, mintha egy másik
tartományból közölnék mondanivalóikat, ahol béke és csendesség van s a
nők oly halkan mennek a házak fala mellett, mintha elveszítették volna
minden bátorságukat az élethez az elmult három esztendő alatt. Még a
házőrző ebek is gyávábbak lettek és a kovács nagyszerű kalapálása, amely
faluvégi hangba könnyen elképzelhette a merengő: ősei megérkezését,
utazását, kisterjedelmű tennivalóját, étvágyát és utazókabátját, a
kalapálás oly fáradtan hangzik, mintha megúnta volna a fegyverek
készítését; patkót, kerékszöget szeretne csinálni az a kalapács.
A falusi ember élete nagyjában hasonlít a régiek életéhez, amelyről
gyermekkorában hallgatott az unoka, a szabadságharc utáni magyar
életről.
Itt foglalkoznak titkos írással, amellyel nagyapáink leveleztek, midőn a
vagabundok mindenféle hamis hírlelésekkel férkőztek vendégszeretetükbe.
Akkor a közelgő Klapkáról, meg a bujdosó Kossuthról írtak egymásnak
titkos leveleket a szomszédos faluba, amelyet kalapja alá rejtett a
cigánypostás. Most még ártatlanabbak e levelek a régi jámbor
óhajtásoknál. „Bözsikém, vasárnap Pesten leszek, remélem, megkapom az
ígért két puszit…“ írja valaki egyiptomi hieroglífekkel. A tél és a
háború hosszú. A dob kutyabőre esténkint várja a titokzatos ábécé
jeleit. A falusi úriember úgy eltávolodik a „modern“ életből (amelyhez
már javában közelgett), mint azok a régi muszka regényhősök, akikről a
halhatatlan Turgenjev Vadásziratai című könyvét írta… Az esték
végtelenül hosszúak, úgy halkul el az élet, mint a mécses lángja. Örülni
többé nem lehet a farsangi álarcoknak. Elvitték a magtár javát. Az
ősapák félszeg olajfestményei olyan ijedten néznek alá a falról, mintha
ők, a másvilágiak sem tudnák, hogy mi következik ezután. Az öreg
cselédek hosszasan bámulnak az estébe. A fák különöset sóhajtanak. A
földesúr titkos írással levelet ír egy ismeretlen nőnek.
És hosszan, szinte másvilágias tekintettel néznek egymásra az emberek,
ha találkoznak. Már nem szokás beszélgetni sem a háborúról, mint
valamely családi szerencsétlenségről. Már megszokta mindenki, hogy olyan
csend veszi körül, mint a tengerfenéken. A boltban minden nap elfogy
valamely régi portéka, amit többet nem lehet kapni. Senki sem
csodálkozik. Mindenki nyugodt, mintha ez volna a természetes rendje az
életnek. A nagypénteki kereplőt forgatja ily egyhangúsággal a harangozó,
mint amilyen mostanában a falusi ember élete.
Napközben fotografáltunk a réten, mint a színészeket „felveszik“ Pesten,
pattant a kis masina, izgatott volt a lencse előtt a nő és férfi és a
nap eltelik azzal is, amíg a napsugárból papiroskép lesz. Régi
regénykönyvek, – a nagymama olvasmányai, – lekerülnek a padlásról.
– Pesten tán másképen éltek, – mondja a falusi uraság – itt meg kell
elégedni gyertyával. Az eleim gondos emberek voltak. Eltették a
gyertyakoppantót.
*
Tavaszi éj van, holdjárta utcákra bámulok, a láthatatlan rügyek kibujnak
a gallyak tetejéből, a földből egy kis fű nyújtogatja a nyakát. Hová
szöktél tavasz az emberek elől?


AZ AMAZONOK HARCA 1917-BEN.
Vajjon lehet-e nőt szeretni, aki festi az arcát, a haját, a szemöldökét,
órákat tölt kézitükre előtt és gusztustalan vegyiszerekkel foltozza
bőrét, szőrzetét, ajkát?
*
Az ablakomból estefelé, – mily korán húzzák el az Angyali üdvözletet
Pesten! – egy táncosnő öltözködését szemlélem. Minden este olyan
gondosan öltözködik, mintha az utolsó álarcos-bálra készülődne. Ezentúl
többé nem megy bálba, vagy megölik hajnalban az utcasarkon.
Hegedűhúrszínű haja van, mint a vízbefultaknak. Körülbelül félóráig
tart, míg egyik szemét megfesti. Ezalatt nem igen törődik a világgal.
Fáradhatatlanul dolgozik a keze, a szerencsétlen kis garniszálloda
pókhálós szobája talán tündérkastéllyá változik körülötte; vagy csak
Luit látja most is maga előtt?… A fáradt férfiember, aki véletlenül
megpillantja, nem gondolhat másra, mint a Rókus mögötti zordon udvarra,
ahonnan olyan gyorsan temetnek, mint a bűvészet és ahonnan a Twist
Olivérek elindulnak apró lábaikon.
Vajjon minden nő kendőzi magát, mint a táncosnő?
A háború harmadik esztendejében könnytelen és borús a férfiak szeme
Pesten: most már jobban látják a nőket, mint például a tavalyi tavaszon,
amikor egy nagy szoknyalengés, megzavaró illatár, női párfőm volt a
város, amikor a nők először siettek ki új ruháikban, cipőikben, feltűnő
divatjukban a tavaszi utcára. Az újságok cikkeket írtak, a
négyszögletesre ült nadrágú öreg hírlapíró érthetetlenül csóválta a
fejét és a férfiak nyugtalankodva, szinte szuggesztió alatt nézték az új
háborús divatot, a nők hirtelen uralmát, áramlását. A térdigérő szoknya
hónapokon keresztül zavarta a közbiztonságot, amíg végre hozzászokhatott
mindenki; megtanulhattuk, hogy nincsen olyan drága selyemharisnya,
amelyet a nők fel ne vonnának a lábszárukra és nem kérhet a szabónő
ruháért annyi pénzt, amelyet meg nem adnának.
Mintha a nők megbuktak volna ezen a félelmetes tavaszon, amelynek
méhében forradalmakat sejtettek az álmodozók, pedig a forradalomhoz
sokáig kell füteni a kohókat Közép-Európában, ahol még manapság
hálósipkát viselnek a férfiak és csak a vagabundok óhajtanak meghalni a
barrikádon; a forradalom az éhező és szemérmes nyomornál is ijesztőbbnek
látszik, – jól neveltek itt a tanítómesterek.
A tavasz eljött s a nyárspolgár egyik nap zendüléstől tartott („a
franciák!“ mondták), másnap a békéről álmodott („a szociálisták!“ –
epekedve sóhajtották). Harmadnapra tovább folyt a háború és a nők piros
kalapjáról egyetlen újság sem emlékezett meg. A tavasz eljött, Anyégin
Eugént Pétervárott egy háztető kéményéről lelőtték, hazáját megvető
Byron is elszánta magát, hogy Arrasnál mezítelen mellét vigye a német
vasnak; jött egy tavasz, midőn Közép-Európában egyetlen szerelmes verset
sem írtak a költők, a régi készletből kellett megélni, Petőfit,
különösen a nemes Aranyt olvasták, akik a Tisza vize szőkeségű
költészetű verseket kedvelik; míg a kékfrakkos, hosszú mellényes, fehér
kravátlis mult századbeli tündöklő francia költészet: Paul Verlaine és
társai (Tóth Árpád különös fordításában) elandalított egy letűnt kor
holdas hársfái alá, – régi nőket, régi érzelmeket, elfelejtett dalokat
hozott a tavasz, amely melódiákhoz nem találunk itt nőket, akikre e
nemes kosztümök, liliomtiszta érzések, merengő jelzők és álombeli képek
illenének.
A modern piroskalapos nőnek nincs költője, – szegény, ő úgy megy el e
kor gonosz történetével, hogy annyi emlék sem marad utána, mint egy
kékmacskabeli táncosnő után az öreg urak szívében. E korszaknak nőiért
mintha egyetlen költeményt sem írtak volna s nem akad bárgyú lantos, aki
meghalni akar a szemekért; csatába se mennek a visszautasított
szerelmesek, mint a háború első hónapjaiban és szinte céltalanul leng a
szoknya, virít a kalap, tolong a női báj a városon. Zsoldosok, átutazó
katonák, fáradt hősök mohó kortyai hangzanak csak a forrás körül, amely
azelőtt az áhítatos szerelem felejthetetlen repkénye mögött csobogott,
míg most nyitott, fogadói kút módjára az országúton áll és a poros
fuvaros, zsibbadtlábú kupec, rongyos vándorkatona megmerítheti benne a
sapkáját. E korszaknak nincs költészete, a piroskalaposoknak nincs
lantosuk, szerelmet, rajongást immár csak a megholt nők ébresztenek, míg
a jelent szinte behúnyt szemmel érezzük, mint az imádott, tiszta Évát,
ha Madách forradalmi jelenetét játssza az Ember tragédiájában. Az
elárvult, kigúnyolt, végleg szerelmi hajótörést szenvedett modern pesti
nő még nem jutott el odáig, hogy vigasztalást keressen. Csak szórakozni,
önmagát tükörben nézegetni, kis agyvelejével csak mulatni vágyik. És
hogy hódoló lantosát se nélkülözze, megírják a „Kedves Mestert“ a
tiszteletére. – Ezzel körülbelül rendben volna a modern pesti nő
arcképe.
*
Pedig van jóság a világon, végtelen nagy jóság, amely nem a zárórát
tartja az élet legszerencsétlenebb intézményének; női nemesség, amely
halkan, észrevétlenül dudolgat magában; tisztaság, amelynek érintetlen
fodrára nem száll a mulatóhelyek s utcák pora… Van szemérmes, hallgató
nyomor, van ócska ruha, van félretaposott sarkú cipő. Van imádság és
tiszta sóhajtás. Van kendőzetlen arc és buzgón szerető lélek. Van Égbe
vetett bizalom, megingathatatlan hit, minden földi kínt pótló szeretet.
De ez most még nem divat Pesten, pedig már néha úgy látszott, haldoklik
a kankánélet a városon, az utóbbi kenettel közeledik a bánat és a
szegénység.
Majd eljön a jóknak, ifjú arcukat és szívüket tisztaságban tartóknak, a
rongyos cipősöknek is a divatja.
Csupán az a félelmetes perspektíva, hogy ezt a divatot azok is hordani
fogják, akik most itt szaladgálnak, félig megőrülten. Félretaposott
sarkú cipőben járnak majd a delnők, ha ez lesz a divat. Miről ismerjük
meg a szenteket és a mártirokat?


RAMSLI.
A szent szövetség idejében játszották Bécs fehérharisnyás hölgyei, akik
olyan bő szoknyákat viseltek, mint a maiak, a szél belefujt a selyembe
és felfordította a szoknyát, mint a parazolt; ámde mindenre vigyázott a
térden alul érő, cikcakos szélű nadrág, amely barchentből készült Mária
Terézia óta és tizenhárom esztendős korától kezdve halála napjáig
viselte a tisztességes nő… csak a ledérek mentek ki az utcára nadrág
nélkül, akiknek a cipősarka körül megpödörte kandúrbajuszát Trenk
Frigyes. Pedig akkor még nagyasszonyoknak hívták a dámákat és oly
gyönyörűek voltak, hogy századok mulva is kívánatosan szállnak vissza az
elégedetlen férfiak álmaiba a képtárak, a családi arcképek vásznairól.
És hívták ángénnek is a ramsli nevű kártyajátékot. Jelenleg is nők
játsszák Budapesten, többnyire nem udvarhölgyek, hanem polgárasszonyok,
akik a konyhapénzüket szeretnék gyarapítani, egymást megfejik, mint a
Zrinyibeli kozák a vidéket, nem egyszer hamisan keverik a kártyát, –
hiszen nők – máskor sírva néznek az elúszott háztartási pénz után… majd
egy selyemharisnyára, egy kalapra valót szeretnének nyerni, játékszert a
gyermeknek, tajtékszipkát a férjnek, kis emléket a szeretőnek… kevernek,
osztanak, nevetnek, sírnak és perlekednek… megmutatják titkolt
természetüket, nagylelkűségüket, fukarságukat, kapzsiságukat,
erkölcstelenségüket… Ó, nincs kiábrándítóbb helyzet, mint szívünk
hölgyét kártyaasztalnál látni ramslit játszani és panaszait meghallgatni
a Valet nevű tökkhetesről. Régebben divat volt Pesten a férfiakat is
meghívni az úgynevezett kártyás-délutánokra, amelyeket a hölgyek
fogadónapjukon rendeztek, uzsonnával egybekötve, amelyet sietve
fogyasztottak el a vesztők, kedélyesen a nyerők, a svájci kártyák a
szomszéd asztalon kiterítve egymással megbeszélték, hogy mennyire
izzadnak a nők játék közben, míg az uzsonnaasztalnál a távollévő
barátnők kerültek megbeszélésre: – a férfiak ültek, csodálkoztak,
meghökkentek a nőktől, akiket eddig Mária Terézia hosszú nadrágjában
képzeltek el s legfőbb vágyunk lett volna velük a folyóparton sétálgatni
alkonyi órában, költészetről, szerelemről csevegni, meghalni értük vagy
szenvedni miattuk, szerenádot rendezni az ablakuk alatt, golyót röpíteni
az agyba vagy a vetélytársba, vagy az oltár elé lépkedni lengő
szalonkabátban… Ám a nők észrevették magukat és a ramsli-játékhoz többé
nem hívták meg a kiábrándult férfiakat, amint nem hívják meg azon
helyekre sem, ahová a nők kettesben vagy hármasban járnak, egymás előtt
nem szégyenkeznek és mindent pontosan megbeszélnek. Ah, szerelem!
Vigyázz magadra, hogy ki ne hallgasd a nők egymásközötti beszélgetését,
óvakodj kulcslyukon benézni egyedül lévő hölgyhöz, valamint kerüld el a
kártyaasztalt, ahol a nők egymást megkopasztják és igazi érzéseiket
feltárják, mint a makkdisznó szétterjeszti karjait… Vigyázz, szerelem,
mert a nők itt nem veszik észre, hogy némely kártyákon csókolózó párok
vannak, a piros király közömbösen lovagol, és a kártyavetőnő kezében
nagyjelentőségű zöld király (a Szerelmet jelenti) itt egy szürke,
kedvetlen figura, amelyet minden megindultság nélkül eregetnek ki ujjaik
közül a dámák. Vigyázz, szerelem, hogy el ne felejtsed égi
származásodat, az isteni ágyékot, ahol fogantattál, a bűbájt, amelyet
köntösül viseltél, a mindenható bűvészetet, amely ifjúságodat
kölcsönözte. A svájci figurák körül futótűz jár az őszi nádason; az
andalgás, a merengés, az álmodozás itt nem ismerős. A kis lábat hiába
nyomod meg titkon az asztal alatt, a kézhez érzelemtelenül ér bizsergő
kezed, a szemekbe céltalanul mélyedsz és az ajkakról akár ítéletnapig
várhatnád a szót, amelyről azt hiszed, hogy boldogtalan életedet
megválthatná… A nők kártyáznak. Kerüld őket, ifjú. Menj az Ovidius
papnőihez, míg előkelő úrnőd barátnőivel szórakozik.
*
Némely szegény nő egész életén át a ramsli-asztalnál ül. A családanyák,
akik a kosztpénzt akarják megkeresni a játéknál, a démoni kalapokra
vágyakozó polgárnők, az új cipőről álmodozó asszonykák végül mégis csak
hazamennek, ha a toronyban nyolcat vagy kilencet üt az óra; igaz, hogy
férjüknek, gyermeküknek nem sok öröm jut belőlük ily estén, míg ők
reggelig a tökkhetessel álmodnak, – ámde a házi levegő, a fürdő, a
cseléd nyelvelése, a férjuram hasfájása, a gyermek náthája, a
házmesterné szemtelensége, a piac drágasága másnapra visszazökkenti őket
a mindennapi életbe, amelynél boldogabb nincs a világon. – Ámde vannak
szegény nők, akiket nem vár lármázva a férj, bömbölve a gyermek,
mérgesen a cseléd a kártyaasztal mellől: akiknek nincs egyebük az
úgynevezett társadalmi életüknél.
Mit csinálnak azok, ha kilencet üt az óra?
Sokszor elnézegetem a pesti hotelek előcsarnokaiban fülelő, leskelődő,
szimatoló, unatkozó, éhes és szomjas, sívár, üresszívű, fogadói port és
szemetet seprő leányokat, asszonyokat. Mindig voltak ilyen
szerencsétlenek, akiket a mindennapi élet kivetett medréből egy hotel
boldogtalan szigetére, ahol pénzük fogytával szélhámosabbak lesznek a
legelszántabb ügynöknél, hazudnak, csalnak, erkölcstelenkednek, hogy
megmaradhassanak a hotellakók névsorában, pincérrel, kapussal,
éjjeli-őrrel barátkoznak, részeg és pénzes utazók várnak, tovasuhannak
az éji folyosón, mint boldogtalan árnyékok a kupecek és lókereskedők
szobái előtt, lóversenyeken a zsokék körül mosolyognak, a
kártyaasztalnál mindent megpróbálnak, máskor férfiak zsebében kotorász
kezük… mit akarnak? Sok esztendőn át elnézegettem furcsa, eltünedező,
meg felbukkanó figurájukat, láttam ebéd miatti éhségüket, majd lármás
kedvüket az esti cigányzenénél, kancsal pillantásukat és mosolytalan
életüket… Mit akarnak? Láttam őket milliomos pálinkafőző karján, másnap
ugyanazon a helyen a börtön felé lépegető ágens fizette a vacsorájukat;
megfigyeltem, hogyan szállíttatják meg magukat a liftben, az
előcsarnokbeli iróasztalnál, a folyosón, – s felejthetetlen a hölgy, aki
pontos munkarendet vezetett éjjeli randevuiról, az órák és a szobák
numerusai után osztván be éjszakáját. Miért? Minek? Hisz jön a holnap,
amely ismét sápadtan az éhségtől találja őket, a zordon kapus mutatja az
ajtót és a cigányzene másnak hangzik a fehér ebédlőben! Láttam az új
cipőjüket, amelyért egy lóalkusznak vallottak szerelmet, a ruhájukat,
amelynek eredete oly gyanus, mint életük és láttam hangulatnélküli,
boldogtalan életüket, amelyre oly közömbösen volt ráírva a végzet, mint
a bérszolga felírta kábító cipőjük talpára a szoba számát.
Vajjon csak az új ruháért, az esti szórakozásért, a léhaságért élték
volna szárazmalom-életüket?
Egy kisasszony most a rendőrségre került a kártyaasztal mellől. Meg
kellene kérdezni tőle, hogy mit gondolt magában, amikor gondolkozott,
mit remélt és mit hitt? Tudta, hogy az életét kártyázza el? Az
ifjúságát, érintetlenségét, szépségét gusztálja a tökkhetes mögött?


MAGYAR SÓHAJ.
„Uram Isten, adj esőt!“
Ez a fohászkodás ostromolja az egeket Mária lángba és füstbe borult
országa felől, hol áhítatos, ezeresztendős multunkba vetett törhetetlen
bizalommal, hol meg a bizonytalan, de dacos jövendőnek elszántságával.
Adj esőt, Uram.
Aztán békét.
De mindenekelőtt májusi esőt, magyarok esőjét, mert anélkül nem ér
nekünk semmit a diadal ellenségeink felett, valamint nem vehetjük
hasznát a békének sem.
Esőd nélkül elpusztulunk, Uram. Elhullunk tüzes kardoktól, mint a száraz
mennykőtől. Holott már harmadik esztendeje álljuk a csatát az égboltozat
négy tájéka felé megdöbbenés nélkül, a vashámor munkásainak
süketségével, a puszták oroszlánjának hörgésével és a vakondok
óvatosságával.
A csata már nekünk nem meglepetés; a fegyvercsörgés örökösen hangzó,
megúnt lélekharang; az asszonyok bánata, rongyos gyermekek koporsószínű
arca, elerőtlenedett férfiak tántorgása olyan megszokott élmény, mint
szombatnak szerdára való következése; a hősi halál lett az emberi sors
természetes befejezése és a fájdalom egy hű eb, amely éhen kimúlik
gazdája sírján.
De a Te haragod, Uram, rettentő nekünk, mert benned mindig bíztunk, a
föld alatt az orosz mocsárban, az olasz hegyormon és otthon elsötétedett
lakásainkban.
Azt hittük mindeddig, hogy mellettünk vagy; nem hagyod szíveinkben úrrá
lenni a kétségbeesés láncait zörgető csüggedést; elküldöd ezután is
mennyei köszörűköveidet fegyvereink megélesítéséhez; városainkat megóvod
a tüzes csóvától, fehér barmainkat a mérges légytől, kútjainkat a
dögvésztől és magtárainkat a kiürüléstől.
Benned bíztunk, Uram, mélyen a hó alatt, hogy majd elküldöd megváltó
tavaszodat, gazdag nyaradat és csöndes őszödet, amelyben már oly
távolról hangzik a háború hangja, mint éjszaka a felhők alatt a
vándormadár kiáltása.
Vártuk, mint a rab a szabadulás napját, májusodat, Uram, amely a Szűz
kék palástja alatt meghúzódó országunknak olyan fontos ideje, mint az
Indiákon a szelek évszaka.
A földünkre hajoltunk, mint napkelet hívője, hogy immár láthassuk
munkánk gyümölcsét, amelyet az elmult boldogtalan őszön, vizekkel
terhes, Noé-korabeli tavaszon elvégeztünk a rendületlen hittel, amellyel
a madár őrzi tojásait. Megcsókoltuk a májust a harsogó színű fűszáron, a
rétek lenge párázataiban, a jegenyenyárfák holdvilág remegtette levelein
és az utak mézes ákácvirágában. Megöleltük, mert soha úgy nem vártuk
drága, elbujdosott rokonunkat, a Te küldöttedet, Uram, akinek
megjelenésére elhalasztották haláluk napját az emberek; késlelkedve,
vonakodva kalapálták a csorbát a szablyák élén; konokul egymásra törő
földalatti bujdosók felemelték a mélyből sörényes fejüket és egymásra
néztek, mint a zarándokok; reményteljes fehér vitorlák mutatkoztak a
délibáb zöld tengerében, mint áldott nők révedezése; a kopár sivatagban
tévedező, kisebzett lábú vándorló megtalálja nyakában a hit amulettjét,
ahol eddig csak a zsineg szorítását érezte: – ezt hozta nekünk májusod,
Uram, első szakaszában.
*
Aztán halkan, mint a szél indul meg az erdőn vagy a hegyoldalban
legelésző nyáj között harapózik a rémület a közelgő veszedelem elől, a
tűz lovasa nyargal végig a szalmás tető gerincén: így következtek az
esőtlen napok.
Mint pihegő galambposták Budapest tornyaira, érkeznek a hírek az ország
békésen elnyúló távlatából, hogy: nincs eső. A városi ember más
esztendőkben némi közönyösséggel, pesti nemtörődömséggel, kultúrájában
bizakodó egykedvűséggel fogadja a gazdák felrepített papirsárkányait. A
városi anekdóta csak azt tudja, hogy a magyar gazda soha sincs
megelégedve. Nem volt még olyan termés Magyarországon, amelyet
sokallottak volna a gazdálkodók. Eleinte bizony nagyon ijedeztünk a
termelők jóslásától, hogy katasztrófa előtt áll Magyarország.
Ám a hírek mind hangosabbak, az ország búzatermelő vidékeiről érkező
arcok mind borultabbak, napról-napra csüggedtebbek a szemek, amelyek az
ég és föld horizontját kémlelik, mind tompultabban vernek a szívek az
izzó napkorong, a felhőtlen égboltozat és az aszályos, megkérgesült
földek láttára, már nincs kedve jósolni ama bizonyos legöregebb
embernek, a levegő forró, mint a tűzhányón, elsatnyultan nyúlnak el a
termő mezőségek, mint égő városok közelében, a záporeső garabonciása
késlelkedik megjelenni a keresztutak feszületeinél, töprengve lehajtja
fejét földesúr és orosz hadifogoly, csak a cserebogár zümmög nyári
népdal helyett. Pesten olvasni kezdik az időjárási intézet jelentéseit
és az újságok meglódítják a vészharangot.
Néha átsuhant a láthatáron egy gyorsan tovatünő felhő, mint a kalózhajó
a messziségben.
*
Az este, amely immár a történelemé, június elsejét jelentették a
kalendáriomok, mint a megváltás, beköszöntött az országos eső. Felejtve
töprengés és reménytelenség, olyan nagyot lélegzett az ország, mintha a
béke hírét vinnék szerte fehér lovasok.
Esett, szőkén, barnán, tavaszi kedvvel, olykor rézsútosan, mintha nagy
sietségükben elvesztették volna az egyenes utat az esőszemek, karikát
hánytak a tócsákon, mint a gyermekek jókedve, megmosták az árvaházi
növendékeket, a gondozatlan útszéli bokrokat, felvidámították a
magányos, poros falombokat, amelyek már azt hihették, hogy más célja nem
leend életüknek, mint a lakosságnak akasztófául szolgálni, a kertek új
szagokat leheltek, mint újonnan szerelembe keveredett nők, a hervadó
orgonavirágok, amelyeknek színét már csak a grófnők őrizték meg ruháikon
a lófuttató gyepen, kitárták kis tenyereiket az esőpénzek felé, a magyar
éghajlat elefántjai, a fehér barmok megfürösztötték aszott tagjaikat az
áldott vízben, míg a gazdák az ég felé emelték nap hevétől barnára
pirult arcukat.
Esett, mint az ezeresztendős néphit a magyarság fennmaradásában; mint az
új korszaknak, várva-várt jövendőnek hírnökei a lehulló esőszemek; mint
az égi olaj, amely a Mária országában aluszékony mécsesek lángját újra
felragyogtatja; mint az élet, – úgy esett.
Elterpeszkedtek a mezők, mint pusztai kútnál a fáradt vándor emeli
szájához a vödröt, szétnyíltak, mint a szélben dudorászó falombok és
égfelé nyújtották a karjukat, mint szerelmes nők. És az ég messzi
tájairól jött komor felhőlovagok fáradhatatlanul öntözték husvéti
kedvükkel a magyar hajadont, a hervatag pünkösdi rózsákat, az áldott
asszony módjára gömbölyödő mezőségeket, fiatal ízeket lehelő réteket,
parton álló, szerénykedő, sovány néptanítókat, karcsú szőlővenyigéket.
Kőrisfa-illata lett a világnak, friss szárnya a madárnak, acélkardocska
nőtt bele a kalászokba ez estén.


A BUDAI VÁR.
Építik Mátyás király palotáját. Szobákat nyitnak, falakat törnek,
ajtókat építenek a Várban; lehetséges, hogy az őszt és a telet hű
magyarjai között tölti majd negyedik Károly. Buda földrajzi helyzeténél
fogva is a legalkalmasabb a királyok tartózkodási helyéül. A leghívebb,
a leglojálisabb ország kellős közepén emelkedik a hegy, amelyre már
Árpád-királyaink a szentek és hősök családjából megtelepedtek. Egyformán
távol a lángbaborult országhatároktól, egy nagy termékeny rónaság
közepén emelkedő kies hegyvidéken, források, királylegendák, áhítatos
emlékezetű erdők tájékán, a nemzetek leghívebbjének, a magyarnak szívén
nyugvó Várban; barátságos és biztonságos az élet, bármi végzet kúszálja
a történelem fonalát.
*
Vajjon, milyen az a királyi lak, ahol fiatalemberek boldogsága,
kisgyermekek növekedése és magyar reménységek laknak, mint énekesmadarak
a kalitkában? Egy reggeli újságban olvasom, hogy a hírlapírót nem
engedték be a házba, holott még nincs itt a király és kedves családja.
Ha igazat mondanak a legendák, az efféle átalakítás bécsi szokás, a
Burgból való hagyomány, ahol századokon át pontosan megjelentek a
szobákban a kőmívesek, miután a halott császárt elvitték a barna
barátokhoz. Udvari szertartás ez, mint a többi ezerféle ceremónia,
amelyeknek Nepalleck lovag a tudósa. Bár nem volt szükség semmiféle
átalakításra a jól megépített szobákban, a kőmíves konokul ásni kezdte a
falat, kaparni a vakolatot, keverni a meszet, mert ő csak annyit tudott,
hogy új császár jött a régi helyére, tehát építeni kell. Valamikor
megnéztem a királyi palotát, amikor fiatal és kíváncsi voltam. A tágas,
falszőnyeges, szellős, kevés bútorzatú termek a schönbrunni nyári
kastélyra emlékeztetnek, míg a Burg szobái Bécsben sokkal setétebbek,
ódonabbak, a keskeny, itt-ott zöldre festett ablakok mögött szinte
stilizált történelmi homály borong. Budán tágas, kényelmes és szellős
volt minden; a lépcsőház, a folyosók, az ajtók bőre szabottak, sok
vendégre berendezve, sok szabadságra és levegőre. (Csak a titkos lépcső,
amely Ferenc József lakosztályához vezetett, az volt olyan keskeny, hogy
a Burg-császárok romantikája jutott az ember eszébe. Nem csoda, hogy
eltévedt itt a szegény Blaháné, mikor magyar nótákat énekelt egy este a
királynál.) Negyven és egynéhány év előtt, egy nyáron a királyné,
Erzsébet, egyedül lakott a Várban és nem félt a földigérő tükröktől, sem
a tágas ablakoktól, amelyekbe szinte belenézett a pesti Dunasor, mintegy
kíváncsi szomszéd: mit főznek a királyéknál? Ferenc József a harctéren
járt, Andrássy Gyula hordozgatta a híreket Erzsébetnek és ugyancsak
ügyesen kellett forgatni a szavakat, amíg a vesztett hadjárat történetét
apránkint, töviről-hegyire elbeszélgette nyári délutánokon. Korántsem
volt olyan hálás és könnyű szerepe a göndörhajú, kissé ragyás grófnak,
mint egy esztendő előtt, amikor ünnepelni, körülrajongani, dicsőíteni
hozta Ferenc Józseféket Pestre. A szép Andrássy ezen a nyáron ugyancsak
próbát tett diplomatikus símaságáról és udvarlói tudományáról.
(Erzsébetbe szerelmes volt minden valamirevaló férfiember
Magyarországon). A királyné hátrafont kézzel, lehajtott fejjel, bánatba
merülve járt végig a szobasoron; tulajdonképen az volt a hivatása, hogy
megőrizze Magyarországot a csatamezőn lévő férje számára. Azért jött ide
szép szemével, karcsú alakjával, merengő homlokával és térdigérő
hajával, hogy a magyaroknak valahogyan eszükbe ne jusson megismételni a
negyvennyolcadiki eseményeket. Mária Terézia, ez a széles csípőjű,
megtelt, vállas, derekas bécsi asszonyság példát adott a
Habsburg-hölgyeknek, hogyan kell bánni a magyarokkal, ha veszedelem
fenyegeti a birodalmat, a császári trónust. Egy könnybeborult női
tekintet elegendő, hogy az elkeseredett hazafi félretegye a honfibút.
Wittelsbach Erzsébet, bár előkelőség, gőg és magányos kedv dolgában nem
sok térelőnyt vehetett bármely osztrák főhercegnőtől, kifogástalanul
megfelelt küldetésének azon a nyáron, amelyet a budai palotában egyedül
eltöltött. A gyerekek még kicsinyek voltak, Gizella, Rudolf a
hűvösvölgyi Kochmeiszter-féle villában szaladgáltak a kerti bokrok
között. (Báró is lett a házigazda.) Erzsébet hol Deák Ferenccel, hol
Andrássy Gyulával kísértette el magát a Vérmezőn át, a csendes budai
utcákon a gyermekek látogatására. Deák cúgos cipőjére harmonikában esett
a vitézkötéses pantalló és szárnyas, bő, zsinóros kabátját kifeszitette
a szél, mint egy vitorlát. A cövek-alakú, széles magyar, mint az ország
gondnoka, megbízottja és védelmező gondolata baktatott a fiatal nő
mellett. Összecsavart esőernyőjével bizonyosan elverte volna Türr
Pistát, ha valami bolondot cselekszik vele ezen a nyáron. Míg másnapokon
Andrássy lengett, mint egy illemtanár struflis, fehér nadrágjában,
meggymaggombos frakkjában a gyönyörű menyecske mellett, ugyanaz az
Andrássy, aki szíve mélyében sohasem felejtette el a debreceni
országgyűlés határozatát a Habsburgokról. Ámde, mit nem tesz meg az
ember egy fiatal nő kedvéért! Az ország karcsú daliája mint az
önfeláldozó, csipkekendő után vadállatok közé rontó, utolsó lovag
kísérgette az elhagyott vízivárosi utcákon a merengő királynét. Aztán
ősz lett, a hadjárat végképen elveszett, Erzsébet Gödöllőre utazott
hosszú esőket hallgatni, Heine-verseket olvasni, magányosan lovagolni és
a közelgő „magyar lánnyal“, a kis Mária Valériával álmodni. A
gavallérokat rókavadász-frakkban látta viszont, csak Deák nem hagyta el
többé fogadói kvártélyát a legszebb női szemek kedvéért. Talán rájött az
öregúr, mint a végén minden férfiember, hogy nem érdemes mindenféle női
dolgok elmulasztása céljából a kanapéról felkelni.