Kánaán könyve - 3

Vajjon milyen lesz az új kenyér ez évben Magyarországon? Elhozza-e
magával az új életet, amelyre mindnyájan vágyakozunk?


BODEGA.
Nemcsak kenyérrel élt az ember, ámbátor a fehér cipót, amelyet
lacipecsenyével lehetett kapni a vásárokon, halála napjáig nem felejti
el, aki kóstolta: ugyanígy az emlékben és tovább a sósperec, amely
ropogott a déli sernél, valamint a különböző zsemlyék, a császár, a
vajas, a vizes, amelyek mind az ember szolgálatára voltak; és a
kenyérnek keménymagos illata volt.
A leveles csárdán, a duttyánon kívül olykor az úgynevezett bodegákat is
felkereste a férfinép, ahol fehérkötényes, kívánatos fehérszemélyek
mosollyal fogadták a vendéget és a hátulsó kis szobába tessékelték.
Hívták az ilyen helyet ízlelítőnek is, falatozónak is; a mostani
fővárosi büffék szomorú, szegényes maradékai a régi dús bodegának.
A bolt-előrészekben szétnézett a vendég és mindent felhalmozva talált
ott, ami „szem-szájnak ingere.“
Jégen várta az osztriga, hogy feltörjék házikóját, miközben a citrom
cseppent és a vajaskenyérszelet fehérlett. De ott pirult a mindenféle
inycsiklandozó dolgokkal töltött tengeri rák, a különböző mártások alig
várták, hogy leönthessék. Voltak csigák, amelyeket egyszerre lehetett
lenyelni és dobozaikban a rákok a táncosnőket, a ballet ifjú hölgyeit
juttatták az ember eszébe, mert a régi világban a táncosnők vacsorája
rákkal kezdődött, amint Catulle Mendès elbeszéléseiből tudjuk.
Nagyon régi lehet az az adoma, amelyben a vidéki ember a fogaival akarta
feltörni az osztriga kagylóját. A legkisebb magyar városban is volt
delikáteszkereskedés, amelynek tengerentúli kincseit mindenki olcsó
pénzért megismerhette. Ámde a fűszeresboltokban is többféle hal várta a
vevőt, mint amennyinek manapság a nevét tudjuk. Edényeikben
hagyma-salátáik alatt savanyodtak az angolnák és a különböző heringek. A
kelet-tengeriből a tejest kedvelik a vevők, míg a kisebbfajta halak
közül mindegyik megteszi a magáét. A füstölt, a pácolt, a tekercsbe
kötött. A francia szardinia, amely néha meglepően nagy és ízletes, ha
Cannon úr cégérét viseli; az olajos pisztráng, de még az úgynevezett
ringli is csak étvágyat fokoz. A különböző kaviárok, a nagyszemű
orsovai, a szürkésbarna amszterdámi, az orosz-ázsiai folyókból való
ikrák néhány hatosért megszerezhetők s elfogyaszthatók a bodegában. De
ez még mindig csak eleje az étkezésnek. Hol vannak még a többi
gyönyörök, amelyek a kis szoba vendégét olcsó pénzért elmulattatják.
Igy: a lúd- és vadpástétom, a hideg vesepecsenyék, angol és debreceni
szalonnák, kassai, prágai és magyar sódarok, amelyek oly ízletesek
voltak, mint az ifjúság. – Kassán, korai nyári reggeleken a Tátra-vonat
utasait két hatosért várta egy tányér tormássódar, Prágából vagonszámra
jött a rózsaszínű, kis malacsonkát vett minden okos ember, de a csülkök,
sonkacsontok, sonkaszalonnák is jó táplálékul szolgáltak a vékony
erszényűeknek. Ott voltak a nyári és téli szalámik, amelyek ízletesség
dolgában felülmulták a mortadellát vagy a veronai nagy szalámit.
Kolbászok, szafaládék, csontos sertéshúsok, tormás malacaprólékok,
körmök, fülek, meleg oldalasok inkább a szegényebb néposztály számára
voltak a hentesboltokban. Míg a tejen hízlalt steier kappanok, az
Andrássy-úti boltos híres libái, a hideg kacsacombok, a tarka fácánok,
kövér fürjek, inyenc fajdok, foglyok és galambok már akkor is az arany
szolgálatában állottak. De nem kellett mindenkinek a fecskefészek-leves
vagy a szalonka guanója. Úgy is lehetett élni Magyarországon, hogy egy
forintot költött el a gavallér a hentesboltban vagy a bodegában és
pompás, egészséges eledeleket kapott. A párizsi ecettel és hagymával, a
rántott szafaládé, a tojásételeknek sokfélesége, a sajtoknak, túróknak
eldorádója, a kitünő cukrászsütemények, kék dobozba préselt fügék,
jószagú narancsok, szőlők, almák, mindenkinek pótolta a korcsmai
étlapot. Az agglegény gondtalanul sétált vacsorája felől, bizonyos volt
benne, hogy néhány hatosért bármely boltban megszerezheti. A kereskedő
mosolygott, ha beléptél hozzá. Tiszta fiatal nők, kívánatos menyecskék
pakolták a kis csomagot és hosszú alászolgáját mondott a személyzet.
Ha vacsora után történetesen a sert kedvelted, válogathattál márciusi,
udvari, kiviteli serekben, amelyek palackban és hordóban voltak
kaphatók. De volt raktáron pilseni, bajor és spatenbräu sörünk. Ihattál
fekete angol sört, vagy édeskés münchenit tavasszal a barátok főztjéből.
Raktáron álltak a borok a kereskedőknél; spanyol, francia, német, magyar
palackok kacsintgattak rád a polcokról. Pipázhattál szűzdohányt,
havannaszivart, egyiptomi cigarettát, virzsiniát, médiát, ami épen
eszedbe jutott. És ha mégis meguntad az életedet, olcsó pénzen vehettél
egy revolvert.
*
A régi Pest, a háború előtti Pest, amelyre manapság már majdnem úgy
emlékezünk, mint a negyvenesévekbeli fővárosra, amikor még megélt a
szegény tanuló, lateiner, hivatalnok, tanár, skribler a maga
szegénységéből, telve volt olcsó és jóízű korcsmákkal és boltokkal. A
belváros, a serházak és kiskorcsmák negyede, minden jóval megtraktálta
az esti sétálgatót. A Kis piszkos, a Mátyás, az Apostolok, a Zenélő, a
Svetz, Kriszt Feri és ki tudná elsorolni valamennyit, kitünő söröket és
borokat mértek, valamint pompás vacsorával is szolgáltak. De nem járt
rosszul a józsefvárosi polgár sem, hol minden utcasarkon kedélyes borház
várt. Az egykori Budáról, az ottani korcsmákról tán nem is lehet egy
szuszra elmondani mindazt, ami az olvasó és író szívét nyomja.


TAVASZI ÚT 1917-BEN.
A pesti konfortábli lassan döcög a nagykörúton, mint az a taliga,
amelyiken akasztani vitték a delikvenst, legyen ideje körülnézni utolsó
útján. De én már nem vagyok kíváncsi a városra, nagyon sokszor láttam;
többet, mint szabad lett volna, hogy továbbra is jókedvű polgártárs
maradhatnék Pesten. Elutazom, gondolom magamban, oda, ahol tavasz van,
friss tavaszi arcok láthatók, új hangon beszélnek és szokatlan, sohasem
látott szemek közölnek új gondolatokat és érzéseket. Megvetett vágyak
helyett új ábrándok szitakötői reszketnek idegen mezők felett; a
nagyvárosi földibékák helyett üde kacajok és tarka falusi sóhajok
ugrálnak fel a közelgő lépésre; fiatal szerelem-íze van a kenyérnek s a
víznek: – utazni megyünk messzire, hogy ismét megtaláljuk az
arckifejezést, a megnyugtató gondolatot, a kedély bázisát, amelyeknek
segítségével majd tovább folytathassuk az életet. Talán lehetne valahol
felcsípni egy kis boldogtalanságot is, amely nem egyszer jó orvosságnak
bizonyult a legbetegebb embereknél.
Hová megyünk?
Egyelőre csak az utazótáska mondja el a régi világ tavaszi programmját,
amelyet egy nagy kalandozó kíséretében elvégzett a földön és a különböző
hotelek reklámcéduláival megtelt a krokodilusbőr, amit egykor nagyon
elegáns dolognak mondtak a szakemberek. Itt ül piros-kék kockás
trónusán, mandulametszésű szemével, egyenes orrával Kleopatra királynő
Kairóból, a Grand Hotel Continentalból. Majd a jeruzsálemi alkonyat kék
kupolákkal és félholdas mecsettel: Hotel Fast, (Früher: Lloyd Hotel)
céduláján elandalít. Itt maradt a merengő emlékezet jeléül a Hotel
Duparo reklámja. Jaffából, Palesztinából. S mint a nagyvilág és nagy
hullámzatú élet szigete emelkedik szabályos kertek között egy ötemeletes
palota, amelynek neve Grand Hotel Harter Mediterranée Montecarlóban.
Hová megyünk a kipróbált utazótáskával, ahol a tavasz és a nagyvilág
ölelkeznek és a régi világbeli, szinte legendává lett örömök úgy
csengenek, mint az aranyak? Egy másik, szinte már csupán könyvekből és
hagyományokból ismert világrész elszokott gyönyörűségeit és a multon át
most már jól meglátható, unott tennivalóit jelentik az arany-piros
cédulák az alligátor bőrén. Fanyar íze régi szivaroknak, csókoknak,
pezsgőknek azt a korszakát jelképezik életünknek, midőn már úgy úntuk az
örömöket, az egyhangúvá lett életgyönyörűségeket, természetessé válott
duslakodást ételben, italban, nőkben s egyéb semmiségekben, hogy szinte
elfelejtettük belső életünket, lelkünket, áhitatunkat, állativá lett
emberiség, neuraszténiás, elkényeztetett, dologtalan emberek tömege
üdvözölte őrjöngő kiáltással a megváltásnak remélt háborút. Csak tegye a
szívére a kezét közöttünk a legfinomabb, a legműveltebb és a legderekabb
ember: – vajjon nem érzett-e együtt izgalmas várakozással és ágaskodó
reménységekkel az utcai csőcselékkel, amely fejét veszítette örömében a
háború első napjaiban? Mintha mindenki megúnta volna ez időtájt a régi
élet mindennapi örömeit, az osztrigát, a franciák borát, a tavaszt a
Riviérán, a husvétot Velencében vagy Rómában, a telet Afrikában… A
nemzetközi utazások, a könnyű vasúti és hajózási csatlakozás, a
kényelmes hálókocsik, udvarias szolgákat és a megkülönböztetett hotelek
mintha egy nap alatt elveszítették volna csábító varázsukat, midőn
dobolni kezdtek az utcákon. Senki sem sajnálta, hogy otthon kell
maradni. S egyszerre kedves és érdekes lett a megúnt szülőföld. – És
most már olyan régen tart a házi-áristom, hogy szinte félünk tőle, hogy
egyszer vége lesz. Mit csinálunk majd akkor? Előlről kell megtanulni a
külföldi szállodák nevét, a vasúti útmutatót, a frank és gini
árkülönbözetét, a kokottokat és a portások keresztnevét?… Mily megúnt
dolgok ezek, amikor forradalmak és háborúk pirosítják a láthatár
kárpitját!
A konfortábli a nyugati pályaudvarhoz ér. Soha sem látott arcok,
elképzelhetetlen tolongás, lárma és izzadtság a lezárt vonat ablakai
mögött. Honnan jöttek, hová mennek ezek az emberek, akikkel azelőtt
sohasem találkoztunk? Mintha egy céltalan népvándorlás vonulna át az
országon. Mindenki utazik. Hová, miért? Egy megzavarodott, biztonságában
megingott, futó embernyáj a vonat közönsége. A háború elől menekülnek a
háborúba. Kofák, kupecek, feketekendős nők, katonák, katonák… Milyen jó,
hogy már régen nem járok nászútra. Jegyesemet a földre kellene ültetni,
ha volna annyi hely a kocsi folyosóján.
A tavak országában visz a vonat, amelyet Nagy Magyar Alföldnek is
hívnak.
Kecskemétig nem igen látni még vizet, csak napfényes, drágalátos
síkságot, amelynek végében a Mátra erdősége setétlik, mint a népmese.
Erre a medvehátú, kék hegységre járnak fel megpihenni a síkság
pásztorembereinek fantáziái, regéi, mondanivalói, mikor még voltak
pásztorok. A tavasz teregeti szét kék és zöld fátylait száradni a
délutáni napba. A jegenyék csontvázai még görbék a tél rettentő
ütéseitől; a januárius hópáncélát megtörve cipelték e karcsú csatlósok;
de már a tavaszi szél kenegeti, egyengeti az összetört kezeket, lábakat,
mint ifjú ápolónő a csatából jött vitézt; daliák lesznek ők májusra.
Majd fenyők zöldülnek, mintha titkokat rejtegetnének bő szoknyáik alatt.
Itt-ott egy ecetfa, amelynek csonka galyain olyan kis gömbök maradtak,
mint ama kis fejek a régi fiskálisok nagy, kopasz koponyáján, amely
második fejekben a huncutság lakott. Tavasz van, – a Mátráig olyan az
alföldi rónaság, mint egy kezdetlegesen épülő város: csatornáival,
árkokkal megjelölt építési tervekkel, leszúrt póznákkal, céltalan
gödrökkel és sivár lécezetekkel. Egy hónap mulva felépülnek a templomok
zöld galyakból, a házak emelkedő vetésekből, rétek, legelők jó szagában
fehér virágaikat szórják a barackfa-menyasszonyok. Most még csak
virágvasárnapi szentelt barkát látni a kecskeméti állomásokon a fiatal
nők kezében.
Elmarad az állomás és a piroskalapos ifjú hölgy, a májusi bűvészetre
váró puszta kertek és néptelen kis nyárilakok, ahol most legfeljebb az
emlékezet ágaskodik fel az elhomályosult ablak alatt, hol valamikor az
éji zene zengett. Nagyon régi könyveket kell fellapozni, hogy nyomára
találjunk a búfelejtető szüreteknek. Félegyháza után pláne 1800-ba kell
visszakalandozni, mikor Hoffmannsegg gróf utazott Magyarországon a török
határig és utazásáról könyvet írt. Akkor lehetett annyi vadász
Magyarországon, amikor a simléderes német szemlét tartott a Kánaán
felett.
A tél zordon volt, mintha háborút üzent volna a földnek, régen látott
havak szakadtak nagy mennyiségben és az alföldi táj felett vérző király,
pirosuszályos nap egy vizes, tavas, pocsolyás tartományra néz vissza
nyugatról, ahonnan ezerholdas szürke tószemek viszonozzák a pillantást,
mint Finnországban, amelyet az ezertó országának is neveznek a költői
hajlamú földrajzírók.
Lehetséges, hogy májusra oly hirtelen eltűnnek a vizek a Duna–Tisza
közén, mint amily rohamossággal jöttek. (Nagyobb csodák is történtek már
Magyarországon.) Ám ha megmaradnak a belvizekből eredt tavak, a
Tisza-szabályozás eredményei: jövőre itt olyan nádas, lápos, ingoványos
világ lesz, amilyen a régi pákászok idejében volt, amikor 600 pár nagy
kócsag fészkelt Magyarországon, amelyekről épen most írt kis füzetet
Schenk Jakab madarász. Mintha e kiveszőben lévő, gyönyörű madarak
kedvéért alakulna új földirat az Alföld teknőjében, a búzatermő
földeken. Olyan a táj, mint a régi tiszai árvizek idejében, amikor a
Hortobágyra is ellátogatott a vándorkedvű tiszai víz. Ám a Tisza
ábrándos kanyarulatai lankás, kényelmes elterjeszkedései már eltűntek a
térképekről, szoborbafaragott mérnök zabolát vetett a makrancos folyóra.
És mégis vizek jönnek elő a földből, ahol azelőtt olyan homok volt,
amely megitta volna a tengert. (Tavaly a Balaton tava bolondult meg
tavasszal és áradó Tiszának képzelte magát, messzire elöntve ártatlanul
merengő partjait. Ezidén az Alföld teknőjében dugta fel a fejét a
földalatti tenger, mint a vadréce felveti fekete nyakát a nádasok
között. Lehetséges, hogy tenger volt valamikor Magyarország helyén és a
tenger olykor vissza-visszatér a föld mélységéből.)
A madarászok, a nádasok között bujkáló természetimádók ismét
elmondhatják, hogy mily derék területek akadnak Magyarországon az
ornitológia tanulmányozására. (Mert hiszen a madártudósok jobban
kedvelik az egyhangú búzavetésnél a titokzatos, csodálatos nádasokat,
ahol emberhangtalan magányban fészkelnek a ritka madarak, a nagy és kis
kócsagok, amelyeknek dísztollaiért úgy hevülnek hölgyeink, mint az
aranyásók zsákmányáért. Bizonyosan nagy sikere volna a madarásznak, aki
fúrt nádvesszőbe rejtett kócsagtollaival megjelennék, mint a félvad
bányásznak, aki bőrzsebéből aranyércet kínálna.) Hölgyeink tehát teljes
érdeklődéssel figyelhetnek a megszaporodott magyarországi tavakra. A
daruk, gémek, kócsagok most indulnak Spanyolországból, Kínából,
Japánból, Indiából, Ceylonból, hogy fészket rakjanak Magyarországon. A
vándormadarak különös ösztöne jelenti nekik, hogy nagyobb csapatokban is
indulhatnak. Víz van bőven. És az elmult esztendőben már megtanulhatták
ismerni a repülőgépeket, amelyekkel útjukban találkozhatnak. Csak
emberek ülnek e gépekben, amelyeknél még mindig jobbak az ő szárnyaik.
Jönnek a gyönyörű vadmadarak, a királyi kócsagok Magyarország felé, mint
a május tündöklő szerelmei.
– Szeged! – kiáltják a vonat mentén.
A vadmadarak eltűnnek a képzeletből. Zajos, idegenszerű város terül el,
ahol minden második nadrágos ember németül beszél.


PEST ARANYKORA.
Ha kétszer akkora volna Budapest, mint amilyen, sem férne el kényelmesen
benne mostani lakossága.
Ha háromszor drágább és lehetetlenebb volna a megélhetés, a táplálkozás,
a ruházkodás, a lakás a városban, akkor sem lakna itt egyetlen emberrel
sem kevesebb.
Ha négyszer annyi volna a koldus, a rokkant, az elesett, a nyomorgó: nem
lágyulna meg egyetlen szív a városban.
Ha emberhúsért mérnék a fényűzést, a nőiruhát, a cipőt és az ékszert, az
sem volna megfizethetetlen.
És, ha már egyetlen tisztességes nő és férfi sem volna többé Budapesten,
azon sem lehetne csodálkozni 1917-ben, a Vitézség és Gyalázat negyedik
esztendejében.
*
Augusztusi meleg napon olyan szaga van Budapestnek, mint a
menazsériának. Vándorcirkuszok, utazóállatseregletek, felpakolt
komédiáskocsik viszik magukkal ezt a szagot, amely most a városban a
régi élethez szokott orrokat csavarja.
Azelőtt senki sem csodálkozott, hogy a Dob- és Király-utcának régi
sajtszaga volt nyáron; a Józsefváros külső részeiben a fuvaroslovak,
ócska bőrrel bevont bérkocsik, kulimászos teherhordó szekerek és a
rothadt szilva- és dinnyehéj terjesztettek odőrt; a Belváros szűk
sikátoraiban a varróműhelyek, kalaposboltok cérna- és leányruha-illata
keveredett a kapualatti kis serházak hordó- és virstli-szagával, midőn
eljött a kánikula és a Rákoson elaludtak a szelek, mint henyélő
szolgalegények. Minden bolt, minden ház, sőt talán külön mindegyik pesti
lakás vándorolni küldte az utcákra a szagát, mint kisgyermeket kergetnek
el a háztól gonosz szülők. Nyitott ablaknál aludtak az emberek, a gangon
mosakodtak, az ágyneműt szellőztették, mezítláb sétált otthon a kioszk
lenge delnője, az Erzsébetváros keskeny utcáiban a nyitott, földszintes
ablakok mögött bolhákat kerestek, amint közönségesen az inges nők tenni
szokták, alsónadrágos házmester nyitotta ki a kaput, az emeletről néha
lepottyant egy meztelen ember, aki virágcserépben óhajtotta tölteni a
meleg pesti éjszakát.
Belátom, hogy nem gusztusos dolog egy nagyváros polgári éjszakája, a
lakosság túlontúl színészkedik nappal, legalább éjszaka éljen
természetesen és kedve szerint. Nem egyszer gondoltam ilyenkor, hogy
olyan ez a város, mint egy garniszálloda a mellékutcában, ahol örökké le
vannak függönyözve az ablakok, hangos szó nem hallatszik az éjszakába, a
zongorista régen aludni ment, bóbiskol a kapus, aztán ha jön a policáj,
befalazott kupeceket, párnával megfojtott nőket, nyári kályhában kucorgó
kisgyermekeket talál a házban.
De mégis: valami nőies illata volt az alvó, nyaraló Pestnek. A varrodák,
a leányiskolák, a régi telefonközpont, talán a Sacré Coeur hálótermének
leheletei voltak a kigőzölgések. Szívesen elhittem a festőknek, hogy
Budapest egy nagyszemű, keleti orrú, bolyhos nyakú, nagypénteki fürdővel
fehérített lábú, élveteg, de dolgos, búján kacagó, de erkölcsös, kihívó
tekintetű, de a kaput bereteszelő, sokszor megkívánt, de keveset
vétkezett fehérszemélyhez hasonlatos. Beleegyezőleg bólintottam a
költőnek, aki azt hazudta a pesti nőkről, hogy értelmesek, mint a
nagymama elefántcsont-amulettje; a poétákkal tartanak, amikor álmodnak;
tiszta szerelmi vágy honol a keblükben, amikor a kávéházban a füstös
prímás zenéjén andalognak; csacskaságuk, romlottságuk, butaságuk jó és
nemes szívet takar; levegőt szívni mennek a Hangliba és a Dunapartra; a
cipőjüket csak azért fehérítik, hogy a férjüknek tetszenek; a lányoknak
nincs más vágyuk, mint a Gyurkovics-lányoknak; a titkos kis
legénylakásokra, a találkozóhelyekre, a varrónőkhöz, a fogorvoshoz, a
kártyavetőnőhöz, a manikürhöz, a bábaasszonyhoz csak a vidékiek járnak
Pesten; ők legfeljebb a Császárfürdő vén platánjai alatt üldögélnek a
breviáriumos öreg falusi plébánosok mellett és Budára csak azért járnak
felhajtott ernyőjű kocsiban, hogy virágot tépjenek a mama
születésnapjára.
Most: visszanézve e régmult, háborúelőtti időkre, mily kívánatosnak
tűnik fel az elmult Pest! A rosszszagúnak, az erkölcstelennek, az
elzsidósodottnak csufolt Pest! A léhának, üresfejűnek, felszínesnek
látszó, Párist ostobán majmoló, ízléstelen ruházkodású, adósságból élő,
leánnyal kereskedő, színházért és élvezetért döglő, futó szerelmi
kalandra berendezett régi Pest! Üreszsebű költők és fáradhatatlan
ügynökök városa! Budapestje a vidéken tönkrement és itt új, szélhámos,
kaszinós, lóversenyező, kártyaéletet kezdő, menekült „gentry“-nek! De
Pestje annak a másik, tiszteletreméltó középosztálynak is, amelyet a
szél, gyökerek és talaj híján a városba hajtott és hivatalt,
foglalkozást, szerény munkálkodást, hivalkodás nélküli jelent vállalt;
az apák irodakabátban jártak haláluk napjáig, az anyák régi
selyemruhájukból minden esztendőben újat varrtak, a leányok tanítónők
vagy postások lettek, a fiúk lehetőleg elvégezték az egyetemet és majd
csak az unokák vonják fel újra a dupla-címeres pecsétgyűrűt.
Ó, régi Pest, amelyre úgy érkezett meg reggelenkint a keleti
pályaudvarra a személyvonat, hogy mindig hozott magával fiatal, dobogó,
lelkes szíveket, zöldelő reményeket, hitvallásokat és dologra kész
karokat és elméket! A nagyvárosi ködbe, tramway-csengős, robogó
bérkocsisos, újságfestékszagú, vasalt pincéres, a város belseje felé
kopogón ezer lépésű, álmosan ébredező reggeli Budapestre úgy érkezhetett
meg mindenki, mint egy regényhős, akire nagy dolgok várnak a szellőzködő
ablakú házak között. A férfiak, akiknek helyét el kell foglalni ököllel
vagy ésszel, még a borbélynál borotválkoznak vagy tunyán nyújtózkodnak;
a nők, akiknek életét és nyugalmát megzavarja az idegen, rossz álmot
látnak, szívszorulást éreznek, midőn a jövendőbeli valaki ellépked
ablakaid alatt; a vén emberek, akiknek olyan a szemük, mint az odvak a
jánoshegyi öreg fákon, vizsgálat alá fogják az újonnan érkezettet és a
legnehezebb kalapácsot nyomják a kezébe; a csendes belvárosi vagy
józsefvárosi utcák, ahol a diákok és dolgozó fiatalemberek
hónaposszobáin manapság savanyú emlékezet leng, szinte kíváncsian várják
a kis táskájú, de feneketlen reménységű idegen lépteit; irodák,
könyvtárak, hivatalok, olcsó kis korcsmák, varróleány- és
perdita-szerelmesek, esetleg a magányos kórház és jeltelen sír várják a
multba merült Budapesten a törekvő, dolgozni és akarni tudó
fiatalembert. A város kövezete még aranybánya, a fülek hisznek a síma
nyelvnek, az ostobák utat engednek az erősnek és okosnak, a tehetség és
tudás kiássa magát a gránitfalból, mint egy acélkörmű vakondok, a
szerencse kézzelfogható valami, mint a női hang, az élet legfeljebb a
negyvenedik esztendőig állítja ángardba a bajnokot, aztán meg lehet
nyugodni, mert odáig okvetlenül elért valamit az ember, nyugdíjat vagy
reménytelenséget… Ó, régi Pest, mikor erős akaratból meg lehetett élni a
városban!
*
Manapság jöjjön valaki Pestre, hogy itt majd megél a munkájából!
Kifeszítheti az elméjét, mint a dobon a kutyabőrt, térdéig koptathatja a
lábát, könyökig a kezét, megőrülhet a munkabírástól, fűrészelheti a
legvastagabb fákat és liszteszsák módjára dobhatja a legnehezebb
embereket, – ha nem akar a büntetőtörvényekkel szembe kerülni, alul
marad a boldogulásban. A városnak nemcsak azért van állatsereglet-szaga,
mert takarékoskodnak a vízzel, a tisztasággal, hanem azért is, mert a
vérszomjas tigrisek és alattomos hiénák népesítették be Budapestet.
Jóformán mindenkit gazemberré tett a háború. Aki ebben a korszakban
szegény és vagyontalan maradt, annak bízvást adhatna
Károly-csapatkeresztet. A pénztelenség, a nélkülözés és megaláztatás
csaknem egyértelmű lett a polgári erényekkel. Az adókönyvek, amelyekben
a háborús jövedelmekről találunk feljegyzéseket, egykor majd rikító, de
valódi arcképét rajzolják meg Budapestnek.
Megrőkönyödve nézzük a roskadásig megrakott vonatokat, amelyek a főváros
felé igyekeznek, érthetetlenül állunk meg az utcai tolongásban, a
zsúfolt színházban, tomboló és fülledt játéktéren, a pincétől kéményig
lakott pesti bérházak előtt; honnan jött ez a rengeteg ember Budapestre?
Mintha három esztendő alatt kicserélődött volna a város lakossága. A
bevándorlás amerikai arányú. A háború köve felkavarta az iszapot a tó
mélyéből. Nem lehet ráismerni sokat ócsárolt, gúnyolt, de most már
felejthetetlenül drága Budapestünkre. A párisi fametszetekre emlékeztető
kis tereken sétálgató régi ismerőseink, a fasor és a budai utcák
járókelői, a nyájas belvárosi boltosok, a meghitt éttermek, barátságos
bérkocsisok, megszokott borbélyok, a kedves utcákon sokszor látott
bizalmas arcok, finom asszonyok, akikbe távolról szerelmesek voltunk,
midőn a barátokhoz mentek misére, de a gyermekszoba zajongása, sokszor
ordináré, ám sohasem gaz vagy lelketlen pesti élet: ők mind eltűntek. A
háborús év előtti Pest olyan messzire ment, mint a harmincas vagy
negyvenes évek Pestje. A krónikások nemsokára írhatnak megható
visszaemlékezéseket az elmult városi életről, divatokról, gavallérokról
s észvesztő delnőkről, akik azóta csak az idei nyáron jöttek elő az
utcára, mert a régi kalapot kézben lehet tartani a körúti grizettek
divatja szerint. Néhány paralitikus, öregedő dandy áll fehér ruhában és
rossz monoklival az utcasarkon és azt hiszi, hogy még a régi iskola
szerint kell tetszelegni a nőknek. A régi kedves Pestet el kell
temetnünk lassan a háború halottaival. Pest hősi halált halt a
világháborúban.


JEGYZET EGY RÉGI KALENDÁRIOMBA 1917-BEN.
A háború előtt a két szent, _Péter és Pál_ dús, felgazdagodott
atyafiként érkezett meg Magyarországba; jöttek legyen a búskomoly
felvidékre, ahol rozs és krumpli virít, mint szőke tót lányok haján a
vadvirág; vagy az ország teknőjébe a friss kenyérszagú Alföldre, hol
megdőlt a búza, mint az epedő menyecske: mindenütt vagyont,
fölbecsülhetetlen gazdagságot hoztak magukkal, mint afféle jóságos
agglegények, akik már csak a jótékonyságban lelik örömüket.
A nyári szentek, mielőtt itt hagytak volna bennünket három esztendő
előtt, mint a zendülő hajósokat a puszta szigeten: a vitorlák
kifeszítése előtt megmutatták minden kincsüket, bájukat, magyar
örömüket. 1914-ben szép volt a nyár, mint az elképzelés a boldog
életről. Bizonyosan voltak akkor is szenvedők, aggodalmaskodók, betegek
és szegények, de még nem mindenki járt nyavalyatörős koldus módjára
csodatévő kegyhelyekre búcsúra; volt néhány ember, aki örült, mert a Nap
reggel befogott szekerébe, aki felemelt fővel, vidám lélekkel és
forrásvíz-egészséggel járt-kelt a világban, árvalányhajat tűzött a
kalapjához a mezőn és Andersen-mesebeli kedvvel nézte a gólya
sétálgatását a nedves réten. Még javában ment-mendegélt az emberi élet,
amint Gergely pápa kalendárioma és az életkor előírja. Az ifjú iskolai
bizonyítványának örült, amelyet e napon kapott kezéhez az ünnepélyes Te
Deum után, boldog tanulókat vitt a vonat a régi diákvárosok pipaszagú
házikóiból a szellős mezők, tágasan elterülő vakációk felé, gyermekkorát
élte a professzor, midőn a pedellus a kaput bezárta. A felnőtt ember is
pihenésre gondolt gondoktól felbarázdált agyvelejével, míg az öregek úgy
sütkéreztek a nyári hőben, mintha sohasem akarnának meghalni. Boldog
virágszaga volt itt az ünnepeknek, amelyeket mindenki igyekezett
megtartani, bármilyen vallás szerint tisztelte Istent.
(Általában a régi, háború előtti világban még volt jelentősége az
életnek. Igen nagyra becsülték az emberek a házőrző ebeiket, amelyek
megvédelmezik a bajok és bús viszontagságok ellen: vagy a vagyongyűjtés,
az otthon, a ház, az esti álom, a friss reggel, a bő kamra és kiadós
étvágy, valamint némi szeretkezés is: – igen fontos bástyák voltak a
zordon sors keselyűszárnyú csapásai ellen. De ragaszkodtak az emberek
végzetes szenvedélyeikhez, csodabogaraikhoz, babonáikhoz s álmaikhoz is,
mint értékes bútordarabokhoz, amelyek nélkül nem volna teljes az élet
berendezése. A korhelyek, a szoknyabolondok, a kockázók, az ördögtől
megszállott szerelmesek, a mániákusok mind megőrizték kincseiket, mert
nem kellett belehalni a szenvedélyek pusztításába. Az ember álmai
bizonyos programmszerűséggel következtek egymás után egy életkor
fordulásaival, mint valamely vidéki majális táncrendjén a mazurok és a
négyesek; az önkéntes tűzoltóság részeg volt, de még sem égett le a
város. Így: ifjúkorában az ember a keresztanyja térdével álmodozott,
később annyi fiatal hölggyel, hogy a föld valamennyi zárdáját meg
lehetne tölteni velük. Erdőztek, lombos fára kapaszkodtak, tótágast
álltak vagy csókolóztak az álombeli fiatal nők; némelyikre rá is bukkant
az ember utazásaiban egy messzi városban és nagyon csodálkozott, hogy a
köszönést ő félvállról fogadta, holott azelőtt annyiszor találkoztak
éjszaka. Majd elmaradoztak a nők, hogy új álmoknak engedjék át a barna,
boldog éjszakát. A játék furcsa kártyafigurái lovagoltak tova a ködben,
– némelyikünk egész éjjel kártyázott vagy sakkozott álmában;
versenylovak száguldoztak, mint megbolondult táltosok, Chilperic
csóválta farkát és Carslake ostora messzehallhatóan puffogott; a mező
zöldjén aranytekercsek mutatkoztak, mint sápadt bábok, groteszk manók
módjára ugráltak az emberképű számjegyek a kereken, a hosszúorrú krupié
mindig elibéd lapátolta a bankjegyet és ércet, amíg az megnőtt, mint a
Gellérthegy; majd falusi ének hagzott és a birbicses csörgette kockáit a
középkori vásáron, ódon tornyok alatt, páncélt és kardot lehetett
nyerni. – Aztán ezek az álmok is elmentek, mint szekerek zörgése