Kánaán könyve - 4

Total number of words is 3903
Total number of unique words is 2203
24.4 of words are in the 2000 most common words
35.4 of words are in the 5000 most common words
41.7 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
hallatszik a távolból, amelyeken berekedt kortesek mennek hazafelé. Néha
visszajöttek a nők a vándordarvak mélabújával és a megholtak, az
elfelejtettek hosszan néztek reánk az álomban, mint márványsírkőről a
fiatal mama fotográfiája. Leültek az ágy szélére és fontak gondot,
szomorúságot, a közelgő ősz pókfonalat, téli fehér szemfedőt. Az agár
betegen nyúlt el a küszöbön, a dologtalan vizsla a saját szakállára
vadászott a kertek alatt. De máskor még nem is jöttek vissza a
fiatalkori nők, akik végleg elriadtak a korhely danától, nagybőgő
húrjának pattogtatásától, a cimbalom vad tivornyájától. Ellenben
felszállott a sülyesztőből a gyomorbajosok terített asztala, megrakodva
minden jóval, amit a szakácskönyvek tudnak, húsvéti sódarokkal,
menyecskekebelhez hasonlatos szárnyasokkal, megkoszorúzott vadkanfővel
és bámész sült halakkal. Az ételek jöttek el látogatóba az emberhez,
midőn kifáradt a kockázásban, a sétapálca- vagy csibukgyűjtésben, a
nőkért való epekedésben. Az álmodó megeresztette nadrágszíját a
csodálatos étlap előtt, amely somlai palackokkal és fejeskáposztával
volt díszítve, – míg napközben tökmagot rágicsált vagy betegkosztot
evett.)
Péternek és Pálnak megérkezésével a bőség láthatatlan szaruját vélte az
ember kiömleni Magyarország felett. A nincsetlen ember épen úgy örült a
nyári ünnepnek, mint a földesgazda. Határkő volt ő a régi magyar
életben, mint akár az újesztendő, midőn a hó alól kikandikál a remény
zöld moha. A vértanu szentek névnapja egy szűk vagy egy bő esztendő
kezdetét jelentette. Lesz-e pénze az országnak, amit elkölthet?
Most nem gondolunk a szükségre, bőségre, pénzre, régi világbeli
reményekre. Arról van szó Péter és Pál napján, hogy életben maradunk-e?
*
Mátyás király óta senki se kapáltatta meg a henye urakat, mint most az
új király, a Demokrácia az ország népét, parasztot és grófot. Mindenki
munkában áll és mindenki dolgozni akar, építeni vagy rombolni, mert az
álombeli Magyarország elmerült, mint a sziget, amelyet a hal hátára tett
a természet. A leviáthán, a világháború megmozdult és a tejjel-mézzel
folyó, tunya, álmodozó, dologtalan Magyarország leszállott a vizek
fenekére.
Péter és Pál, akik a régi Zrinyi-kabát és táblabírói bő nadrág helyett
már évek óta a vándorkatona csukaszürke ruhájában látogatnak el
Magyarországra, már új világot látnak itt. Vajjon mit hoznak mához egy
esztendőre?


AZ ÁLOMLÁTÓK.
Talán soha annyit nem álmodtak Magyarországon, mint ebben az
esztendőben.
Az előttiben, ha valamely különös dolgot álmodott a magyar, felütötte a
nagy egyiptomi álmoskönyvet. A hieroglifek, kabalisztikus számok és
népies magyarázatok között bizonyosan ráakadt a kedvére való
megfejtésre. A kislutri idejében pláne pénzébe került az embereknek az
álomlátás. Fehérlepedős ismerőseink éjszakai megjelenése a ternó
reményével kecsegtette az unatkozó magyarokat.
Későbben, a kultúra jöttével, dr. Freund tanár úr módszere alapján
estünk neki álmaink megfejtésének. Manapság már sokak előtt ismeretes a
tudományos rendszer, amelynek alkalmazásával legbizarrabb álmainkat meg
lehet magyarázni. Magyar nyelven is megjelent egy füzet a bécsi
professzor elméletéről Ferenczi Sándor fordításában. Az ember
megtalálhatta gyermekkora emlékeit álmaiban; megállapíthatta a képzetet,
fülöncsíphette a gondolatsejtet, amelyből az álom kifejlődött. Száraz,
regiszterelmélet ez, mint egy tudós cédulásdoboza. A legszebb és
legkövérebb angyal álombeli hempergése néha igen sivár élménnyel volt
összeköttetésben. Máskor megdöbbent a búvárkodó, midőn legtitkosabb, még
önmaga előtt rejtegetett vágyait, óhajtásait, félelmeit olvasta ki az
álom-magyarázatból.
Most ismét álmodnak Magyarországon és az álmokat nem mindig lehet
megfejteni az eddigi kulcsokkal.
*
Mást álmodnak Budán, mást egy vidéki fogadóban, a tanyákon,
csillagterhes égboltozatú pusztákon és a pesti bérházak szomorú
szobáiban, holott azt kellene hinni, hogy álmában mindenki demokrata,
mint akár a temetőben.
A jobboldali fekvésnek mások az álmai, míg a vészes látományok,
nyugtalanító képek balról jönnek. Az oroszlán és a bátor ember
jobboldalán alszik, míg a sorsüldözött szerencsétlen balra fordul, hogy
még álmában sem lelje gyönyörét, a nők, akik meglátogatják, őrültek és a
szemgolyóit akarják kitolni, gyilkosok és veszett állatok ragadnak a
kabátjába… Bepiszkolt kezű emberek ülnek szemben, mint a régi álmoskönyv
kis fametszetein. Elfáradva, nagyot sóhajtva riad fel a halandó álom
viszontagságaiból. Ha volna valahol egy nagy hivatal, ahol az álmokat be
lehetne jelenteni, könnyű volna a statisztikát megcsinálni arról, hány
boldog ember volt Magyarországon. A földhözragadt, a vészmarta, a bajban
sínylődő néha átéli ugyan álmában azt az életet, amelyet áhítana, de
emlékszik is ezekre az álmokra élete végeig. Míg legtöbbször bizony csak
a nappali kínszenvedéses életét álmodja tovább. Ezért nem is érdemes
vitatkozni a kérdés felett, hogy melyik igazi életünk: a nappali vagy az
álombeli? Az oroszlán álmában is lebírja a gazellát, míg a peches ember
rendesen megsántul álmában, midőn a bika kergeti. A kártyás, aki az ágya
elé szórja a nyereségét, mielőtt elaludna, ritkán folytatja álmában
tovább a játékot, mélyen, üdítően alszik, míg a nincsetlen ember az
élénk álomból felébredvén, felforgatja párnáit, hogy az álombeli pénzt
megtalálja. A jóllakott nem álmodik étvágygerjesztő lakomával, míg az
éhező fájdalmasan nyújtja ki karját az elrepült pástétomos tálak után.
Az álmok szigettengerében, a tarka papagályok szigetén tanyáznak a
gyermekek és a szerelmesek álmai. Ezen a szigeten semmi sem
lehetetlenség, a legnagyobb fára könnyedén kúszik fel a képzelem,
hintázza magát a ringó galyakon, kajdácsszínekben mutatkozik a láthatár
és a nőknek, férfiaknak valóban szárnyuk van, mint az angyaloknak. A
gyermekek álmait a dajkák is megfejthetik, míg a szerelmesek
látományaihoz, alvási élményeihez elég magyarázatot talál a rövideszű
lírikus. Akiket ők csodáknak néznek, azok természetes dolgok. Amit ők
álmodnak, az a valóságos élet, az ő életük. Lárma, zenebona,
értelmetlenség, madárhang és sikoly hangzik e szigetről, mintha sokezer
fiatal majom lakna a fatetőkön, amelyek még nem hallottak puskalövést s
így gondtalan boldogsággal élik játszi napjaikat. Nincs olyan álomfejtő,
aki a szerelmesek álmain el tudna igazodni. Honnan jönnek e tarkaságok,
az exotikus fények és a sohasem látott színek ez álmokba? A blazírt
tudomány felmondja a szolgálatot. A szerelmesek azt álmodják, amit épen
akarnak. Vajjon ki merné e szemérmetlenségeket valaha is bevallani? Az
erkölcs egy megúnt ruhadarab ez álomvilágban; hogy csodálkoznának az
epekedő férfiak, ha egyszer megtudnák, mily furcsa dolgokat álmodnak a
megközelíthetetlen várkisasszonyok, midőn a hátukon alusznak és odakünn
hajnalodik! Szerelmes álom, aki hatalmasabb vagy Fauszt doktor
Mefisztójánál, régi üdvöket és ismeretlen gyönyöröket varázsolsz a
tudatlan agy homályos szobájába, mindent megmutatsz, amit eleven
állapotban sohasem érhetünk el, mindenekkel megismertetsz, aminek
létezéséről éber nappalokon fogalmunk sincs, a zenittől a nadirig
feltárod az emberi szerelem titkait: a szerelmes álom az emberiség
jóltevője. Az volna a világ legszebb könyve, amelybe a hajnali álmokat
írná le egy isteni toll.
*
Bizonyos életkorban már nem szívesen vallja be az ember, hogy
vándorcigánynőkkel álmodott; pedig tán Deák Ferenc sem foglalkozott
mindig politikával Angol-királynőbeli lakásán.
Komoly időket élünk, amelyeket a frázis szerint „sorsdöntőknek“
mondanak, holott a sorsba senki sem avatkozhatik. Eldőlt az már három
esztendeje; ami most történik a világon, olyan, mint egy gombolyag
szála; lebonyolódik, bármit tesznek ellene vagy mellette az emberek. A
jövőt sem én, sem ő nem tudhatja, a váteszek végleg megbuktak a
hókuszpókuszukkal; csak következtetni lehet, hogy még nem értünk a
meglepetések útjának a végére, hiszen három esztendeig vajudott a föld,
amíg az első eredmények mutatkoztak az emberiség jövőjében. Bizonyosan
most következnek azok a váratlanságok, amelyeket közönségesen csodáknak
szokás nevezni. A politikai álmok, amelyek három esztendeig bebörtönözve
üldögéltek az agyvelőkben, csak most indultak el fantasztikus útjaikra.
Most kezdenek ismét álmodozni a magyarok, mint akár a mult század ama
időszakában, amelyet „kis negyvennyolcnak“ is neveznek.
Az álomfejtő, aki három esztendeig nem látott egyebet, mint megfagyott
katonát, üszkös falut, ellenséget és repülőgépet, ezidőtájt kezd álmodni
a suttyomban tartott vágyakkal, a gyermekkor, háborúelőtti korszak
emlékeivel: a békével.
Mi lenne, ha már béke lenne? – kezdik játékaikat az elfojtott álmok,
amelyek zord télen véres borzadalmakat, elkeseredett belviszályokat,
utcai torlaszokat és éhségtől üvöltő tömegeket mutattak, hogy riadtan
fordult balról jobbra az álomlátás.
Mi lenne, ha már letennék a fegyvereket a katonák; ha mindenki megkapná
jutalmát az elmult három esztendőért, amely kínosabb volt, mint a
gályához láncolt rabok élete; ha az újság többé nem írna offenziváról,
csatáról, tengeralatti harcról; ha nem remegne többé millió szív a
holnaptól; ha felemelhetné fejét a gödörbe zárt gondolat; ha újra
elkezdődne a megszokott élet, mindennapi örömeivel és bánataival!… A
kortárs észre sem veszi már, hogy csaknem harminc esztendő mult el
azóta, hogy utoljára sétáltunk a zöldelő erdőkben, nőknek virágot
téptünk és biztos terveink voltak holnapra. A kortárs azt hiszi, hogy
mindig háború volt a földön, soroztak, őrmesterek intézkedtek,
menetszázadot szerveztek, ágyút töltöttek és a piacon az asszonyok
verekedtek. A kortárs már csak álmában éli át a boldog esztendőket,
amikor nem rettegett őrjárattól, az árdrágítótól, a kofától, az
éhenhalástól, a legmegalázóbb nélkülözésektől. A kortárs megszokta a
rongyos cipőt, a kopott ruhát, az uzsorát, a korgó gyomrot, felebarátja
meggazdagodását és börtönbüntetését. A kortársnak már kezdett mindegy
lenni a téli vagy a nyári háború, az élet céltalansága, a holnap
reménytelensége, a nyomor jajgatása, a bűnösök elszaporodása, a pénz
értéktelensége és a becsület bukása. A kortárs most végre álmodni kezd…
Mi is lenne, ha egyszer béke lenne?
Mi lenne?
Az álmokat hagyjuk meg álmoknak. Még oly gyengédek, hogy kézzel nem
lehet nyúlni hozzájuk. Csak fujni lehet ez álmot a levegőben, mint a
gyerekek a réten a vadvirág szálló csillagát.


BALJÓSLATÚ NAP.
Tihanyban, az égbenyúló kolostor ablakából kitekint a holdfényes
balatoni éjbe Rip van Winkle, aki a háború első napjaiban a
könyvtár-csöndes, öregség-nyugodalmú és bölcsesség-lámpású zárdában
megtelepedett, hópénzt fizetett az ellátásáért és fogadalmat tett az
erkölcsös életre, amíg a háború odakünn dühöng a világ felett, amelytől
a szent öreg papok megvédelmezik a hozzájuk menekedett vándort. R. W.
kipislant az ablakon és magában azt kérdezi:
– Vajjon tart még e háromszáz esztendős háború?
Megnézi a kalendáriumot. A zárdai, homokóra-hangú csendben sem pihen az
idő. Gergely naptára 1917 július 28-át mutat. E héten mult el Pantaleon
névnapja, akire mindnyájan emlékszünk abból az időből, mikor „tavaszi
hullámok“ surrantak el az életünkben. De itt járt szent Anna, az
almaarcú és körtvekeblű; csak egy vén cigány vonta valahol útszéli
feszületnél a kállai kettőst a maga mulattatására. Rég meghaltak már
azok az emberek, akik az Annáknak szerenádot adtak. És eljött Ince pápa
napja, a háromszáz esztendős háború évfordulóján. A régi
képeskönyvekből, festményekről, az Odeskalki-család gyűrű-gyűjteményének
aranyairól komoran néz a szakállas pápa, aki maga is a világ egyik
legjelesebb műgyűjtője volt. Itt a negyedik évforduló, – mintha az egész
élet, a halpénz módjára elhullajtott ifjúság, a vörhenyeges,
oroszlánszakállal díszített férfikor és a kályhatűzben régi szőlőtőke
módjára sustorgó öregség elmúlott volna e háború kezdete óta. Minden
régen volt, ami azelőtt volt. Az élő emberek emlékezetében,
életmódjában, gondolkozásában, a jelent a multtal összekötőhídon egy
ködfüggöny ereszkedett le, mint az eltévedt tengeri hajók kívül. Mintha
már nem látná senki a partokat, ahol lótuszvirágok úsznak a habokon,
égbenéző pálmák és boldog fehér templomok emelkednek, a béke, az élet,
az emberiség szigetei. Jéghegyek között, fekete ködben, halálfejű
hajósok vezetésével úszik az emberi élet hajója. Semmi sem maradt meg a
régi érzésekből, szívkamrák kincseiből, boldogságokból, bárányfelhő
ábrándokból, fütyülő szélben szálló falevélhez hasonlatos tervekből és
mérföldmutatókő módjára, földbecövekelt elhatározott tervekből.
Egy marék hamu sem maradt a háború előtti életünkből, mindenünk semmivé
lett, amit eddig vagyonnak és értéknek hittünk.
Először, meghalt az ifjúságba vetett hitünk. Háromszáz esztendő előtt az
ifjúság fogalma a boldogságot, a gondtalan, játszi tavaszt, a szépséges
hangzatokat jelentette a férfiak életében. Most mit jelent az ifjúkor? A
halállal való vőlegénységet. Szép hazám, a Nyírség temetkezési divatja
jut eszembe, midőn fiatalembert látok. A szűzleány fehér koporsóját
ünneplőbe öltözött legények kísérik a temetőbe. Kard van a kezükben,
amit a pandúroktól vagy színházigazgatótól kértek kölcsön. A kard
hegyére citrom van tűzve. Így lépked ma minden fiatal legény a temető
felé. A gyermekifjú, aki tegnap szepegve fogódzott anyja szoknyájába,
vagy a tánciskolában együtt repkedett szíve hölgyének hajfonatával, ma
rajongva kapaszkodik egy rekedthangú, fogatlan, félrecsapott kalapú,
duhaj cimbora karjába, amilyen közönségesen a halál. Még nem élt jelent,
amely édes, mint a séta Vénusz felejthetetlen kertjeiben; még nincsen
emléke, amely merengítő, mint az óbor a magános lugasban; nincs
elzsibbadt fogfájáshoz hasonló emlékezetű szenvedése elment nőkről,
elszállott szavakról, papirsárkányként elrepült érzésekről; nincs még
távolsága életének, amelynek tájképében elandalodhatna, mint Himfy
dunántúli halmain és völgyein, ott pásztortűz ég, emitt furulyaszó
szálladoz, mint a pókfonál, Tündér Ilona anyókává aszottan ballag a
gyalogösvényen a rőzseköteg alatt, inges kisgyermekek hemperegnek a
patak kankalin-levelei között… még ő nem látta ezt a tájat, s máris
búcsúzik az ismeretlen élettől, mint egy kedves arctól, amelyet elfutó
vonat ablakában láttunk.
Megszakadásig ólomsúllyal nehezedik az ifjak halálának áldozati füstje
az emberiség szívére három esztendő óta. Vajjon el tudjuk-e felejteni
valaha a szép reménységeket, az üde növendékfákat, a pisztrángkedvű
fiúkat, akiknek hősi halált ígért a költő s ők elmentek meghalni? Vajjon
mind megöregednek a halottak a csatamezők hantjai alatt? Annyit ér a
diák elhallgatott szíve, mint az öreg népfelkelő korhadt csontja?
*
Scott Walter regényében olvasom egy helyen:
„Dicsőség! hát az a rozsdás vért, amely ott függ egy bajnok magános,
beomló sírjának gyászcímere felett; – az elmosódott vésés a kövön,
amelyet a tanulatlan szerzetes alig tud kibetűzni a kérdezősködő
zarándok számára; – hát ez elegendő kárpótlás azért, hogy minden nyájas
érzést, szeretetet feláldoztok és hogy életeteket boldogtalanságban
töltitek azért, hogy mást is boldogtalanná tegyetek?
Vagy olyan varázs van tehát egy kóbor lantos rímeiben, hogy a család
szeretetét, a békét, a boldogságot mind odadobjátok szilajul csak azért,
hogy hőseivé lehessetek olyan daloknak, melyeket vándor hegedősök
dalolnak el ittas cimboráknak az estéli söröskupa mellett?“
Pedig templárius lovagokról ír, akik a szentföldre jártak, szaracént
öltek, pogánytemplomot raboltak és szívükben elhalt a bús hang, mint
sovány csikasz torkában az üvöltés.
És hányan mentek és mennek a dicsőség repkedő lidérclángja felé, hogy
aztán emléküket, lábnyomukat örökre elfödje a romfalak moha, kúsza
repkénye; elhangzott éneküket felváltva a kondás dudája.
Nem kell a bibliába nézni, a próféták jóslataiba merülni, hogy a végét
lássuk az elmult háromszáz esztendőnek. S akkor, a gyönyörű reggelen
majd felejteni kezd az emberiség, felejteni dobpergésszerű emberi
neveket, acélcsörgésű fogalmakat. Nagyon sok idéig nem szabad majd
beszélni erről a háborúról s résztvevőiről, amíg a sebek végleg
behegednek. Mennyi nevet kell elfelejteni, amelyekkel megtöltöttük
aggódó szívünket, rémlátásos éjszakáinkat, francia, angol, olasz, belga,
orosz, amerikai nevek tucatjait kell kidobnunk az ablakon.
De addig folyik a vér.
Folyik a vér, amely ifjú, még ha öreg ember szívéből lövel is ki
utoljára, leomlanak a büszke karok, mint megnyugodott kévék a síkságon,
a földalatti zene még mindig hangzik a kísértetjárta országokban és a
hunyorító tavak, lágy lombozatú erdők, csöndes nagy mezők és
visszafojtott szívverésű, fojtogatott városok felett a bosszúálló angyal
trombitája harsog. Vért, vért, ifjak, öregek, férfiak vérét adjuk a
láthatatlan sárkánynak, amelynek szomjúsága nem csökken harmadik
esztendeje.
*
Az évforduló éjszakáján elmereng a boltívek alatt a kolostor remetéje. A
sarlóalakú hold szarva piros. Vihart, szelet jósol az égbolt. Aztán
lehajtott fejjel könyveihez tér vissza a merengő. Úgy látszik, már csak
a könyvek maradtak meg a régi világból.


SZÜRETI DAL.
Miért piros az őszi reggel?
Szüretelnek Magyarországon, veres bort és habos vért. Az egyiknek öt-hat
korona az ára literenkint, a másikat úgy adják, mint hajdan a bort,
ingyen, jószívvel, papnak, csősznek, vándorlegénynek. Ez a véres szüret
eltart már negyedik esztendeje. Harmadszor szedik meg a szőlőt a gazdák,
mióta ömleni kezdett az emberi must. Azóta a tőke is kedvet kapott. Az
idén termett ugyanannyi bor az országban, mint amennyi vér kiömlött. De
tudja-e pótolni a bor a vért, a bor megnövekedett értéke a vér
drágaságát? Van-e annyi vidámság, mámor, nótázó habzás a legjobb
borunkban is, amely el tudná felejtetni a testvér szenvedéseit, a magyar
vér felhőszakadását? Ha minden gyűszűnyi vérért gönci hordókkal
hálálkodnának megvédelmezett hegyeink és lugasaink: akkor sem volna meg
az arányosság a két érték között. Ha egy aranyba kerülne egy búzaszem,
ha egy ökörért adnának egy ital bort, ha egy paripáért egy falat ételt:
nem térülne vissza egy percentnyi érték sem a veszteségekből. Azért nem
kell irígyelni a gazdákat, hogy búzájuk, boruk jól fizet. Nincsen annak
a bankónak a régi erőssége, megbízható kedve és szilárd alapja. Hiányzik
belőle a kifolyt vér. Sápadt, átlátszó lett a papir, még a legnagyobb
bankó sem tud táncolni. Sok víz lefolyik a Dunán, amíg annyira
megizmosodik ismét a vérevesztett bankó, hogy a régi örömből valamit
visszahozzon, a régi erővel támassza az ország falát. Most a vér volna
az erőnk. De már nagyon sokat elhullajtottunk. Azért csak halkan
szüreteljünk.
*
Harmadszor piroslik az ősz Magyarország felett, midőn nem lehet
megkülönböztetni az erdők lehullott sárga levelén a vérfoltot a
rozsdától.
A szentimentális évszak, amelynek gyermekéül szívesen vallotta magát az
érzelgős ember, lejárta magát, mint egy ritkult fürtű, bajuszpedrős
lírai költő. Mint általában az évszakok valamennyien megbuktak három
esztendő alatt, gyermekkoriasan andalgó örömeiket elfelejtették magukkal
hozni a kalendáriomba, csupán gondjaikat: az ősz is egy kopott,
kiállhatatlan öreg rokon lett a háznál, aki már nem tud egyébről
beszélni, mint a régi gazdagságáról, dicső ismeretségeiről és hazug
sikereiről, közben pipabűzös, remegő kezével felszedi a papirhulladékot,
hogy legyen miből fidibuszt csinálni.
Visszanézve innen, e reménytelen ürből az elmult szeptemberekre,
ködfoszlányként elröpült októberekre, csaknem szégyenpír borítja el
magányos arcunkat, hogy mennyire hazudtunk, képzelődtünk, ábrándoztunk a
világról, ismerőseinkről és önmagunkról.
Jött egy szél, amely elfujt minden gyertyalángot. Tömlöcbe jutottunk,
amelynek nedves, kietlen falai között van elég időnk gondolkozni az
igazságról. Ábrándozásaink közepette farkasverembe zuhantunk, hiába
ordítunk torkunkszakadtából, nincs menekvés. Úr és paraszt egyformán
árdrágítással foglalkozik a környéken. Van eszében egy rendzavaró
vándorlegényt a napvilágra vonni.
Itt maradtunk magunkra, egyedül, mint az ujjam, mint a haldokló, mint az
akasztott ember a szélben. Mindenki a maga szakállára lop és rabol,
suttyomban, a kabát alatt viszi az élelmiszert, mint a csempész,
lefüggönyözött szobában olvasgatja pénzét, csillapítja éhségét és suba
alatt készen tartja a kését, hogy a szomszédját ledöfje. A titkolózók, a
bujkálók, a susogva csalók városa ez. Éjfélkor elsötétedik a város,
mintha Hentzi ágyúi volnának szegezve Pestre. A hüvösödő őszi éjszakában
az utcasarkon összesúg két alak. Csalók vagy betörők. Már senkin sem
lehet csodálkozni, ha reggelre letartóztatják valamely görbe munka
miatt, mert jóformán nem érdemes dolgozni a munkabérért. Már
összezavarodik a bűn és ártatlanság. A legbecsületesebb emberek sem
riadnak vissza a törvénytelen úttól, hogy maguknak élelmiszert,
fűtőanyagot, ruhát szerezzenek. A feltalálók zseníje arra szorítkozik,
hogyan lehet mindennap jóllakni. A tanultság, műveltség, ötlet abban
merül ki, hogyan lehet a kamrát télire ellátni. A bölcs bíró azon töri
fejét, hogyan szerezzen cipőt. Az orvostudományok tudósa búsul, hogy nem
tanulta meg a szabóságot. A repkedő fantáziájú költő maholnap az
utcasarokra áll, hogy verseit árúsítja. A nők, szegények, végleg két
táborra szakadtak, inkább, mint valaha. Az egyik táborban a gondtalan
ledérek seprik az utcát, kihívóan és szemérmetlenül, holott nem
mindegyiknek van meg a rendőri engedélye. A másik oldalon… A másik
oldalt nem is látni már. Csak sejteni lehet, hogy elfehéredett arcú
anyák, letört feleségek és fáradt munkáslányok rejtőznek a homályban.
Hej, hogy dühöngtünk egyszer a posztócsalókra. Pedig ők nem tettek
egyebet, mint megelőzték korukat. Alig fordult egyet az esztendő: annyi
csaló nőtt ki a földből, hogy a rendőrségnek nincs annyi keze, hogy
utólérje őket. Falrahányt borsó a börtönbüntetés, amelytől úgy rettegtek
még nemrégen az emberek, mint a megsemmisüléstől. Közössé vállott
szégyent könnyű elviselni. Csak Budapesten minden második embert
bezárnak, ha még soká tart a háború. Mily arcátlan tévedéseket hozott ez
az időszak. Majdnem a szószékről prédikálták, hogy nem kell búsulni a
háború viszontagságai miatt, mert a kiállott szenvedésekből fakad az
emberiség megváltása. Az első télen Krisztus-szakállt viselt mindent
katona és a templomok tele voltak hívekkel. Az egyház szervezkedett,
hogy összetereli háború utánra a juhokat, mikor mindenki megtört és
Istenhez menekül. Erre következett még két esztendő, amely alatt végkép
elmorzsolódott az erkölcs. A háború olyan fertőt zúdított az emberiség
nyakába, hogy nagyon sokáig kell tanítani az iskolákban a mosakodást.
Posvánnyá változott a világ, rablók, hamispénzverők országa lett a föld.
A csaták mögött erőteljesebben fosztogat a békés lakosság, mint az
oláhok Erdélyben.
Ez volt az a világ, amelyben éltünk?
Bizony mindig ilyen volt, csak nem láttuk őt ily világosan. Mindenféle
hókuszpókuszok, társadalmi szokások, illemkönyvek és főként az egykor
félelmetes büntetőtörvények tartottak rendet itt a szenvedélyeken. De
elkezdett korogni a has.
Elrémülve nézek széjjel ismerőseimen. Miért gazdagodott meg az egyik,
miért lett nyomorult szegény a másik? Végzet volt ez, amely előre meg
volt írva?
Magamra nézek. És nem ismerem meg többé magamat sem a régi
fotográfiáról.
*
Csak halkan szüreteljünk, akármilyen bő a termés.
Tengernyi vér és elveszített becsület az ára a hatkoronás bornak. A
sorsnak olyan országába jutottunk, ahol az öröm többé nem öröm, hanem
minden csak bánat.
Ha a sürgönypóznákról is dús szőlőfürtök csüngenének, akkor sem lehetne
többé jókedve senkinek Magyarországon.


NÉMA MAGYARORSZÁG.
A varjak többször nyugtalankodnak ez időtájt, mint egyébkor. A húsvéti
fák (amelyek oly halkan, észrevétlenül rügyeznek, mint a
gyermekszerelem), az ő hangjukkal, fészkükkel, baljóslatú fekete
figurájukkal vannak díszítve. Bozontos tanyájuk a fatetőn úgy leng a
szélben, mint a Bleak House környékén egykor az angol regényben. A
napsugár, amely déltájban oly meleg, mintha minden erejével kezdeni,
meghódítani, ráerőszakolni akarná a tavaszt az elhitványult világra,
érdektelenül hintáztatja a fekete madarakat magas állomásaikon. Az
elcsöndesedett, elnéptelenedett falusi tájon csak a varjak, csókák élik
régi életüket. Fészket raknak, feltünően hangosak, tojásaik miatt
nyugtalankodók, míg az emberek, akik a nyurga, kopasz fák alatt
elhaladnak, oly csendesek, hogy az is meghallatszik, ha két csirke a
szomszéd udvaron összevész, a favágók munkája nagy messziségből jelt ád,
míg a hajóács köznapi kalapálása olyan feltünőség az elhalkult tájon,
mint régi időben a gyorsvonat szédületes robogása. A varjak élnek és
céltalanul piros szoknyában néhány nő, aki már igazán csak azért viseli
a tarka köntöst, mint a bújdokló cinke színes mellénykéjét. A nap süt.
Erőszakosan, tavaszt, életet, megújhodást, gyönyörű ifjúságot a németek
gránátjainál hatalmasabb erővel diktál a gyászbaborult, öltözködni se
kívánó földbe. Ismét fordul egyet az emberi élet a megfiatalodás,
kiszellőzködés, újrügyezés és szerelem felé; bármit írnak is az újságok.
Tavasz van, ifjúság, új élet, remény és friss kedv van, ha a földgolyó
közepéig fölszántják a föld hátát a kietlen lövegek, mindenáron
gyönyörűséges a napsugár, szagos a fenyőfa levele, fehér a rétivirág és
lepke jön a déli szél hátán az ismeretlen tartományból, amely az álmodó
embernek a homlokára száll. A hadseregek kimeríthetik izomzatuknak végső
erejét, forgáccsá lőhetik az ágyúk csövét, meghalhat még egypár millió
ember: az évszak, amelynek ideje elkövetkezett, oly ártatlanul,
nyugodtan jött át a nedves réteken, mint egy ingesgyermek. Az emberek
legfeljebb nem látják meg az új rügyeket, ifjú füveket, zsendülő
szeleket, friss vízáramlásokat, amelyek az évszak beköszöntével a
világra elkövetkeznek. Nem figyelik meg az emberek, hogy a folyók
gyorsabban futnak, a kakasok más hangon kiáltanak, a csendességnek
hangja, a felhőknek színe, a napáldozatnak tüneménye: más már, mint
tegnap volt. Legfeljebb csak az emberek nem törődnek azzal, hogy az
erdőnek különös illata kezd lenni; a hegyek elmerengenek a látóhatáron,
mint terhes fiatal nők; a hold kora délután felkúszik a nyárfák hegyére,
mint titkolózó szerenád, hogy lássa szerelmese búcsúzó képmását a
napnyugati határon; csatában járt katona hosszadalmasan lefekszik
szülőföldje mezőjére és halkan kotyog a bor a kiszáradt kulacsban,
mintha a zordon téllel elmult volna az ő érdagasztó bátorsága is; ódon
szagú könyvek és vénséget lehelő pincegádorok, régi hordódongák és a
téli estéken százszor telerajzolt haditérképek, tavalyi rögeszmék és
végnélküli szomorúságra beállított óramutatók a családi órán: – mind
idejüket multák, midőn a konok, háborúba zsinegelt, szégyenpadra tett, a
becstelenségek kalodájába zárt emberiség még mindig nem akarja látni,
hogy tavasz van, máskor áhítatos, fiatalságot, új boldogságot, drága
reményt, szitakötő-szárnyú terveket ígérő tavasz… Az évszak azonban
semmibe sem veszi az embereket, csinálják ők tovább a maguk dolgait,
mint megőrült ácsok az akasztófákat: az évszak, a gyönyörű, eljött a
fáknak, folyóknak, réteknek, madaraknak, jelentéktelen kis füveknek, egy
tisztásnak a fenyveserdőben s egy orgonabokornak a kedvéért. Eljött,
mert szereti reggelenkint új festékkel díszíteni a háztetőket, friss
harmatokkal a park bokrait, új nedvekkel a réteket és jószaggal a
magános kutakat. Neki az a fontos, hogy a pusztai vadmadár az azúrnak új
tükörében füröszthesse meg tollait, az akácfa nagyot nyúljon, mint
virágvasárnap a növendékleány, a varju jajgató károgással űzze egymást a
pusztaház körül és a bokron kékes álomfoszlány maradjon reggelre a
virágokkal álmodott éjszaka után.
Mi köze a tavasznak az emberekhez?
Még annyi sem, mint a visító malacoknak a kukoricához, amelyet kis
csirkéinek szór a gazdasszony az ól előtt.
A tavasz eljön és drága, erőszakos, rendbontó ölelkezését az emberek
helyett majd kis csirkéken, énekesmadarakon, néma nagy fákon, hallgatag
réteken és a maguk nyelvén beszélő vizeken próbálja meg. Néki mindig
kedvesebb lehetett egy vadrózsabokrot megcsókolni, mint egy unalmát űző
embert.
*
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Kánaán könyve - 5
  • Parts
  • Kánaán könyve - 1
    Total number of words is 3795
    Total number of unique words is 2200
    23.3 of words are in the 2000 most common words
    33.9 of words are in the 5000 most common words
    39.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kánaán könyve - 2
    Total number of words is 3874
    Total number of unique words is 2237
    24.1 of words are in the 2000 most common words
    35.4 of words are in the 5000 most common words
    41.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kánaán könyve - 3
    Total number of words is 3859
    Total number of unique words is 2221
    22.4 of words are in the 2000 most common words
    31.7 of words are in the 5000 most common words
    37.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kánaán könyve - 4
    Total number of words is 3903
    Total number of unique words is 2203
    24.4 of words are in the 2000 most common words
    35.4 of words are in the 5000 most common words
    41.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Kánaán könyve - 5
    Total number of words is 3822
    Total number of unique words is 2231
    24.2 of words are in the 2000 most common words
    35.8 of words are in the 5000 most common words
    42.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.