Kánaán könyve - 1

KRÚDY GYULA
KÁNAÁN KÖNYVE
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1919
9426, – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.


ELŐHANG.
Néhány kis, vidám és tragikus történet következik itt abból az életből,
amit az emberek a szerelmeskedésen kívül folytatnak.
Bizonyos korszakig, mondjuk az aranyszőlő-illatú negyvenedik életévig,
nem igen törődnek az írók egyéb mondanivalóval, mint a szerelmi
hangokkal. Legfontosabbnak látszik: a nők éjszeme és a lovag
boldogtalansága; nem egyszer a férjhezmenés vagy megházasodás körül
telik el az írói képzelet; máskor csak házasságtörő hisztérikák és
kicsapongó latrok érdeklik a mosdatlan tollast.
„Hiszen szép a szerelem, – mondta például Kálnay László, akinek
állandóan két-három felesége volt, persze, balkézről; cvikkeres,
mélyhangú és kalucsnis férfiú volt, a pecsétgyűrűt a mutatóujján hordta,
mintha a nőket is hitelesíteni lehetne, mint a hordókat, – de a legszebb
kisasszonyt sem lehet legelni küldeni.“ Igy szólt és a huszonegyes
játékban nem egyszer előhívta tizenkilencre az alsót, különösen akkor,
ha arcfehérítő szappanra, kis téli ködmönre, vagy bábaasszonyra volt
szükségük a nőknek.
A később következő történetkékre némelyek mondhatják majd, hogy az író
késő vénségében fogalmazta őket, midőn cinikus volt, mint egy
beretválatlan szerzetes és a szentimentális szerelemnek már annyit sem
hitt, mint a sárgarigónak. Pá, szerelem, te elzsuppolt vándorkomédiás;
pá, őrjítő vágy, melynek jelenlétében úgy szaladgált az alulírott, mint
a kandúr, amelynek farkára égő papirost kötnek.
Hangzatok, amelyek a női nevekből kicsendülnek, Isten veletek. Az Irmák
budai télszagú neve, az Arankák strucctollas, legyezős lengése, a Máriák
égfelé fordított szemfehére, a Katinkák affektálása, Juditok bibliai,
színészkedő szenvedélye, Sárák anyáskodó, de erőszakos csókja, a
Margitok apácásan kopogó cipősarka a hátunk mögött, női nevek álmodozó
varázsa, – Isten veletek. Ezentúl csak bor- és dohányszagú férfineveket
vet papirosra a költő.
Elkövetkezik az életkor, midőn bizonyos közmondásokhoz igazodik a
férfiú.
Igy, például, mondogatni kezdi, hogy csak a vagabundok soványak, rendes
ember hasat ereszt. Egy kecsege-formájú férfiú sohasem lehet a legjobb
ügyvéd vagy a legbölcsebb bíró. Magassarkú cipőt csak a parkett-táncosok
viselnek. Színes nyakkendőt csak a pénztelen csirkefogók. Krémszínű
nadrágot a pesti csepürágók. És holdvilágnál csak az elvetemült
perszonák bolyonganak hozzájuk illő ifjú betyárok karján, valamint a
muzsikus-cigányok, akiknek ez a keresetük. Aki az éjszakát álmatlanul
tölti, annak előbb-utóbb rossz vége lesz. És csak a borbélysegédek írnak
szerelmes levelet. Futóbolond epekedik elérhetetlen nő csókja után.
Semmittévő és műveletlen ember fecsérli idejét a nőknek való céltalan
udvarlásra. Csirkeagyvelejű férfiú az, aki megelégszik az életből, annak
javaiból a nők csacskaságával, emlékbe adott hajával, elcsent
zsebkendőjével, elfelejtett fehérneműjével, kézszorításával, hangjával,
felejthetetlen pillantásával. Okos embernek tudni kell, hogy a nők
sokkal gyengébbek, mint a férfiak: az álmaik és a gondolataik, ha
egyszer nyilvánosságra kerülnének, bízvást azt eredményeznék, hogy
egyetlen férfi sem akasztaná fel többé magát boldogtalan szerelem miatt;
a vágyaik és a szerelmi kívánságaik elefánt-nagyságúak a férfi-érzéshez
képest; és a lesütött szemekben nemcsak Capulett Julia önfeláldozása, de
Báthory Erzsébet vérszomja is tükröződik.
Pá, elmerengő séta a hársak alatt, hegymászás és hosszadalmas gyaloglás,
fáradalmas utazás, váróterembeli éjszakázás, szívdobogásos randevú,
ugrás az első emeletről és tébolyult menekülés az erdőben a házőrző
komondorok elől.
Pá, életmegrontás nőkért, pályaváltoztatás, hitehagyottság, rabszolgaság
és a valódi természet elsikkasztása. Pá, te piros halál, amelyet egy
hölgyi fotográfia társaságában kerestünk; Isten veled, lehajtott fejjel
való kullogás a külvárosban, vasúti sínre fektetett nyak, midőn az
expressz közeledik és a legmagasabb fa kiválasztása a budai hegyek
között, amelyen egész télen el lehet lógni, amíg tavasszal lenge
ruhácskáját bontogatja a szőke szerelem a fa alatt s ekkor a szerelmesek
nyakába lehet zuhanni.
Ég veled, mennybéli szűzességű, drága ifjúság. Aladin csodalámpásának
fényében megjelenő házasságos élet, aranylakodalom után áhítozó öregség.


MAGYAR HASAK.
Az étkezés kultusza nem egyszer felülmúlja a nő és a szerelem
jelentőségét: csak a fiatal hátgerincnek való a nők körül való
forgolódás, míg a nemzet törzsei, a férfiak, elszélesednek, mint a
tölgyfák és a csontrendszer és a test alkata leginkább üldögéléshez
idomul, amint a régi magyarok csontvázán ez pontosan észlelhető. Ama
tekintélyes, hosszú szárnyas-kabát, amelyet Magyarországon a
megállapodott férfiak közönségesen viselnek, (amelyet Ferenc
József-kabátnak is neveznek, míg ha magyaros cifrák díszítik: hívják
Deáknak vagy kántor-kabátnak), a szabóknak előrelátható találmánya a
növekedő emésztési helyek és részek befödésére. Nem is lehetett egy
fecskefarkos, úrfi-kabátos úriemberből alispán. Has nélkül akár a
világra se jött volna a közéleti magyar. A keszegemberek még a nőknek
sem tetszenek. Szép, kövér emberekre várnak a stallumok és gazdag
özvegyek. Ki hitt volna a sovány bírónak, kecsege papnak, agárhátú
fiskálisnak? A férfiak bizottsága már karakterbeli szükségesség volt.
Csak a soványokat akasztották fel. Rendes emberről külön vett mértéket
az asztalos, amikor kiterítették.
Ez a heptikás írói nemzedék, a bánatos tintanyalók és az Otthon-körbeli
gavallérok honnan is tudták, hogy Magyarországon hasat illik ereszteni
még a költőnek is? Petőfi, ha életben marad, bizonyosan olyan széles
derekú ember lett volna, mint Arany vagy Vörösmarty. Amint a jó
alispánnak testi terjedelmével alaposan be kellett tölteni vala a
széket, a koszorús költőhöz is illett némi férfias korpulencia. Hiába
erőlködik vala Virág Benedek vagy Tompa Mihály a nemzetbeli osztatlan
népszerűségre. Aki fogyó hold-szerű arcképüket látta, bizony kiábrándul
a versek írójából. Csak a vagabundok halnak meg soványan Magyarországon,
a mihasznák, a betegek, az elvetemült lumpok. Nem is volt hitele egy
hasatlan embernek. Hogyan lehetne tisztességes, megbízható, szavahihető
férfi, aki egy országban soványan marad.
Milyen szép hasak voltak!
A főtisztelendő klérus körében a kerek, cipóhasak voltak föltalálhatók,
míg a bíráknak, ügyvédeknek, hatósági embereknek hegyes hasuk volt, mint
a dárda, amellyel megdöfték az igazságot vagy a gonosztevőt. Mint a
tömlők lógtak a mamelukok hasai, míg a szélsőbaloldalon oly kemény
dombok emelkedtek, amelyek a régi világban verekedésnél is hasznosak
voltak; a hassal való lökdösést ismerték a perzekutorok, mikor a
rabvallatás folyt. Milyen szép hasakat neveltek a házasemberek! Hogy
elgömbölyödtek az arcok és a fejek, midőn a férfiú megfelelő hivatalhoz
jutott! Mily megható volt a testi pihenés és nyugodalom végig a hosszú
életen, mintha senki sem lett volna beteg Magyarországon. Mindenkinek
meg volt az ennivalója, bora és kényelmes ágya. A regények boldogtalan
szerelmeseiről a méhes ebédutáni döngicsélésében, vagy a régi
divatlapokkal, élces ujságokkal, Vasárnapi Ujságbeli képekkel
teleragasztott kamarában egy megsárgult ujság tárcarovatából értesült a
jóravaló ember; a lugasban savanyú víz meg kertibor hült, amíg a gazda
fejcsóválva forgatta az újító költők bolondos füzeteit.
A régi magyarországbeli élet nem a változatosságra, hanem a jóságos
hosszadalmasságra volt berendezve. A gondtól senkinek sem hullott ki a
haja, mert a gondon könnyen lehetett segíteni. Teli gyomorral senki se
ment a folyónak, ebédután szundikált az ember, nem gondolt az
öngyilkosságra. A kerekre hízott asszonyok egy hosszú életen át egyébre
se gondoltak, mint arra, hogy mit főzzenek ebédre, – ez a gondolatvilág
nem alkalmas a női léhaság és könnyelműség ébredezésére. A spájzok,
kamarák, konyhák, rendesen megfoltozott fehérneműek megnyugtatták a
férfiakat az asszonyok hűségéről. Csak ott volt szemetes az udvar, ahol
a nőknek gondolata messze csavargott a háztól, mint éjjel a macska. Egy
derék asszony nem is ügyelhetett egyébre, mint a háztartására, – hisz
annyi gondja, vesződsége volt szegénynek, hogy társaságba jutván, nem is
tudott egyébről beszélgetni: – így hallotta, látta ezt már az anyjától,
nagyanyjától. Az asszonyok összeültek és megtárgyalták a háztartásbeli
bajokat, eseményeket. Míg a férfiak nyugodtan szívták pipáikat. Kinek
jutna eszébe a féltékenység, amikor az asszony cselédeiről panaszkodik?
A háború előtt mintha nem is lett volna szegény ember Magyarországon.
Minden kémény füstölt és harangszóra mindenütt ebédet tálaltak. Az volt
a legszerencsétlenebb ember, akinek sehol sem terítettek. A testi
megelégedettség érmetszője, az elhibázott magyar politika egészségi
szempontból is szükséges volt. Hiszen, ha a politika sem lett volna,
mindenkit megütött volna a guta a jóléttől. A nemzeti energia és a vér
lecsapolódott. A vérmes indulatok kitombolódtak. Senkinek sem rontotta
el az étvágyát a politikai szenvedély.
Tejjel-mézzel folyó Kánaán, hová lettél?
Vajjon következnek-e még századok Magyarországon, amikor csendesen
emésztett a nemzet, erejét gyűjtögette, hosszan pihent, lassan,
meggondolva élt, erős fiúkat nevelt, szép lányokat hoztak a gólyák és
mindenki jóllakott étellel, igével, csöndes politizálással?
Úgy nézem, hogy a tunya, üldögélő, nagyokat evő magyar élet a történelem
könyvébe kerül. A férfigerincek elszoktak a hosszú háború alatt a
tölgyfás megállapodottságától. Ruganyos, zenebonás, nyugtalan életmód
következik. A szép, kövér embereknek befellegzett.


JÓZSEFNAPI VENDÉGEK.
Abban a kalendáriumban, amely minden magyar házban egykor a szép hosszú
élet naplója volt, József napján kezdődnek a fontosabb feljegyzések. A
gazda – minden valamire való ember gazda volt Magyarországon – cselédeit
fogadta, megújította velük a szövetséget. Az emberek a tavaszt látták az
égen, a földön és a szívekben. Az élet kezdete, hosszú tél vége, a nyíló
esztendő várható reményeinek íze: ez volt József napja. A templom
elnéptelenedik e naptól kezdve, a föld népe künn a földeken tiszteli
Istenét. Drágalátos világa egy messze multnak.
Most az amazonok országára nyílik a tavaszi nap szeme. A férfiak olyan
régen távol vannak tanyáiktól, falvaiktól, földi életüknek lombjaitól,
amilyen soká még nem is voltak el odahazulról. Asszonyok és gyermekek
keze és ereje megnövekedett három esztendő alatt, mint a fecskefiók
megtanulja a repülést, a galamb a bukfencet, a vak ember a hegedülést.
Az amazonok és gyermekeik megtámogatják a kunyhót, megmívelik a földet,
tiszteletben tartják az apák erényeit, amíg a férfiak hazajönnek. A nagy
mérlegen, ahol az országok súlyát mérik, Szűz Mária országa egy-két
lattal nyom kevesebbet a háromesztendős hadjárat óta. A magyar földek és
szívek inkább helyükön vannak, mint bármikor. Kétségbeesés és panasz
nélkül múlik egyik bibliai esztendő a másik után. Az amazonok erősen
fogják az ekeszarvát; a hadjárat az ország belsejéből csak a férfiakat
vitte el, de a magyar föld csodálatos ereje, gazdagsága és a
megpróbáltatásokat a tavaszi szántás megújhodó ifjúságával elbíró
kitartása: itthon maradt, táplál, vigasztal, reménységet ajándékoz.
József napján lekerülnek a szegről a régi kalendáriumok és a tavaszi
élet, bár férfiak nélkül, elkezdi a csodálatos folyamatot, mint a jég
alól felszabadult folyók, szelek, fellegek. A háború, mint egy bába, a
világra segített egy új magyar generációt, a férfi nélküli asszonyok
nemzedékét, akik férjük helyett a mezei földet ölelik, cicomázás helyett
gyümölcsfát oltogatnak és gyermekszülés helyett jószágot nevelnek. A
természeti erő, amelyet a szerelem azelőtt a nőkből elfoglalt, mind
munkaerővé változott. Igaz, hogy daltalan, néma lett az ország, az
énekes madarak is hallgatagok és eltűntek a régi kis virágos falusi
kertek, a pünkösdi rózsa helyére veteményt ültetnek; lakzi-muzsika
semerről sem mormog, a furulya-szó a multak emléke és az üveges kevesebb
tükröt ad el: – de élünk és nyílunk, mint a repkény a régi vár falán.
A józsefnapi vendégek: a tavaszi munkák eljöttek Magyarországra és
megtalálják az amazonok izmos karjait, gyermekek korán bekérgesedett
tenyerét. A gólyákkal, fecskékkel hazajöhetnek a férfiak is: rendben
lelik itthon az országot.


FOGADÓ A RÉGI VILÁGHOZ.
1914-ben még korcsma-illat volt Magyarországon.
Származott a korcsma-illat a különböző borjú- és marhapörköltöktől,
amelyek paprikától pirosan, hagymától szagosan, frissen csapolt,
aranyhajú csipkefodros ser társaságában várták gabelfrüstökre az utazót,
a legkisebb vendégfogadóban is.
Az önmagába révült nászutasok; a boldogtalanság elől futó tétova utazók;
az életet, nőt és játékot megúntak; a szórakozottak; a hangulatosok; a
nők után csavargó kalandosok; a szilajok és a melankólikusok; valamint
az ínyesek, akik azért utaztak, mert tudtak egy korcsmát a felvidéken
vagy délfelé, ahol valamely ételt valamely különösséggel készítettek, –
de a mesterségből, pénzkeresés céljából utazók is: nyugodtan szállottak
meg a magyarországi fogadókban, enni, inni mindig lehetett e helyeken,
amelyek a Magyar Koronához, az Arany Bikához, a Zöldfához, a Bárányhoz,
Hungáriához, a Tiszához és egyéb ser- és virstli-illatú, kedvderítő
nevekhez voltak címezve. Az utazás nemcsak annak ígért változatosságot,
aki Sir John Falstaff módjára papiros-darabokra jegyezte fel a
korcsmárosnők és szobalányok nevét az északi kerületekben, hanem
elmulattatta akár a nagyehető Pickwick úr társaságát, akár pedig azt a
méla fiatalembert, aki női ideálokat keres a vidéki fotografus
kirakatában, a fogadó előtti térség hetivásárjában, a Nepomuki szobra
körül a felvidéki hidakon és az esti korzó ismeretlen hölgyei között.
A messzi történelmi időkben, a háború előtt, vidékre utazni még akkor is
szívringató cselekedet volt, ha nem várta az embert a gólyafészkes ház
és a lugasban pipázó atyafi (régi Vasárnapi Ujság címlapjáról). Az
elmult vidéki vendégeskedésről majd írunk egyszer, ha élünk, most csak a
fogadóknál maradjunk, amelyeknek cégére, setétes folyosója, döngő
kapualja, bolthajtásos ebédlője, kipirult arcú fogadósnéja, vendégsége
olyan messze van tőlünk, mint egy emlékkönyv, megfakult sorai. A régi
utazó, aki a magyarországi vendégfogadókban oly ismerős volt, hogy setét
éjszaka is névszerint köszöntötték a pályaudvaron a nyalka
hotel-portások, az omnibuszok aranysapkás hivatalnokai; a tekintélyes
derekú, fehérmellényes „főurak“ a kávéházban felszólítás nélkül
átnyújtották a frakkjuk zsebéből a házi cigaretta-csomagot; az
ezüstfejű, tiszta fehérneműs, borukat nyelvükön szürcsölgető,
konyhájukra hiú, üzleti becsületességükre féltékeny fogadósok kis
selyemsapkájukat a kezükbe vették és örvendeztek a parolának; a
bérszolgát többnyire Antonnak nevezték és az ablak ódon templomra
nyilott, ahol vasárnapi reggelen oly tiszta áhítattal szólaltak meg a
harangok, hogy az ember feloldozva érezte magát régebbi bűnei alól és a
városbeli elbolondított nők helyett inkább szentéletű
lelkész-ismerőseire gondolt: – a régi utazó, ha manapság megszáll a
Bikákban, Bárányokban, Koronákban, éjféltáján bízvást úgy érezheti
magát, mint Boz félszemű vigécének a nagybátyja az edinburghi kimustrált
postakocsik között. Itt is életre kelnek a kísértetek órájában a fehérre
terített asztalokon a hatalmas sültek a hízott ökör húsából, sárga,
zsírral bőven öntözött kappanok szaladgálnak a tévelygő lábai alatt, a
virágkosárral ékesített porcellán levesestál párologva száll át a
levegőn és a kékszegélyű tányér hátán megfeni az evőkést a kiéhezett
utas, miután a szalvétát gallérjához dugta. Egyszerre megnépesedik a
terem a jókedvű ebédelőkkel. Különböző asztaltársaságok gyülekeznek
össze a város szétszórt részeiből. A sarokasztaloknál tisztaarcú, színes
nyakkendőjű agglegények ülnek immár húsz esztendeje, akik a pecsétgyűrűt
a kisujjukon viselik. Mindig ugyanazzal a tréfás megszólítással
köszöntik egymást és a malacfejjel, szárnyassal díszített étlapot
nyelvcsettintve veszik a kezükbe, míg a régi pincér előhozza a
fogvájóval megjelölt savanyúvizes üveget, az ebédelőtt vagy ebédután
beveendő orvosságot, a megszokott mustárt és a törzsvendég többféle
szertartásos eszközét, mint a betűvel ellátott poharat, a karikával
átfűzött asztalkendőt, a háromdeci borok csillogva elfoglalják helyüket,
míg a megyei és városi urak hosszú asztalánál a ser járja, amelynek
szőkesége ilyenkor szebb bármely asszonyi hajnál. A „ringlik“, hagymás
halak, félvirstlik zaftban, perecek, sóskiflik és császárzsemlyék vidám
tréfák, gondtalan évődések között fogyasztatnak. Fölebbvaló és alantas
szívbeli jóbarát, polgármester és felesketett irnok tegeződnek, az
alispán nem csak bírája tisztviselőinek, de atyja is. A déli sernél
elsímulnak a hivatalbeli surlódások, barátok, testvérek ők valamennyien.
Amott jön zöld kalapjában, macskanadrágjában, agarával a falusi
földbirtokos, akit hangos örömmel fogadnak mindenfelé. Szívélyesen
nyúlnak elébe a kezek, a fogadós személyesen hozza a frissen csapolt
sert. Ő elmondja, hogy milyen lesz a termés, – sohase elég jó – majd
meghallgatja a városbeli újságokat. Amott egyéb asztaltársaságok
helyezkednek el. Van „Dugó“-asztal, színészek, hírlapírók, széplelkű
polgárok asztala. A tanárok külön ülnek. És a katonatisztek ünnepélyesen
és feszesen köszöntik egymást. Vidám ebédlő-kedv, gondtalan, elsímult
arcok, jókedvű kupecek, elméskedő vigécek, megelégedett kereskedők:
mindenfelé.
És egyre szól a fogadó harangja. Még mindig jönnek az új vendégek a
Blasini gyorskocsijával, az omnibusszal, a falusi kocsival, a
lóvonattal; jönnek a régi vidám törzsvendégek vissza a messzi
csataterekről, a nedves sírokból, volhiniai nádasokból, szomjasok és
éhesek, tehát nyomban jóillatú kenyeret sóznak és paprikáznak, amíg a
májgombócos levest az asztalra hozzák a megszokott, kedves pincérek.
Mikor pedig egyet üt az óra, a régi utazó felnyitja szemét a régi
fogadóban. Ehetetlen kenyérbe ütközik a keze, idegen katonák ülnek a
régi törzsasztalnál, sovány, zsírtalan a konyha és a szél süvölt, mint a
temetőben. A fogadói szobában fényes délben kukorékol a kakas, mert már
ő sem tudja, hány óra van.


A VENDÉG AZ EBÉDLŐBEN.
Az egykori Griff helyén épült vendégfogadóban évekkel ezelőtt – háború
előtt – a vidéki vendégeket már a második, harmadik pohár sernél találta
a déli harangszó; mire a József-utcai verestorony harangjainak hangjai a
háztetők felett összeölelkeztek a ferenci barátok harangjaiéval, a
vendég gallérjába gyömöszölte az asztalkendőt és nagyon csodálkozott
volna, ha nem hozzák vala a konyha felől a párolgó húslevest.
Esztendőkig jártunk ide ebédelni, de sohasem érkezhettünk eléggé korán,
hogy a konyha jobb falatjait el ne fogyasztották volna a reggel óta
strázsáló vidékiek. Velőscsontot, „bein-fleist“, a levesben főtt
zöldséget, különösen a kalarábét, töpörtyűs túróscsuszát a későn kelő
pesti embernek egy nappal előbb kellett megrendelni a meghitt pincérnél,
(akit a vicces vendégek pincésnek, pincőrnek, pincellérnek is neveztek,
aszerint, melyik lábukkal keltek fel reggel). Még a fogadóban lakó
Szemere Miklós is úgy védelmezte mindennapi levesben-főtt marhahúsát
(paradicsom-mártással), hogy féltizenkét órakor intézkedett, midőn a
provincia már türelmetlenül verte a késheggyel a pohár oldalát az
ebédlőben. – No de végül mindenki jóllakott, pompásan emésztettünk,
egymásnak megbocsátottunk, az ebédutáni hangulatban üzletező ravasz
emberektől be hagytuk magunkat csapni és az ötkoronás pénzdarabból,
amelyet a könnyelmű, pazarló és a szegényekháza sorsára jutó gavallér az
ebéd céljaira mellénye zsebébe eresztett, még vissza is adott a
fizetőpincér, aki olyan kövér és barátságos volt, hogy legendák maradtak
róla. (Ezek a régi Adolfok, Gyulák, Pisták: vajjon visszabújnak-e még
valaha az elárvult frakkokba, amelyekben őrangyalként sétálgattak a
gondtalan törzsvendég körül?)
Az új Griffben, ebben a barátságos házban, hol vidéki életemet egykor
vidékiesen folytathattam, mintha a szomszédban volnék, atyafiaknál,
néhanapján megjelent egy kappan-hájas, kopaszodó, negyven-ötven
esztendős falusi gavallér, gummitalpú, fűzős, kanárisárga cipőben,
setétzöld ruhában és vadkacsatollas kalapban. A vidéki urak egyenruhája
volt ez hajdanán; viselték a macskanadrágot, midőn már többé soha se
mentek vidékre, mint a megyei irnokok tartották a vizslakutyát, midőn
már felhagytak a vadászattal.
A vidéki gavallérnak barkója volt, nyírott bajusza, és a barnás,
drótszerű hajzat között látható kopaszság azt a véleményt ébresztette
bennem, hogy fiskális valamely mezővárosban. (Szerettem egykor kitalálni
idegen emberek foglalkozását, jellemét, szívbeli hangulatát a fogadók
ebédlőiben, midőn a sarokasztaltól szemügyre vettem őket. Szerettem
volna tudni, hogy mit csinálnak, mikor egyedül vannak a szobájukban,
milyen mozdulatokat tesznek, tipegnek, topognak, nyögnek, sóhajtanak,
vakaróznak és a házastársak mit beszélgetnek egymás között. De
legfőképen azt szerettem volna tudni, hogy mit gondolnak magukban. Kis
játék volt ez, amint a nők kártyát vetnek, midőn egyedül vannak.)
A vidéki gavallérnak köszönhettem ez időben, hogy elmaradozó étvágyam
visszatért.
A hagyományok szerint voltak olyan gusztussal és étvággyal evő emberek
Magyarországon, akiket az ország másik végéből elvittek gyomorbeteg
úriemberek mulattatására, gyógyítására. A híres evő majdnem olyan
jelentékeny férfiú volt a nemzeti közéletben, mint a nagy ivó. Szükség
volt reá, mint a politikában a rettenthetetlen kortesre, a börzén az
éleshangú kontreminőrre, a képviselőházban a megrendelt közbeszólásra.
Az én ismeretlen barátom, ha néhány évtizeddel előbb születik, mikor még
tejjel-mézzel folyó Kánaán volt ez az ország, bizonyára megélt volna az
evési tehetségéből.
Amint a levesét fűszerezte mellényzsebéből elővett szárított
cseresznye-paprikával, amint az első kanállal a szájába vett a húsléből,
amint kenyérhéjat vegyített a leves tésztájába: már látszott, hogy
szakemberrel van dolgunk, aki soha se látogat el Amerikába, ahol
állítólag állva és gyorsan esznek a vendégek.
Asztalkendővel fedett mellét jól neki vetette az asztalnak, amíg a
levest kanalazta, hogy az ebédlő legtávolabbi zugába is elhallatszott a
szörtyögés. Bizonyosan megmondták neki is gyermekkorában, hogy nem illik
a levest hangosan szürcsölni, ámde az ember elfelejti a gyermekkori
leckét. Közben a kanállal többször megkeverte a levest, mint a sörivó
megrázza a maradékot a korsó fenekén. Aztán felemelte egyik kezével a
tányért és a leves végét a kanálba öntötte. Bajuszát megtörölte,
kenyeret kapott be s negyven cseppet ivott tisztán az asztali borból.
Szemét körüljártatta, mint a birkózó, fogait megnyalogatta, mint a
tigris, amíg a pincér andalogva közeledett a sülttel. A pecsenyés-tálat
vadul maga elé ragadta, mintha az ellenkeznék vele. A villával és késsel
gyorsan egyforma darabokra szeldeste a húst, miközben láthatólag
megbocsátott. Aztán jobbkezével a villát fogta, húst és kenyeret
mártogatott a zsírba, a burgonyát, vagy egyéb főzeléket is ügyesen
felvette a hatalmas villára, majd egészséges, lapátszerű fogai mögé
dobta a zsákmányt. Az állcsontok hatalmasan dolgoztak, mozogni kezdett a
fül, majd a fejbőr, kipirult az orr, könnybelábbadt a szem, elfulladt a
lélegzet… míg a balkéz ezalatt egyhangú serény munkával kavargatta a
fejessalátát, amelyet néha-néha ecettel, mustárral, franciával és
angollal, majd olajjal ellátott, nem kímélvén a sót, paprikát, borsot
sem, hisz a vendéglői asztali edényeknek kis fegyvertára volt előtte; a
legutolsó asztalon észrevett egy magános barna üveget, amilyenben a
Maggi nevű gyomorbolondító folyadék szokott helyet foglalni: gyorsan
magához parancsolta és a salátára öntötte. – Mintha a sült csupán
alárendelt szolgája lett volna a salátának, akit előre küldtek
kvártélycsinálás végett. A fejessaláta (burgonya és uborka hasonló
megtiszteltetésben részesült) ünnepélyesen fogyasztatott el emberünk
által, miközben, hogy az egyik kéz dologtalanul ne maradjon, villára
szúrt kenyérdarabkával a pecsenyés-tálat tisztára törölgette.
Miért mondjam el a túróscsusza történetét? Emberünk vadsága csupán az
utolsó túrómorzsaléknál látszott csillapodni, amelyet ujjával vett ki
már a tálból.
Megtöltötte a vizespoharat félig borral, félig savanyúvízzel, egy
hajtásra leöblítette. Keményfából készült fogvájót döfött fogai közé és
öklelő tekintettel végignézett az ebédlőn.
Bizonyosan undorodott az evők mohó étvágyától.


A BORÁSZ.
Egy kalendáriumi feljegyzés szerint Kerkápoly úrnak, Eötvös Károly
szerint: a legokosabb magyar embernek termett a legjobb bora hazánkban.
Termett ez a bor a Sashegyen, öreg urak még ittak belőle és olyan
elragadtatással emlékeznek reá, mint első kedvesükre. A régi boldog
szerelmek közül való Andrássy Manó hegyaljai bora, amely után ugyancsak
száraz kortyok maradtak, mint aranylakodalmon a nászéjszaka emléke.
Bizonyos borok (a szőlők kipusztulásával) végleg eltűntek a magyar ember
poharából, a filokszéra pusztítását, amely gyermekkoromban olyan
szomorúvá tette Magyarországot, mint a tatárjárás, nem tudták pótolni az
amerikai vesszők. Jégszürke fejű, veremhangú, száraz lóbőr módjára
nyikorgó lépésű emberek már manapság azok a magyarok, akik még
emlékeznek Magyarország boldog éveire, amikor a bort gödrökbe
eresztették elegendő edény hiányában, ivott belőle a vándorlegény;
megmerítették rongyos kalapjukat a kóborlók, akik valamikor nagy számmal
lődörögtek a hazai országutakon, amint látszólagosan minden különösebb
cél és tennivaló nélkül mentek egyik országrészből a másikba, elviselték
a háznál található ócska ruhákat, pepitanadrágokat (midőn a gazda már
megvénült), madárijesztő köpenyegeket, divatját mult kürtőkalapot, s
főként a sok régi csizmát és cipőt. A bor lefolyt a szőlőhegyről,
ihatott belőle boldog, boldogtalan, még mindig maradt annyi belőle, hogy
szekeren északfelé szállítsák kaftános kereskedők, akiknek herbergje
Tokajban (a tűzvész előtt) egyik legnagyobb bor-börzéje volt Európának.
A cárok festője, a magyar Zichy nem hiába illusztrálta a boroshordót a
legvidámabb társaságban, táncoló fiatal nők, nevető öregek, bohócok és
barátok körében: a bor körül mindig jókedvű emberek sürgölődtek. A
jókedélyű korcsmáros, a tréfás borkereskedő, a pirosarcú vincellér, a
duplaorrú borászati felügyelő (többnyire levitézlett urak állomása), a
legkülönbözőbb élcekkel, vidám mondásokkal, jellemző kiszólásokkal
felszerelt, már életükben szinte anekdóta-kinccsé válott „borászok“,
ezek az országos hírű szakértők, akik behúnyták a szemüket, amikor a
bort kóstolták, nyelvükön megforgatták, szürcsölték, harapták,
szagolták, ölelgették, lenyelték vagy kiköpték: – immár mind a multak
emlékei. Eltűntek a vörhenyeges színű kabátok, vadászkalapos,
tarkamellényes urak, akiknek bibircses arcán az ország pincéinek leltára
volt felírva, akik szekeren utaztak északról délre, a Dunántúlról
Erdélybe bort kóstolni, bortvenni, amikor leesett az első hó és a
pincéket kiszellőztették, a sárga homokban fekvő üvegeket friss homokkal
látták el, krétával felírták a hordóra: Anno Domini… a kis hordókat
feltöltötték, a lopót kimosták, a csapot megigazították, követ
hengerítettek a helyre, ahová a nagymama elásta a Kossuth-bankót vagy az
ősapa a Libertást: kezdődött tél, jöttek a borászok, a vendégek, az
utazók, a pincének rendben kellett lenni. Jöttek a téli hajnalok, amikor
a kemence tegnapi melegét árasztotta és a lámpafény még az esti sajt
maradékait világította meg az asztalon, de a gazda már útrakelt,
vásárra, vonatra, lakodalomba, fiskálishoz vagy bűbájos asszonyhoz… künn
dühöng a téli fergeteg, amely farkasjárta vidékké változtatja a
falvakat, eltemeti az országutakat, madárijesztőket és
vándorlólegényeket… a gazda asztalhoz ül és hideg pecsenyét, kolbászt,
sódart falatoz az útra és jeges bort iszik tetejébe, amely hűti és
ápolja a belső részeket, amelyek a zsíros vacsorában kifáradtak… Mily jó
volt a bor – másnap, reggelig tartó muzsikálások után, midőn az őszi,
hallgatag, méla délutánban nagy sétát tett az egészségére vigyázó ember,