Bukfenc - 4

Gyöngyvirág borzongva nézett Sándorra, mint egy halálraitéltre.
Képzeletben látta az özvegy ezredesnét, amint egy nagy csirkeölőkést fen
a köszörükövön. Vajjon a nyakát metszi el majd Sándornak? Vagy általában
hogyan teszi el az utból?
Az ajtó felé huzódott. Ó, minek jött ide e szomoru házba, ahol a
világrajövő kis gyermekeket baltával fogadják! Ha majd egyszer neki is
lesz gyermeke, a vállára, a kebelére ülteti a kicsit, mint egy pillangót
és ugy sétál vele a városban, büszkén, örömteljesen. Vajjon hogy hivják
majd az ő gyermekét? Ha fiu lesz, csak Imre legyen a neve, a haja
hulljon a homlokára, a szeme legyen olyan, mint a szentképeké. De ha
véletlenül leánykát kap?
Izaura felemelkedett az ágyban, kitárta két karját Gyöngyvirág felé:
– Benned van minden bizalmam, hogy gyermekemet nem engeded eltenni láb
alól!
Gyöngyvirág megrettent.
A nagymamára gondolt.
Vajjon mit mondana a nagymama, ha egy kis gyermekkel a karján állitana
be a Svábhegyre? Nem igen lehet ezt még elgondolni sem, hogy mit tenne
az öregasszony.
– Gyere közelebb, Gyöngyvirág, – hangzott az ágyból a panaszos szó. – Te
vagy életem reménysugara, ha te is cserben hagysz, felkelek a
betegágyból, elvánszorgok a Dunáig és a gyermekkel együtt a ködös vizbe
temetkezem.
– Ne beszéljen, Izaura, – kiáltott Gyöngyi és eltakarta az arcát. –
Mostanában nagyon csuf a folyó. Fekete füst és szürke köd ül rajta, mint
az átok. Kétszer is meggondolja magát, amig a folyóba akar ugrani.
– Én pedig azt határoztam, hogy nem válok meg a gyermekemtől, nem adom
az anyámnak, aki gyülöli Sándort. Isten tudja, mit csinálna e tehetetlen
kis bogárral. Talán éheztetné… megverné… Ő ugyan azt állitja, hogy ne
legyen gondom Sándorral. Majd dajkaságba adja Piliscsabára egy jó
asszonyhoz. Hallottam én már ezekről a jó asszonyokról. A temetőbe
viszik játszani a gyermekeket és beleejtik a nyitott sirokba. Többé
sohasem tudnék mosolyogni, ha az én árva kis porontyom tehetetlenül
vergődne egy sirgödör fenekén, nyivákolna, sirdogálna, senki sem hallaná
meg a hangját, – legfeljebb a szomszéd lyukban egy öreg csizmadia, aki
elszáradt lábával oldalba rugná gyermekemet. Ah, sosasem tudtam
megérteni azokat a szülőket, – akik gyermeküket csizmadia-inasnak adják.
Vadul felkapta a gyermeket az anya és a nőstény heves mozdulatával a
melléhez szoritotta.
– Nem adlak oda, nem én… Ne félj kis bogaram, nem leszel csizmadiainas.
Gyöngyvirág összekulcsolta a kezét. Remegett a szája és pityergő hangon
szólalt meg:
– Nem hiszem, hogy a nagymama örömmel látná Sándort házában. Furcsa,
bogaras asszony az én nagyanyám. Olyan kemény a nézése, mint a tűzkő.
Izaura megígazitotta a szalagocskákat a gyermek ágynemüjén, megsimogatta
a tejszin csokrokat, kihuzogatta a ráncokat, megveregette a párnákat.
Félszemmel nézett Gyöngyvirágra.
– Azt én sem hiszem, hogy a budai, tekintetes asszony jó anyja volna az
én gyermekemnek. Az ilyen öregasszonynak nincs szive a cseppséghez. Érző
sziv, meleg kéz, barátságos bánásmód való a tehetetlen emberkének,
különben elpusztul, mint az öntözetlen virág. Van nekem erre nézve egy
kis tervem, amit hosszu éjszakákon gondoltam ki, midőn nyitott szemmel
feküdtem az ágyban, magamban meghánytam-vetettem sok mindent. Még a
jövőmre is gondoltam. Valóban nem tarthatnám Sándort magamnál, ha még
férjhez akarnék menni. De én már ugy sem megyek férjhez soha. Csak leány
maradok és fehér ruhában, mirtuszkoszoruval a fejemen temetnek el. Soha
sem fogom megismerni az asszonyok életét. Szüzi tisztaságban megyek át a
másvilágra, mint egy apáca. Hisz az asszonyok mind tisztátlanok. Csak
addig vagyunk boldogok Gigi, amig leányok vagyunk.
Gyöngyvirág csendesen hallgatta barátnője szavait. Eszébe sem jutott
ellentmondani. De Sándor nyafogni kezdett, mint egy kis macska.
– A gyermek, egy gyermek: az semmi. Több barátnőm is volt, akinek
lánykorában gyermeke született. Hisz nem lehet arról tenni. Csak arra
kell vigyázni, hogy a világ még ne tudja. Az emberek rosszakaratuak,
hamar a nyelvükre veszik a nőket. Jaj annak, akit egyszer kikezdenek. A
férfiak fecsegőbbek, mint az asszonyok. Soha se mond el a titkaidat
férfinek, mert visszaél gyengeségeddel. Ha valamikor gyermeked születne,
menj el messzire a városból, oda, ahol senki sem ismer. És azután emelt
fővel jöhetsz vissza. Senki sem fog meggyanusitani, mert senki sem
látott semmit. A barátnőim is mind szerencsésen férjhez mentek, de nem
hiszem, hogy valamelyik is bevallotta volna a férjének gyermekét. De én
nem akarok csalni. Ugyanezért nem megyek férjhez. Én tisztességes leány
vagyok. Senkit sem csaltam meg, senkinek a becsületét nem loptam el, a
férjem tisztességes nevét nem tiportam sárba. Én különb vagyok, mint
azok az elvetemedett asszonyok, akik a férjük háta mögött viszonyt
folytatnak mindenkivel, aki jön. Én tisztességes lány vagyok. Az apám
ezredes volt.
Gyöngyvirág nagyot nyelt, amikor Izaura befejezte hévvel elmondott
szavait. Még sokkal járatlanabb volt a világban, mintsem igazat tudott
volna adni barátnőjének. Csak hallgatta a bünbeesett leány védőbeszédét.
Imára kulcsolta a kezét és titkon azon fohászkodott, hogy soha se
kelljen védekeznie egy másik nő előtt könnyelmüségeért.
– Ugyanezért, mert tisztességes nő vagyok, nem ölöm meg a gyermekemet,
mint Gretchen. Én nem akarok Mária-Nosztrára kerülni. Nyugodtan,
felemelt fővel akarok élni. Hiszen senkit sem tettem szerencsétlenné,
legfeljebb önmagamat.
Izaura sirni kezdett. Könnyei a mártirok fájdalmával hullottak és
megfényesitették az arcát, mintha belső fény világitaná. Sándor
csendesen feküdt, ő még nem tudta, hogy édesanyjának milyen szomoruságot
okozott világrajöttével. Szegény, törvénytelen gyermekek, dehogy is
jönnének a földre, ha előre tudnák, hogy itt könnyek, keserűségek várják
öket. A nemszeretem kislelkek odaát maradnának a tulsó parton, ahol az
arcok mosolyognak, a fák csengenek, a vizek zenélnek. Vajjon miért is
hivják át őket gyenge percekben a boldogság honából?
A gyermek pólyája megnedvesedett az anya könnyeitől. Gyöngyvirág kivonta
a kis zsebkendőjét, amelybe nefelejtsek közzé volt himezve a neve és
letörölte vele az anya könnyeit.
– Ne sirjon, Izaura. Szerencsétlenséget hoz a gyermekére.
Az anya felemelte a fejét:
– Ó, ne mond barátnőm, hogy Sándor szerencsétlen lesz. Neki boldognak
kell lenni, mert az édesanyja eleget szenvedett érte, mig a világra
hozta. Szerelem gyermeke Sándorom. A szerelemgyermekek mind különbek,
szebbek, életrevalóbbak, mint a törvényes házasságbeli gyerekek. Ők ugy
jönnek a világra, mint a szentföld lovagjai, akiknek Krisztus sirját
kell meghóditani. Ó, milyen hullámos lesz a Sándor haja! Mint a rét,
amelyet szél lenget. Milyen tiszta és sokatmondó lesz a szeme! Mint a tó
tükrében a vizililiomok. Milyen nyugodt, hideg, szenvedélytelen lesz az
arca! Mint ama férfiaké, akik okosságukkal szerzik meg a nők szerelmét.
Bizonyosan… bizonyosan… szeretni fogják őt a nők, mint a
szerelemgyermekeket szokás. Hisz lényükből kiárad a hosszu életen át
születésük varázsa.
– Én szeretem Sándorkát, – mondta lesütött szemmel Gyöngyvirág.
– Szeresd szegényt! – rebegte Izaura, – megérdemli. Van egy ház a
Tüzoltó-utcában, amelyet jóemberek épitettek. Fehér Keresztnek hivják.
És szegény gyermekek háza ez, akik itt jó bánásmódban, tisztaságban
élnek. Amint leszállt az alkonyat, karodra veszed Sándort, elviszed őt a
jóságos házhoz, lefekteted a küszöbre, meghuzod a csengőt, aztán
elfutsz, amint lábad birja. Megteszed ezt értem, Gyöngyvirág?
– Mi történik Sándorral? – kérdezte Gyöngyi és erősen fogta a gyermeket.
– Sándort majd beviszik a házba a jóemberek és felnevelik. Esküdj meg,
hogy megteszed, amire kérlek.
– Esküszöm, – felelt Gyöngyi és keresztet vetett.


X. Gyöngyvirág utja a pusztában.
– A mi Urunk Jézus Krisztus szamár háton menekült Herodes fegyverei
elől. Az én Sándor fiam egy fiatal szüz karjain – mondta Pongyi Izaura,
amig utoljára felöltöztette a gyermekét.
Gyöngyvirág a cseléd nagykendőjében és kitaposott cipőjében üldögélt a
sarokban és a fejleményeket várta.
Izaura boldog-boldogtalansággal adta rá Sándorra az ingecskét, miután
abból a monogrammot eltávolitotta.
– Isten veled, te világszép, te Antikrisztus. Vajjon látja-e még szegény
anyád szeme bús pofácskádat? Merre visz innen kis rózsaszinü talpad?
Eldorádóba, vagy a szomoruság földjére? Kinek a kezét fogod meg
ujacskáiddal, mint most anyádét? Korona lesz a fejeden, vagy hóhérkötele
a nyakadban? Ő, én szerencsétlen, miért is kell elválnom tőled!
Pongyi Izaura ráborult a gyermekére és oly keservesen siratta, hogy
Gyöngyvirág megszólalt a sarokból:
– Miért sir? Hisz nem halt meg Sanyi.
– Te azt nem érted, – felelt könnyei közül Izaura. – Ha meghalt volna,
legalább tudnám a sirját. De igy, – vajjon látom-e még valaha?
Erős hegedühurra most egy ezüstbe foglalt farkasfogat erősitett Izaura?
– Az apja ajándéka. Mikor megszületett, akkor hozta a vőlegényem. Legyen
erős a gyermek, mint a farkas. Ezt viseld a nyakadban, kis árvám, ha már
atyád nevét nem örökölheted.
A farkasfogat Sándor nyakába akasztotta.
Aztán az irásbeli munka következett. Ezt Gyöngyvirágnak kellett
elvégezni, hogy egy esetleges nyomozásnál ne legyen a kézirás árulója
Pongyi Izaurának.
„A gyermek neve Sándor.“
Igy irta fel Gyöngyvirág egy papirosszeletre, amelyet a fiucska inge alá
csusztattak.
Aztán bekötötték Sándort dunyháiba. Utoljára, erősen, utrakészen.
Félhat volt. Az októberi délután az estébe tünt, mint egy sárga kocsi,
amely elgurul a szürke országuton.
– Készülj, Gyöngyvirág, mindjárt besötétedik. Az éjszakában el találsz
tévedni és rossz helyre viszed a gyermeket.
– Attól ne féljen, – suttogta Gyöngyvirág és nagy szerelemmel nézett
Sándorra. – Vigyázok én rá, mint a két szememre.
– Tehát indulj, Gyöngyvirág. Vidd el őt gyorsan, mert megszakad a szivem
fájdalomtól.
Gyöngyvirág kinyujtotta a két karját, hogy Sándort kendője alá vegye.
– Megállj, hóhér, – sikoltott Pongyi Izaura. – Megállj, hadd csókoljam
meg utoljára kicsinyemet.
Gyöngyvirág megrettent Izaura fájdalmától. Pongyi kisasszony életében
talán előszőr érezte a kin és gyötrelem nevü látogatókat. Eljöttek e
sisakos, vadképü idegenek és kardjukat Izaura szivébe mártották, hogy a
szegény hölgy összeroskadt.
– Vigyed, Gyöngyvirág. Az ablakból mindaddig utánad nézek, amig látlak.
Bár örökké látnálak az ablakból.
Gyöngyvirág óvatosan felemelte a pólyás babát és a kendője alá
csusztatta. Ugy nézett ki, mint egy kis pesztra.
– Sanyi – rebegte a gyermeknek, mikor a szivén érezte.
Csöndesen, vigyázva kiment a szobából, amig Izaura eltakarta az arcát és
az ágyra vetette magát kétségbeesésében.
[: Neki a városnak. ]
Most neki a városnak.
Gyöngyvirág a fal mellett mendegélt a kivilágitott Belvároson át.
Az utcákat már ellepték a diszes uraságok, urnők, akik illatozva,
frissen, mintha ma kezdődne az élet, a Váci-utca felé siettek fénylő
cipőkben. Betanult, de ujnak látszó mosolyok az arcokon. A szemek
villámlottak, mintha mindenki megifjodott volna lámpagyujtáskor. A nők
arca fehér volt, szenvedélytelen és mozdulatlan a szájuk, a kirakatok
lámpásai csupa álorcát világitottak meg. Ugyan kinek jutott volna eszébe
Gyöngyvirágot megkérdezni, hová megy a kis csomaggal szive felett?
Gyöngyvirág erősen a szivéhez szoritotta Sándort és gyorsan ment végig a
Rakóczi-uton.
Akkor még nem volt háboru, tehát gyönyörü fogatok közeledtek, mintha
csupa gazdag ember lakna a városban; az öregebb fiakerosok oly
tekintélyes urak, mint manapság a bankigazgatók, a fiatal kocsisok
megannyi nőhóditó gavallérok, akik nem egy kiváló pesti bárónő kegyével
dicsekedhetnének; magánfogatokaton csak az urak jártak, akik barátnöt
tartottak.
Esténkint olyan volt Pest, mint kis Páris vagy Bukarest. Mindenki az
utcára tódult és minden nyilvános helyiséget pazarul kivilágitottak.
Világosabb volt itt az este, mint a nappal. A kereskedők és az
orfeumosok a feleségük térdén is lámpást helyeztek el, hogy minél
nagyobb legyen a fény, a feltünőség.
Feltartott orral mentek a gavallérok, a nők nyakig harisnyát viseltek.
Ah, Pest, széplábu nők városa. Szegény pesti gavallér, Hirsch Jóska,
naphosszat ácsoroghatott a cipőboltok kirakata előtt és gyakran a
külvárosig elkisért egy pár formás női lábat. Gyüjteménye volt az
emlékbe szerzett női cipőkből és soha sem emlékezett a kedvese arcára,
csupán a lábára.
A susztereknek jó dolguk volt, mert csupa szép női láb került a kezükbe.
A szoknyafodrok illatosan emelkedtek fel cipővásárlás közben. Minden
második bolt cipőkereskedés vagy mozi volt. A nők olyan szaguak voltak
Pesten, mint a japáni narancsok.
A Rákóczi-ut telve volt kéteshirü nőkkel, akik azonban oly csinosak és
fiatalok voltak, hogy Berlinben hercegnők lehetnének. Az Emke kávéház
körül nyársat nyelt főhadnagyok és ál-vidékiek tartottak szemlét a nők
fölött. A kávéházi ablakoknál kiöltözködött légyottoslányok forgatták a
képeslapokat. Mindenki csinos, érdekes és tisztaarcu volt a városban.
Selyemharisnyát viseltek a gyermeklányok és az őszhaju asszonyok sok
müértőre akadtak. Boldog város volt ez a nőkultuszában. Remegett a
férfiak pillantása, oly szépek voltak a nők; a feketék, mintha mind
Szevillából jöttek volna; a szőkéknek napkelet meséi bujkáltak a
hajfürtjeik között, mint a szentjános bogarak a nyári réten.
Gyöngyvirág e magával elfoglalt városban szaporán tette a lépéseit.
Csupán attól félt, hogy a gyermek sirni kezd a karjában és szegényke azt
vélte, hogy a járókelők akkor megállnak és abbahagyják tennivalóikat.
Nem; Sándor bömbölhetett volna oroszlánhangon. Senki sem veszi vala
észre a városban.
Már a Nemzeti Szinházhoz ért Gyöngyvirág. Itt mindig megszokott állani a
sarkon, hogy a szinlapot elolvassa és a kiskapun ki és bejárogató
szinészeket és szinésznőket szeműgyre vegye. Olyanok voltak ezek az
emberek, mintha a másvilágról jöttek volna. Még a jelentéktelen
szinésznőkön is volt egy ruhadarab vagy egy szalag, amely
megkülönböztette őket a polgári nőktől. A cipőjük zsinórját is másképpen
kötötték.
– Tud ön francia kötést? – kérdezte a müvésznő a gavallértól, aki a kapu
alatt letérdepelt, hogy a felbomlott szalagot helyreigazitsa.
Ujházi Ede, aki a legszebb nőket tisztelte, mint egy nyugdijas eunuch
üldögélt a szinház bejáratánál. A jövőmenő szinésznők bátran a
szemüvegébe néztek. Azt gondolták, hogy miután már ugy sem lát az öreg,
nem látja a mult időket sem. A Nemzeti Szinház régen olyan volt, mint
egy vándorcigány karaván. A törzs férfi és női tagjai összevissza
szerelmeskedtek egymással, amig fiatalok voltak. Egy-egy hálás szerep,
egy jelenet, amelyet együtt játszanak, oly közel hozza a szinészt a
szinésznővel, mint a házasság. Ujházi Ede (természetesen régen meghaltak
már azok a szinésznők,) mindenkivel játszott együtt. Ám voltak
szentéletü szinésznők is e házban, akik tiszteségesebben éltek törvényes
házasságukban, mint a kefekötőnék. Edus bácsi még késő vénségében is
morogva emlegette e tiszta dámákat.
Gyöngyvirág szinte megfeledkezett megbizásáról, amint elbámészkodott a
Nemzeti Szinház környékén.
A szinlap a Nóra előadását jelentette. A magyar cimer oly ünnepiesen
foglalt helyet a szini cédulán, mint egy régi báli meghivón a házigazda
monogrammja, A budai nyomdász betüi mindig ugyanazok voltak Már a
szinlapról is észrevehető volt, hogy az ősi dolgokat tisztelték itt,
mint a Globe-szinházban Shakespearet.
Éppen jött Márkus.
Hajlékonyan, üdén, illatosan, mint a legelegánsabb urihölgy a városban.
Ilyenek lehettek azok a nők, akikért boldogan meghaltak a férfiak az
érzelmes világban.
A gyerek sirni kezdett.
Vajjon hol van a tigris-bundája a művésznőnek, amelyben Gyöngyvirág
Budán látta?
A gyerek ujra jelt adott.
A gyermeksirásra ijedten megindult Gyöngyvirág. Ah, a valódi élet más
hivatással bizta őt meg, mint a szinészekben való gyönyörködésben.
Fontos kötelességet biztak rá. Vajjon hogy sikerül a kaland?
A József-körut felé folytatta vándorlását Pongyi Izaura gyermekével.
Ekkor már reménytelenül besötétedett, a kávéházak és mozik ellenben ugy
világitottak, mint a tündérkastélyok. Vig józsefvárosi lányok jöttek,
akik kandi pillantást vetettek a kis babára. Suszterinasok futottak és
meglökdösték a kis mamát. Egy szőke, hetyke katona átható pillantást
vetett a cselédkére. Egy mosóné külsejü asszonyság mindenáron szóba
akart elegyedni a Bérkocsis-utca tájékán. Egy keleti arcu urinő
imbolyogva ment egy darabig Gyöngyvirág után; bizonyosan azt sajnálta,
hogy neki nincs gyereke. Egy ragyás képü hordár vastag fekete bajuszát a
gyermekhez dörzsölte:
– Kis baba! – kiáltotta, mintha még soha sem látott volna pólyás
gyermeket.
Gyöngyvirág befordult a körutról egy mellékutcába, mert már a torkában
vert a szive. Félt, hogy a gyermek megéhezik, – sirni kezd; vagy meghal
karjai között, hiszen olyan gyenge mint a mákvirág… Sietve vette
lépteit, mintha üldöznék, pedig már senki sem törődött vele. Csak egy
mosóbolt ablakán át felejtette szemét rajta egy hamvas, fiatal vasalónő.
Elhagyta a Baross-utcát, ahol a villamosok gyorsan mennek és mégis
mindenki Gyöngyvirágot nézi. Keresztülvágott az Üllői-uton, ahol öreg
polgárok köhögnek a klinika környékén és falusi kocsik görbén hajtanak a
messziség felé. Hová, merre mennek estefelé az emberek, hogy éjszakára
eltünnek az utcáról? És akinek nincs ágya ebben a nagy városban, az hová
hajtja le bus fejét? A gyermekek már hazatakarodtak. Ágyacskákba,
bölcsőkbe huzódtak s egyik sem tudja, hogy egy kis társuk az árvaság, a
szomoru élet felé veszi most utját a kihült városban. A kémények mögött
már lefeküdtek a ködből való kéményseprő legények, miután elaltatták a
jógyermekeket. Vajjon hol alszik Sándor ma éjszaka? Ki veregeti meg a
párnáját? Kinek gondjára bizzák a tudatlan kis emberkét? Gyöngyvirágnak
a szive erősen kezdett sajogni. Legjobban szerette volna visszavinni
Sándort az édesanyjához. Sötét este volt, de ugy érezte, hogy mindenki
látja a városban, amint befordul a Tüzoltó-utcába.
Ezután ugy történt minden, mintha csak álmodta volna az eseményeket. A
hosszu kőfal, amely a gyermekek kertjét övezi, a végtelenbe látszott
nyulni, mintha elválasztaná az életet a haláltól. Egy vasrácson át fehér
márványszobor világitott. Bizonyosan ez a szobor vigyáz napközben a
gyermekekre. Ezentul Sándorra is ügyelhet. Az ablakokon tiszta függönyök
látszottak és a ház olyan volt, mintha mindennap megmosdatnák, korán
reggel, mikor a gyermekek nem akarnak mosakodni.
Fényes kilincsü üvegajtó előtt állt meg Gyöngyvirág. Odabent az
előcsarnokban iskolás rendességgel égtek a lámpások. Az utca néptelen
volt.
Most hirtelen kanyaritott egyet a kendőn. Sándort gyors mozdulattal a
küszöbre fektette. Ugy szerette volna még utoljára megcsókolni… De
sietni kellett. Halkan megnyomta a villamoscsengő gombját és futásnak
eredt.
Pongyi Sándor sorsa ezzel eldőlt. Története befejeződött. Eltünt a
gyermek boldog ismeretlenségben, az emberek szürkeségében.
Bár nem ismerte meg gyermekkorában az anyai szeretetet, talán majd
kárpótolja ezért a hosszu életben egy másik nő, aki lehet mindene,
anyja, jegyese, barátja, amilyennek az ígazi nőnek kell lenni. Nem
mindig azok az emberek lelik fel az életben a harmóniát és
megelégedettséget, akik a biztos szülői ház oltalma alatt gyüjtögetik az
erőket a majd elkövetkező harcokra. Drágának és szentnek az véli a
tavaszi reggelt, az élet felderülését, a gondtalanság melegitő tüzét,
aki pince-sötét szomoruságban töltötte gyermekkorát. Az ilyen ember tud
igazán örülni annak, ha bús sorsa megváltozik. Ez tiszta szivből jövő
hálafohásszal fordul a Mindenhatóhoz, aki hiven egyforma gonddal van a
gazdagok jóltáplált gyermekeihez és a talált senki-gyermekéhez. Ha van
isteni igazság, a Mindenhatónak inkább résen kell lenni a
boldogtalanságban fogant gyermekek bölcsőjénél, hisz ő rajta kivül ugy
sem vigyáz más e kis porontyokra. És az Isten a legjobb házőrző.
Gyöngyvirág ziláltan, félig megbolondulva a rémülettől és az élménytől
ért haza késő éjszaka a Svábhegyre. A fák ugy sirtak felette az őszi
szélben, mint az elhagyott gyermekek. A fellegek sötétek voltak az égen,
mint a birák. A hold áttetszően bolyongott a láthatáron, mint egy
heptikás mezőőr. Dehogy is jutott eszébe, hogy a másik
Pongyi-kisasszonyt, az előkelő Emerenciát felkeresse, akinek ugyanabban
az időben kisleánya született. A Pongyi-kisasszonyok bizonyosan
felvették életprogrammjukba, hogy ezután születendő gyermekeiket
Gyöngyvirág hordja el a lelencházba. A finomkodó özvegy ezredesné már
kémleli is a láthatárt. Vajjon hol késik Gyöngyi? Miért nem jön már
Emerencia kis babájáért is? Hisz ez a lány gyermekcsempésznőnek
született! De Gyöngyi-Gigi megesküdött, hogy soha többé nem visz
gyermeket a Tüzoltó-utcába.
Szerencsére a nagymama féloldali szélütést kapott a délután folyamán s
igy senki sem vonta felelősségre Gyöngyvirágot csavargásáért.


XI. Gyöngyvirág elszállása.
A nagymama napjai meg voltak számlálva, mint a tojások a kamrában. Össze
volt hajtogatva már az öregasszony, mint egy birósági kékpapiros,
amelyben az itéletet közlik a delikvenssel. Esténként mindig
tollbokrétás, ünnepélyes halottaskocsik árnyképei mutatkoztak az őszi
ködben. A nagymama ijedten nézte a leereszkedő setétséget és bár fukar
volt, mint a vidra, tizenkét gyertyát gyujtott meg ódon
gyertyatartókban. És még igy sem látta teljes bizonyossággal a
tárgyakat, amelyek körülvették. Napjában százszor is megkérdezte.
– Gyöngyvirág, nem szöktél el a szinésziskolába?
– Itt vagyok, nagymama, – felelt szolgálatkészen Gyöngyi valamelyik
sarokból. – Dehogy is hagylak el, mikor beteg vagy!
Pedig hát azért nem mert a házból kilépni a leányka, mert a lelencházi
látogatás óta ugyancsak meg volt ijedve. Gyorsan olvasta a Pesti Hirlap
hireit. Vajjon nem keresik-e a gyermek anyját? A rendőrség bizonyosan
nyomoz és a titkosrendőrök a Svábhegy bokrai között kutatnak. Egyszer
olvasott rendőrkutyákról, amelyek éles szaglásukkal követni tudják a
tettesek nyomait. Mindig megrettent a szive, amikor a majorosok kutyái
ugattak a hegyen.
Talán két hét is elmult, mialatt Gyöngyvirág nem mozdult el az ablak
melletti sarokból. A hegy olyan sárga volt már, mint egy báli ruha,
amelyet setéthaju delnő ölt magára. A bokrok fülalaku levélkéi
felpirosodtak. A Béla király-ut olyan néma volt, mint a hangjavesztett
madár. A völgyekre köd ült, mint a rege, amelyet kis házakban mondanak
régente itt vadászgató ifju királyokról. Délutánonkint egy pesti fiáker
jött fel a város felől, amelyben titkos szerelmesek ültek, mindig
elhaladtak az Élesztő-villa előtt, hol gyalog, kéz a kézben, hol lassan
gördülő hintóban. Gyöngyvirág jól szemügyre vehette a szerelmeseket.
A férfi még fiatalember volt, de a füle mellett dudorodó hajcsomó alig
észrevehetőleg szürkült, mint az ezüsthold játszik a faleveleken át.
Inkább szomoru volt, mínt vig. Londoni kabátja volt, mint a grófoknak. A
fekete keménykalapja karimáján kis szij volt. Piros kutyabőr keztyüi
voltak. Herceg is lehetett volna előkelő külsejénél fogva. A lapossarku
cipője, a nyakkendője, a gallérja, finoman borotvált arca és gondosan
nyirott bajsza kifogástalan volt.
Hosszuakat lépett és kis piros folt volt az arcán, (mint a vadszőlő
levele) az evéstől s az ivástól. Magas termete csontos volt, mint azoké,
akik korán reggel lóra ülnek és végignyargalnak a Stefánián. Ilyen volt
Császár egykor a Dolovaiban, amikor a karzaton és páholyban sirtak, mint
korunkban a moziban. És tekintete olyan fáradt, tétova volt
közönségesen, mint aki nem igen érzi jól magát ebben a világban.
Ámde gyakran mosolygott is ez a bágyadt férfiszem. Különösen olyankor,
ha hölgye kegyes volt hozzá és nem veszekedett sétaközben.
Mint Gyöngyvirág megleste, a delnő szeretett veszekedni. Ilyenkor a
férfi lehajtott fejjel kullogott utána és mindig csak a nő két lábát
nézte, mint egy hü kutya. Távolabb kiszámitott lassusággal jött utánuk a
veresborarcu, ezüstfejü bérkocsis a bakján és látszólag egyébbel nem
törődött, mint lovaival.
– Vajjon miért veszekednek? – tünődött néha Gyöngyvirág, – mikor
boldogok is lehetnének?
Az asszony kezdettől fogva nem tetszett neki.
Kistermetü, karcsu, melles és mozgékony járásu volt. Skót szövetből
férfiasan szabott ruhája volt. A szoknyáját gombbal emelte föl, a
kabátján zsebek voltak, amelyekbe bemélyesztette barnakeztyüs kezét.
Szerette a kis, fátyolos kalapokat, amelyekbe szokás szerint randevura
járnak a pesti nők. A homloka alacsony volt, két merőleges ránc
keletkezett a szemöldökei között, amint fekete szemével erősen maga elé
nézett. Az ajka egyformán elszánt volt a csókra, valamint a haragra.
Ideges kis orra volt, amelyen néhány kis szeplőcske foglalt helyet, mint
a szépség ékszerei. Néha olyan konok haraggal lépkedett előre, hogy tán
a Jánoshegyig sem békül meg. Máskor ellenben megengedte, hogy a férfi a
karjába akassza a kezét és hozzá lehajolva, mindenféléket sugdosson a
fülébe. Egy alkonyaton messziről látta Gyöngyvirág, amint a tekintélyes
férfiu egy bokor mögött térdepel és az asszony kezeit csókolja, amelyek
oly fehéren világitottak mint a vizililiomok. Aztán az asszony lábát is
csókolta a férfiu. A nő nyugodtan állott helyén és a fatetőkre ereszkedő
ködöt nézte.
Harmadnap egyedül jelent meg a bus uriember a Svábhegyen, mint egy
szentimentális regényhős.
A bérkocsis oly ünnepélyes arccal követte, mint a temetéseken a
halottat. Az előkelő ur lehajtott fejjel ment végig az utakon, a
sárgalevelekre függesztette a szemét, mintha annak a nőnek a lábnyomait
keresné. Meg-megállott és nagyot szippantott az őszi levegőből. Olyan
fájdalmasan nézett körül a tájon, mint egy számüzött hazája határán.
Még néhányszor eljött egyedül. Mind izgatottabban várakozott,
jobbra-balra tekintgetett, olyan nyugtalan volt, mint egy eszeveszett.
És titkon megtörülte zsebkendőjével a szemét. A nő bizonyosan azt
igérte, hogy eljön. Aztán cserben hagyta a szerelmes férfit, mint ezt a
nők szokták.
Vajjon miféle kifogást mondott másnap, midőn félénken szólalt meg a
telefon vagy titkolózva jött a hordár a kérdező levélkével? Foga nő a
gyermeknek vagy felmondott a szakácsné? A szabónéhoz kell menni próbálni
vagy a zsurt nem lehet elmulasztani, mint ahogy az szokás, midőn a
szerelem már kezd örömtelen lenni? Midőn hosszant ásit az unalom, mint a
ketrecben a farkas. Reménytelenek a találkozások. Uj szavak többé nem
hangzanak. A kézfogások régiek. A szemrehányások avasok. A csók bágyadt.
És legfeljebb az melegitene ujra, ha a kiömlő vérek egybefolynának.
Lelketlen, fekete orrlyuku, agyonöltözködött pesti asszonykák, akik az
első randevura szinte behunyt szemmel, ezer veszély között is elmennek,
csaknem az első hivó szóra: mily hidegvérrel hagyják később a tegnap
imádott férfit az esőben sétálgatni Rudolf trónörökös szobra körül vagy
Budán, a Kacsa-utcában!
Midőn már a jó barátnő is ásit, ha ama bizonyos férfi nevét hallja… Ezek
a divatos, röpke asszonykák oly ledérek, mint a férfiak, akik nem
köszönnek másnap a nőnek, kinek kedvességét élvezték. Ebben a világban,
amely itt a szinházi premiéreken, divatos estélyeken, szállodák
éttermeiben »mutogatja magát«, olyan hideg kedvvel kell járni a
férfinak, mint a panoptikumban. Ezek a félművelt urhölgyek, akik soha
sem olvastak elmerülve egyetlen könyvet sem; a műveltség látszatát a
szinházban szerzik, ott tanulják meg, mit kell mondani, viccesen vagy
snájdigan: ezek a kis élnivágyók, akik azért mennek a koncertbe, mert
divat és ugyanezért szőnek viszonyt férfiakkal, mert a barátnőjük is azt
cselekedte: ezek oly mohón harapnak a férfiak szivébe, mint a
szendvicsbe. A «szellemes doktorok» és a balkézzel vakarózó irók ezeknek
találják fel a költőietlen ötleteket. Rajongtak Adyért, aztán
Drégelyért, Zerkowitzért és Debussyért. Mindegy… Érzéseiket ugy
váltogatják, mint Róth Margitnál a divatos kalapokat. Semmit sem tudnak.
Kuglert majszolnak, amig a szamár férfi ugy küzd értük, mint egy
gladiátor. Jól kellett imádkozni annak az édesanyának, akinek a fia ép