Bukfenc - 3

asszonyok és ócska csizmaszárban támaszkodó vén férfiak tanyáztak a
templom fala mellett.
– Lásd, igy jár az, aki nem gondoskodik fiatalságában öregségéről, –
szólt a nagymama.
Egy kétkerekü, lebőrözött székben ülő, halfejü szörnyetegnő felvisitott,
mint a denevér:
– Grófné, nem ismer?
A nagymama elforditotta a fejét és megragadta Gyöngyi kezét.
– Vajjon, melyik lehetett ifjukori barátnéim közül? – rebegte, midőn a
bizonyos ház ódon kapujához értek, ahol cukorkát, sült tököt, citromot
árult egy fiatal hölgy, aki oly szép volt, mint egy bibliai királyleány.
Kezdetleges tábla hirdette a falon, hogy Remete R. Arnold művészeti
iskolája a harmadik emeleten van, mert negyedik emelet nincs.
A nagymama benézett az udvarba, egy pillantást vetett a
gránit-lépcsőházra.
[: Kezdetleges tábla hirdette a falon, hogy Remete R. Arnold
művészi iskolája a harmadik emeleten van. ]
– Nini, hisz ez a régi Pekáry-ház. Fogadni mernék, hogy sárkányfej van a
ház homlokzatán, a harmadik emeleti erkély felett. Ebben a házban volt a
Kék macska.
A nagymama egy másodpercig talán fiatalságára gondolt, amint szemügyre
vette a félig vak ablakokat, amelyek mögött az egykori hires éjjeli
mulatóhely volt, ahol tán ő maga is táncolt a grófokkal és
fiákeresekkel, amig lengő, lengedező ifjuságát élte. A zsebkendőjébe
köpött:
– Utálattal gondol vissza az ember a fiatalkori mámorra. Soha se légy
mámoros, gyermekem, szólt.
(Vagy: örökké, – gondolta.)
Remete ur iskolája kivülről nem volt biztató. – Roszszagu konyhában egy
agyonhervadt, tüdővészes, de tisztességes arcu nő rántást kevergetett.
Angolkóros gyermekek mászkáltak a földön. Szegénység, bánat mindenfelé.
Itt bizonyosan verekedni szoktak a házastársak. Ez tetszett a
nagymamának.
A boldogtalan asszony a setét előszobára mutatott, ahol Iroda felirásu
tábla függött.
Az irodában más világ kezdődött. Mintha a csodák országába léptek volna.
Kis szinpad volt itt emelvényen, ahol az énekesnőknek a feje
tulemelkedett a diszleteken, amelyek sárga erdőséget ábrázoltak. A
háttérben minarettek és tengerek látszottak egy vásznon. Zongora állott
alant és néhány szék a nézőteret jelképezte. A Király-utca zajgása
messziről, alantról hangzott, mint a légydongás. Fekete táblán Órarend
függött a falon, amelyre krétával voltak irva nevek. Az órarend szerint
a mesternek többé egyetlen perce sem volt szabad a nap huszonnégy
órájából.
De már jött is a mester, aki bizonyosan azért váratott magára, hogy
fekete ruhát vegyen, miután az angolkóros gyermekek szerteszét szaladtak
apjuk keresésére.
A nagymama összehuzta a szemét és tetőtől-talpig végigmustrálta Remete
R. igazgatót.
Az igazgató kopasz, fonnyadt, vöröses emberke volt, – nyilván a sok
éjszakázástól. Császárszakálla volt és a bajusza kipederve, mint egy
csendbiztosé, – nyilván szereti a könnyelmü nőket. Becsületes kék szeme
volt, amely bizalmat ébresztett az emberekben, – de lehet, hogy
vándorlásai közben tanulta meg a szemmel való hazugságot. A fehérnemüje
meglehetős rendben volt, a fehér mellénye is tiszta, mert az asszony
bizonyosan az éjszakát a teknő mellett tölti. Szárnyas fekete kabátja és
nadrágja ellenben kopott, mint egy iskolaigazgatóé. Szürkebetétes
cipője, mint egy táncosé. Pomádészaga volt.
A nagymama az orrát fintorgatta:
– Talán rossz helyen járunk…
Remete R. hajlongott, de nem szólt. Vizes szemét a nagymama szájára
szegezte. Ismét meghajolt, mint egy boltos. Trombitakézelőit elővonta.
– Süket ön? – kérdezte a nagymama.
– Kicsit nagyot hallok, – felelt náthás hangon Remete.
A nagymamának ez annyira megtetszett, hogy nyomban helyet foglalt.
Bizott a süket emberekben.
– Az unokám szinészetet akar tanulni, – kezdte a nagymama harsogó
hangon.
– Lehetséges, – felelt Remete R.
Pusztán mesterségből, mint a kupecek a bérkocsis lovát, tetőtől-talpig
végigmérte Gyöngyvirágot.
– Elég hosszu a lába, – szólt az orrából.
A nagymama helyeslően bólintott.
– Az nem tartozik önre, – egyáltalában semmi sem tartozik önre, ami az
unokámra vonatkozik. Csak azt akarom tudni, hogy tisztességes hely-e ez?
Milyenek itt az erkölcsök? Járnak-e ide félvilági nők, romlott férfiak?
Remete R. Arnold nem tiltakozott a feltevés ellen. Kinyitotta az ajtót
és mérgesen kiáltott:
– Küld be a gyerekeket!
Néhány pillanat mulva hat apró gyerek sorakozott az ajtó mellett, mint
az orgonasip. Hegedühurszinü hajuk volt, sárgák voltak, mint a külvárosi
ősz és rongyosak, mint a lelencek.
– A gyermekeimért dolgozom, – szólt az igazgató, midőn a kolduskölykök
kibukfenceztek az irodából.
A nagymama esernyőjére támaszkodott és héjjapillantással figyelte az
igazgató mozdulatait.
– Hány tanitványa van?
– Sok.
– Szám szerint?
– Változik. Most még egy sincs, mert nagyon elején vagyunk. Télen
husz-harminc növendékem szokott lenni.
A nagymama helyeslően bólintott.
– Van önnek valami oklevele?
– Harminc esztendeje vagyok a brancsnál. Amikor én kezdtem, még nem volt
divatban az oklevél. Nálam tanult Hegyi Aranka és Barizon Sári.
– Szinész volt ön?
– Rossz hallásom miatt csupán karmester.
– Ismeri a Madarászt?
Remete R. a zongorához ült és eljátszotta Postás Milka belépőjét. A
nagymama sóhajtott:
– Nincs párjuk a régi operetteknek. Igaz, hogy husz esztendeje nem
voltam szinházban. De ezentul majd minden este elmegyünk valahová,
gyermekem.
Aztán tovább faggatta Remete urat:
– Van önnek valamely rossz szokása?
– Rossz szokásom: szegénységem.
– Miért pödri a bajuszát, mint egy portás?
Remete R. meglepetten nézett.
– Csak ne kerteljen, tisztelt uram. Bizonyosan szeretői vannak.
R. R. Arnold busan legyintett.
– Egy ilyen asszony mellett, mint az enyém? Kikaparná a szemét a
szeretőmnek.
– Nincsenek önnek barátai, akik meglátogatják az iskolát?
– A feleségem nem szereti a vendégeskedést, mert fösvény.
– Iszik ön?
– Este három korsóval a Bécsi sörházban.
– Kártyázik ön?
– Nem érek rá.
– Szereti a nőket?
– Régente.
– Szokott vigyázni a növendékei erkölcsére?
– Jó Isten! Lehet a lányokra vigyázni? Itt nem történik semmi. Innen
szétrepülnek a városba, mint a galambok, ki tudná, hová, merre szállnak?
A nagymama lefizette a tandijat, a beiratási költséget, a kosztüm-pénzt,
a zenedijat. Kicsit megizzadt a homloka, bár harminc forintból vissza is
kapott két hatost.
– Még egy kérdést, – szólt a süket ember. – A kisasszonyka valóban a
szini pályára készül, vagy mükedvelő?
A nagymama kérdőleg nézett unokájára:
– Felelj, Gyöngyi.
– Szinésznő szeretnék lenni.
A süket ember bólintott:
– Csupán a könyvelés miatt óhajtottam tudni az eljárást. Ugyanis két
könyvünk van. Mükedvelők és hivatásos müvészek könyve. Ha tehát a
kisasszonynak, komoly szándéka a pálya, ezennel felvesszük őt a müvészek
közé. Mama, hozd be az anyakönyvet.
A heptikás asszonyság egy hatalmas főkönyvet cipelt be. Az angolkóros
gyermekek piszkos tintatartót és tollat hoztak, amely sokáig nem akart
engedelmeskedni, bár Remete R. a cvikkerét kétszer is megigazitotta:
– Becses neve?
– Élestő Éva. S betüvel.
– Mintha más néven szólitotta volna az imént a tekintetes asszony?
– Gyöngyvirág a családi nevem.
– Helyes, nagyon helyes.
Az igazgató ettől a perctől fogva bólongatott, mert mindennel meg volt
elégedve. Átvett még husz koronát, miután a nagy anyakönyvbe kellett
beirni Gyöngyit. Az iroda ajtójáig kisérte a vendégeket.
– Mindig mondtam, hogy zárjátok be a konyhaajtót – kiáltotta látogatói
után az angolkóros gyermekeknek.
Amig a krisztinavárosi omnibuszra vártak, a nagymama inkább az
esernyőjének, mint Gyöngyvirágnak a következőket mondotta:
– Elég gazdag vagyok, hogy unokám kérését teljesitsem. Ha festőmüvésznő
vagy gyermekkertésznő akart volna lenni Gyöngyi, azt is kibirnám.
Bezzeg, mikor én gyermek voltam, a lányok kalaposnénak mentek.
Az ódon templom felől csörömpölve jött a sárga kocsi, mint az örökké
változó élet. Boldog és boldogtalan emberek kocsija az omnibusz.
Fájdalom, remény, ifjuság és öregség gurul a szivtelen kerekeken. A
kocsis oly közömbösen tülköl, mint a másvilági Charon. Gyöngyvirág
dobogó szivvel nézett a Király-utca elmaradozó ódon házaira, sötét
boltjaira, álmodozó, unott és sürgölődő lakóira.
– Az apád zsidóember volt, – mondta elmerengve a nagymama. – Azért olyan
a szemed, mint ítt a lányoké.


VIII. A szerelem zörög, mint a mák.
Remete R. Arnold nem sokat habozott, megnyitotta a szezont, mielőtt
valaki észrevette volna.
– Ugy teszek mint az egyszeri ember, mondta otthon a feleségének, a
tisztességes arcu nőnek, – behunyt szemmel nyelem le a suvixot.
A Remete-féle müvészeti iskola első növendéke minden esztendőben egy
Elzüllött Elza nevü leány volt. Már senki sem tudná megmondani, miért
hivták őt Elzüllött Elzának, látszólag igen tisztességes leány volt.
Szüzmáriát hordott a nyakában, rózsafüzér volt a csuklóján, mindig
fekete ruhában járt, mert pincérnő volt a Borozóban, ahol reggelig
mulattatta a vendégeket. Ha többet ivott a kelleténél, görcsös zokogásra
fakadt és fünek-fának elpanaszolta, hogy szeretne szakitani az
életmóddal. Akkoriban történt, hogy a Borozóból több leány férjhezment.
Egyik Érsekujvárra, az állomási főpincérhez, a másik kávésné lett, de a
harmadik egy dusgazdag magánzóhoz, akinek Bécs mellett nyaralója volt.
Elzüllött Elza naponta öngyilkossági tervekkel foglalkozott mert az ő
kezét senki sem kérte meg egy hosszu életre.
Hajnalban a Borozóból egyenesen a Teréz-templomba sietett. Néha kis
bucsujárást sikerült szervezni a hajnali miséhez. Petyhüdt éjszakai nők,
kábult gavallérok, agyonfáradt pincérek mentek Elzüllött Elza kedvéért a
hajnali misére. Elza boldogan és büszkén vezette a csapatot a
Nagymező-utcán, mint faluhelyen a bucsuvezér az ájtatosokat. Megmutatta
a helyüket a templom hátterében, a sötétben; ő maga, mint Szent Terézia
rokona, az első padsorban térdepelt le és alázatosan köszönt a karinges
papnak. A hajnali mise volt hosszu ideig Elzüllött Elza boldogsága.
A bucsusok azonban elmaradoztak, mind ritkábban sikerült hivőlélekre
találni az éjszakából a Borozó hajnalába hullottak között, akik
hajlandók lettek volna a reggeli ájtatosságra. Egyszer Révész Béla és
Ady Endre kisérték a szegény leányt a Próféta-utcáig. Már ugy látszott,
sikerülend a két szabadgondolkozót a hittérités hajlékába terelni,
amikor Adynak eszébe jutott, hogy a Három hollónál várja őt Zuboly éjfél
óta. Elzülött Elza hittérités és szerelem nélkül ballagott el
boldogtalan életébe.
Tehát Elza volt Remete R. Arnold első növendéke. Mindig reggel hét
órakor jött a miséről. Remete ur csupán azt restelte, hogy bajusza még
nem volt kipederve. Rongyos hálóköntösben és papucsban sietett be az
irodába, mig a sovány, hosszu Elza összekulcsolt kézzel várta a kis
szinpad rojtos kuliszái között.
– Ivette! – mondta álmosan és savanyuan R. R. A. és sanzonokra tanitotta
Elzát, amelyeket az majd a Mandel-mulatóban énekel. De még messzi volt a
szerződés.
A zongora mellől ismét ágyába fordult a süket karmester, miután
megintette gyermekeit, hogy csendben legyenek, mert csak értük dolgozik.
Többnyire Elzülött Elza órapénze szolgált korán regge létalapu a kis
családnak. Marika, a tizesztendős kisleány lement a pénzzel a
kávémérésbe és nagy tálban hozta fel a kávét, amelyet a család csendesen
körülült.
Gyöngyvirág déltájban jelent meg az iskolában.
Remete R. Arnold ekkorára már az összes fodrászati szereket
végigpróbálta a szerb borbélynál. („Azóta vagyok szerencsétlen ember,
mióta nappal borotválkozom. De mit meg nem tesz az ember a a
családjáért?“ – mondogatta R.) A tisztességes arcu feleség a
legpompásabb slafrokjában fogadta a növendéket, R. Arnold a zongoránál
ült, mintha valami szerzeményen törné a fejét, amelyet gyorsan elrejtett
Gyöngyvirág elől a szekrényben. (Sonkaszalonna, zsemlye, fiatal hagyma
és egy kupa ser volt az elrejteni való, mint ezt Gyöngyvirág egyszer
észrevette.)
– Itt a hölgy, – kiáltott be az irodába a tisztességes arcu asszony.
– Csak fel vele a szinpadra. Hadd szokja meg a kuliszát, – felelt a
szekrénybül Remete R. és a szekrény falán függő kis tükörben gyorsan
leverte bajuszáról a zsemlyemorzsákat.
Mire Gyöngyvirág Maxot egy sarokba ültette, ahonnan a nagy kutya
álmélkodva nézte az eseményeket. Csupán egyetlenegyszer felejtkezett meg
magáról. Remete R. Arnold zsiros, sárga kalapját lekapta a fogasról és
szaladni akart vele a Kecskeméti-utcába. De az ajtó zárva volt. Remete
igazgató ettől az időtől fogva mindig begombolkozott, ha a nagy kutyára
nézett.
– Kezdjük, nagysád, mert a nagymama nem hiába fizeti a drága tandijat.
Sietve lapozott a kották között. Azután emlékezetből kezdte játszani a
_Lövinger_ cimü kuplét, amely ez időtájt divatos volt a pesti
zengerájokban. Náthás hangon, hamisan, szomoruan énekelt; a két kezével,
fejével, derekával indulási mozdulatokat tett a zene azon helyein, ahol
az énekesnek kezdeni kellene a szinpadon. Sőt egyszer felkiáltott:
– Gyerünk, drága.
De talán harmadik óra is elmulott már, amint Gyöngyvirág félig ijedten,
félig vidáman énekelni kezdte:
– Lövinger, Lövinger…
– Hogy fog örülni a nagymama, ha kirukkolunk előtte a tudománnyal, –
mondotta Remete R. és elmerengett.
Gyöngyvirág még a kis szinpadon ült, – Remete úr arról beszélt, hogy
megnagyobbitja az iskolát, – amikor a tisztességes arcú asszony
felnyitotta az iroda ajtaját és életuntan beszólott:
– Itt vannak a méltóságos hölgyek.
Nyomában két égi meszelőrud nyomakodott be az ajtón és olyan lármát
csapott, mintha egy sereg ember érkezett volna a müvészeti irodába. Egy
nem régen meghalt huszárezredes leányai voltak a Pongyi kisasszonyok és
ellenállhatatlan vágyat éreztek a müvészi pálya iránt. Gyászkalapot
hordtak, tetőtől-talpig egyformák voltak, nagyorru, csontos,
kincstári-leányok, akik még mindig azt hitték, hogy él valahol az
ezredes, életnek, halálnak ura a garnizonban. A Pongyi-kisasszonyokat
sokan ismerték Pesten; az Emke-kávéházban, a Bodóban, ahol a
cigányprimások kivasalva és hóditóan huzták a nótát, a kisasszonyok
megjelentek gyászruhás anyjukkal és vadászatot rendeztek atyjuk régi
tisztjeire. A szegény főhadnagyok és kadétok ijedten menekültek a
költekező kisasszonyok elől a kávéskonyhán át. Ámde egyedül is tudtak
borozni, mulatni, jukkerkodni. Négyesével vették a
Princeszász-cigarettát, nótát rendeltek a cigánynál. Izaura a második
pohár bornál monoklit tett fel a szemére és fixirozta a kávéházat. A
növére egy kvietált hadnagy nótáját dudolgatta, mig az ezredesné
elkeseredve szidta a világot. Csupán idő kérdése volt, mikor züllenek
el. Ezért volt szükség a Remete-féle iskola diplomájára.
Különben jószivü, dolgos, tisztességes gondolkozásu nők voltak, mint a
kereszténylányok, akiknek csupán egyetlen feladatuk volna az életben:
férjhezmenni, aztán gyermekeket nevelni.
Gyöngyvirággal nyomban tegeződtek, mert kisütötték, hogy egy Élesztő
Frigyes nevü hadnagy szolgált a hadseregben.
– Bizonyosan a bátyád volt, kicsike, – mondta Izaura és nem adtak helyt
Gyöngyvirág védekezésének, hogy neki nincs bátyja.
A Pongyi-kisasszonyok már nagyon előrehaladtak a tanulmányokban. Izaura
az összes kuplékat tudta, amelyeket Pesten a lebujokban énekelnek.
Mindegy volt neki: magyar vagy német. A „Drága Pucikámat“ éppen olyan
jól tudta, mint az „Ojé die Liebe“-t. Egyetlen ugrással termett a
szinpadon és nem várta, amig Remete R. jelt ád az indulásra.
– Maga kis Fedák Zsazsa, – dünnyögte a karmester, de olyan savanyu arcot
vágott a dicsérethez, mintha vadalmába harapott volna. A méltóságos
kisasszonyok nem voltak pontos fizetők.
Mig Emerencia a szinpadra viharzott, mint egy boldogtalan „szerelmes“
kasztiliai táncosnő, a szoknyáját a fejére kapta, meg a térdéhez csapta,
félcipőjét csaknem szétverte táncközben: már gyermekkora óta nagy sikere
volt a családi körben, amint a szilaj spanyoltáncot lejtette.
A két leánynak egy vőlegénye volt, aki részükre lakást tartott. Izaura a
Fehérhajó-utcában lakott, a Graskovics-féle házban; mig Emerencia a
Szervita-téren, a virágüzlet felett. Egy báró Prépostvári nevü ragyás
uriember, erdélyi méltóságos ur volt a vőlegény, aki protestáns volt és
világi alelnök az egyházkerületben, ugyanezért nem mutatkozott nyilvános
helyen a Pongyi-kisasszonyokkal, csupán a lakásukon látogatta meg őket,
külön és előzetes bejelentés alapján. A leányok eleinte sokat
sirdogáltak különös helyzetükön, az ezredesné mindig attakra készült,
hogy nyilatkozzon végre a vőlegény. Később a mama Rákosszentmihályon
nyert elhelyezést egy kertes, vadszőlős, ábrándos házikóban, ahol két
kecskét tartott, egy feketét és egy fehéret és csöndesen megnyugodott
sorsában.
A Pongyi-kisasszonyok a tekintélyes nagy kutya miatt is szerettek
Gyöngyvirággal a városon végigvonulni. Emerencia szerzett egy
kutyaszijat, amelyet a kezében vitt, mig Izaura lépten-nyomon hegyesen
füttyentett Maxnak, aki megzavarodott, miután annyit, foglalkoztak vele.
A „báróról“ soha sem beszélgettek egymás között; gyermekkorukat
emlegették Gyöngyvirágnak, midőn kis kocsijuk, fehér agaruk és
tisztiszolgájuk volt, napestig lovaztak és piros frakkban mentek a róka
után, midőn a tisztikar versenyt rendezett. Giginek nevezték
Gyöngyvirágot s mielőtt elváltak volna tőle, mindig kézcsókjukat küldték
a nagymamának, akiről csak annyit tudtak, hogy gazdag budai asszonyság.
– Mily jó volna, ha szegény anyánk barátnőt lelne benne! – mondogatták.
Gyöngyvirág lesütötte a szemét, hallgatott és odahaza soha sem
merészelte kinyitni a száját a Pongyi-kisasszonyok jámbor óhajtásáról. A
nagymamának az egyik szeme vérrel volt aláfutva és ilyenkor nem volt
tanácsos beszélgetni. Személyesen ölte a csirkét és ugy vágta a kis
baltával az aprófát mint a bérlő fejét, aki különböző ürügyek alatt
késlelkedett a bérfizetéssel a Kecskeméti-utcai házért. Még csak azt sem
vette tudomásul, hogy Gyöngyvirág a sziniiskolát látogatja. Majd egyszer
kitöri a nyakát a bajuszpedrő-szagu igazgatónak, de egyelőre hallgatott.
Gyöngyvirág azt gondolta magában, hogy a nagymama e lelkiállapotban
leguritaná az ezredesnét lányaival együtt a Svábhegyről, ha
meglátogatnák.
Egy napon hiába várta a leckeóra végén Gyöngyvirág a
Pongyi-kisasszonyokat.
Egy pápaszemes hordár ravaszkodva, mintha valamely titokzatos ügyben
jönne, cimeres, pecsétes és szénaparfümös levelet hozott: _Gyöngyvirág,
kedves kis rokonunk_ cimére. A levélben a Pongyi-hölgyek felkérték
Gyöngyvirágot, hogy mentse ki elmaradásukat Remete ur előtt. Ők hosszu
ideig nem jöhetnek a leckére, mert megbetegedtek. Ha Gyöngyvirágnak
volna egy szabad délutánja, 3-tól 4-ig, meglátogathaná hüséges
barátnőit.
– Tudtam, hogy ez lesz a vége, – szólt náthásan Remete úr és nyomban
közölte észrevételét a konyhában a tisztességes arcu asszonnyal, amiből
nagy sirás-rívás keletkezett. Az angolkóros gyermekek jajgatva
hemperegtek a folyosón, miután R. R. röviden kijelentette, hogy ezek
után mindenki fogja be a száját, ő többé nem gondoskodik családjáról.
– Hivjátok Laubernét, – mert az óra üres, nem akarom hasztalanul tölteni
az időmet.
A gyerekek elszaladtak és nemsokára ezután megérkezett Lauberné, akinek
trafikja volt a Király-utcában és titokban a szini pályára készült.
Olyan szép asszonyt, mint amilyen Lauberné volt, még álmában sem látott
Gyöngyvirág.
Lauberné olyan volt, mint a gyümölcsérlelő őszt szokták ábrázolni a
régebbi időben a piktorok: duzzadt szőlőfürt, hamvas szilva és
aranyránett-alma jutott az ember eszébe, ha őt látta. A haja hosszu és
vörhenyeges volt, mint a hervatag füszár. Telt, fészekmeleg tenyeréről
álmodoztak öregesedő férfiak. A bokáját a félcipő felett sokszor maguk
elé varázsolták a szegény szobaurak. Kanaáni boldogság lehetett vállát,
keblét megölelni. Az omnibusz-kocsis tátva felejtette a száját, ha szél
fujt a Király-utcában és Lauberné hajadonfővel, harász-kendőben és egy
szál szoknyában állott a trafik lépcsőjén. Hébe volt, akinek korsójából
inni szeretett volna sok öreg kereskedő és fiatal tanuló. Olyan illata
volt, mint a fahéjnak. Legfinomabb török dohányhoz hasonlatos hajzat
volt a nyakán.
Remete R. Arnold két kézzel esett neki a bajuszának, amikor Lauberné
feljött a lépcsőkön, bár a nevezetes asszony többnyire gavallérokat
hozott magával, akik a nézőközönséget alkották.
Legtöbbször megjelent Lauberné sarkában Blau Diogénesz, egy nyugalmazott
börziáner, aki az összes brittanikákat végigropogtatta a boltban,
állitólag nem szerette „a kövér zsidóasszonyokat“. De felfüggesztette a
villásreggelit a Bécsi sörcsarnokban, ha az ablakon át megpillantotta
Laubernét.
– Csak tegyék a melegre a pájslit, mindjárt jövök! – szólt és hatalmas
potrohával, asztmatikusan szuszogva, vetette magát a trafikosné után.
De nem hiányzott a trafikosné közelségéből Muskotály Mihály hirlapiró ur
sem. Ez a kilumpolt arcu, borgőzös, létra-formáju, görbenyaku
fiatalember olyan volt, mint a sarokban álló preparált csontváz, amely
szerelmes a tanár ur páciensébe. Bizonyosan idegfájó erkölcstelenségeken
törte a fejét, amikor borzas eb módjára koncsorgott Lauberné szoknyája
után. Ő a jövő embere volt, egykor majd kibontakozik irói tevékenysége,
ha addig agyon nem verik a Vasvári Pál-utcában, a Régi bablevesben, ahol
délelőtt spriccer mellett irt kis elbeszéléseket a Pikáns Lapokba. A
kéziratot hordárra bizta és ilyenformán már adósa volt a Király-utca
összes hordárjainak. Gyakran volt részeg s ezért Laubernét tette
felelőssé. Muskotály Mihály az élet szegény hegedüse volt: rokon és
barát nélkül, a csodával határosan tartotta fenn magát az idegen
nagyvárosban. Csodálkozva nézte a hitbuzgó zsidókat, akik a
Vasvári-utcai templomba jártak imádkozni. Vajjon miért imádkoznak? Ha
zsidóvá lenne, szeretné őt Lauberné? A zsidók talán tudnak valami szert
az élet boldogtalansága ellen. Meg kell lepni őket, hogy mit mondanak a
gyönyörü nőiknek, hogy hallgatnak a szavukra… Muskotály Mihály abból a
ferde látószegből nézte az életet, hogy ő ugyis szerencsétlen, tehát
nincs sok vesziteni valója.
Blau Diogénesz és Muskotály Mihály mély elragadtatással tapsolt
Laubernénak, amikor a kis szinpadon a furcsa kuplékat énekelte, táncolt,
a levegőbé emelte a lábát és Remete R. A. ugy verte a zongorát, mint a
zengerájban.
Blau Diogénesz Carola Ceciliára hivatkozott, akinek lovagja volt egykor
és kijelentette, hogy az ünnepelt diva nem közeliti meg Laubernét. Ha
nagyon meg volt elégedve – és véletlenül az erszénye is engedte, –
hordócska sert és pompás villásreggelít hozatott fel a „Bécsi“-ből.
Antal, a fehérkötényes csapos, büszkén hozta fel vállán a hordót és a
tisztességesarcu asszony ócska evőeszközöket nyujtott be az
ajtóhasadékon. R. R. A. egyszer többet ivott a kelleténél s ekkor
elárulta, hogy maga is szereti Laubernét.
Muskotály Mihály a lecke végén elment bolyongani a Terézváros
barátságosan piszkos, kis utcáiba. Álmodozva ment, a korcsmák előtt
megállott, ha különös szagot érzett vagy friss csapolás döngését
hallotta. Egy száraz, zörgő mákfejet hordott magánál és rázogatta, mint
egy csengőt.
– Riza, – mondta, sötét kapualjaknak és petróleumszagu, szomoru
udvaroknak. – Meghalok!


IX. A gólya kelepel.
Gyöngyvirág egy októbervégi napon meglátogatta barátnőit.
Előbb Izaurát kereste fel, aki a Szervita-téren lakott.
Hajdanában a legelegánsabb emberek a Belvárosban laktak s régimódi,
kényelmetlenül épitett házakban, bolthajtások és féligvak ablakok mögött
huzódtak meg gavallérok és dámák, akik a legszebb ruhát viselték a
városban, a legjobb kalapot hordták, de csak gummikádban fürödhedtek,
mert a lakásban nem volt fürdöszoba; télen fával fütöttek, mert igy volt
épitve a kályha; de a legjobb parfümön is átérzett, hogy itt dohos a
levegő.
A belváros kis terei olyanok voltak, mint a cukrászdobozok. Ott
keringőzőtt a napfénnyel a dunai szél; ragyogtak az állomáson a
bérkocsik, amelyekből az imént szálltak ki a szarvaslábu grófnék; tiszta
ruházatu öreg nyugdijasok üldögeltek a padokon; a gyékénykosaras virslis
és a császárzsemlyeszagu pék kezet csókolt a feketeruhás szobalányoknak,
midőn becsengetett; a probirmamzellek kigyózó deraka és a kalaposnék
fehér bluza, regényességre vágyakozó virágárusnék bájoló mosolya és a
könyvkereskedők ezüstfeje tették hangulatossá a városrészt. Egész
életében előkelő ember marad az, aki a Belvárosban telepedett meg. A
boltok kirakataiból jól lehetett öltözködni, az elegánciát könnyü itt
megtanulni és hitelképes volt minden vevő. A nevezetes boltok, ahol a
legjobb londoni portékát árulták, ruhát, kalapot, keztyüt, oly
emlékezetesek voltak, mint egy őszi kopófalkavadászat. A párisi áruk
egyenesen idejöttek és illatoztak, mint egy nagyvilági estélyen a nők.
Francia könyvek és folyóiratok legfrissebben mutatkoztak a
könyvkereskedés kirakatában. A kávéházban a Le Figaro utolsó számát adta
kezedbe a pincér. A borbély Párisban tanult fodrászságot; a fehérnemübe
szüzleányok himezték a monogrammot; a füszerkereskedésnek olyan szaga
volt, mint egy oceánjáró tehergőzösnek, amely Bombayből érkezik. A
vendégfogadók körül gazdag idegenek cipője fénylett, az automobil-fátyol
nem mindig rejtett kalandvadász félvilági nőt, az ékszerek itt
vakitottak és vadonatuj bankjegygyel fizetett a bank. Boldog belvárosi
évek! Vajjon visszatérnek-e még valaha, mint az ifjuság?
Izaura lakása japáni stilusban volt berendezve. A földön és a székeken
igen sok selyempárna hevert. Finom képecskék a falon. A sárgaselyem
ernyöjű lámpás halkan zugott. Egy nagy teadobozban szerelmes levelek
voltak. Orvosságos üvegek álltak egy törpe asztalkán.
Izaura hófehér ágyban feküdt és egy pirosszallagos, bamba kisgyermekre
fáradtan, szomoruan mosolygott.
Gyöngyvirág összecsapta a kezét a gyermek láttára.
– Kis baba! – kiáltotta álmélkodva.
– Fiu, – suttogott Pongyi-kisasszony.
– Fiu, – ismételte Gyöngyi és még nagyobb csodálkozással függesztette a
szemét a pirosszalagosra.
– A gólya hozta! – szólt bizonyos szünet mulva Izaura.
Gyöngyvirág engedelmet kért, hogy a babát a karjába vehesse. A földre
telepedett, a vánkosokra, az ölébe emelte a fiut és hosszadalmasan
nézte, mint egy álmot.
– Szeretnél kisbabát? – kérdezte Izaura.
– Ó, nagyon, – felelte lelkesen Gyöngyvirág. – Vajjon, hogy hivják? –
kérdezte titkolózva.
– Sándor.
– Sanyi.
Mérhetetlen csodálkozással szemlélte a gyermeket. Csaknem felsikoltott
örömében, mikor az kinyitotta a szemét.
– Életem reménysugara – mondta Pongyi Izaura, mintha már sokszor
használta volna e kifejezést.
Gyöngyvirág az ujjával simogatta a gyermek arcát, mint a virágot. A
csecsemő nyögött, furcsán eltorzitotta a száját, majd meg lecsukta a
szemét, ezzel mintha a napsugár is eltünt volna a szobából.
Izaura felkönyökölt az ágy párnáira és búsan nézett Gyöngyvirágra.
– Én vagyok a legszerencsétlenebb teremtés. Az anyám nem szereti a
gyermeket. El akarja tenni az utból.
– El akarja tenni az utból? Hisz senkinek sincs utjában a csepség –
vélekedett Gyöngyi.
– Te azt még nem tudod, Gyöngyvirág, hogy milyen az élet, – rebegte
Izaura, mintha valami nagy titokról beszélne. – Az élet nem tréfa, hanem
a szomoruságok láncolata.
Izaura e kijelentés után hátrahajtotta fejét a párnán. Gyöngyvirág a
térdin tartotta Sándort. Váratlanul szomoru csend ereszkedett a szobára,
amely csöndben Sándor arca megnövekedni látszott. Egy bánatos, fájdalmas
férfiarc feküdt a Gyöngyvirág térdén. A csipkefüggönyök mögött ködbe
borultak a belvárosi háztetők. Fázós, temetős, hátfájásos, életunt
októberi nap volt, Gyöngyvirág ijedten behunyta a szemét, mert félni
kezdett a gyermektől, aki itt mindenkinek utjában van.
– El kell őt tenni láb alól, – mondogatja az anyám. Azt állitja, hogy ez
a gyermek szerencsétlenné teszi őt, engem, a vőlegényemet, végig az
egész életet.