Bukfenc - 2

Total number of words is 3873
Total number of unique words is 2069
28.1 of words are in the 2000 most common words
40.3 of words are in the 5000 most common words
46.7 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
maradhatott előtte titokban a változás, amely unokáján végbement.
Reggelenkint az ablakhoz vezette és sas-szemével mélyen a Gyöngyvirág
szemébe nézett.
– Már ismét nem aludtál rendesen, – mormogta.
Máskor megvizsgálta, mint egy nőorvos, tetőtöl-talpig.
– Csak addig vagyok a nagyanyád, amig tisztességes leány vagy.
Végül betiltotta a Fipsz iskoláját. Gyöngyvirágnak otthon kellett
maradni a svábhegyi villában és nézhette a pirosló hegyoldalakat,
fehérlő utakat, sárga völgyeket, mélázó fellegeket.
– Betegnek érzem magam, – suttogott a nagymama.
– Csak itt kaphatom vissza az egészségemet.
Babonásan bizakodva feküdt a füben a régi villa előtt, ahonnan az alant
kanyargó fehér országutat lehetett látni. Teli szájjal szivta a hegyi
levegőt, sárga antikgyürös ujjaival kapaszkodott a lengedező szélhez, az
élettől teljes öreg fákhoz, de észrevette ismerőseit a Béla király-uton.
Gunyosan elmosolyodott, ha nőket vagy urakat látott, akik télen a
kecskeméti-utca zöld házát látogatják.
– Milyen jó, hogy én hallgatok, – mormogta magában, midőn egy-egy
előkelő hölgy lengett el a villa előtt, mint egy látomány.
Ez a vénasszony tele volt csodálatos pesti titkokkal, amelyeket hosszu
életén át gyüjtött a lakosság férfi és női társadalmáról. Néki mindent
megvallottak a férfiak és a nők elárulták legbensőbb titkaikat.
– Az egész Pest válópört inditana, ha kinyitnám a számat, – nyöszörögte
a füvön heverészve, amely nem akarta visszaadni egészségét. Szidta a
kártyást, akitől egykor olcsópénzen megvásárolta a svábhegyi nyaralót.
Minek volt neki a villa, ha benne meggyógyulni sem tud? Napról-napra
dühösebb lett és szokása ellenére közel ment a rácsos kapuhoz, amikor is
egy kövér, bujálkodó arcu járókelő uriember felismerte, ijedten
köszöntötte a sárga arcu, vércseszemü »grófnét«, aztán ugy elmenekült,
mintha puskából lőtték volna ki.
– Kár volt ugy szaladni Steiger ur, – mondogatta a nagymama titkolódzva,
– Itt én is tisztességes nő vagyok.
Ellenben mindig nagyon vigyázott, hogy Gyöngyvirág ne mutatkozzon a
villa első részében. A gyönyörü leánykának hátul kellett tartózkodni,
ahol összeszorulnak a vén fák, mint a rejtelem és a bujkáló rigón kivül
senki sem láthatja a gyermek rézvörös haját.
Egy kőpad volt az emelkedésen, mint az apácák klastromában. Lehetséges,
hogy valamikor szent asszonyok kézimunkáztak e helyen, vagy boldogtalan
nők várták a város felől vőlegényüket, aki soha sem ért ide.
Itt üldögélt Gyöngyvirág, mikor a nagymama megengedte. Ábrándozgatott a
jóságos Fipsz urról, a szentképarcu Imréről és a kereskedelmi
számtanról, amelynek ugylátszik örökre befütyültek. Jókai Mór regényét,
az Aranyembert találta meg a házban. Vajjon ki olvasta előtte az
összerongyolódott könyvet? Ki volt az, aki utoljára képzelte magát
Noéminek e helyen? Gyöngyvirág Senki-szigetén Imrét várta, akinek
elfelejtette vezetéknevét megkérdezni.
Egy délután ismét regényesen nézte az öreg fákat és hallgatta a szelet,
amely még soha sem tanánácsolt jóravaló dolgot a magányban, midőn
hirtelen lépéseket hallott a háta mögött.
Az aranyfogu ember közelitette meg hátulról az elhagyott villát.
Gyöngyvirágnak torkán akadt a szó.
Mélyacsai nyugodtan forgatta vékony sétapálcáját, mint egy nagyvilági
gavallér. Zöldkeztyüs kezével megsimogatta a leány fejét.
– Nem kell busulni, gyermekem. Barátai nem felejtették el önt s
dolgoznak a kiszabaditásán. Csak ne veszitse el a reményt.
– Kérem, a nagymama itt van.
Mélyacsai pazarul legyintett:
– Ismerem én az öreg tekintetes asszonyt. Ne féltsen engem, gyermekem.
Helytállok én a nagymamával szemben.
– Megöl a nagymama…
– Gyermekem ne beszélj csacsiságot.
Mélyacsai azután megragadta Gyöngyvirágot és mohón, mint egy szörnyeteg
közeledett felé. A pesti szélhámos keze hajában turkált, fülébe
értelmetlen, zongoraverkli módjára csengő-bongó szavakat sugdosott, nagy
melle lihegett, mint egy fujtató, tagjai kinyultak, mint a póké az
aranylégy után; a nyaka ráncos és beesett volt és egy ér ugy táncolt a
petyhüdt bőr alatt, mint egy vergődő madár.
Gyöngyvirág előtt elsötétedett a világ. Hirtelen ugy érezte magát, mint
azok a nagykalapos, olcsó parfümös, feketefátyolos, selyemruhás nők,
akik a nagymama pesti házába osonnak. Könnyek omlottak szeméről és egy
régen elfelejtett gyermekkori imádság bugyborékolt felfelé a torkán,
mint egy viz alól feljövő emlék.
Aki ételt, italt adott,
Annak neve legyen áldott.
Igy hangzott az ima, amelyre a nagyanyja tanitotta, midőn az első karéj
kenyeret a kezébe adta. És a tragikus percben visszatért az ima, mint
egy szentképecske kihull egy régi könyvből és megmenti a kétségbeeséstől
a boldogtalant.
A nagymama a kertben köhögött, olyan fuldoklóan, mintha egy öreg
nösténykutya ugatna.
A szélhámos eleresztette a könyező leányt. Gyöngyvirág megszabadulva a
durva kezekből, eltakarta az arcát a kezével.
– Utálatos, távozzon, – szólt.
Mélyacsai nevetett, reszkető kezével a leány arcát simogatta és
elfulladva állott helyén. Ugy látszik, erőt gyüjtött, hogy ismét
megragadja a leánykát. A rigók ijedten figyeltek a fákról. A felhők
összenéztek az égen. A füvek lehorgasztották a fejüket.
Szegény, kimerült leányka, sorsodat nem fogod elkerülni. Az öreg
gazember győzedelmeskedik vonakodásodon. Már aligha lesz erőd
visszautasitani az elvetemült vér ujabb támadását. A félelem e
rettenetes nagyanyától nem engedi, hogy megmentő sikoltás törjön ki a
torkodon.
[: Utálatos, távozzon! ]
És a néma, elkeseredett küzdelem ismét elkezdődött, amint az országuti
őszöreg csavargó megtámadja a parasztleánykát, aki ebédet visz a mezőre.
Ekkor azonban megelégelte az őrangyal a gazságot
Alulról óriási szökkenésekkel jött egy borjunagyságu fekete kutya.
Tompán, vésztjóslóan mordult az eb és medve módjára támadta meg a
botjával védekező Mélyacsait. Max, mint egy középkori vitéz vetette
magát a rablóra. Csakhamar messziről hallatszott az aranyfogu
futamodása.
Gyöngyvirág dobogó szivét a kutya hátához szoritotta és ugy figyelt az
alulról jövő hangokra.
Flikné, a gazdasszony, meglátogatta a nagymamát és ajándékul elhozta
kedvencét, Maxot.
De a nagymamát nem lehet kibékiteni.
– Meguntam, – rikácsolta. – Holnap hazaköltözünk. Eleget loptatok.
Gyöngyvirág rémülten hallgatta a nagymama kiáltozását. Az öregasszony
olyan dühös lett a bemutatott számláktól, hogy csaknem megütötte a guta.
– Isten veled, Svábhegy, – gondolta magában Gyöngyvirág. – Holnap
visszamegyünk a tömlöcbe.
Külön megcsókolta a fák derekát, a kőpadot, a bokrok őszi virágát és a
levegőt.
Ez a tájkép volt az ő gyermekkora.
Midőn későbbi boldog és boldogtalan éveiben visszagondolt a multakra,
egy sárga, esőverte, mohos, verendás kertiházat látott, amely körül
szarkák cseregnek, rigók ugrálnak és a fák ugy hajladoznak a szélben,
mintha az ölükbe akarnák venni az alattuk játszadozó gyermekleányt.
Mélyacsai urat csodálatosképen elfelejtette, mint egy rossz álmot.
Talán nem is volt igaz az öreg gazember támadása…


IV. A zöld ház hőse.
Ismét a régi szobácskájában találta magát. A nagymama ujonnan
bemeszeltette az ablakot. Csupán a felső szárnyon szürődött be a
világosság, a kocsik zörgése és éjjel a ház előtt a nők viháncoló
nevetése, férfiak gordonka-hangja.
A nyár folyamán azonban nagy változások történtek az utcában. A szemközt
levő öreg házba beköltözött Szalón Mimi és a nagymama ugy átkozódott,
mint egy pogány.
– Csak élne még Splényi kapitány, majd ellátnám a cudar baját! –
kiabált, miközben az ajtókat csapdosta.
Szalón Mimi a nagymamáéhoz hasonló foglalkozást üzött. Zömök, barna,
egykor szép, eldurvult arcu és megvető tekintetü nő volt, aki kihajolt
az ablakon és a nyelvét öltögette a nagymamára. A két házmester minden
éjszaka összeverekedett az utca közepén. A két ház női látogatói
letépték egymás kontyát. Véresre karmolták a „szőke asszonyt.“ Az
urakat, akik hütlenek lettek a régi házhoz, vizzel leöntötték az
emeletről. Maxot meg akarták etetni szafaládéval.
Flikné sokkal barátságosabb volt a szegényebb hölgyekhez is, akik nem
egyszer kalap nélkül, füzetlenül, papucsban üldögéltek az udvarra nyiló
konyha küszöbén, ahol nagy lánggal égett a svábhegyi száraz galy, mint
egy falusi házban. Lángost, pattogtatott kukoricát, sült tököt és
krumplit, valamint almát sütött itt Flikné a nőknek, közben hosszu
történeteket mesélt előkelő urakról.
Gyöngyvirág a hüvösödő őszi délutánokon hárász-kendőben, magányosan
üldögélt az udvari ablak zsalugátere mögött és szomoruan összefonta a
kezét, mint egy kis rab. Szerette nézni az ablakhasadékon át a konyha
piros lángjait. A pattogó mogyorófák a Svábhegy szeptemberi illatát
juttatták emlékezetébe. A piros nap, pirosan tüz a fejére és a keze
csaknem átlátszó.
A nők a földön kuporodtak és fosztókakedv uralkodott, mig Flikné arcát
kipirositotta a láng.
– Járt ide egy Szú nevü előkelő uraság az elmult években. Nagy,
bozontos, ember volt, vörös, mint a bika, a nadrágja mindig lecsuszott a
hasáról és mogyorónagyságu gyémántgyürük voltak a kezén. Ha megtetszett
neki valaki, lehuzott egy gyürüt és oda vetette. Szerencsétlen volt a
házasságában, melyik férfi nem? – ugyanezért verni, kinozni, szidalmazni
kellett, hogy jókedve legyen. Annak örült legjobban, ha a házmesterné
megseprüzte, mikor belépett a kapun. A „grófné“ kis Szúnak szólitotta és
barackot nyomott a fejére.
Kis Szúval sok bajunk volt. Mindig új barátnői voltak, akiket a
legmesszibb külvárosokból kellett előrángatni. Adolf, a fiakerünk néha
az utcát sem tudta megtalálni. Én pedig alig ismertem ki magam a csuf,
rosszagu külvárosi házakban.
A „grófné“ a megmondhatója, hogy hányszor futottam papucsban, egy szál
szoknyában, téli éjszakán „Küri Kláráért,“ „Pálmay Ilkáért,“
„Blahánéért,“ a „Hegyiért,“ az ördög tudná már a nevüket. Egyik a
Zuglóban lakott, a másik Ó-Budán huzódott meg egy pincelakásban. Aztán
megfüröszteni, fölöltöztetni, kitanítani őket, hogy szégyent ne hozzanak
a házra. Vigyázni a körmükre, hogy el ne csenjenek valamit. Ügyelni,
hogy le ne részegedjenek, a rendőr be ne vigye őket az utcáról,
kapunyitáskor kidobni őket: ez mind a szegény Flikné dolga volt. Flikné,
mindig csak Flikné. Aztán kinek dolgozom? Talán magamnak? A lányoknak,
hogy becsülettel férjhez adhassam, a vőmnek, hogy a kávéházban ülhessen.
Néha elmehetek egy órára a lányomhoz. Ennyi az egész. Rák Sándor, Rák
Sándor! Te nem is tudod, hogy mennyit kinlódott az anyósod.
Flikné kiosztotta a friss lángost a konyhabeli nők között és maga is
közébük kuporodott.
– Kis Szú nagy gavallér volt. Soha sem kellett neki a „Hegyesi,“ vagy a
„Márkus.“ Mindig csak azt mondta: „Flikné, én ismerem azokat a kifent,
szagositott dámákat, akiknek gummiból van a keblük, nedves seb van a
lábukon és olyan száraz a bőrük, mint a papiros. Én utálom őket.
Repettsarku, egészséges szolgáló az én szeretőm, aki nem tartja vissza
sem a szóváltását, sem az öklöndözését.“ Be gazdag ur volt! A főrendiház
tagja volt és a piros püspökök háta mögött ült. »Egyszer majd elhozom a
kalocsai érseket. Flikné!« Négy lovon jött be Pestre a kastélyából, téli
este fáklyás hajduk kisérték. Egy marék aranyat hagyott itt, amikor
elment. Aztán küldött a grófnénak az igáskocsiján ölfát, lisztet, mézet,
nyulat, őzet, meg juhászbundát a házmesternek, de arra a „nagyságos ur“
tette a kezét.
Amig a hölgy fürdött, a talpát dörzsölgettem olajjal és néha beszélt:
– Tudja, Flikné, voltam én is olyan nyavalyás, mint a legtöbb férfi,
urinők után bomlottam. Szopornyikás eb módjára futottam a szinésznők
sarkába. Csak azt a nőt tiszteltem, akinek selyemruhája volt, meg jó
cipője. Feleségem volt, ez szoktatott igy. Aztán egyszer hallom ám egy
rejtekajtó mögül, hogy a szentkép, a bárónő, a legtisztább kezü asszony
a monarchiában, azt mondja az ispánomnak: «Te kedves himszamaram!…» Meg
még egyebet is. Ekkor beláttam, hogy nem lehet tovább folytatnom az
életet és meghalok. Az istállócsizmás ispánt elkergettem, mintha semmit
sem tudnék. A bárónőt megvertem, mint a kétfenekü dobot. De életben
maradtam.
Ilyeneket beszélt mindig a drága jó ur, amig bejött a hölgy.
Flikné ekkor kénytelen volt abba hagyni érdekes elbeszélését, mert a
konyha előtt megjelent Max, a szorgalmas neufundlandi eb és farkcsóválva
hozott szájában egy zöld, vadkacsatollas férfikalapot, amelyet valahol
az utcán orzott el a tulajdonosa fejéről.
– Vendég jön, – szólt Flikné és gyorsan bezárta a konyha üvegajtaját.
Gyöngyvirág könnyes szemmel hagyta ott az udvari zsalugátert. Szivből
sajnálta a szegény Fliknét, rózsaszinü, tizesztendős slafrokkjában.
Megfogadta, hogy pártfogolni fogja a nagymamánál.
Gyöngyvirág leült a tanulóasztalhoz és naplóját irta egy irkába.


V. A nagymama utrakél.
Bár Gyöngyvirág légmentesen el volt zárva a kecskeméti-utcai házban, az
élelmes Mélyacsai ur talált utat, hogy levélkét csempésszen a gyermek
kezeihez.
Általában számos üzletei közé most már végérvényesen felvette
Gyöngyvirág dolgát a fehérmellényes férfiu, mint akár a kioszkbeli
kártyajátékosok ügyét, hol nyomban két pengőt nyomtak a markába, hogy
eltávozzon, zavarcsinálás nélkül, vagy a Casino de Paris-t, amely
helyiségben ingyen kapott feketekávét és sört, hogy békében hagyja a
mulatókat. Ő volt az a jószimatu férfiu a városban, aki számon tartotta
a hamiskártyások nyereségét, mulatóhely tulajdonosok bevételét, a magyar
nemesség után áhitozó rőföskereskedőket; mindenkit ismert Budapesten,
mindenkiről tudott valami gyengeséget. S ha nem sikerült a zsarolás,
nyomban levelet irt a rendőrségnek. Kártyabarlangok bolthajtásai az
ajtónál végződtek, amelynek közelében Mélyacsai üldögélt az elosonó
nyerőket várva: a szarka- vagy Duna-utcában, ahol a garçon lakások a
kapu alá nyilnak, zsebredugott bottal egész délutánokat sétálgatott,
amig a meghivott uriasszony mélyen lefátyolozva kisurrant a titokzatos
házból. Mielőtt arcát rendbeszedhetné a gőgre és
megközelithetetlenségre, Mélyacsai gunyosan, mélyen a szemébe nézett és
sokatmondólag hümögött. Aztán távolról, konokul, elmaradhatatlanul
hazáig kisérte a hölgyet, hogy az otthon mindjárt ágyba fekhetett a
kiállott izgalmaktól.
Egy reggelen az ajtó alatti résben egy összehajtogatott cédulát talált
Gyöngyvirág.
„I.-t a bolondházba záratta apja. Rajta vagyok, hogy kiszabaditsam. A
maga jó öreg bácsikája.“
Gyöngyvirágnak szomoru napjai voltak. Ezideig ritkán jutott eszébe a
szentképarcu Imre. Inkább csak távolról látta, mint egy gyermekkori
álmot. Mint Szent Imre herceget, akinek arcképét egyszer látta egy budai
templomban, ahová kis gyermek korában (Flikné felügyelete alatt)
elengedte nagyanyja.
Öregasszonyok és gyermeklányok csaknem egyformán gondolkoznak arról,
akit szeretnek. A templomjáró anyókák az ifju Krisztusban, a szakállas
szent Józsefben és Antalban nem egyszer elmult életük férfiideálját
imádják. Szent József valóban élt néhány év előtt, asztalos volt a
kacsa-utcában.
A levélke megérkezésével mindennapi lakója lett Imre a gyermeki
tömlöcnek. Néha a tanulószéken ült gombos, sárga cipőben és fekete
nyakkendőben. Máskor a függöny mögött állott és a kézelőit kihuzogatta.
Egyszer meg azt álmodta Gyöngyvirág, hogy Imrét meggyilkolták a
földszinten… zokogó szivvel ült fel ágyacskájában. Az udvaron valaki
bömbölő hangon énekelt egy ismeretlen szövegü nótát. A nagymama nem
szerette az éjszakai énekeseket, ugyanezért az emeletről kiáltozott, mig
Flikné az udvaron rimánkodott a dalosnak, hagyná abba a szerenádot.
Végül a házmester kitaszigálta a vendéget, döngve csapódott a kapu.
Gyöngyvirág magában azt gondolta, hogy Mélyacsai ur volt az énekes.
Egyszer a nagymama utazóköpenyegben és fogolyszárnyas kalapban lépett az
unokája szobájába. Botosok voltak a lábán és karján bőrtáska, az
erszényben akár százezer pengő elfért volna.
– Egy-két napfa vidékre utazom. Fertelmes drága ezen a Pesten minden.
Majd falun bevásárolok. Reménylem: jól viseled magad.
– Nem megyek ki a szobából.
A nagymama szokatlan hangulatban volt. Könnyek mutatkoztak a szemében és
a két kezébe vette unokája arcát.
– Édes aranybogaram, ha majd egyszer nagy leszel, megbocsájtasz minden
szekaturát az öreganyádnak. A te érdekedben, a te jövődért történik
mindez. Én már öregasszony vagyok. Nekem már semmit sem ád az élet. Csak
legfeljebb nyugalmat.
(A fecsegő Flikné már előbb elmondta Gyöngyvirágnak, hogy a »nagyságos
ur« a napokban dülöngőzve jött haza fényes nappal és egy vendéghölgynek
az arcát megcsipte a kapu alatt. Szigoru jelenet volt emiatt a nagymama
és a »nagyságos ur« között. Végül a nagymama szobájába vonult és
keservesen sirt késő estig, hogy a nőknek megesett a szivük rajta. A
»szőke asszony« név alatt ismert vendéghölgy nagyon csodálkozott, hogy a
nagymama nem vette ki a szemét a »nagyságos urnak«; ő elbánna az urával,
ha rajtacsipné.
A nagymama leült a székre és az unokája hajával játszadozott:
– Tudod, gyermekem, én már végképpen meguntam itt az életet. Amig
szegény voltam, fiatal voltam, még csak szivesen kinlódtam ezzel a
különös üzlettel, leginkább azért, hogy tisztességes maradhassak, ne
kényszeritsen a szükség, hogy minden jöttment kupecnek odaadjam a
testem. Én mindig becsületes nő voltam, gyermekem, példát vehetne rólam
sok asszony Pesten, aki magasan hordja az orrát. Pfuj! Ha valaki ismeri
őket, az én vagyok. Milyen mocsok, mily elvetemültek, mily gazok.
– Ha olcsón kapom, megveszem azt a falusi birtokot, amelyet neked
igértem! – fejezte be szavait »a grófné,« homlokon csókolta Gyöngyit és
eltávozott. Adolf a sárga utazóbőröndökkel büszkén várakozott a ház
előtt. Régen volt ily tisztességes fuvarja.
Gyöngyvirág lábujjhegyen járkált a szobájában, gondosan bezárta az
ajtót, az ablakot is lefüggönyözte, pedig az utca tulsó oldalán, Szalón
Mimiéknél, épen öngyilkos lett egy kereskedő, fütyülve jöttek a mentők
és ködszagu köpönyegeikben a rendőrök lökdösték a kiváncsiakat.
A nagymama birtokára gondolt… A legszebb zöld szinekre, amelyeket eddig
csak női alsószoknyákon látott. Sárga libuskák tipegtek tova az
alsószoknyákon és a virág olyan piros volt, mint a legbátrabb kalap a
házban. Gyöngyvirág még keveset tapasztalt az életben, de amit látott,
nagyon megfigyelt. A házban megforduló nők divatját titkon jól szemügyre
vette.
Igen jól ismerte a bekrétázott fehér félcipőket, amelyek a széttapodásig
hurcolták tulajdonosnőiket.
Végül olyanok lettek, mint a sok csókolózástól megnőtt szájak.
A selyemharisnyák a mezitelen talpon rongygyá foszlottak és a nők nem
merték levetni cipőiket az urak jelenlétében, bár azok igérték, hogy
majd pezsgőt isznak a cipőből, mint a velszi hercegről hallották.
Tudta, hogy a szép nők lábán bütykök és tyukszemek vannak, nem mindig
szabályos a derekuk, közelről nagyon roszszaguak és a fülüket vörösre
festik a tükör előtt.
Látta száradni a fehérnemüket a padláson és látta őket szennyesen mint
bünjeleket. Tudta, hogy némelyik hercegnőnek forradás van a nyakán,
ezért hord magos gallért; a másiknak durva kezére alig fér rá a fehér
keztyü. A fodrász tömi ki a hajukat kóccal és karjukról beretválják a
hajzatot. Látta őket unatkozva vakarózni, ásitozni, a körmüket
nézegetni. És ismerte őket kócsagtollasan, lengén és hóditóan. Tudta,
hogy némelyik bőgni kezd, mikor egyedül marad, kerekes bárányok és bamba
kis gyermekek és szomoru öregurak arcképeit veszik elő, amelyeket
hosszadalmasan néznek. A másik fütyürész, nyujtózkodik, összeráncolja a
szemöldökét és nem fél az akasztófától sem.
A nagymama házában minden szobának megvolt a leskelődő lyuka. Ezek a
leshelyek akkor készültek függönyökön, ablakokon, ajtókon, szekrényeken,
amikor a nagymama még szegény volt és kénytelen volt őrködni az üzleti
érdekeken.
Gyöngyvirág e leshelyekről csendesen szemügyre vett mindent.
Ezért nem tudott ő a nagymama falusi birtokára gondolni másképpen, mint
a tengerzöld alsószoknyákkal bevont mezőkre és libácskákra, amelyek oly
világossárgák, mint a szalagok a nők ingében. A kertészkést, amelylyel a
rózsákat nyesegeti majd a kertben, olyannak hitte, mint a beretvát,
amelylyel a nők a bajuszukat borotválják a tükör előtt.
– Csak Mélyacsai ur ne tudja meg, hogy a nagymama távol van, – gondolta
magában sóhajtva.
Maxot az ajtó elé fektette, midőn beesteledett és Max már elvégezte
tennivalóját a ház körül, csaknem egy féltucat férfikalapot hordott be
az utcáról.
Meggyujtotta a lámpát; a zöldernyőjü tanulólámpa, mint egy megérkezett
jóbarát forditotta feléje világosságát. Almát eszegetett és Jókai Mórtól
az Aranyembert olvasgatta. Még hallani vélte, amint Flikné egyhangulag
duruzsol a konyhán barátnőivel, mint a malom kelepel nagy messziségben.


VI. Gyöngyvirág gyermekségének vége.
Gyöngyvirág ezen az éjszakán ismét álmodott.
Álmodott sárga libákkal, fehér felhőkkel, pirosorru emberkékkel és a
fekete selyemtrikós Arzén Lupinnal, akinek egy társa bizonyosan a házban
tartózkodik.
Hajnalban aztán változtak az álomképek.
A leggyakoribb volt egy nagy szivarosdoboz megjelenése, amelyben
Gyöngyvirág majális-ruhában és bérmálási cipőkben holtan fekszik. A
nyakán még a zsineg, amellyel megfojtották. Felejthetetlenül fehér az
arca, a szempillája sötét, mint a bükkfa-erdő kezdete havas tájon. A
potrohos Mélyacsai ur aranygombos, fehér mellényben jő a halott
látogatására és lehelete oly hideg, mint a kályhából siró őszi szél.
Fogvacogva felöltözködött és elhatározta, hogy elhagyja végleg a házat a
nagymama távollétében.
Sokáig ült remegve az ágy szélén, mint egy siralomházi lakó és az őszi
hajnal világosodtát várta.
A hajnal azonban oly lassan jött, mint egy postakocsi, amelynek kereke
utközben eltört. A vén kocsis galléros köpenyegében szundikálva hajtja a
lovakat és az utasok szépen lemondtak arról, hogy valaha is
megérkezzenek az állomásra.
– Gott im Himmel, – rebegte Gyöngyvirág, mint a nagyanyjától hallotta.
Végre virradni kezdett az őszi éjjel, a felső ablakokon a
Kecskeméti-utca nyárspolgári csendje ringott be, mintha csupa koránfekvő
keztyüsök laknának az utcában.
Gyöngyvirág lábujjhegyre emelkedve, kinyitotta az ajtót. A küszöbön
feküdt Max, a fekete kutya; lompos farkával tompán legyintett.
A ház már csendes volt. Elhuzódtak a vak hegedüsök, akik olyan
szerelmesen vonják a románcot, hogy a nők felsirnak.
A fekete pápaszemes zenészeknek jó dolguk volt itt. A „szőkeasszony“
lesbeállott a Sándor-Kávéház körül, ahol a vakok zenekara működött,
elcsalta őket a zöld házba és olykor reggelig nem hagyták békén a
vakokat a megvadult nők. Flikné kétségbeesve kiáltozott:
– Ez az őrültek háza.
És félig öltözetlenül dobta ki a szegény vak zenészeket az utcára.
Csupán az udvaron, az elmerengő két ecetfa között állt egy fölforditott
ládán a „nagyságos ur“ kiüritett pezsgős palackokkal körülvéve és
homlokába hullott hajjal hallgatta egy elcsapott jockey hazugságait, aki
arra tanitotta, hogyan lehet a turfon meggazdagodni
A földszinten hirlapirók kártyáztak, akiknek boglyas nők kibiceltek. A
hirlapiróknak itt jó dolguk volt. Az „esperesnek“ nevezett öreg
szerkesztő midőn nehány ezer forinthoz jutott, lefeküdt az ágyba, a
földszinten a numero 6-ban és csak pénze fogytával, két hónap mulva kelt
fel. A „grófnénak“ uj nadrágot kellett vásárolni az esperes részére,
mert a régibe nem fért be a meghizott férfiu.
Egyébként fáradt csend honolt a házban, mintha mindenki altató-port vett
volna be éjfél után.
Gyöngyvirág nyugodtan ment le a lépcsőn. A kikoptatott kövek nem
csodálkoztak a gyermek léptein. A vasrud, amelybe kapaszkodva már
annyian jöttek a házba vidáman és reménykedve, a vasrud rendelkezésére
volt a gyermekkéznek. Itt-ott egy név volt a kopott falra karcolva, mint
a tömlöc falára.
Gyöngyvirág nekiszaladt a kapunak.
A kilincs engedett a nyomásnak. A kapuszárny félig megnyilott, mintha
maga sem bizakodna a vállalat sikerében. Hangosan szólt a csengő a
kinyitott kapu folytán, de Gyöngyvirág már nem törődött azzal, ami a
háta mögött maradt.
Maxtól követve az Egyetem-utca felé futott. A boltok, házak aludtak. A
sárga ablakfüggönyök mögött boldogok álmodoztak, vagy a betegek nyögtek.
Az öregek a zsebórákat nézték, vajjon nem kellene már fölkelni.
A barátok terén a galambok ittak, hátára szálltak, mert régen ismerték a
fekete kutyát.
Egy álmos házmester megszólitotta Gyöngyvirágot:
– Hová kisasszonyka, ily korán reggel?
– A Svábhegyre. Aszalt gyümölcsöt hozunk le, – felelt Gyöngyvirág és
most már nyugodtan ment át Pestről Budára.


VII. Remete R. Arnold igazgató beleavatkozik Gyöngyvirág sorsába.
A nagymama feltette az okulárét. Fehér fökötőjében, setét ruhájában
olyan volt, mint egy figura valamely német családi fametszeten.
Felemelte a mutatóujját és az asztalon kibontott levélre mutatott:
[: Aztán nekifutott a kapunak. ]
– Ez látszik a legolcsóbbnak. Mindössze öt koronát kér óránként. A neve
is tetszik nekem. Remete R. Bizonyosan egy zárkózott, tisztességes ember
neve.
– Ó, nagymama, hadd járjak inkább Solymossihoz, – felelt Gyöngyvirág.
A nagymama oly szeliden csóválta a fejét, mint egy jó asszony.
– Gyermekem, bár megigértük, hogy soha se beszélünk előbbi életünkről,
sajnos, nem felejthetem el, hogy a régi házban sürün megfordultak
szininövendékek, akiknek erkölcse nem ért egy lyukas gombot sem.
Egymástól tanulták a pénzszerzés utját e fiatal hölgyek. Uj kalap, ruha,
cipő kellett. Ezt nem tudták megszerezni Solymossinál. Én voltam az
igazi tanárnőjük. Ezért csak maradjunk meg a kevésbé divatos, ismeretlen
igazgató urnál. Véleményem szerint vándorszinész volt őkelme. A
korhelykedés elveszitette hangját, a hamiskártyázásban a szemét, a
kutyagolásban a lábát. Most uj exisztenciát teremt magának, miután
észrevette nyilttéri hirdetésünket a P. Lloydban. Nézzük csak, hol lakik
e bizonyos igazgató ur?
Remete R. Arnold szinészeti és variéte-iskolája a király-utcában volt. A
nagymama megnézte a házszámot és mint régi pesti asszony megállapitotta,
hogy a háznak valahol a Teréz-templom környékén kell lenni. (Amerre az
egykori Kék macska volt.) Sárga omnibusz kocsi gurult végig a
Király-utcán.
– Legalább a közlekedéssel sincs gondunk, – vélte a nagymama és
előkereste szemüvegét, zöld köpönyegét, régi esernyőjét, mert olyan
akart lenni külsejében, mint egy budai asszonyság, aki csak a
templomozás kedvéért teszi ki a lábát a házból.
A Svábhegyről jókora ut volt a Király-utcáig.
Gyöngyvirág mint egy lábadozó beteg nézegette az őszi napfénybe rajzó
Király-utcát, amely tarkaságával, élénkségével és ásitásával hasonlitott
egy kikötő képéhez. (Gyöngyvirág szökése óta nagyon megváltozott a
nagymama. Midőn hosszadalmas keresés után, a Barátok-terén lakó
házmester vallomása nyomán a nagymama elcsipte Gyöngyvirágot a svábhegyi
villa padlásán, ahol száritott gyümölcsből, kökényből és sült tökből élt
a kis remete, (mig Max, a saját szakállára vadászott a környéken, mint
egy rablólovag), az öregasszony megenyhült Gyöngyvirághoz.
Szentimentális éjszakákat töltött, céltalannak látta életét,
boldogtalanabbnak gondolta magát az utszéli koldusnál és órák hosszáig
imádkozott, mint azok az öregasszonyok, akik istentelen módon töltötték
életüket.
– Ha nem találtalak volna meg, mondta, harangokat öntettem volna az
egész vagyonomból, amelyek Isten dicséretét zengjék.)
Az omnibuszban falusi asszonyság módjára többször kérdezősködött a
kocsivezetőtől, hogy hol kell leszállni, mig néhány kiöltözködött fiatal
nőre, akik utközben le- és felszállottak, öklelő pillantást vetett.
– Jer közelebb, Gyöngyi, – mondogatta, mikor egy-egy páva
felkapaszkodott az omnibuszra, hogy harisnyáját, cipőjét megmutassa a
gavallérnak, aki odáig kisérte. A nők ezidőtájt még hosszu szoknyát
viseltek. Szükséges volt az omnibusz magas hágcsójára felkapaszkodni.
A Teréz-templomnál szállottak le, hol önkéntelenül megállnak a
társaskocsi lovai. Csodálatos öreg koldusok, rongyokból összevarrt
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Bukfenc - 3
  • Parts
  • Bukfenc - 1
    Total number of words is 3740
    Total number of unique words is 2048
    28.5 of words are in the 2000 most common words
    41.6 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Bukfenc - 2
    Total number of words is 3873
    Total number of unique words is 2069
    28.1 of words are in the 2000 most common words
    40.3 of words are in the 5000 most common words
    46.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Bukfenc - 3
    Total number of words is 3783
    Total number of unique words is 1980
    29.3 of words are in the 2000 most common words
    41.5 of words are in the 5000 most common words
    47.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Bukfenc - 4
    Total number of words is 3976
    Total number of unique words is 2005
    30.2 of words are in the 2000 most common words
    41.4 of words are in the 5000 most common words
    48.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Bukfenc - 5
    Total number of words is 3961
    Total number of unique words is 1980
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    43.1 of words are in the 5000 most common words
    49.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Bukfenc - 6
    Total number of words is 335
    Total number of unique words is 212
    46.2 of words are in the 2000 most common words
    54.6 of words are in the 5000 most common words
    59.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.