Apostol a Hódságon: Regény - 7

telivér paripa, a mely szintén megkapta a magáét e különös záporból, egy
darabig állta az ostromot, hanem aztán megelégelte a dolgot; nagyot
ugrott és vadúl vágtatott vissza a kastély udvarára és ott körbe kezdett
szaladgálni lovasával az egybegyűlt lakodalmas nép előtt. Mintha csak
valami czirkuszi produkcziót végzett volna a mulattatásukra. Szegény
Bélát úgy kellett leszedni a hátáról, félholtan.
Hanem ez már több volt a soknál. Még hogy egy ilyen előkelő úrfit
meghajigáljanak paradicsommal, záptojással, krumplival, megkergessék
egész világ szégyenére! Hát nincs jogrend ebben az országban?
– De van! – mondta sötéten a főszolgabiró úr, a ki eddig is csak azt a
pillanatot várta, mikor ajánlhatja föl szolgálatát az előkelő családnak.
Előhivatta könnyű homokfutó kocsiját és mikor beleült, hátra szólott:
– Egy óra mulva elhozom a vőlegényt még a sárkányok körme közül is!
A vasúthoz hajtatott és onnan telefonált a csendőrségre. Jőjjön azonnal
négy lovas a Vajkay-pusztára és kergesse szét a lázadókat. Ha lehet
könnyű szerrel, ha nem lehet, – ott a karabély és a huszárkard. Eddig is
megtette volna, ha szavát nem adta volna Jenőnek. De most már nem
félrevezetettekről volt szó, hanem lázadókról. No, majd kapnak most
olyan leczkét, hogy örökre elmegy a kedvük a lázadástól.
Háromnegyed óra mulva négy lovas zsandár nézett farkasszemet a tömeggel.
Paripáik harczra készen tánczoltak, kardjaik fenyegetően villogtak. Az
örsvezető kiadta a parancsot:
– Oszoljanak szét!
Az emberek első fölhivásra hátat fordítottak és a kastély udvara felé
szaladtak. Küllő mester vezette őket. Az uton nem maradtak csak
tehetetlen asszonyok, gyönge gyermekek. Az örsvezető utánuk kiáltott:
– De nem arra ám, hé! Vissza!
Azt hitte, hogy most a kastélyt fogják megrohanni. De Küllő mesternek
más volt a haditerve. A nép neki esett a rácsos kerítésnek és hamarosan
letördelte vasrúdjait. A végük lándzsa-formáju volt, de aligha gondolt
arra, hogy még igazán lándzsának fogják használni, a ki ezt a díszt
kitalálta.
Most aztán visszafordultak a csendőrök felé. Küllő mester elől rohant és
a vasruddal akkorát vágott az örsvezető lovának fejére, hogy a szegény
állat fájdalmasan vijjogott föl.
A mi ezután történt, azt bajos volna elbeszélni. A lovasok
összekeveredtek a tömeggel, lövöldözés, puffogás, átkozódás,
jajveszéklés hallatszott. Ám mind e harczi zajt túlzúgták az asszonyok
és gyermekek, a kik félre menekülve jajveszékeltek.
A szörnyű hangokra Jenő kihajtatott és ha apja vissza nem tartja, maga
is belerohan az öldöklésbe. Magánkivül ordította:
– Hagyjátok abba! Hóhérok! Hóhérok!
Hiszen abba is hagyták. A kit meg nem sebzett a kard, vagy a golyó, mind
elmenekült. Az út porában sebesültek vonaglottak, mint a pondrók. A
zsandárok maguk is véreztek. Rémületes látvány volt.
Az öreg Vajkay borzadozva rebegte a kocsisnek:
– Szabad az út… Hajts!
A lakodalmas hintó nekilódult és a paripák füle mellett vígan lobogtak a
selyem keszkenők.
Az út porából egy nyavalygó, vonagló alak fölemelkedett a könyökére.
Küllő mester volt, a kinek a fejét hasította be a kard. Csupa vér volt
az arcza és csak a fehér foga vicsorodott ki, a mint torzul mosolygott.
Hörögve kiáltotta a kocsi után:
– Nagyságos úr… vidám lakodalmat!