Apostol a Hódságon: Regény - 4

Óh, csodálatos leány-lélek, a mely felejteni nem tud, de azért oly
egykedvű álarczczal hordozza a maga fájdalmát. Soha panaszát nem
hallani, soha könynek a nyomát nem látni az arczán, de az egykedvű
felszin mögött frissen él tovább a fájdalma.
Talán ha ezt nem tudná Jenő, ha nem olvasna oly biztosan a leány
lelkében, mindkettőjök sorsa másra fordulna.
Mert ha huszonötéves ifjú az ember és szépséges, ifjú lányt lát
mindennap a közelében, a kivel a lelke közös: akkor ilyen estéken hamar
megérzi a szomorú magányosság minden súlyát. A park fái mögül most
emelkedik ki a teli hold és végig önti az udvart olvasztott ezüstjével.
Hej, de máskép volna, ha most egymás mellett, kéz a kézben néznék az égi
bolygó e fejedelmi tékozlását.
Ha kérdezné is önmagától, nem tudna felelni rá, hogy szereti-e a leányt?
Dehát józan, okos embereket elfoghat-e a szerelem? És van-e szükség e
beteges nyavalyára két ifjú, életerős lény között, a kiknek útjai,
hajlamai közösek?
Milyen szép volna, ha most odaléphetne ahhoz a csipkefüggönyös ablakhoz
és örökre összekapcsolódnék azzal, a ki úgyis hozzája termett. Akkor
könnyű szívvel haladna tovább azon az úton, a melyet önmaga választott
és a melyen oly gyötrelmes a magányosság ilyen teliholdas estéken. És
akkor örökre megszabadulna, diadalmasan nevetne a kósza csábításon, a
mely néhányszor elébe bukkant és a melynek emléke lopva föl-fölveri a
szive békéjét.
Melanievel többször találkozott mezei kóborlásaiban. Hol gyalogosan
volt, hol lóháton, hol kocsin, de mindannyiszor kiváncsian, szinte
harcziasan nézte végig, Jenő pedig mindannyiszor daczosan fordította el
az arczát.
Minden ily találkozás után azt hitte, hogy győzött és örökké tart
győzelme. Pedig ha aztán tovább mentek, az egyik erre, a másik arra,
újra csak maga előtt látta a délczeg leányt, a ki csillogó szemmel
nézett rá és a fülébe súgta:
– Hiába! Menyasszonyod vagyok és te a vőlegényem vagy!
Jenő büszkén toppintott a lábával és hogy védelmet keressen, odanézett
megint a csipkefüggönyös ablakra. De abból már kialudt a fény; ott is
aludtak már.
Még egyszer végignézett a park holdfényes nyáréji pompáján, aztán
sóhajtott és – aludni tért.
*
Másnap délelőtt sétára indult a leánynyal a tanyák között, a melyek a
vasárnapi nyugalomba merültek volt. Benéztek minden kis tanya udvarára;
a leány váltott nehány szót a gazdával és a háznéppel, aztán tovább
mentek.
Jenő kedvteléssel nézte a változásokat, melyeknek mind ő volt a
szülőapja. A régi, apró kovácsműhelyt lebontották és most egész kis
gyárat építettek a helyébe. A régi kovácsmester, Gyárfás, a
tiszttartójával együtt ott hagyta a szolgálatot és Stubenthal uradalmába
szegődött. A mióta nem lehetett a tiszttartó hatalmas mindenese, jobb
keze, nem birta ki itt tovább az életet. Jenő örömest adott túl ez
emberen, a ki nagyszájú kényúr volt lefelé, hízelgő szolga fölfelé és
tele szeszszel mindig – befelé.
Az a kis viskó, a melyben egy évvel ezelőtt fogadta a szegény béres,
alaposan megváltozott azóta. A falak csinosan kitatarozódtak, az udvarra
kis istálló és csűr épült, a mely tele volt a begyüjtött élettel.
Az ember és az asszony a kis lóczán ültek ölbe tett kézzel, a gyermek
pedig a kút mellett hajlós fűzfavesszőt hámozott és hasogatott vékony
szilánkokba. Abból majd kosarat fog fonni, a hogy nemrég tanulta.
A leány megszólította jókedvűen:
– Ejnye, Pistika, hát még vasárnap is dolgozol?
Az apja felelt meg helyette:
– Nem lehet eltiltani tőle, mikor olyan nagy öröme van benne!
Mikor visszatértek sétájukból, az udvaron egy bamba képű kamaszt vettek
észre, a ki fejét vakarva állott ott és szemmel láthatóan azon
töprengett, hogy most merre menjen, mihez fogjon. Kék csíkos vászonruha
volt rajta és kemény fekete kalap, a mely leszaladt egész a füléig. Még
szerencse, hogy úgy kétfelé állott a füle, mert különben a nyakáig
szaladt volna a kalap.
A mint észrevette közeledni őket, egyszerre megörvendezett, oda
somfordált a leányhoz és meghúzgálta a szoknyáját.
– Hallja! Maga a «kisasszony?»
A leány meglepetve válaszolta:
– Igen, én vagyok.
– Annak a vak embernek maga a lyánya?
– Igen… De mit akarsz?
– Akkor hát gyűjjön félre, mert egy levelet akarok átadni!
– Na teketóriázz hát, hanem add ide!
A kamasz fontoskodva szólott:
– Az ám, de a küldője lelkemre kötötte, hogy csak akkor adjam át, mikor
egyedül van. Hát csak gyűjjön félre!
Jenő türelmetlenül, összevont szemöldökkel kiáltott rá:
– Ki küldte azt a levelet? Honnan hozod?
– A Stubenthal gróf úr kastélyábúl. A vendég nagyságos ur küldte.
– Hogy hivják?
– Én bizony nem tudom! Mi csak a vendég nagyságos úrnak hívjuk… Aztán
meg rám parancsolt, hogy senkinek el ne áruljam, hogy honnan gyüvök,
mert kiüti a fogamat. Még a kisasszonynak se mondjam meg! Hát engem ne
tessék kérdezni, mert én úgyis hallgatni fogok.
Jenő vállat vont.
– No hát akkor csak add át a levelet; én nem látok semmit.
Néhány lépéssel odébb állott. A kamasz gyorsan a leány kezébe nyomta a
levelet, aztán – iszkiri! Úgy elfutott, hogy csak úgy porzott utána az
út.
A leány fölbontotta a levelet és a mint az aláirását megnézte,
fölsikoltott. Aztán végig olvasta előbb sápadó, aztán kipiruló arczczal
a levelet oda nyujtotta Jenőnek.
– Itt van, olvassa! Ön előtt úgy sem lehet titkom.
A levél így hangzott:
«Édes Egyetlenem!
A szerencsés véletlen, a mely a szerelmesek gondviselője, a közelébe
vezetett. A czég, a melynek alkalmazottja vagyok, elküldött gróf
Stubenthal úrhoz egy nagyobb üzlet lebonyolítása végett és most, hogy
ily közel jutottam magához, nem tudok lemondani arról, hogy ne
láthassam. Ma délután három órakor epedve fogom várni a
Stubenthal-kastély felé vezető út kereszteződésénél, a hol az a magas
jegenyefa áll. Hisz annyi, annyi mondanivalóm van! Úgy-e, eljön és
megnyugtatja örökké hű barátját,
_Bélát_.»

Jenő haragosan gyűrte össze kezében a levelet és komoran kérdezte a
leánytól:
– És maga mit szándékozik tenni?
A leány zavarodottan rebegte:
– Istenem! Hát mit tegyek? Mit is tehetek?
– Tudja-e, ki az a fiatal ember?
– Tudom. Kovács Béla, könyvvezető.
– Nem… Ő az én testvérbátyám, Vajkay Béla!
A leány fölsóhajtott és lehúnyt szemmel roskadt össze a pázsiton. Jenő
fölemelte, gyöngéden bevitte a kastélyba és a fülébe súgta:
– Majd én megyek el a találkára!


IX.
Béla jóval a kitüzött idő előtt odaért már az útkereszteződéshez. No,
mert az irgalmatlan melegben röstelte a gyaloglást, kocsin hajtatott hát
oda és volt oka rá, hogy a leány meg ne lássa az úrias homokfutó
kocsiban.
A kocsist visszaküldte, ő pedig leheveredett az árnyékba és várt. Ez
pedig nagyon gyér mulatság itt, a csöndes mezőségen. Főként, ha az
embert a kiváncsiság is gyötri: eljön-é vajjon? Az embernek itt ugyan
aligha akad szórakozása. Legfölebb rágyújt egy czigarettára; aztán a
mint végig fekszik a földön, kikeres valami hangyabolyt és odadugdossa a
czigarettája égő végét. Az ostoba kis hangyák kétségbeesetten futnak
ide-oda, bizonyosan valami végső itéletre, vulkán-kitörésre gondolnak; a
melyik pedig hozzáér a tűzhöz, fájdalmasan vonaglik, összezsugorodik,
kinyujtózik, szóval a tökéletes halálküzdelem komédiáját játsza el… És a
fiatal gavallért jobb hijján ez is mulattatja.
De ezt is megunta végül és az órájához kapott. Megcsóválta a fejét és
méla bölcsességgel mondta:
– Az a baj, hogy az alsóbb néposztályok nő-tagjait nem szoktatják eléggé
a pontossághoz.
De ezzel csak vigasztalni akarta magát, mert már erősen birizgálta az
aggodalom, hogy hiába jött el a légyottra. Odahaza erősen bizott benne,
de a mint itt végig nézett a rónaságon, a melyen egyetlen teremtett
lelket sem látott magán kivűl, erősen megcsappant a bizodalma.
Télen, a zajos társasági életben könnyen megfelejtkezett kalandjáról, de
most, a «holt szezon»-ban ezerszerte csábítóbban ébredt fel az emléke.
És vágyakozása dühösre lobbant, mikor megtudta, hogy a leány apjával
együtt a Jenő birtokán lakik. És mivelhogy a dolgokat mindenki csak a
saját lelke szerint tudja magyarázni, ingerülten kiáltott föl:
– No lám, a Tartuffe! Engem elprédikált kenetteljesen, az erkölcs
nevében a kicsikétől, hogy magának kaparintsa meg!
Biztosra vette, hogy csak meg kell jelennie és nyomban felébred a leány
szerelme iránta. Hiszen annyira szerette őt és annyira bizott benne!
A csataterv egyszerü volt: atyafiságos látogatóba jött Stubenthal
grófhoz, nagybátyjához és innen könnyü szerrel küldhetett üzenetet a
leánynak. A légyott helyét is szakértő szemmel kereste ki magának
sétalovaglás közben. Ennél a vadkörtefánál, ez elhagyatott keresztútnál
szebb helyet valóban nem találhatott volna idillikus szerelmi kaland
számára.
És mivel a leány még mindig nem jött, ráért azon is elgondolkozni, hogy
mi lesz aztán. Pedig nem volt szokása, hogy az «azután»-nal törődjék. A
leány egyszer mégis csak rájön majd a csalásra és követelni fogja rajta
a becsületét. De ezt a gondot is hamarosan lerázta magáról.
– Eh, az ilyesmi mindig pénzkérdés csak és bolond, a ki takarékosan
bánik a pénzzel, a mikor – van.
Végre porfelhőt látott a messzeségben és lassanként egy könnyü kocsi
képe bontakozott ki belőle. Béla diadalmasan ugrott föl.
– Jön!… És pedig kocsin. Hja, az anyagi helyzete lényegesen javult a
legutóbbi találkozásunk óta.
Arra is jutott ideje, hogy elkészítse a várakozás pózát. Odaállott az
útszélre és két karját a mellén összefonva, merengve nézett maga elé.
Hanem a mint közelebb jött a kocsi, meghökkenve vette észre, hogy nem a
leány ül benne, hanem öcscse, Jenő. Első pillanatban megnyugtatta magát,
hogy bizonyára merő véletlen csak, hogy erre viszi az útja. De aztán
minden kétsége eloszlott, mikor a kocsi épen a vadkörtefa mellett
megállott és Jenő egyenest feléje tartott.
Most már igazán megdöbbent Béla. Mert nem gondolhatott másra, mint hogy
Jenő időközben tényleg összeboronálódott a leánynyal és így jutott az ő
kezébe Béla üzenete. Most tehát a megsértett férfi jön a csábító ellen,
elégtételt kérni, boszút állani. Béla soha máskor sem ijedt volna meg az
ilyesmitől, de most a helyzet valóban kivételes volt. Elvégre az ember
nem játszthatja a rettenthetetlen gentlemant a saját testvéröcscse
irányában!…
Jenő odalépett hozzá, megcsókolta meleg testvéri szeretettel, aztán
szeliden mondta:
– Az ostoba siheder az én jelenlétemben adta át a leveledet és ő
megmutatta. És jó, hogy így történt, mert ha nem lettem volna ott…
Béla ingerülten szólott közbe:
– Magad is elismered hát, a leány szeret engem! Mit akarsz hát? Mit
állsz közibénk?
– Mert ezt a szerelmet nem igaz úton erőszakoltad ki. Ha a leány
sejtette volna, hogy ki vagy, sohasem mert volna rád gondolni. Különben
erről majd meggyőződhetsz magad is. Ma megmondtam a leánynak, hogy te a
testvérbátyám vagy és azért fogok itt megjelenni, hogy meghívjalak
magamhoz egy kis vendégségre. Nos, jőjj, ülj föl mellém a kocsira és
aztán – majd meglátjuk, hogy mire viszed nála, ha nem szegény könyvelő
vagy többé, hanem a gazdag, előkelő Vajkay Béla.
– Köszönöm szépen! Nem vagyok kiváncsi a továbbiakra, úgyis tudom, hogy
mit fog válaszolni a leány. Azt fogja mondani: – ha már Vajkay kell, van
itt egy a közelemben, minek kisérletezzem a másikkal? Nem, édes
fiacskám, ezt a kis elégtételt nem szerzem meg néked hálából azért, mert
ilyen gyönyörüen elrontottad a játékomat!
– Tévedsz, én jól ismerem a leányt és tudom, hogy nem azt fogja
válaszolni. Azt fogja mondani: – Vajkay úr, én önt becsületesen
szerettem akkor is, a mikor szegény könyvelőnek hittem: ne kivánja, hogy
megfosszam magamat a becsülésemtől, a mikor Vajkay Bélát szeretem!
– Szóval vegyem el feleségül! A régi nóta! Valóban, most már elhiszem,
hogy valami pusztai szent-féle vagy; – unalmas vagy, mint a szentek!
Jenő szomoruan ült vissza a kocsijába, Béla pedig gyalogszerrel indult
neki a dülőúton a Stubenthal-tanya felé. De útközben azzal enyhített
legalább nagy mérgén, hogy sétapálczájával elnáspángolta jobbról-balról
a réti virágot, dudvát és a kései vetést.
Ott, a hol a dülőút az országútat szeli, piczi, düledező korcsma állott,
a mely bóbiskolva várakozott arra a ritka vendégre, a ki be-betéved
néhanapján e néptelen vidéken. A kunyhó homlokzatán kopott czégtábla
figyegett:
«_Vendéglő az pokoli szomjusághol._»
A nagyobb hatás kedvéért kép is ábrázolta ezt a pokoli szomjuságot. Egy
csúf vörös ördög kuporgott a boroshordó előtt és úgy szitta a csapját,
hogy kidülledt tőle a szeme.
Ha nem is ez ékes rajzolat, de a forró nyári nap és a poros országút
kedvet ébresztett Bélában, hogy betérjen ide egy pohár italra.
Az ivószoba jó hűvös-árnyékos volt. Az apró ablakokat diófalomb
függönyözte el, kellemes illatot terjesztve. Az agyagos pádimentom szép
czifrán föl volt locsolva és a hosszú, kecskelábú asztalon nagy
papirlapok hevertek madárléppel bekenve, a légy ellen.
A korcsmáros, sovány, feketeszakállas zsidó ember, álmosan czammogott
elő a söntésből és oda tette Béla elébe a bort és savanyuvizet. Béla
nagy mohósággal esett neki az ital gyönyörüségeinek, csak aztán, a mikor
túlesett az első szomjuságon, vette észre, hogy nincs egyedül az ivóban.
Egy furcsa külsejü ifjú ember ült a sarokban és belépése óta konokul,
gyanakodva meresztette rá a szemét, mint valami detektiv. Alacsony,
borotvált képü fiatalember volt, hosszú haja költőiesen hátra
hullámoztatva a fejebúbján és a nyakában akkora piros nyakkendőcsokrot
viselt, hogy vitorlának is beillett volna. Egyébként egész halomnyi
paksaméta volt előtte; nyilván azt tanulmányozta, mielőtt az ujabb
jövevény meg nem zavarta a munkájában.
Béla érdeklődve nézett vissza rája és ettől a tekintettől még
izgatottabb lett az ifjú. Most már idegesen fészkelődött a lóczán és
néhányszor olyan mozdulatot tett, mintha oda akarna menni Bélához. De
mindig meggondolta magát. Végre is Béla segített rajta és ő kezdte meg a
barátkozást. Oda szólt hozzá:
– Kellemes hűvös van idebenn!
Az ifjú hálásan ragadta meg a feléje dobott fonalat és bámulatos szónoki
készséggel felelte:
– E hűvös árnyék főként azoknak kellemes, a kiket hivatásuk arra
késztet, hogy a rekkenő hőségben a poros országutat rójják!
– Az ám! Meleg van odakünn!
Az ifjú most közelébb húzódott és bizalmaskodva kérdezte:
– Ön is gyalog?
– Hát persze! Per pedes apostolorum!
Az ifjú most szemmelláthatóan megdöbbent:
– Az apostolok lábán? Tehát elvtárs?
Béla ráhagyta:
– Hát persze. Elvtárs!
– Tehát gyanum még sem bizonyult alaptalannak! Én már belépése első
pillanatában fölismertem elvtársat.
– Ne mondja!
– De bizony! Ilyen időben ki más vetődnék erre… És ha szabad kérdeznem,
nemzetközi, vagy nemzeti?
Béla találomra felelte:
– Nemzeti. Természetesen, hogy nemzeti!
Az ifjú idegesen fölpattant.
– Akkor ön lekésett innét, mert ez a vidék már egészen a miénk.
– Teringette! Kiké?
– A miénk! A nemzetközi szervezeté! Én már egy hónap előtt megkezdtem
itt a munkálatokat és azóta folyton dolgozom. És biztosíthatom róla,
hogy a miénk lesz az egész!
– Nono! Azt majd meglátjuk!
– Hogyan? Hát ön is itt akar dolgozni? Ez csúf konkurrenczia, uram! Ez
megsértése a hallgatólagos megállapodásunknak. Mi nem zavarjuk az önök
czirkulusait és önök nem zavarják a mienket.
Az ifjú még közelebb húzódott Bélához és szeliden, szinte kérve
folytatta:
– Nézze, nem is volna értelme, hogy itt kezdje meg a munkát. Itt minden
fáradság hiábavaló, mert ha én egyszer megdolgozom a népet, jöhet oda
akárki más! Sokkal jobb lesz, ha megegyezünk békésen. Én például
átengedek önnek egy másik kerületet, ön pedig itt hagy engem. Én
különben Steinfeld Ottokár vagyok, a központi bizottság tagja.
– Örvendek!… És mennyire van már itten?
– Oh, a dolog nagyon szépen halad. Előbb a nép néhány befolyásosabb
vezetőjét nyerem meg az ügynek, aztán lépek majd érintkezésbe a néppel.
Béla elmosolyodott és jókedvűen mondta:
– Hát nézze kedves Steinfeld úr, én visszavonulok és semminemű akadályt
nem gördítek az útjába. Sőt minden módon elő fogom segíteni a működését.
És mivel tudom, hogy az ilyesmi olyan mint a hadjárat, a mihez pénz
kell, tehát adok önnek száz forintot és kötelezőleg kijelentem, hogy ezt
havonként mindaddig meg fogja kapni tőlem, a mig itt, a
Vajkay-uradalomban fog működni.
Az ifjú agitátor elbámészkodott.
– Hogyan? Elvtárs… ön… uraságod… Száz forintot?
– Egy szót se! Ne kérdezzen és nyugodjék belé a – száz forintba. Azt
hiszem, ez könnyen fog menni!
– Mindenesetre!
Az ifjú mohón dugta zsebre a pénzt és hálálkodva mondta:
– Oh, nagyon köszönöm… természetesen a pártszervezet nevében. Mert ez
olyan, mintha csak a párt kapta volna. Majd meg méltóztatik látni, hogy
mit tudok én! Egy fél év mulva mindenki nemzetközi szoczialista lesz
itten!
De aztán eszébe jutott a kilátásba helyezett havi száz forint és
meggondoltan tette hozzá:
– Egy félév múlva, vagy… egy év múlva. És hova küldjek uraságodnak
értesítést?
– Sehova? Ebben a korcsmában minden hónapban fölveheti a pénzét.
– A párt pénzét, tessék így mondani.
– No igen, kedves… izé úr…
– Steinfeld Ottokár!
– Tehát kedves Steinfeld ur! Buzgó munkálkodást kivánok és kérem, hogy e
pillanattól kezdve felejtsen el, mintha sohasem láttuk volna egymást!
– Oh, a titoktartás már a hadi taktikámban benne van.
– Helyes! Tehát csak küzdjön hősiesen, Steinfeld úr!
Béla elégülten ment ki a korcsmából és vidáman dörmögte:
– No Jenő öcsém! Apostol vagy? Tehát most küldök a nyakadra egy másik
apostolt! Meglássuk, ki viszi többre!


X.
– Jaj, méltóságos grófkisasszony, csókolom azt a jóságos szivét! Többet
ért az a kis tyúkleves minden patikánál! Bizony, ha a méltóságos
kisasszony be nem nézett volna hozzám, akár elpusztulhattam volna itt az
ágyban!… Hogy az uram? Jaj, kérem, abba most végkép belébujt az ördög,
nem lehet azzal most beszélni! Hiszen eddig is iszákos, korhely ember
volt, de mégis csak megvoltam vele valahogy. Az iszákos ember vagy
garázda, vagy jókedvű. Ha garázda volt, megvert, ha jókedvű volt, hát
beczézett. De most!… Az üllőt végkép otthagyta, csak az inasgyerek
piszmog rajta és hétszámra elkódorog mindenfelé. Ha meg szólok neki,
letorkol hamarosan: – Hallgass asszony, most már nem kovácsmester
vagyok, hanem vezér!
– Micsoda vezér?
– Jaj, méltóságos grófkisasszony, hiszen ép ezt szeretném tudni én is,
mert néha attól félek, hogy rablóvezér lett az uramból. Azt mondja, ő
fogja a szegény embereket megváltani, föl fogja őket szabadítani a
rabszolgaságból! Ihol ni! Engem pedig itt hágy az ágyban, mint a
kőkolonczot. Mocczanni sem birok, egy pohár vizet sem hozhatok magamnak…
Aztán azt mondja, mégis czudarság, hogy a gazdagoknak olyan sok a
pénzük, a szegény embernek pedig semmije sincsen. Azt mondja, hogy
minden szegény emberből gazdag embert fog csinálni. És tessék! Én itt
hétszámra bőjtölök, még csak felém se néz!
– Szocziálista lett a maga urából!
– Lehet, hogy az is. Valami ilyenfélét is mondott. Én nem tudom mi az,
de tudom, hogy nem az ő mestersége. Ő kovácsmesterséget tanult
világéletében és öreg már ahhoz, hogy új mesterséget tanuljon.
Küllőné panaszkodott így, a kovács felesége. A mióta elkerült a
Vajkay-pusztáról a kovács, rosszra fordult a sora. A míg a tiszttartó úr
totum-factora volt, valóságos kiskirály volt az uradalomban, hanem aztán
ugyancsak kezébe kellett volna vennie a kalapácsot, hogy megélhesssen.
Ehhez pedig semmi kedve sem volt. Nagyon leszokott már a munkáról a régi
jó időkben.
Keserves napok köszöntek be hozzá, főként mikor feleségét ágyba döntötte
a tifusz. Most már több is volt rá egy okkal, hogy elkószáljon hazulról
és folyton a «Pokoli szomjuság» körül ténfergett. Épen neki való hely
volt az. Ő benne is pokoli szomjuság lakozott, a mióta nem ő tartotta
számon az uradalmi pinczét. Itt találkozott össze a kis szoczialistával
és mindjárt nagyon összebarátkoztak.
Azonkivül, hogy a bort is mindig a kis szocziálista fizette, csupa
kedvére való beszédet hallott tőle. Csupa bölcseség volt minden szava és
csupa szinigazság. Hogy a szegény ember dolgozik, mint a barom, mégse
viszi semmire, a gazdag ember pedig folyton henyél és mégis aranytálból
eszik. Hogy a szegény embernek annyi földje sincs, a mennyiben
eltemetkezzék, a gazdag embernek pedig annyi van, hogy csak kocsin tudja
bejárni. Jaj, be igaz! Hiszen mindezt érezte ő már régóta bévülről, csak
nem tudta ilyen szépen kikerekíteni. De aztán belejött ő is és
kiváltképen mikor már túl voltak néhány üveg boron, megjött az ő szava
is. A kis szocziálista elismerően mondta:
– Önnek, kedves elvtárs, kitünő svádája van. Ön jól tudhat szónokolni.
A kovácsmester boldog szerénységgel válaszolta:
– Pedig sohse tanultam az iskolában!… De megtanított rá a sok szenvedés!
A személyes rokonszenv, no meg a közös meggyőződés összefűzte, örök
barátságba terelte őket. A kis szocziálista bizalmasan kifejtette előtte
a czélját: föl kell világosítani, öntudatra kell ébreszteni a népet,
mert most olyan időket élünk, hogy mindenki semmi, csak a nép az úr.
Aztán meg kell alakítani a titkos bizottságot, a földek szétosztása
végett, mert úgy kell intézni a dolgot, hogy mikor jönni fog a nagy nap,
minden rendben legyen már és készen legyen a mappa. De mindent titokban
kell csinálni, mert hát most már ugyan a nép az egyetlen úr, de viszont
a főszolgabirónál van a _nyers erőszak_. A nyers erőszak pedig komoly
dolog, azzal nem lehet komázni.
Ezután kettecskén jártak házról-házra és a tanyák népe áhítattal
hallgatta a beszédüket, mint a szentirást. A sok beszédből annyit
megértettek mindjárt, hogy földosztásról van szó és ezt el is fogadták
rögtönösen.
Esténkint összegyültek valami rekettyésben tanácskozni és készíteni a
_mappát_: a földmívelő-paraszt legszebb ábrándjának mappáját.
– Kelmed, Fejes Nagy János elvtárs, kapja a vápa-dülőt. Jó lesz?
– Hiszen jó volna, csak kapnék hozzá egy darabkát a homoki részből is
szőlőnek. A nélkül nem teljes.
– Nohát az is meglesz! Beirjuk a mappába a homoki részt is.
Igy aztán gyorsan teltek a nappalok. A mezei nép alig várta az estét,
hogy tovább gyönyörködhessék a földosztásban és nézhesse a maga elméleti
birtokát, a mely föl van már irva a titkos mappára.
A világtalan Pór Albert ezután is megjelent pontosan a kastély udvarán,
hogy bölcs beszédével oktassa a népet. Ő nem látta, hogy napról-napra
kevesebb a hallgatója és ha a nagy csöndet hallgatta, megelégedve mondta
leányának:
– Lám, most már milyen szépen hallgatnak!
Vajkay Jenő a világért sem árulta volna el neki, hogy alig néhány udvari
cseléd hallgatja, azokat is erőszakkal kellett ideparancsolni. Hanem ő
maga annál aggodalmasabban nézte ezt a változást. Olyan volt az, mint
mikor a betegség kezdi a nyájat.
Hát ennek a nyájnak ugyan mi lehet a betegsége?
Nem sokáig kellett kutatnia. Az egyszerü mezei munkások még nem tanultak
be a titoktartásba, hazudozásba. Okkal-móddal mindent megtudhatott
tőlük. Megtudta, hogy «czuczilistá» lettek és a Stubenthal-uradalom
kovácsa oktatta őket az új tanra.
Jenőt egy csöppet sem döbbentette meg ez a fölfedezés. Hiszen
szocziálista volt ő maga is és Pór Alberttel együtt az volt az
igyekvése, hogy a népből is azt csináljon. De attól már komolyan
aggódott, hogy a kovácsmester ne terelje helytelen, bolond irányba őket
és ne csináljon átkot az áldásból, sötétséget a világosságból.
Elhatározta, hogy beszélni fog vele és megtudakolja a szándékát. Ha
becsületes a szándéka, magához veszi segítőtársnak.
Elhajtatott hát hozzá.
A kovácsmester műhelye és lakása ott volt a Stubenthal-pusztán egy kis
düledező házban. A műhelyben a tűz nem égett és árván hevertek szanaszét
a gazdasági szerszámok, a miket javításra hoztak oda.
A lakásajtó előtt ott ácsorgott az az egyenruhás kamasz, a ki a Béla
levelét hozta. Bizonyosan várt valakire, mert egy szép selyem női
napernyő és egy ezüst tálcza volt a kezében.
Jenő benyitott a szobába és fennhangon mondta:
– Jó napot kivánok! A mestert keresem!
Napfényhez szokott szeme csak most kezdett látni a homályban. Az ágyban
betegen feküdt a majszterné és az ágy mellett, gyékény-széken ott ült –
Melánie grófnő. Kicsi üvegtálkát tartott a kezében és befőttel etetgette
a beteget. A mint a belépőt megpillantotta, önkéntelenül is fölállott és
zavarodottan fordította el az arczát.
A mesterné asszony gyöngült hangon válaszolta:
– Az uram nincs idehaza, de ha patkolni kell, vagy a kocsinak esett
kisebb baja, a legény is megcsinálja.
– Nem, nem! A mesterrel szeretnék beszélni, ha megtalálhatnám.
– Jaj, az most bajos lesz nagyon! Nem tudni, mikor jön haza az uram.
Mostanában sokszor elmaradozik, mert… mert… munkát vállalt másutt.
Hiába eszelte ki ezt a jámbor hazugságot az ura védelmére, Jenő úgy sem
igen hallgatta már. Visszaemlékezett rá, a mikor először látta Melaniet,
a mint a mezőn festőállványa felé hajolt, aztán eszébe jutott a kis
inasgyerek, a ki a ház előtt várakozik, és így kikombinálhatta könnyen,
hogy Melanieval hozta össze a véletlen. Ámbár a sejtelme megsúgta ezt
már a legelső pillanatban.
Igazán nem tudta, mit csináljon mostan. Eh, legjobb lesz, ha kisíklik e
találkozásból, a mely úgyis csak véletlen volt és a mely úgyis
nyomtalanul fog elenyészni, mert hisz a grófnő nem ismeri őt. Sietve
mondta hát:
– Isten megáldja, jó asszony! Majd próbálkozom máskor!
– De hátha véletlenül mégis hazajön az uram, mit mondjak neki? Ki
kereste?
Jenő nagyot nyelt és elpirulva válaszolta:
– Semmit se mondjon neki… Nem szükséges… Isten megáldja!
Az ajtó felé indult és ép megfogta már a kilincset, a mikor tiszta
leányhang szólott feléje:
– Vajkay Jenő!
Jenő gyorsan visszafordult az ajtóból. Melanie mosolygó szemrehányással
mondta:
– Úgy látszik, kettőnk közül nekem kell bemutatkoznom. Jó, hát
megteszem. Stubenthal Melanie vagyok!
– Óh bocsánat, azt hittem, hogy…
– Semmi bocsánat! Azt hitte, hogy kiszökhetik e kényelmetlenségből, mert
nem ismerem. De nekünk nincs is szükségünk ennyi szertartásra, hisz
rokonok vagyunk!
– Igaz, közeli rokonok!
Most a leány pirult el. Azt hitte, hogy Jenő védekezés czéljából
hivatkozott a közeli rokonságra. Rosszul sikerült mosolylyal válaszolta:
– De ez még nem ok arra, hogy ne ismerjük egymást!… Távozni akar? Ha
megengedi, együtt megyünk!
Vette egyszerű szalmakalapját, a melynek minden dísze egy széles
selyemszalag volt és a beléje tüzött pipacsvirág. Aztán búcsúzóul
odafordult a mesterné asszonyhoz:
– Csak feküdjék nyugodtan, lelkem. Majd estére megint kap egy kis
levest, – mást semmit! Holnap pedig majd eljön a doktor.
– Áldja meg az Isten, édes kisasszonykám. Legalább adja ide azt a
gyönyörű szép kezét, hadd csókoljam meg!
– Persze! Még csak az kellene!… Nem vagyok én asszony!… Az Isten áldja,
majd holnap eljövök megint. És ha az urával találkozom, majd adok én
neki! No, ne búsuljon, majd megmosom én a fejét, hogy… Ha úgy tetszik,
mehetünk, kedves rokon!
Mikor kiértek, őszinte megbotránkozással fordult Jenőhöz:
– Szegény asszony, akár éhen pusztulhatna itt az ura felől! Hát hinné-e,
ha ezeket a szép fehér házikókat látja, hogy itt is laknak gonosz
emberek?
– De a mint látom, jók is vannak, grófnő!
– Kedves rokon, azt hiszem, nem felejtette még el a nevemet. Melanienak
hivnak és nem szoktam hozzá, hogy grófnőnek szólítsanak… Ezt legfeljebb
papa szokta tenni délutánonként, mikor smokingban van. És neki meg lehet
ezt bocsájtani; ez az ő egyetlen illuziója itten.
– Maga nem rátartós a czímére, Melanie!
– De nem bölcsességből ám! Úgy vagyok itt a czímmel, mint Robinzon volt
a vad szigeten az aranynyal… Higyje el, az ember csak akkor kevély a