Apostol a Hódságon: Regény - 2

erős akarattal, tüzzel-vassal mégis megvalósítod, – akkor forradalmár
leszel; kártevő szellem, a ki erőszakkal megzavarja a fejlődés
természetes rendjét és rombol, bárha jó szándékkal. És akkor nemcsak
hogy végig kell majd nézned fáradozásod hiábavalóságát, de viselned kell
azonfelül az emberek balitéletét. Gonosztevőnek fognak tartani, vagy a
mi még roszabb: bolondnak. És a mi a legroszabb: így is, úgy is igazuk
lesz!… Most hát menj és tégy úgy, a hogy akarsz. Zsarnokod nem vagyok,
tehát nem gátollak. De apád vagyok, tehát – elsiratlak.
– Nem tehetek másként, atyám!
Jenő daczosan ment ki a szobából, de szivét fojtogatta a keserűség, hogy
makacs haragban kellett elhagynia atyját.
Ám az öreg nagyon sajátságosan viselkedett odabenn ezalatt. Kiugrott az
ágyból, néhányszor az ajtóhoz szaladt, mintha vissza akarná hivni az
eltávozottat. Aztán izgatottan járkált föl-alá, a kezét dörzsölgette,
széttárta a karjait, mintha erősen magához akarna szorítani valakit és
mosolyogva dörmögte:
– Az én fiam!


IV.
Winter professzornak volt egy régi jó barátja Budapesten, Pór Albert.
Jenőnek a lelkére kötötte, hogy látogassa meg okvetlenül, ha haza megy
és adja át baráti üdvözletét.
Pór Albertet nagyon kevesen ismerték idehaza és a kik ismerték is, a vén
istentagadónak hivták, mert bárha világtalan szemével, hosszu fehér
szakálával olyan volt, mint egy jámbor bibliai próféta, a beszédét
veszedelmes istenkáromlásnak vették az együgyü emberek.
Ám ezek ugyancsak nagyot néztek volna, ha megtudták volna, hogy ez a vén
istentagadó, a ki leányával egy kétszobás udvari lakásban lakik és
emberemlékezet óta egyazon ruhát viseli, korának egyik legnagyobb
gondolkozója és filozófiai munkáit a külföld minden művelt embere
áhitattal emlegeti.
Viszont Winter professzor is ugyancsak nagyot nézett volna, ha megtudta
volna, hogy a nagy Pór Albert, az egyetlen magyar filozófus, a kit
ismert és megbecsült, odahaza teljes ismeretlenségben és nyomoruságban
tengeti az életét!
Dehát mind e dolgokkal maga Pór foglalkozott a legkevesebbet.
Világéletében mindíg csodálatos igénytelenség lakott benne. Ifjú korában
is az volt egyetlen öröme, ha a kávéházban néhány tanulni vágyó
hallgatója akadt, a kiknek türelmesen, szerényen fejtegette órák hosszat
gondolatait.
Hivatalra nem törekedett, talán el se fogadta volna, mert soha sem
érezte szükségét. Bőven megélt abból a pár forintból, a mit a könyveivel
keresett imitt-amott, a nélkül, hogy hijját érezte volna valaminek.
Ez az igénytelenség a végsőkig fokozódott, a mikor szemevilágát
elvesztette. Egyetlen leánya, a ki ügyesen bánt az irógéppel, valami
hivatalban kapott alkalmazást és csak délben, este járt haza. Most már
naphosszat egyedül üldögélt az öreg, leányát várva haza. Esténkint
aztán, mikor az egyszerü vacsorát elköltötték, a leány asztalhoz űlt,
pennát fogott és az öreg éjfélig diktált neki.
Katalin még gyermek volt, mikor anyját elvesztette és neveltetése
atyjára maradt. Pór Albert nagy tudós volt, de a leány-neveléshez vajmi
keveset értett. A leányával is úgy bánt, mint valamely fogékony
tanítványával; odahaza beavatta őt munkáiba, a kávéházba mindig magával
vitte és a gyermek ott figyelmesen hallgatta végig a kis társaság
vitáit.
Igy aztán Katalin tudósabb volt, mint bármely leány-társa, de magából az
életből kevesebbet ismert még, mint egy négyéves gyermek. Azok a
férfiak, a kiket ő látott maga körül, mind komoly, magukba mélyedt
emberek voltak: mind oly szenvedélytelen, szürke lény volt, mintha
valami testet öltött filozófiai tantétel lett volna. Ez emberek nem
ittak, nem kártyáztak, nem szerettek, nem udvaroltak és semminemü hiuság
sem volt bennök személyük iránt. Körülöttük egy nagy város tenger
gazdagsága, hiusága, élvvágya tobzódott, de ők ez meg se látták, hanem
úgy viselkedtek, mintha az élet legnagyobb gazdagsága egy új igazság és
az élet legfőbb czélja volna, hogy a gondolatok tisztázódjanak.
De volt mégis egy fiatalember a társaságban, a ki észrevette őt és
különösképen vonzódott hozzá. Joó Pál valamikor asztalos-legény volt, de
aztán a szocziálisták közé keveredett és ott hamarosan föltünt éles,
fogékony elméjével. Szinte beteges mohósággal fogott a tanuláshoz, hogy
kipótolja azt, a mit gyermekkorában elmulasztott és néhány év mulva ő
lett a szocziálisták legtekintélyesebb, legképzettebb vezére. Az ő
fegyvere az irott betü volt, a szónoklást másokra bizta; egyébként is
gyönge hangú, igénytelen megjelenésü ember volt, a ki aligha hatott
volna a tömegre.
Katalinnal való viszonya úgyszólván önként fejlődött ki. Pál mindennapos
vendég volt náluk, a kávéházban is a legfigyelmesebb hallgatója volt Pór
Albertnek és észrevétlenül szokott össze Katalinnal, a ki sokkal
kevésbbé ismerte még a világot, semhogy gondolkozhatott volna e barátság
jelentőségén.
Ám egyszerre nagyot változott minden, a mikor Pór Albertet egy átkozott
betegsége megfosztotta szemevilágától. Most már otthonülő lett egészen
és gyér jövedelmei még jobban megcsappantak, úgy hogy Katalinnak irodába
kellett lépnie.
E különcz gondolkodók elzárt világából a valóság világába került és
rátalált önmagára: a fiatal szép leányra, a kinek ismeretlen örömök és
édes, sejtelmes föladatok az osztályrészei.
Egy csinos, szőke fiatalember ismertette meg ezekkel, a ki a villamosban
mutatkozott be neki és azóta hűségesen elkísérte mindennap az irodába.
Szerény, szorgalmas és jószivű fiatalembernek látszott és Katalin bizott
benne, hisz’ azok a férfiak, a kiket eddig ismert, mind ilyenek voltak.
Lassanként forró barátság fejlődött ki köztük, melynek büvös árnyéka
egészen elfödte szegény Joó Pál alakját. Ő nem tudott ugyan semmiről, de
szomoruan megsejtette, hogy ábrándjai utját valami idegen elem
keresztezte és az ő napja leáldozott.
Hallgatagon, panasz nélkül belényugodott és továbbra is megmaradt az
öreg Pór Albert szorgalmas tanítványának.
Aznap is ott volt mellette, a mikor Jenő ellátogatott hozzá. Az öreg
először bizalmatlanul fogadta, de mikor meghallotta a Winter professzor
nevét, megragadta a kezét és tuláradó nyájassággal mondta:
– Üljön le, kérem! Mit csinál az én jó öreg barátom?… Bizony rég nem
láttam már és… és sohsem fogom őt látni többé!
Jenő körülnézett a szegényes szobában, szivét összeszorította a részvét
és holmi vigasztalásfélét rebegett. Az öreg mosolyogva válaszolta:
– Óh, csak hagyja! Engem sokkal kevésbbé szomorít el vakságom, mint
embertársaimat. Engem voltaképen nem is ért veszteség véle. Hiszen a mig
megvolt a szemem világa, addig sem azzal néztem, hanem az agyammal. A
szemek csak zavaró, üres, tarka képekhez juttattak, a melyekről fájdalom
nélkül mondok le. Talán még hálával is tartozom érte a gondviselésnek.
Hisz’ mindig az volt a vágyam, hogy egyesegyedül a gondolataim között
élhessek; nos, most beteljesült a vágyam!
Jenő keserü tapasztalatairól kezdett beszélni, a melyekkel már két nap
óta is lépten-nyomon találkozott hazai földön. Az emberek szük
látókörüek, maradiak, tunyák és még csak törekvés sincs bennük a
haladásra. Az öreg bámész arczot öltött, aztán erős hittel mondta:
– Dehogy! Én nem találtam soha okot a panaszra. Mondhatom,
világéletemben mindig pompás dolgom volt és mindig elismerésre találtam.
Mindig akadtak néhányan, a kik meghallgattak és megértettek. Ez, higyje
el, épen elég jutalom egy emberéletért!…
Mikor elváltak, az öreg megigértette, hogy holnap is eljön. Joó Pált
pedig megkérte, hogy kisérje ki vendégét. A kapuban megilletődve mondta
Jenő:
– Az öreg úr, úgy látszik, nagy szegénységben él.
– Óh, dehogy! Ő a világ legigénytelenebb embere. Bármily kevese van is,
ő azt pazar fölös ajándéknak tekinti!
Jenő csak most nézte meg alaposan az emberét. Keskeny arczu, szelid, kék
szemü fiu volt, állát, felső ajkát ritkás haj födte rendetlenül. Ruhája
zsebeiből kidagadtak a könyvek és a paksaméták. Olyan embernek látszott,
a ki nem igen törődik embertársaival. Hanem volt benne valami
átszellemült rajongás, valami mély, lappangó tüzü lelkesültség, a mi
megkapta az embert. Jenő melegen megrázta a kezét és szinte vidáman
lépdelt az utczán hazafelé. Szörnyen büszke volt uj ismeretségére.
… Másnap délután Vajkai Béla szerény, kopott ruhában, de gondosan
kiberetválkozva türelmetlenül álldogált egy mellékutcza sarkán. Többször
megnézegette az óráját, unalmában egyik opera-áriát fütyölte a másik
után, föl-alá sétált és az elhaladó leányok után nézett nagy
szakértelemmel. De a mint Katalin egy kapuból az utczára lépett,
hirtelen elkomolyodott az arcza és elébe sietett.
– Még sohasem váratott ennyit magára, pedig még sohasem vártam ily
izgatottan!
– Nem jöhettem előbb, Kovács úr! Pedig én is vágytam találkozni önnel,
mert fontos dologról szeretnék beszélni önnel, a melyet már régóta
halogatok magamban.
Béla rosszat kezdett sejteni, de azért fanyar érdeklődéssel mondta:
– Figyelemmel fogom hallgatni!
– Ön több izben mondta azt nékem, hogy szeret engem és bevallom, hogy ez
boldoggá tett engem.
– Óh, igen, szeretem önt Katalin! Kivánja, hogy ujból megesküdjem rá?
Ezt meg is tette volna tiszta lelkiismerettel, mert sohsem látta még oly
szépnek ezt a leányt, mint mostan. Könnyü fehér ruha volt rajta, a
melyből kivánatosan domborodtak ki leányos formái; bájos arczát
egészséges pirosság zománczozta be. Aztán volt valami megnevezhetetlen
bűbáj abban az odaadó bizalomban, a melylyel itt, a népes gyalogjárón,
simult hozzá a leány.
– Én nem kételkedem önben, kedves Kovács úr. Hiszen mi czélja is volna
véle, hogy áltasson engem, egyszerü szegény leányt? De megvallom, van
valami, a mi aggaszt és sok töprengést okozott már nékem.
– Ah! Tehát kételkedik mégis!
– Nem, nem! Ne értsen félre Kovács úr. De van valami titokzatos
tartózkodás önben, a mit én sehogy sem tudok megmagyarázni magamnak.
Béla meghökkenve nézett rá. Hogyan, ez az egyszerü, csitri leány
keresztül látott volna rajta? De a leány hamarosan megnyugtatta:
– Én sokszor beszéltem már önről atyámnak és biztosíthatom róla, hogy ő
nagyon rokonszenvezik önnel, mert ő szeret és megbizik bennem. De ön még
egyszer sem volt hajlandó eljönni hozzánk; utczánkig elkisért mindig, de
onnan visszafordult és eltűnt abban a titokzatosságban, a melyből elém
bukkant. Nagyon kérem, nyugtasson meg engem! Olyannak tartja-e
viszonyunkat, a melynek szüksége van a titkolózásra? Mert ha így volna…
Béla kedvetlenül mondta:
– Hányszor megesküdtem már, hogy szándékaim tisztességesek! De maga, úgy
látszik, még mindig nem bizik bennem.
– De szeretnék bizni! Épen azért kérem, hogy nyugtasson meg. Megigértem
atyámnak, hogy ma elhozom önt hozzá. Eljön-é?
– Menjünk! Én nagyon boldog leszek, ha édes atyját megismerhetem.
De alapjában nagyon kényelmetlenül érezte magát Béla. Fanyar csalódással
látta, hogy a játszi, könnyü kalandok az úgynevezett alsóbb
néposztályban sem teremnek könnyen és a finom selyemháló, a mit az
igénytelen leányra vetett ki, az ő nyakára hurkolódik egyre szorosabban.
De az ismeretlen jövő bonyodalmai ellenállhatatlanul vonzották. Aztán
meg csak egy röpke oldalpillantást kellett vetnie a leányra, hogy
elenyészszenek aggodalmai. A leány hálás mosolylyal mondta:
– Atyám boldog lesz, hogy megismerheti önt! Szegény, mily kár, hogy nem
láthatja.
Béla meglepetve kérdezte;
– Hogyan, hát édesatyja…
– Világtalan már két év óta!
Katalin bánatosan hajtotta le fejét, de Béla sehogysem volt hajlandó
osztozkodni a szomorúságban. Őt határozottan fölvidította ez az ujabb
adat. Egy világtalan ember gyanuját könnyü dolog lesz kijátszani.
Megnyugodva követte a leányt a kis udvari lakásba és szinte pökhendi
önbizalommal nyitott be a szobába. Ám egyszerre a küszöbhöz szögezte a
meglepetése. A fehérszakálu, világtalan ember mellett Jenő ült és
csodálkozó pillantással meredt reá. Már késő volt visszahuzódni. Katalin
fürgén, jókedvüen mutatta be őt atyjának:
– Elhoztam Kovács Béla urat, a kiről annyit beszéltem neked.
Béla szigoruan nézett Jenőre és fogát összeszorítva sugta neki:
– El ne árulj!
Hát bizony, Jenőnek végig kellett játszania az egész komédiát. Türnie
kellett, hogy a leány bemutassa neki a saját testvérét. Aztán végig
kellett néznie Katalin naiv örömét, a melylyel «vőlegénye» körül
forgolódott és végig kellett hallgatnia Béla vakmerő hazudozásait, a
melyekkel e gyanutlan jó embereket megejtette. De a leány finom
érzékével mégis észrevette, hogy mily fagyosan, érthetlen megvetéssel
bánik Jenő Bélával. Sugva meg is kérdezte Bélától:
– Ismerték már önök egymást ezelőtt is?
– Nem, sohasem láttam még ezt az embert!
– Nagyon kellemetlen modora van. Nem lehet jó ember!
De Béla mégis kényelmetlennek találta a helyzetét. Nyájasan kezet
szorított az öreg úrral, egy hideg fejbólintással elköszönt Jenőtől,
aztán eltávozott. A leány kikisérte és aggodalmasan kérdezte:
– Nem jól érezte magát köztünk?
– Bevallom, nagyon szerencsétlenül válogattam meg a látogatás idejét.
Majd egyszer olyankor jövök el, a mikor teljesen magunk lehetünk.
A leány elkeseredve mondta:
– Nem is tudom, mit keres itt az az ember! Óh, hogy gyülölöm őt!
… Még ez este fölkereste Béla Jenőt a szobájában. Gunyosan szólott
hozzá:
– Nagyon váratlan helyen és időben találkoztunk! Nem hittem volna, hogy
te is jársz ilyen helyekre.
– De mindenesetre más szándékkal, mint te.
– Persze! Te vagy a «nemesszivü megmentő», a ki édes hálát fölöz le.
Hálásabb szerep, mint az enyém, mert az enyém csak a tiedet szolgálja.
Jenő ingerülten pattant föl:
– Megelégeltem gyanusításaidat! És kijelentem, hogy nem fogom türni,
hogy e derék, becsületes embereket tönkretedd!
– Vajjon mit szándékozol csinálni? Talán elmégy és fölfedsz előttük
mindent. Vagy talán már meg is tetted? Nos, csak menj árulkodni! Elvégre
Heidelbergben nincs tanszéke a lovagis gentleman-kötelességeknek. Egy
Vajkai, a ki mások diszkrét kedvteléseibe avatkozik, – valóban,
édesatyánk büszke lesz reád!
– A gentleman-like-ra ne hivatkozzál, mert ezt a jogodat eljátszottad.
Tudod-e mit tettél? Álruhába bujtál, hazudoztál és egy szegény leánynak
elraboltad mindenét, a nélkül, hogy te, a gazdag, bármi kárpótlásra is
hajlandó lettél volna. Mióta lovagias tett a hazudozás és mióta sport a
rablás?
Béla kényelmetlenül feszengett e beszéd alatt, de aztán dölyfösen
válaszolta:
– Nem veszed észre, hogy nagyon gyanus ez a buzgóságod, a melylyel mások
privát dolgaiba avatkozol?
– Tegnap láttam őket először.
– Akkor hát mijök vagy te nekik, hogy így oltalmazod őket?
– Barátjuk vagyok, mert gyámoltalanok, szegények és nemesszivüek.
Oltalmazom őket, mert te gazdag, hatalmas és lelkiismeretlen vagy!…
Jenőnek most ellágyult a hangja és szinte könyörögve folytatta:
– Figyelj ide, kérlek, Béla! Te egy ártatlan leány vonzalmát kicsaltad,
de most még nem volna végzetes ránézve a kiábrándulás. Mondj le róla,
irj meg neki mindent őszintén, utazz el. Ne felejtsd, hogy te csak egy
kis kalandot dobsz el magadtól, neki és atyjának pedig az életet adod
vissza.
– Lemondjak róla, mikor szeret? Nem! Én is szeretem őt!
– Igazán szereted őt? Óh, ha ezt sejtettem volna! Hisz’ akkor rendben
van minden! Vedd el őt feleségül.
Béla először fürkészve nézett öcscse szemébe, aztán fölkaczagott.
– Megbolondultál? Hisz’ akkor nemcsak ostoba volnék, de nevetséges is!
Valóban, még csak haragudni sem tudok reád a tanácsodért. Egyszerüen
éretlen vagy és szentimentális, mint minden diák!
– Nos, jó! Akkor hát tudd meg, hogy hiábavaló lesz minden ravasz
fáradozásod. Elállom utaidat és meg fogom akadályozni, hogy épen
testvérem tegye tönkre azoknak életét, a kiket becsülök!
– Mit akarsz tenni?
– Tudom, hogy mit tegyek és győzni fogok!


V.
Jenő valóban tudta, hogy mit tegyen.
Másnap fölkereste Pór Albertet és így szólott hozzá:
– Néhány nap mulva átveszem anyai örökségemet, a hódsági birtokot és az
a szándékom, hogy ott fogom megvalósítani azokat a szocziális elveket, a
melyeket Winter professzortól tanultam. Jól tudom, hogy ez nehéz munka
lesz, de épen azért van szükségem az ön támogatására.
– Óh, arra biztosan számíthat, ha ugyan hasznát veszi. Én rokonszenvezem
önnel, mert nemes szándéku, lelkes embernek látom.
– Egy nagy kérésem volna önhöz. Költözzék ön családostul hozzám, hogy
egész idejét közös ügyünknek szentelhesse.
– De uram!…
Jenő könyörögve szólott közbe:
– Az égre kérem, ne tiltakozzék! Nekem szükségem van önre és ha önben
van szeretet a saját eszményei iránt, nem tagadja meg kérésemet.
Az öreg ur elérzékenyülve pislogott világtalan szemeivel. Hiszen
legrejtettebb vágya volt az mindig, a mit most odakináltak neki. Egy
darabka föld, egy elkülönzött tartomány, a melynek barázdáiba az ő
gondolatait ültetheti el! De aztán aggodalmasan mondta:
– Nem tudom, hogy elfogadhatom-e ezt öntől.
– El kell fogadnia. Ha jótékonyságról van szó, úgy azt csak ön
gyakorolhatja vélem. Ön tanácsadóm, tanítóm lesz!
Mikor délben az öreg leányának elmondta Jenő ajánlatát, Katalin elsápadt
és kezét szivére szorítva kérdezte:
– És te elfogadtad?
– Óh, eleinte voltak némi aggodalmaim, de ő azokat végképp eloszlatta.
És nem tagadom, ennél csábítóbb dologról álmodni se mertem volna.
Képzeld el a puszta csendjét, a nyugalmat és azt a tudatot, hogy az
ember eszméi termő maggá válnak az anyaföldben!
A leány öntudatlanul rebegte:
– Hát velem mi lesz!
– Természetesen velem jössz te is. Aggódás nélkül elfogadhatod az ő
vendégszeretetét, a melyért különben is – remélem – alaposan meg fogok
szolgálni.
Katalin elhallgatott, de szeme megtelt könynyel. Be kellett látnia, hogy
atyjára igazi megváltás lesz ez az új élet, nem szabad hát akadályokat
gördítenie elébe.
Most már csak az a gond foglalkoztatta, hogy mit mondjon majd Bélának,
ha délután találkozik vele. És vajon mi lesz, ha majd a fiatalember
föltárja a szivét és határozott vallomásra kényszeríti őt is? Ha
felszólítja, hogy hagyja el öreg atyját és kövesse hiven szerelmesét?
Pedig hasztalan gyötörte magát e kinzó kérdésekkel. Béla e napon nem
várta az utczasarkon, mint rendesen. A leány azzal vigasztalta magát,
hogy este bizonyosan várni fogja.
Ám azért nyugtalan szivvel ült egész délután a zakatoló irógép előtt,
mert bárha nem tudott is magának megmagyarázni semmit, mégis sejtette,
hogy valami gonosz katasztrófa van készülőben, a mely Jenő
megjelenésével van összefüggésben.
A mint alkonyatkor elhagyta a hivatalt, a kapuban egy hordár szólította
meg.
– Pór Katalin kisasszonyhoz van szerencsém?
– Az vagyok.
– Egy levelem van a kisasszony számára. Válasz nincsen.
A leány dobogó szivvel bontotta föl a levelet. Az aláirását sem kellett
megnéznie, úgyis tudta, kitől való. Sőt a pesszimizmus, a mely örökké
ott lappang a szerelmesek szivében, a levél tartalmát is elárulta neki
jóelőre. Most már csak a szavakról, a formákról van szó. Igy szólott a
levél:
Édes kisasszony! Az egekre kérem, bocsásson meg nekem és ne higyjen a
látszatnak, a mely ellenem fordult. A mit tettem, azt Ön iránt érzett
őszinte szerelmemből tettem és nem lakolhatok érte keserűbben, minthogy
lemondok a látásáról. Kérem, bocsásson meg és ne gondoljon gyülölettel
arra, a ki Önt igazán szerette:
_Bélára._

A levél története nagyon egyszerű volt. Béla biztosra vette, hogy Jenő
el fogja őt árulni a leánynak. Jónak látta hát, hogy kikerülje a
kellemetlen bonyodalmakat és félreálljon a megsértett család esetleges
boszuja elől. Még most úgy sem volt késő; egyetlen levéllel kényelmesen
szabadulhatott mindenből.
A leány csak nézte, nézte a levelet, mig a könnyek elborították szemét
és áthatlan homálylyá változott minden körülötte. Most, hogy elolvasta a
levelet, még érthetetlenebb volt az, mint annak előtte. De mit is
kellett volna még megértenie? Tiszta hittel, az ifjúság rajongásával
indult utnak és sivatagba tévedt. Itt van a sürgő-forgó utczán, a melyen
egyetlen arczot sem ismer, senki sem törődik véle. Az irányító, a kihez
minden érzését kapcsolta, eltünt és sohasem fog többé rátalálni. Még
nyom sincs a rengeteg embertömegben, a melyen keresésére indulhatna.
Hiszen kicsi, csonkán maradt regényük emlékei az egyik utczasaroktól a
másikig terjednek csak; azontul a mi van, az ismeretlen rengeteg.
Sebzett ember módjára vánszorgott előre össze-vissza, czéltalanul. Úgy
érezte, hogy az élet kapuját becsapták mögötte és ő ott van a kárhozott
lelkek birodalmában, a hol nincs más tennivalója, csak bolygani,
bolygani az örökkévalóságig. Ám a mint az első utczai lámpa kigyuladt,
fölriadt kábultságából. Az alkonyat homálya, mely egészen leszállott már
az Andrássy-útra, édesatyját juttatta eszébe, a ki most az örök
sötétségben ülve, türelmetlenül neszel az ő léptei után.
Gyorsan megfordult és hazafelé indult. De mikor a kapuhoz ért, még
egyszer visszanézett az utczára és azt hitte, hogy megszakad a szive.
Talán úgy is volt. Talán csak egy lelketlen szervezet vánszorgott be a
kis udvari lakásba és roskadt le görcsös zokogással egy világtalan öreg
ember előtt és azt a megtépedt szivet kétségbeesett érzelmek ragadták
azalatt magukkal, hogy utczáról-utczára röpülve keresse, kutassa
vérkönnyeket sirva, hütlen szerelmesét…
Az öreg ember kezét leánya hajára téve hallgatta a fuldokló, elfojtott
sirást, a mely szivettépőbb volt minden kiáltó jajgatásnál. Ujjai
idegesen szaladtak végig a leány arczán és megérezték a meleg könnyeket,
a melyek tüzes vasnál jobban égették. Fejét lehorgasztotta és másik
kezét hosszú szakállába mélyesztve megszólalt remegő hangon:
– Mi történt, leányom?
– Nagyon, de nagyon boldogtalan vagyok, atyám!
– Mondj el mindent! Ha nem volnék is atyád, megérdemelném tőled, hogy
őszinte légy hozzám!
A leány odakönyökölt atyja térdére és arczát karjára hajtva elmondta
mindazt, a mi történt vele. Egyszerüen, őszintén mondta el, mint a hogy
barát szokott vallani jó barátnak. Az öreg komoly figyelemmel hallgatta
végig, aztán vigasztalva mondta:
– A dolog nagyon egyszerű, én legalább annak látom. Valaki föl akarta
használni gyanutlan bizalmadat, tapasztalatlanságodat, de valami
váratlan akadályra bukkant és meghátrált. Örülnöd kell, hogy így
történt.
– Nem, nem! Ő nem tudna gazságot elkövetni. Hátha mások riasztották el?
– Azt hiszed, akkor le tudott volna mondani rólad? Vagy kerülte volna,
hogy legalább utóljára nézzen a szemedbe? Nem, ez a levél mindent
megmagyaráz. Levelet azok irnak, a kik nem állják ki a szem tekintetét.
A levél csak álarcz és minél áradozóbb, annál gyanusabb.
– De én szeretem őt! Mi lesz velem?
Az öreg megsimogatta a leány haját és gyöngűlt hangon mondta:
– Azt fogod tenni, a mit mi mindnyájan teszünk. Mi mind szeretünk
valakit vagy valamit, aztán lemondunk róla. Lásd, te most teljes
önzéssel beczézed a magad fájdalmát és azt hiszed, hogy millió mérföld
választ most el téged én tőlem. Ki vagyok ék most neked? Egy idegen öreg
ember, egy más plánétáról való lény, egy külön fajta, a kinek egyetlen
érzése, gondolata sem közös a tiéddel. Pedig ezeket a könnyeket elsirtam
már én is, ezt a keserüséget elszenvedtem én is. Én is szerettem, én is
rajongtam, hittem és csalódtam. Közben pedig életet adtam neked,
felneveltelek, dolgoztam, becsülettel áttörtem az életen. Édes Istenem!
szerettél egy ifjut, csalódtál benne és azt hiszed, hogy az egész világ
összeomlott körülötted. Pedig a világ sértetlen maradt, csak a te
fantáziádban omlott össze egy légből rótt alak. A nevét sem tudtad
bizonyosan, azt sem tudtad, mi a foglalkozása, mi a gondolkozása,
czélja; nem ismertél belőle csak egy futólagos külsőséget, a mely
naponta elkisért néhány perczre. És te mégis _egészen_ szeretted őt és
az egész embert szeretted benne. Pedig a mit te szerettél benne, azzal
te ajándékoztad meg őt és azt el nem veheti tőled semmiféle csalódás. Az
élni fog benned továbbra is és bizonyára jönni fog egykor egy ifjú,
akire bátran ráruházhatod eszményedet; ő nem lesz méltatlan hozzá. És ha
nem jön?… A mit becsesnek tartottál, akkor is megmarad neked. Nem az a
tragédia, hidd el leányom, ha emberekben csalódunk. Az emberek mind
rosszak és az a csalódás, ha nem csalódunk bennük. Az az igazi tragédia,
ha a saját eszményeinkben csalódunk és azokat kell kitépdesnünk a
szivünkből… Csak sírj, sírj, egyetlen leányom. Majd kimegyünk a mezőre,
a hol az egészséges munka, az igaz ős élet vesz körül bennünket. Meglásd
– az meg fog gyógyítani!
Az öreg ember elhallgatott és szürke szemében megjelent hosszú idők óta
az első fényesség: az apai könny.


VI.
Az urias, impozáns gyorsvonat Szegeden átvedlett patriarkális
viczinálissá és kedélyes pöfékeléssel vitte tovább Jenőt új lakóhelye
felé. Ide, e végtelen mezőségekre, apró, fehér tanyai házak közé jobban
is illett ez a lomha kis masina, mint a gyorsvonat óriási lokomotivja.
Minden mozdulatlan volt a tájon, csak egy faluvégi szélmalom lapátja
forgott lomhán, egyhangúan és a poros akáczok bólyongtak olykor, a mint
elsuhant mellettük a gőzös szele.
Délelőtt tizenegy órakor ért Letevérre a vonat. Itt ki kellett szállnia
Jenőnek, hogy kocsin jusson el a birtokára, Vajk-Pusztára.
De a mint magára maradt az állomáson, csakhamar megbánta, hogy miért nem
értesítette tiszttartóját a jöveteléről. Kis bakter-ház volt az
állomásépület és mégis ez volt az egyetlen európai helyecske az egész
vidéken. A merre nézett, mindenütt végtelen vetések és nyoma sem volt
falunak. Ha volt is falu, az apró kunyhóival szégyenlősen elrejtőzött az
akáczosokba.
Megszólította a vasuti őrt, a ki a legfőbb hivatalos közeg volt erre:
– Messzi van ide Vajk-Puszta?
– Két óra gyalogosan, de kocsin három, mert kerékagyig ér a homok.
– És nem volna itt valami alkalmatosság, a min oda lehetne jutni?
– Most épen nincs, de este jön a tejeskocsi; az elviszi visszafelé.
– De már akkor inkább nekivágok gyalogosan.
– Nono! Szörnyű meleg van és útközben kevés az árnyék!
– Majd csak kibirom két óráig… Csak azt lenne szives megmutatni, merre
menjek.
– Ezen az uton mindvégig. Volna ugyan közelébb-útja is, ha átvágna a
mezőségen, de ott bizonyosan eltéved.
Jenő megbillentette a kalapját és nekivágott az útnak. Van valami
nyájasan biztató az ilyen síkságban. Barátságosan megnyilatkozik az utas
előtt, meg-megmutat neki hol egy vadkörtefát, hol egy rekettyést, hol
egy mosolygós tanyát, egész közel hozza elébe, mintha mondaná:
– Csak ne csüggedj, mindjárt megkapod!
A gyalogos ember megszaporázza léptét a kedves biztatásra, megy-megy és
észre sem veszi, hogy a csalfa síkság szemfényvesztése sikkasztotta el a
távolságot. Aztán meg, a ki a sík mezőség útját rójja, mindenütt úgy
érzi, mintha otthon volna. A vetés mindenütt egyforma, az útszéli
virágok is és a változatosság mindössze annyi, hogy itt jobbkézről van
az úttól az akáczfa, a melynek árnyékában megpihen, amott pedig balról.
És a mint hanyatt heveredik az árnyékos füvön, a melynek hajnali
harmatja föl se szikkadt még és szembe néz a kék égbolttal, a mely a
lombok között kandikál rá és hallgatja az apró legyek zümmögését, a mi
olyan, mintha valami liliputikórus himnusz-éneke volna; hát akkor igazán
úgy érzi magát a fáradt utas, mint a tékozló fiú, a ki visszakerült az
apai házba és először pihen meg a puha, meleg dunyha oltalma alatt.
Jenő akár napestig elhevert volna így, ha az útja, no meg a szomjuság
nem sürgette volna.
Egy helyütt csinos homokfutó-kocsit látott, ügyes, formás lovakkal, kék
csíkos, vászonruhás urasági kocsissal, a ki tikkadtan jártatta föl-alá a
lovait az úton, nehogy megártson nékik a nap. Jenő megszólította:
– Messzi van még ide Vajk-Puszta?
– No nem. Ugy egy óra járás.
– Nézze, jó ember, látom, hogy úgy sincs sietős dolga, nem vinne el
engem oda? Szivesen megfizetném a fáradságát.
– Hiszen vinném szivesen, a lovaknak is jobb volna, minthogy itt várnak
egy helyben. De nem tehetem mégsem, hacsak engedelmet nem kapok a