Apostol a Hódságon: Regény - 3

grófkisasszonytól. De kikérhetem tőle.
Jenő megrezzent.
– Micsoda grófkisasszony?
– Melania grófkisasszony! Mert hogy a Stubenthalék udvarán vagyok
szolgálatban. A grófkisasszony ott fest az akáczosban és ugyis csak
délutántájt hagyja abba… Ha akarja, megkérdezhetem tőle, hogy tehetek-é
egy utat addig.
– Nem, nem… köszönöm jó ember, de akkor majd csak inkább elmegyek
gyalogszerrel.
Odanézett az akáczos felé és az ágbogok között valóban egy karcsú
leányalakot látott, a mint vékony festőállvány előtt görnyed. Hiába is
akarta volna máskép, mégis csak hevesen dobogott a szive és elpirult az
arcza, a mint odanézett. Hisz’ ez a leány, a kit neki szántak feleségül
és van-e huszonnégyéves ifjú, a ki közömbös tudna maradni ilyenkor?
A grófkisasszony buzgón elmerülve pepecselt tovább a tenyérnyi tájképen
és nem is sejtette, hogy szemmel tartják. És ha látta volna is azt az
ifjut, a ki gyalogszerrel, porosan rójja az országutat és útszéli
vadvirágot tűzött a kalapja mellé, – vajjon megdobbant volna-e az ő
szive is? Megsejtette volna-e, hogy ez a poros legény a gazdag mátka, a
kinek számára arany kalitkában tartogatták eddig?
… Hanem azért sokért nem adta volna Jenő, ha arczát is láthatta volna a
leánynak. Dehát a grófkisasszony mozdulatlanul, háttal ült a tábori
széken és a ruhájából is csak annyi látszott, a mennyi a gallyak közül
kivillogott.
Jenő elköszönt a kocsistól, csak még egyszer alaposan elmagyaráztatta
magának, hogy merre tartson. A tanya egészen közel látszott már és nem
kellett attól félnie, hogy eltéveszti az utat. Innen is nagynak látszott
a tanya; inkább falu volt az, mint pusztai gazdaság.
A gyötrő szomjuság kioktatta, hogy miképen lehet átvágni a termőföldeken
és miképen lehet elsikkasztani az országut lomha kanyarulatait. Egy fél
órába se tellett és megtette azt az utat, a melyet a kocsis egy órainak
mondott.
Legelsőbb egy kis zsellér-házikóhoz ért. Nem sokat tétovázott, hanem
befordult a gazos udvarra, a melyet tüskekerités övezett és keresett
valakit, a ki egy pohár vizet adhatna neki. De néptelen volt az udvar,
csak két uradalmi ökör kérődzött az imént kikapált kukuriczahajtáson az
igásszekérbe fogva, a melyet alighanem ebédidőre hajtott be a mezőről a
béres.
Ha az ökrök itt vannak, a béres se lehet messze a jószágtól. Jenő
benyitott a kis kunyhó föstetlen ajtaján, de e pillanatban rémülten
hőkölt vissza.
Egyetlen szoba volt a kunyhó belseje; apró ablakai diófalombbal voltak
sűrűn beaggatva, hogy a nap és levegő be ne férközhessék. Az agyagos
pádimentumon baromfiak futkároztak, a nyitott tűzhelyen valami
félbemaradt kotyvalék párolgott és mintha ez a gyanus pára töltötte
volna be az egész szobát, oly fülledt, fullasztó volt a levegő.
Hárságyon, végigterített pokróczon, bolyhos subába burkolódzva kis beteg
gyerek feküdt nyögdécselve és a béres ott állott mellette, szalonnával
noszogatva:
– Ögyél, édös fiam, ögyél! Ettül erőhő’ kapsz!
A mint az ajtó nyilását hallotta, csak a kezével intett, hogy tegyék be
az ajtót. A friss levegőtől félt, pedig rekkenő kánikula volt odakünn.
Úgy őrizte ezt a dohos, romlott levegőt, mintha ez volna a beteg
egyetlen gyógyszere.
De Jenőnek nem is kellett a figyelmeztetés. Amugy is szivesen ugrott
vissza, ki a szabadba és ott várta meg, a míg a béres kiballagott hozzá.
Csak itt, a napfényen látszott, hogy mennyi fásult szomoruság van az
arczán. A kezében tartotta az ebédjét: a barna rozskenyeret és a darabka
szalonnát, a mi épen csak arra volt elég, hogy megizesítse a száraz
falatot. Jenő barátságosan köszöntötte, a zsellér mély dörmögéssel
viszonozta.
– Ez a Vajkayék pusztája?
– Ez.
– A tisztartói lak merre van?
– Majd elvezetem oda jó szívvel.
– Nem, nem, magam is odatalálok, ha megmutatja. Látom, hogy betege van.
– Az ám! A kis fiam. A harmadnapos hideg rázza szegénykét. Aztán ma
egész délelőtt magára maradt, mert nekem a mezőn volt dolgom, az anyját
pedig a tiszttartó úr udvarára rendelték be szolgálattételre.
– Hm! A tisztartó úr? Még bizony nagy uraság ám az a tiszttartó!
– Hát persze!…
– Nézze, nem adhatna egy pohár vizet? Gyalog jöttem messze útról, nagyon
eltikkadtam.
– Ha megvárna itt az úr, majd hoznék a kútról frisset. Ott a kút a
majorság udvarán.
– Akkor hát ne fáradjon, jó ember, majd megmerem magam. Csak menjen
vissza a betegéhez… De jó volna ám a gyereknek egy kis tyúkleves!
A zsellér elmosolyodott.
– Az ám! Tyúkleves! Meg pástétom!… Csak tyúk kéne hozzá, meg a ki főzze.
A többi együtt van már!!… Isten megáldja!
Még azt hitte a szegény, hogy csúfolkodnak vele és visszabújt a
kunyhójába. Jenő pedig a gazdasági épületek között a tiszttartói lakás
felé ballagott, a mely dupla tetejével, bádog díszeivel messze
kimagaslott.
Itt bezzeg már más világ járta. Az udvar valóságos park volt,
kacskaringós utakkal, a melyeket finom, folyamágyból idehozott porond
födött és virágágyakkal, a melyeket fehér nyirgallyakkal szegett körül a
kertész. A tiszttartói lakás földszintes kastély volt, széles
verandával, a melyet nagy vászonernyő tartott hűsen. Most pompás asztal
volt végigteritve rajta és nagy társaság ülte körül, mintha bankettet
tartottak volna. Tányérok, tálak, üvegek, poharak görnyedő bőségben
diszítették az asztalt és a hajduk, ünneplőbe öltözött fehércselédek még
egyre hordták föl az ujabb tálakat, ujabb palaczkokat… No, itt senki se
marad étlen-szomjan, annyi bizonyos.
Az asztalfőn, karosszékben méltóságteljesen hátradőlve ült a tiszttartó
úr. Az arcza csupa vidám bőség, csupa méltóság és csupa nyájas unszolás
volt. Jenő mindössze egyszer látta őt Budapesten, mikor a rendes évi
számadásokkal jelentkezett kihallgatásra édesatyjánál. De akkor
görnyedező, alázatos beamternek látszott és egy vonás se volt benne
ebből a hatalmas kényúrból. Hát persze olyankor, elszámolás idején,
nagyon kinos jelenetek játszódhattak le, mert ez volt az a birtok, a
mely sohsem jövedelmezett semmit, hanem még pénzbe kerűlt a föntartása.
Két ezer hold egy tagban! Oly buja föld, hogy cserjévé nől rajta a
vadszegfü, szamárkóró, keserülapu és mindenféle dudva. Valóságos
ős-paradicsom, a melynek minden lakója megelégedést találhatna itten. És
e földön éhezik a munkás, a ki a rögöt megműveli és haszon nélkül marad
a birtokos is!
A szomjúságáról is megfeledkezett Jenő, úgy elbámulta ezt a lakodalmat.
Majd hogy beléje nem botlott egy nevezetes férfiu, a ki
szemmelláthatólag maga is benyakalt már és nagy sebbel-lobbal sietett a
veranda felé.
Szurtos ember volt, nyilván a gazdasági kovácsmester, hanem most egész
más valamivel volt elfoglalva. Szurokképü czigánybanda élén haladt és
úgy rendelkezett, mint valami Napoleon.
– Ide bújjatok el fiuk, aztán mikor én intek, akkor kezdjétek rá. Aztán
ha valamelyik úr szónokol, rögtön hagyjátok abba és ha én azt kiáltom,
hogy: – Tuss! – akkor húzzatok tusst, így ni: trátrádá-trátrádátá!
Igazi hadvezér volt, a kinek mindenre volt gondja:
– Maris, Jutka, állítsatok ide az árnyékba asztalokat! Itt fognak
kártyázni az urak ebéd után… Hozzátok a jegesdézsákat, hogy behütsük a
bort… Anna, te pedig lódulj, hogy legyen fekete kávé elegendő!… Pista,
te hozd a szivarokat és a pipatóriumot!… Nini, hát ez kicsoda?
A tevékeny férfiu jól megbámulta Jenőt és hamarjába nem tudta, hogy
melyik klasszisba sorozza: vendégnek-é, vagy szolgálattévő személynek.
De a poros czipő, úgy látszik, megnyugtatta. Ez valami vándor diák lesz,
a milyen mindig akad az ilyen lakadáré szagára. Jókedvűen a vállára
ütött.
– Bibo-bibendium!… Ihatnánk, ugye, testvér!
– Nem, köszönöm…
– Ahá! Akkor hát éhesek vagyunk! No, gyerünk, gyerünk, aztán kapunk
valami harapnivalót. Ma mindenki jól él, ma lakodalom van!
– Ugyan! Kinek a lakodalma?
– Ejnye, testvér, hát azt se tudja? Látszik, hogy nem ide valósi! Ma van
a tiszttartó úr nevenapja! Együtt van az egész környék, három napig el
nem mozdul innen senki!… No hát csak menjünk, menjünk, testvér! Senkinek
se szabad éhen, szomjan elmenni ma innen. Ma ünnep van a világon!
– De én a tiszttartó úrral szeretnék beszélni!
– Tyü-tyü-tyü! Sokat kiván egyszerre testvér!… Hanem hát várjunk csak!
Majd én bejelentem! Hátha jókedvében találom.
A derék férfiu fölimbolygott a verendára és a tiszttartó úr előtt
megállott haptákban, már a mennyire az állapota megengedte:
– Nagyságos úr, jelentem alássan, egy mendikás diák vár odalent. A
nagyságos úrral szeretne beszélni!
– Diák? No hát csak vezesse ide, Küllő mester!
Jenő azalatt azon tűnődött, hogy nem jobb volna-é, ha visszatérne az ő
béreséhez és elkérné tőle a fele-rozskenyeret, fele-szalonnát és jól
megebédelne a nyomoruságából. De nem volt ideje se hozzá, hogy
elhatározásra jusson, a derék udvari kovács («udvari kovács»-nak hivta
magát mindig büszkén) már visszatért hozzá.
– No, testvér, hát most lesz bibendum unos-untig! Csak előre!
Föltuszkolta a verendára, odaállította a szegletbe.
– Jelentem alássan, ihol a diák!
A kövér ábrázatok, a melyekre már ráült a dús ebéd és a bor mámora, mind
feléje fordultak széles, bonhómiás vigyorgással és a tiszttartó úr
kedélyesen mondta:
– No, amicze, hát elő azzal a köszöntőnótával!
A vendégek mind hahotázva ismételték:
– Halljuk a nótát! Halljuk a nótát!
– De urak, legyünk hát csöndben, hadd kezdhesse el! – kiáltotta a
tiszttartó úr.
Nagy ügygyel-bajjal csönd lett végre. Az urak, asszonyságok mind kifelé
fordultak székükön, hogy annál jobban élvezhessék a nótát és a
tiszttartó úr méltóságteljes kézintéssel jelezte, hogy no most kezdheti
már.
Jenő egyet lépett előre és könnyedén megszólalt:
– Én ifjabb Vajkay Jenő vagyok, ennek a birtoknak a gazdája!…
… Hej, hogy fölugrott egyszerre a tiszttartó úr! És hogy kapta le a
kalapját Küllő mester! Az ostoba czigány ép akkor kezdett belé
rejtekhelyén a nótába.
A szegény kovács titkos lábrugásokkal intett, hogy hagyja már abba.
A tiszttartó úr oda sietett Jenőhöz és hebegve mondta:
– Nagyságos úr, tessék talán helyet foglalni… Sejtelmem se volt róla,
hogy…
Jenő hidegen szakította félbe:
– Nem akarom zavarni a mulatságot… Különben is, várnak már ebédre
másutt. Hanem majd egy óra mulva visszajövök. Fontos beszédem lesz
önnel.
… Visszament a béreséhez, a hol valóban akadt még rozskenyér és szalonna
az ő számára is. Oh, be izlett neki!… Nagyon éhes volt már.
A tiszttartó úr pedig lázasan rendezkedett. A vendégek mind kocsira
ültek és mentek ki-merrefelé. A nagy asztalt szétszedték hamarosan a
verandáról és mikor a jeges dézsákat meglátta az árnyékban, a mint ódon
borospalaczkok bóbiskoltak benne, ráförmedt a kovácsmesterre:
– Hát ezt miért tétette kend ide?
– De hisz’ a nagyságos úr maga parancsolta ma reggel!
– Micsoda? Kend még felesel is? Kend el van bocsájtva! Mehet kend, a
merre akar!
A derék majszter elszontyolodva oldalgott el és csak a mikor már jó
messze volt, akkor fordult vissza, dühösen dörmögve:
– El vagyok bocsájtva?… De kend is el lesz nemsokára!


VII.
Gróf Stubenthal Sigfried ott élt birtokán, a letevéri kastélyban. Ez
volt a vezeklése ifjúkori bűneiért.
Örökké nevető arczú, csinos férfi volt. Szikár, szinte suhancz-szerű
termetével, egészséges piros arczával és apró szőkés-fehér bajuszával
olyan volt, mint egy húsz éves ifjú. Bizony, senki sem hitte volna róla,
hogy már nagyleányos apa és azonkívül Európaszerte népszerű világfi volt
a múltban.
Gáláns kalandjaival, a melyekről a kontinens valamennyi ujsága
megemlékezett már legénykorában, annyi adósságot halmozott a birtokára,
hogy kénytelen volt megházasodni. A házasság nyugalmas erényei iránt
ugyan nem érzett valami nagy hajlandóságot, de megvigasztalta magát
azzal, hogy az ő köreiben a legtöbb példa szerint a házasság nem bénítja
meg a legényélet pajzán szabadságát.
De bárha felesége gazdag leány volt is, mégsem érdekházasságot kötött.
Szerette a feleségét, csakhogy persze a maga módja szerint. Oly
hódolatteljes volt irányában, mint valami középkori lovag, néha pedig
oly vidám, oly tréfázó kedvü, mintha egyetlenegy életczélja lett volna:
hogy a feleségét mulattassa.
Csakhogy ez erényeivel vajmi ritkán tündökölhetett, mert a házasság nem
akadályozta meg őt abban, hogy régi kósza életét ne folytassa. Párisnak,
Londonnak, Nizzának és Rómának jól ismert köreit ezután is épúgy
fölkereste, mint annak előtte és mikor a felesége kijelentette, hogy nem
hajlandó e kóborlásaiban társúl szegődni hozzá, ezt is udvarias
megnyugvással vette tudomásul. Elvégre, ha a grófné nem kedveli az
utazást, valóban jobban teszi, ha odahaza keres szórakozást magának. Az
emberek nem arra valók, hogy egymást zavarják a mulatságukban. – Chacun
à son goût!
A grófné, a ki erdélyi mágnáscsaládban született, sehogysem tudta ugyan
megérteni ezt a tulságosan nagyvilági felfogást, de belenyugodott, mert
férjét szerette és meg volt győződve róla, hogy ez ide-oda
utazgatásokban semmi bünös szenvedélyek, vagy kedvtelések nem rejlenek.
Aztán meg nem is akarta fölzaklatni rendes családi tűzhelyét, hogy annál
nyugodtabban szentelhesse életét kis leánya neveltetésének.
Egyszer azonban nagyon kínos eset zavarta meg ezt a laza, de mégis
nyugalmas egyetértést.
A párisi ujságok és utánok az egész világsajtó egy óriási, szinte
legendás nagyságú kártya-ütközet leirását közölte, a mely egy párisi
klubban folyt le egy amerikai milliárdos és egy magyar gróf között. Az
ütközet azzal végződött, hogy a magyar gróf négy milliót vesztett.
Ez a magyar gróf: Stubenthal Sigfried volt. Ő ugyan magyarországi
fogalmak szerint valóban dúsgazdag ember volt, de az amerikai
milliárdos, a kinek egy évi jövedelme is nagyobb volt, mint a gróf egész
vagyona, bizonyára meghökkent volna, ha megtudta volna, hogy ez a négy
milliós veszteség tragikus csapás volt ellenfelére. De nem is sejthette,
mert a gróf kissé sápadtan és fáradtan ugyan, de gondtalanul mosolyogva
fogott vele kezet és könnyedén mondta:
– Majd a pénztárosom elintézi az ügyet… De mindenesetre kérek két heti
haladékot.
A párisi ujságok úgy írtak ez esetről, mint valami pajkos pikantériáról,
de a magyar ujságok akkor sem irtak volna bővebben, jajveszékelőbben, ha
a mohácsi ütközetről kellett volna megemlékezniök. Dörgedelmes
vezérczikkekben siratták a nemzeti vagyon bűnös pusztulását és mikor a
gróf hazajött, hogy valamiképen összetoborozza a szörnyű nagy summát,
megrohanták a riporterek, a kik minden lépéséről híven beszámoltak
másnap a publikumnak.
Bármily könnyelműen fogta is föl az életet a gróf egyébként, ezúttal
komolyan megijedt a saját helyzetétől. Egész kis vállalatok keletkeztek
hamarjában, hogy kiaknázzák az ő pénzszükségét és egész nap más és más
pénzügynökök keresték föl hotel-szobájában. De akármelyikkel tárgyalt
is, az eredmény mindig az volt, hogy a pénzt ugyan megkapja, de neki
semmije sem marad az operáczió után.
Egy délután épen két ilyen ügynökkel tárgyalt, a kik egész árkusokat
telefirkáltak bonyodalmas számításaikkal, mikor kopogtattak az ajtón. A
gróf, a ki megtörve, apatikus fáradtsággal hevert a kanapéján, azt
hitte, hogy az inasa, vagy a hotel-pinczér, tehát föl sem kelt fektéből.
A felesége lépett be a szobába. Egy pillanatra végignézett az idegen
arczokon, aztán derűsen mondta:
– Jónapot, Sigfried!
A grófot e derűs hang még jobban meglepte, mint a felesége látogatása.
Odaszaladt, kezet csókolt neki és egy hosszú, szomorú pillantással egész
védőbeszédét elmondotta. De a grófné derűsen folytatta:
– Ha szabad kérdeznem, ezek az urak, nemde, pénzkölcsönt ajánlanak?
A gróf fejét lehajtva rebegte:
– Igen, grófné.
A grófné most az ügynökökhöz fordult és továbbra is derűs hangon
folytatta:
– Pedig a kölcsönügy most már teljesen tárgytalan. Férjem, a gróf ugyan
kimélni akart engem és valószinűleg ezért nem fordult
jószágigazgatójához pénzért. De a pénz rendelkezésére áll és így az önök
közbenjárására nincs szükség.
A két ügynök savanyú arczczal távozott és még furfangos számításaikat is
az asztalon felejtették. A gróf pedig ámulva, megmeredve állott egy
helyében. A grófné kiszólt az ajtón:
– Igazgató úr!
Jószágigazgatója, a ki idáig kisérte, künn állott a folyosón. A grófné
ura karjába csimpaszkodott, mint egy szerelmes, két hetes asszonyka és
hátraszólt elmenőben:
– Igazgató úr, kérem, gondoskodjék róla, hogy holnap egy kis nyilatkozat
jelenjék meg az ujságokban, hogy férjemnek voltak ugyan _némi_
kártya-differencziái, de azokat a maga erejéből kiegyenlítette és nem
tűri, hogy az ő magánkedvteléseit a nyilvánosság előtt szellőztessék.
Aztán vidáman mondta az urának:
– Nos, ha úgy tetszik, uram, most mehetünk.
Nyitott kocsival várta a kapuban és mint ifjú szerelmes pár, úgy ültek
beléje. Végig kocsiztak az egész városon, vígan nevetgélve és látszólag
észre sem vették, a mint egyesek meglepődve néztek utánuk:
– Nini! Hát ezek nem váltak el?
Olyan volt az útjuk, mint a diadal-menet és a gróf úgy érezte magát,
mintha csúf, poshadt levegőjű barlangból szabadúl volna ki a friss
levegőre.
Még ez este haza utaztak Letevérre és itt egyszerre eltünt a grófné
arczáról a derű, mintha egy titkos kéz törölte volna le. Komolyan
mondta:
– Mikor az ujságban azt a csúnya affért olvastam, legelső gondolatom az
volt, hogy a Stubenthal nevet, leányunk nevét kell megmentenem.
Elutaztam hát atyámhoz és az ő segítségével előteremtettem a pénzt a
föld alól is. De vedd szóról-szóra, a mit mondok: a föld alól is!
Sok-sok év termése nem lesz a miénk, a mi most még a föld mélyében
rejtőzik. Leányunk neve meg van tehát már mentve, de most leányunk
vagyonát kell megmentenünk. Önnek, uram, csak egy negativ föladata lesz
e munkában: föl kell hagynia eddigi életmódjával és itt kell élnie,
családja körében… Jól tudom, hogy önnek sulyos áldozat ez a változás, de
meg kell hoznia!
A gróf meghatott áradozással felelte:
– Grófné! Rendelkezzék velem! Egész életem az öné!
A grófné megölelte férjét és szomoruan sóhajtotta:
– Óh, ha ezt komolyan mondta volna!
De Stubenthal gavallér ember volt, a ki ha mondta, meg is tartotta a
szavát. Hanem azért a tanyai életben is megmaradt kifogástalan
világfinak és úgy élt, mintha csak Párisban élt volna.
Déltájban kikocsizott a «Bois»-ba, vagyis a közeli akáczosba, aztán
mikor hazajött, átöltözött frakkba, mintha az Opera előadására menne.
Vacsora után pedig kocsit küldött a faluba a plébánosért és a jegyzőért,
hogy kártyázzanak vele. Ő ugyan erőnek-erejével azt akarta volna, hogy
hajnalig maradjanak fönn vele, de a derék emberek, a kik a tyúkokkal
keltek, már a második éjszakán kidőltek. Tíz órakor vissza adta hát
nékik szabadságukat, de ő maga kiment a parkba (mint a hogy régente a
Folies Bergère páholyába ült be) és hallgatta a denevéreket, baglyokat
és a természet többi éjjeli életet élő chansonettejeit.
Egyébként volt neki komoly foglalkozása is napközben: tanítómestere,
barátja, lovagja volt leányának, Melanie grófnőnek. A mit Melanie missz
Kettytől el nem sajátított a nyelvtudományokban, azt Stubenthal pótolta.
Azonkívül ügyes mestere volt a festésben, lovaglásban és más edző
sportokban.
Mikor Melanie tizennyolczadik évébe lépett, anyja elhatározta, hogy
Párisba viszi néhány hétre, világot látni. A gróf boldogan kiáltott föl:
– Majd én fogom kalauzolni! ohó, én úgy ismerem Párist, mint a
tenyeremet!
Óh, mily lázasan dobbant meg a szive, mikor hosszú, hosszú évek multán
újra a párisi aszfaltot érezte a talpa alatt. De másnap, mikor a
türelmetlen Melanie unszolására már kora délelőtt elindultak a hotelből,
hogy megnézzék a várost, kiderült, hogy a gróf nappali világítás mellett
épenséggel nem ismeri Párist. Az előkelőbb klubbokat, a rejtettebb
mulatóhelyeket, párisi speczialitásokat tényleg kitünően ismerte,
ellenben mikor leánya a Luxembourg-múzeum felől kérdezősködött, a gróf
zavartan mosolyogta:
– Hm! Ez valóban kikerülte a figyelmemet.
Ezután le is mondott arról, hogy ő kalauzolja a leányát, szótlanul
követte hát a melléjük szegődött útmutatót és mélabus megadással járta
végig a múzeumokat.
Ezért aztán néhány hét múlva, mikor visszatértek Letevérre, őszinte
örömmel dicsekedhetett el feleségének:
– Nem is képzeli, mennyire boldog vagyok, hogy ott hagyhattam Párist!…
Sohasem hittem volna, hogy ennyire el tudjak szokni Páristól!
… A mikor meghallotta, hogy Vajkay Jenő, Vajk-puszta új gazdája oda
költözött a szomszédságukba, egészen ujjászületett a jókedvtől. Végre
hát társaságbeli ember lesz a közelében és még hozzá olyan valaki, a ki
a veje is lesz! Egész programmot dolgozott ki, hogy hogyan fognak ők
élni ezután és a nap minden órájában izgatottan várta az új szomszéd
kötelező látogatását.
De napról-napra csüggedtebb, szomorúbb lett. Az új szomszéd nemcsak hogy
a megszokott látogatását mulasztotta el, de olyan hirek érkeztek róla, a
melyek ugyancsak elvették a gróf kedvét a jövő programmjától. E hirek
ugyanis arról beszéltek, hogy az új gazda teljesen különcz ember, csak a
gazdaságáért él-hal és egyáltalán semmit se követ a társaságbeli emberek
életmódjából.
Egy nap azonban busás kárpótlása érkezett. Vajkay Béla jött el hozzá
látogatóba és a gróf ezt még jobban szerette, mert Béla teljesen az ő
kedve szerint való ember volt: vidám, mulatós és járatos az előkelő
világ aktuális pletykáiban. Nem is engedte el maga mellől egész nap és
olvadékony gyönyörűséggel hallgatta Béla fecsegését.
Este aztán, vacsora közben Béla nevetve mondta:
– Apropos! Az öcsémet is meg fogom látogatni holnap. A kaszinóban
roppant mulatságos dolgokat beszélnek róla.
A gróf érdeklődve neszelt:
– Mit? Ugyan mit?
– Hogy Tolsztojánus lett belőle, fölcsapott paraszt-remetének. Mezítláb
jár, maga varrja a ruháit és a munkásainak a bibliát olvassa föl a
mezőn, a mig aratnak!
– A bibliát? Hahaha! Nagyon jó! Nagyon jó! És még mit beszélnek?
– Azt is beszélik, hogy már egy elvtársnője is akadt, feleség, de persze
csak tolsztojánus értelemben, a ki…
Melanie grófnő piros arczczal állott föl az asztal mellől és fojtott
haraggal szólott közbe:
– Bocsáss meg, Béla, de légy szives a folytatását akkora halasztani, ha
eltávoztam!
Béla gúnyosan nézett az unokanővére szemébe.
– Ah! Úgy látszik, érzékeny húrokat érintettem!…
– Csak az a véleményem, hogy az élczelődés legkönnyebb fajtája
valótlanságokat gyártani a távollévőkről!… Jó éjszakát!
Melanie valósággal kifutott a szobából, édes apja őszinte
megbotránkozására, a ki csak az illem megsértését látta ebben. Béla
kínosan mosolyogva hebegte:
– Ha tudtam volna, hogy…
A grófné szárazon szakította félbe:
– Tévedsz. Melanie még nem is látta soha és még csak rokonszevvel sincs
iránta. De azzal sértetted meg, hogy olyan témáról kezdtél beszélni, a
mihez igazán nem szükséges a leányok jelenléte!…


VIII.
Este van, a tanya világában kihalt már az élet. A cséplés ideje most
van, kemény munkában telik el a nap, este azért oly mélységes a
nyugalom.
Mindenki aludni tért már a környéken, csak Jenő van ébren. Neki ilyenkor
kezdődik a második élete. Nappal a por belepi, a napsugár elégeti, a
mint ott áll a mezőn, vagy a szérün. Hanem estére megfürdik szépen,
megeszi jóizűen az egyszerű vacsorát, aztán kiül a verandára, a hol már
várja a nagy halom újság, folyóirat, levél, a mi a világ minden részéből
özönlik hozzá.
Az ördöngős betűk csodát tesznek itten: a csöndes pusztai magányt
hatalmas, sürített világgá varázsolják, melyben nagy elmék munkálkodnak
örökös forrongással; egyetlen gépezet az egész világ, a melynek az
emberi agy a lendítő ereje. Trópikus dél és fagyos éjszak megsemmisülve
olvad össze itten, itt elenyésznek az emberi különbségek, e világba
mindenki beléphet akárhol és akármikor.
De most föl sem bontja Jenő a folyóiratok burkait. A lámpát oda igazítja
maga mellé és levélirásba kezd. A pedáns emberek szokása szerint
legelsőbben a czímzést irja meg: az ő régi, bölcs professzorának,
barátjának, Winter tanárnak ir levelet.
«Kedves professzor úr!
Egy esztendeje már, hogy itt élek e félreeső, csöndes tanyán és nem húz
el innen semmiféle vágyódás, hacsak az nem, hogy olykor ne holt
betükben, hanem eleven szóval beszélhessek az én tudós
tanítómesteremmel, mintaképemmel, a kinek útmutatásait soha el nem
felejtem.
A «tanya» kétezer holdas termékeny föld közepén áll. Egy fatornáczos,
hosszú földszintes ház az én lakásom; előtte kert van, a kert végén
pedig a gazdatisztek lakásai. Ezután a gazdasági épületek következnek, a
melyek most még nyomorúságosak. Vályogból épült, düledező istállók, a
melyekben a béresek is laknak, és korhadt csűrök, magtárak, szérűk.
Ime, ez az én mostani világom, de már tisztán látom, hogy mint fog ez
átalakulni, ha híven követni fogom az ön tanításait.
Bárha gazdag ez a föld, mégis az emberi nyomorúság képe fogadja rajta az
embert mostan. A nép apró kunyhókban lakik és olyan eledellel él, melyet
az önök országában a koldus is visszautasítana. Ennek pedig az az oka,
hogy a munkabiró emberek is csak a legdurvább mezei munkában kapnak
keresetet és az esztendő túlnyomó részében tétlenűl tengődnek. A föld
még mindig az ősi formák szerint műveltetik és javainak túlnyomó része
kifejtetlenül marad.
Ám ez állapotok gyorsan át fognak alakulni.
A birtokot húszholdas parczellákba daraboltam és bérbe adtam a
zselléreknek, a kiknek a földmívelés hagyományos foglalkozásuk, de
eddigelé mégsem boldogulhattak soha, mert be kellett érniök a gyéren
fizető napszámos munkával.
Most én vagyok a tőkés nagy-vállalkozó köztük, a ki a tőkém kamataiból
élek, ők meg maguk tartják kezökben a boldogulásukat. Természetes, hogy
a tőkésnek nemcsak az a kötelessége, hogy tőkéjét a munka rendelkezésére
bocsássa, hanem tanítson, irányítson és új útakat törjön a termelés
számára. Lassanként átvezetem a népet az intenziv gazdálkodásra,
megtanítom őket a mezőgazdasági ipar könnyebb ágaira, a melyekkel
terményeik értékét növelhetik, és megtanítom őket háziiparra, a melylyel
a mezei munka szünetelésében is értékesíthetik munkaerejüket. Azonkivül
közraktárat létesítettem, a mely beváltja terményeiket és kamatmentes
előleget is ád vetésükre.
De, sajnos, mindez nem elég. E nép műveletlen és így igénytelen is. Már
pedig az igénytelenség a tunyaság forrása. E népet tanítani kell, hogy
igényei legyenek és aztán tanítani kell, hogy ez igényeiért küzdeni
tudjon.
E munkámban hatalmas segítőtársam Pór Albert, a kinek gazdag lelkét ön
ismertette meg velem. Ő most leányával együtt itt lakik és a nép már is
úgy imádja őt, mintha atyja volna. Vasárnaponként valamennyien kedvvel
gyülekeznek köréje és áhítattal hallgatják őt, míg leánya az
asszonyoknak és gyermekeknek jólelkű tanítója.
Különben Pór Alberttel összegyüjtjük és közös munkába foglaljuk minden
szerzett tapasztalatunkat és megfigyelésünket, a melyekből
megállapíthatjuk majd, hogy a szocziális teóriák mily mértékben és mily
eredménynyel alkalmazhatók a mi viszonyainkra. És hogy erről hazám
összes nagybirtokosai értesülhessenek, folyóiratot csinálunk, a melyet
havonta elküldünk nekik.
Ime, serény munkában telnek itt a napok és a boldog megnyugvás sem
maradna el, ha ön, kedves tanár úr, egyszer rászánná magát a hosszú útra
és személyesen győződnék meg róla, hogy most sem vagyok roszabb
tanítványa, mint az egyetemen voltam.
Addig is maradok tisztelő tanítványa és híve
_Vajkay Jenő_.»

Éjfélre jár már az idő; messze környéken kialudt minden világosság, csak
a szárnyépületben, a melyben Pór Albert lakik a leányával, dereng még a
lámpafény. Holnap vasárnap lesz, most hát nincs okuk, hogy a tyúkokkal
feküdjenek; majd alhatnak holnap reggel eleget. A szent vasárnapnak
úgyis ez a legnagyobb mulatsága a tanyán.
Az ablak csipkefüggönyei mögött mintha ülne is valaki. Bizonyosan a
leány mereng ott az éjszakába. És Jenő azt is tudja biztosan, merre
szállanak az ábrándjai.