A peleskei notárius: Bohózat három szakaszban négy felvonással - 3

vág, de a biztost találja.)
Biztos (Zajtayt földhöz vágva.)
Hát még itt is van haramja? Ragadjátok meg!
Zajtay (felugrik).
Egek ura! a haramják kezéből kiszabadúltam, s most az igazság szolgái
akarnak elfogni.
Biztos.
Bocsássátok el, hisz ez a peleskei notárius.
Zajtay.
Az vagyok; ah de csak most látom, hogy mi ismerősök vagyunk
Debreczenből.
Biztos.
Hogy a manóba került ide?
Zajtay.
Balsorsom a haramják közé hozott, s ezen vén boszorkány, ki innen
kiugrott, elhiteté velök, hogy szándékom volt őket elárulni; azok
felakasztanak, ha commissárius úr nem jő, s azért akartam a banya fejét
leszelni.
Biztos.
De kardja szerencsére éles, mint kapanyél. Hanem, ha tetszik, most
bízvást utazhatik tovább, mert a zsiványok elszélyedtek.
Zajtay.
Megyek is, mert az éjtszaka Tiszafüreden akarok hálni. (Kardját felköti,
s írószereit helyre teszi.) Köszönöm a segedelmet, az Isten áldja meg.
Biztos.
Elkísérem egy darabig! (Mind el.)
VÁLTOZÁS.
(Pusztahely Hortobágyon; hátúl tűzön bogrács; távolról dudaszó hallik,
nemsokára föllépnek.)

Hatodik jelenet.
_Botos. Bojtárok._
Botos.
Kész-e már a gulyáshús?
Bojtár.
Mindjárt kész lesz.
Botos.
Marczi, ma te vagy a szakács! mi üljünk s pihenjünk, míg az étel készen
lesz. (Leül, s vele néhány, s mások a tűz és bogrács körűl forgolódnak.)
De Marczi, jól főzz, a ki emberséged van!
Bojtár.
Olyan piros lesz, mint a rózsa, s olyan édes, mint a babám csókja.
Botos (kifelé nézve).
Nézzétek, vendéget kapunk, egy lovas tart erre!
Első bojtár.
Huszárnak látszik.
Második bojtár.
Mentés ugyan és kardos, de csákója nincs.
Harmadik bojtár.
Kalapja mellett igen sovány a bokréta.
Botos.
Ni – ni – a kukoriczából három bika támad ellene.
Első bojtár.
Jaj szegénynek, ha elérik!
Második bojtár.
Ő fut, a bikák nyomában vannak –
Első bojtár.
Mindjárt felöklelik.
Zajtay (kívül).
Segítség! Seregeknek ura! – Segítség!
Botos.
Siessünk segíteni, mert szörnyet hal! Uszítsátok a kutyákat. (Mind
gyorsan el.)

Hetedik jelenet.
_Zajtay. Előbbiek._ (Nem sokára visszajönnek. Botos és egy bojtár
vezetik az elréműlt Zajtayt.)
Botos.
Kössétek pányvára a lovat. (Zajtayhoz) Üljön le a bundára! (Leülteti.)
Lett-e valami baja? Beszélni sem tud ijedtében! van-e baja?
Zajtay.
Hogy ne volna! Azok az átkozott bikák a lelkemet is majd kiszorították!
boszorkányság!
Botos.
Biz’ uram az nem boszorkányság; igen is természetes, hogy a bikák űzőbe
vették.
Zajtay.
Kend nem tudja, engem egy boszorkány üldöz: az átkozott Dorka.
Botos (a bojtárokhoz).
Szegénynek rémültében még az esze is elment! – Mit álmodik
boszorkányokról, hiszen bikák üldözték.
Zajtay.
De legalább az egyik bika boszorkány volt.
Botos.
No hagyjuk abban! igyék egy pár kortyot ebből a juhászorvosságból:
bizonyára jobban lesz. (Kobakot nyújt.)
Zajtay (iszik).
Szinte érzem, hogy melegíti véremet! mindjárt jobban vagyok. (Testét
megnézi.) Hála Istennek, épen maradtam; egy csontocskám sem veszett el,
s már magamhoz térek.
Botos.
Csak nyugodjék! kevés percz múlva egészen helyén lesz!
Zajtay.
Hála Istennek! már annyira jól érzem magamat, hogy illendően
megköszönhetem a barátságát.
Botos.
Soh’se bántsa bíz’ azt!
Zajtay (feláll).
Drága juhász bácsim, és Hypocratesem! Te nagy bölcsességű kedves
Socratesem! Én vitéz Hectorom, hív Gánimédesem –
Botos.
Hagyjon fel vele; hiszen nem tudok én diákúl, s azon szenteket még az
apám sem ismerte.
Zajtay.
Bácsi, azt tudom, hogy kend nem tud diákul; de én notárius vagyok, hát
diákosan illik köszönnöm, s azért ha kendnek valaha processusa lesz,
csak folyamodjék hozzám, mindig fogok mellette allegálni, hívebb
prokurátorra nem is akad.
Botos.
Nincs szükségem reá! Nekem csak a farkasokkal van processusom s azt
rendesen hat örvös prókátorom végzi el! nem látta, mik a bikákat
megszalasztották? Aztán kötelesség volt segíteni, midőn nagy uramat
olyan veszedelemben láttuk.
Bojtár.
Megfőtt a gulyáshús.
Botos.
Ide vele.
(Bojtár leveszi a bográcsot és megrázván a földre teszi; mind
körülülik.)
Botos.
Notárius uram, tessék.
Zajtay.
Jó appetitust kívánok.
Botos.
Köszönjük – itt a kenyér.
Zajtay.
Hozzák ide kulacsomat nyeregkápámból. (Bojtár elmegy.) Jóféle diószegi
van benne.
Botos.
Hiba lett volna, ha azon átkozott bikák kárt tettek volna notárius
urban.
(Bojtár visszajő a kulacscsal. Zajtay Botosnak adja.)
Zajtay.
Gazd’ uram, kezdje meg, s járassa sorban.
Botos.
Notárius uram egészségiért! (Iszik.)
Zajtay.
És további barátságért!
Botos.
Adja Isten! (A kulacsot átadja; isznak.)
Zajtay.
Juhász bácsi, köszönöm az ebédet és a segedelmet. Ma még Tisza-Füredre
szándékozom.
Botos.
Ne siessünk! oda korán elérhet.
Zajtay.
Az Isten éltesse hív Herkulesemet, ki a bikától megmenté éltemet.
(Iszik.)
Botos (körülnéz).
Hiszen nincs itt az az úri ember!
Zajtay.
Kend az, juhász bácsi.
Botos.
Már mondtam, hogy nem tudok diákul. – De most legyünk vígan az ijedés
után. Rajta dudás, fújd. (Dudálnak.)
Kar.
Hortobágyi pusztán fúj a szél,
Juhász legény búsan útra kél,
Hová lett a nyája? eladta,
Hová lett a kedve? elhagyta!
S hajh nyájadat miért adtad el?
Nekem már a földön mi sem kell;
S juhász legény kedved hová lett?
Rózsám hívségével elveszett.
S Isten hozzád puszta, s pajtások,
Furulyámat már nem halljátok,
S hortobágyi pusztán fúj a szél,
Juhász legény búsan útra kél.
Botos.
Nem úgy! Ez igen szomorú; vígabbat!
Kar.
Juhász legény hosszú útjában
Szomjúságot érez torkában;
Szomjas és szerelmes, két gonosz,
Magában is mindegyike rosz.
S betér a kardacsi csárdába,
Nagyot iszik ottan bújába,
S mint itczét-itczére ürített,
Szomja és szerelme elveszett.
Zajtay.
Gazd’ uram! én ezerszer köszönöm a vendégséget! a nap mélyen áll,
indulnom kell!
Botos.
Jőjön notárius uram, hadd nyergeljük fel lovát. (A bojtárok holmijokat
felszednek; mind el.)
VÁLTOZÁS.
(Helységháza Tisza-Füreden. Szoba.)

Nyolczadik jelenet.
_Bíró. Dorka._
Bíró.
Itt kell kendnek gazdasszonykodni; de emberül viselje ám magát, azt
mondom.
Dorka.
Meg lesz elégedve, bíró uram!
Bíró.
Nekem most el kell mennem, de ha míg oda leszek, becsületes vendég
találna jönni, illendően fogadja kend, azt mondom.
Dorka.
Meglesz.
Bíró.
De el ne feledjen kend semmit, azt mondom. (El.)
Dorka.
Magam is vendéget várok! Csak reám kell bízni, miként fogadjam. – – De
már lépteket hallok. Talán ő.

Kilenczedik jelenet.
_Zajtay. Dorka._
Zajtay.
Adjon Isten jó napot, anyjok. (Félre.) Először is vénasszonyt látok; ez
nem jót jelent.
Dorka.
Hozta Isten az urat.
Zajtay.
Én útazó notárius létemre a városházát kerestem fel. Kaphatok-é szállást
az éjtszakára?
Dorka.
Minden esetre!
Zajtay.
S istállót a lovamnak?
Dorka.
Mindent elrendelek, csak várjon egy kicsit! (Félre.) Várj, hiszen majd
küldök én mindjárt executiót a nyakadra. (Fenn.) Tüstént visszajövök.
(El.)
Zajtay.
Vércseszemű banya, úgy néz reám, mintha meg akarna igézni! Csak újra
bajom ne legyen, mert ma már Mathuzsálem egész életére eleget
szenvedtem! (Kívülről a vasas németek kurjongásai és lármája hallik.)
Micsoda fatális lárma ez? hah! – mintha egy sáskasereg jőne!

Tizedik jelenet.
_Vasas németek_ (ujjongva rohannak be muzsikával). _Zajtay_.
Első vasas.
Ki vagyik kent?
Második vasas.
Komiszár! komiszár! megvanni penna a kalap.
Mind.
Komiszár! komiszár! (Rángatják.)
Harmadik vasas.
Verdammter kherl! ha katona megenni kis tukhus, kent mindjárt sok excess
a papiros tenni. (Rángatja.)
Negyedik vasas.
Osztán mikor kent elmenni a combutus csinálik, meglenni sok fizess.
Zajtay.
Katona uraim!
Ötödik vasas.
Hallkatni, kuthja lerki, Spitzbub! kent azt úgy csinálik, azért én az
enim kart kent fejét levágik. (Kardot rántanak.)
Zajtay.
Az Istenért! nem vagyok én komissárius!
Első vasas.
Ha többé komiszár más falu meglátik, mek nem fog mondani több katona
excess.
Zajtay.
Nem mondok én semmit.

Tizenegyedik jelenet.
_Előbbiek. Bíró._
Bíró.
Katona uraim, mit csinálnak?
Első vasas.
Mink ez a komiszár egy kicsit megölni.
Bíró.
Az Istenért, hisz ez nem kommissárius. (Félre.) Nem ismerem, de hazudnom
kell valamit, különben megölik. (Fenn.) Uraim, ez a poroszlói kántor, én
jól ismerem.
Második vasas.
Kántor? Nem komiszár? No szo betukik az enim kard.
Zajtay.
Köszönöm kendnek, akárki legyen.
Harmadik vasas.
No, mi nem fok többé nat haragszik csinálni –
Negyedik vasas.
Mek van kent kántor? alszo szép ének – kántikálni.
Zajtay.
Uraim, nem tudok én énekelni.
Ötödik vasas.
Ha énekel nem csinál, mindjárt priglit atni.
Zajtay.
Megijedtem a kendtek pallosától, rosszúl lettem.
Bíró.
Úgy megkínozták a katona urak, hogy lehetetlen neki énekelni.
Első vasas.
Potz tausend szapperment, ma katona kántor lusztig mek kel lenni.
Zajtay.
De nem tudok énekelni.
Második vasas.
Donnerwetter, ha kent nem énekelni, ezer ertek mindjárt elvinni kent.
(Kardjaikhoz nyúlnak.)
Bíró (félre).
De már látom a káplárért kell mennem. (El.)
Zajtay.
Az Istenért, ne bántsanak! inkább megpróbálom! «Seregeknek ura!»
Első vasas.
Az nem szép, más nóta!
Zajtay (énekel).
«Fölemelé Kádár szemeit az égre –»
Második vasas.
Az is nem szép. – Énekelni kent magáról.
Zajtay.
Nem tudok én magamról semmit.
Harmadik vasas.
Muszszain! Muszszain énekelni!
Zajtay.
De ha nem tudok mást.
Mind.
Hát kend még is komiszár?
Kar.
Rajta a spiont apróra
Vagdaljuk le,
Kardunk éle a hasába
Forduljon be.
Rajta, rajta hát vitézek!
Porba vele!
Zajtay (asztal alá akar bújni s énekel).
Jaj vitéz uraim, kérem irgalmazzanak. (Vasasok előhurczolják.)
Kar.
Véres bosszút állunk mostan
A tollrágón!
Csak hamar add koponyádat,
Mert levágom.
Nosza készülj a halálra,
Nincsen pardon.
Zajtay.
Jaj meghalni, Budavárát csak nem láthatom,
Énekelek és megmondom nevem és lakom.
Tekintetes nemes
Szathmár vármegyében,
A kecsegés Szamos
Kar.
Jobban kiáltson!
Zajtay.
Víznek lementében,
Lakásom én nékem
Van Nagy-Peleskében.
Kar.
Ez tetszik nekünk!
Zajtay.
Kántor nem vagyok én,
Notárius vagyok én
Ennek helységében.
Kar.
Hazudsz, kántor vagy;
Hát mit csinálsz itt?
Zajtay.
Híres Budavárát
Még soha nem láttam,
Krónikában róla
Kar.
Miért állasz görbén?
Zajtay.
Már sokat olvastam,
Azt hogy megláthassam
Mindenkor kívántam,
El is tökéllettem,
Magamban föltettem
Oda tenni útam
Első vasas.
Hej lusztig, kántor tánczolni.
Zajtay (vonakodik).
Életemben sem tánczoltam.
Második vasas.
Muszszáin, húzni czigány! (Czigányok muzsikálnak, s a vasasok Zajtayt
tánczba ragadják).
Zajtay.
Uram, összetörik csontom, lábam.
Mind.
Hopp, hopp, lusztig. (Tánczolnak.)

Tizenkettedik jelenet.
_Káplár. Előbbiek._
Káplár.
Hát ez a rend? Tüstént lóduljatok haza!
Mind.
Káplár úr, káplár úr. (Mind elfutnak.)


HARMADIK SZAKASZ. BUDAPEST.
_(Két felvonásban.)_
Személyek:
_Zajtay István_, peleskei notárius.
_Sándor_, fia.
_Hopfen_, serfőző.
_Fanni_, lánya.
_Nina_, szobalánya.
_Hermann_, Fanni jegyese.
_Baczur Gazsi_.
_Halmi, Savi, Keserü, Édes, Kecsei_, pesti ifjak.
_Sebestyén_, serfőző legény.
_Roth, Braun, Schwartz_, polgárok.
Kávés.
Fogadós.
Pinczér.
Szinházi rendező.
_Othello_.
_Desdemona_.
_Tóti Dorka_.
_Sötétség királynéja_.
Ifjak. Lyányok. Pinczérek. Őrök. Szellemek.
ELSŐ FELVONÁS.
(Pest. Kerepesi út a magyar színház előtt, emberek járnak a szinen át.)

Első jelenet.
_Zajtay_ (lóháton). Később _Gazsi_. _Szolga_.
Zajtay.
Pestre hát elérkezém már,
Annyi kín után,
Tolvajok, bikák üzének,
Hortobágy sikán;
Hah! de látom Budavárát,
Mátyás király palotáját,
Elfeledve minden bajt.
Szörnyüen tánczoltatának
Vasas németek,
Majd apróra szabdalának,
Majd megöltenek;
Hah! de látom Budavárát,
Mátyás király palotáját,
Elfeledve minden bajt.
Itt vagyok, hála Istennek, annyi fatalitás után! Ni ni, ez jurátus
barátom. (Leszáll.)
Gazsi.
Isten hozta, barátom uram! Már a Zrinyiből megláttam. Lovát küldje oda,
maga pedig jőjjön hozzám, míg fiát fölkeressük. Szolga, vezesd el a
lovat. (Szolga elvezeti.)
Zajtay.
Servus humillimus, édes jó barátom, a jó szerencse hozta. Hát hova
viszik lovamat?
Gazsi.
A Zrinyibe, ott jó helyen van, mindjárt megparancsolom, hogy gondot
viseljenek rá, mert higye el nekem, ott nagy auctoritásom van.
Zajtay.
Hát ez micsoda épület?
Gazsi.
Ez a magyar színház.
Zajtay.
Magyar színház? – Szép épület, valóban fölséges, de már itt minden
szenvedésem után is szívemből kiáltom: az Isten áldja meg építőit,
sokáig éljenek!
Gazsi.
Én a paripa után látok. Hát notárius úr velem jő, vagy itt vár meg?
mindjárt visszajövök.
Zajtay.
Én addig ezt a pompás épületet szemlélgetem, mely szívemet annyira
örvendezteti, hogy minden útamban kiállott kínokat elfeledém; csak
siessen.
Gazsi.
Mindjárt itt leszek.
Zajtay.
Mossa meg lovam hátát pálinkával, szegény még csikó, feltörte a nyereg.
Gazsi.
Meglesz. (El.)

Második jelenet.
Zajtay (egyedül, a színházat nézegeti).
Ezen már örülök! még theátromot életemben sem láttam, sem kívülről, sem
belülről. – Vajon úgy játszanak-e ebben is, mint az a német, ki egyszer
Csengerben olyan dróton járó fabábokat produkált! – Egyszer csak
bemegyek. – Vajon mit játszanak ma? Ni, ni, itt egy czédula van
kiragasztva; mi lehet? (Olvassa a czédulát.) Pest, magyar színház. (Az
előadás dátumát mondja.) Először adatik (akadozva) «Öt-holló – vagy:
ott-holló! vagy O-thelló, a velenczei szerecsen.» – De már ez sok,
magyar színházban szerecsent játszani, mintha nem volna nekünk elég
híres emberünk, mint Zrínyi, Hunyadi, Mátyás király, és több számtalan,
aztán ha mégis nemzeti szerecsen volna, de velenczei szerecsen magyar
színházban, (tovább olvas) «szomorújáték öt felvonásban, angolul írta
Sák – zsákospárna, vagy Sákespeare.» No ez is valami szerecsen név.
«Schlegel után németből fordította L. M.» – No ez is furcsa, angolul
írták, németből fordították, és magyarul játszszák. Már szeretném tudni,
miért nem adnak és írnak eredeti magyar darabokat? «Személyek: Othello
velenczei szerecsen»; már megint: oda fenn nagy betűkkel, itt aprókkal.
– Csak szeretném tudni, hol veszik Pesten azt a szerecsent – «Desdemona,
Cassió» mind olyan pogány nevek. «Történik Velencze és Cyprus
szigetében.» – No de ez már valóban iszonyúság, még csak a történet
sincs Magyarországban.

Harmadik jelenet.
_Zajtay. Gazsi._
Gazsi.
Mit olvas notárius uram?
Zajtay.
A magyar komédia-czédulát. – Nem ismeri barátom ennek a darabnak
históriáját; furcsa történet lehet.
Gazsi.
Nem biz’ én! nem igen járok én a theátromba, s azért nem is bibelődöm az
effélékkel.
Zajtay.
Már hogy lehet az, hogy nem jár a magyar színházba, hát milyen hazafi?
Gazsi.
Magyar vagyok, töröm a bordáját, még pedig a java. Ki tagadni meri,
lecsákány-nyelezem, de abban a theátromban oly csendesen kell az
embernek magát viselni, én nem oda való vagyok, nem kell nekem az a
csendes mulatság, inkább a Zrinyiben egyet ferblizek, s ha valaki
megharagít, olyat ütök az asztalra, hogy a poharak balétot tánczolnak.
Ez a valódi komédia; aztán minap egyszer véletlen bementem, mikor épen
egy korhely ficzkót produkáltak, s az épen úgy nézett ki mint én,
úgyannyira, hogy az egész publikum rám mutatott és nevetett.
Zajtay.
Talán csak vaktörténet volt! Reménylem azért, velem majd csak bejő. Ni
ni, de miféle hasadék ez itt? (A színházra mutat.) Mintha a mennykő
ütött volna belé!
Gazsi.
Azon a gázcsövek, vagy mint magyarul mondják, légszeszcsövek mennek
keresztül.
Zajtay.
Miféle csövek?
Gazsi.
Az egész theátromon ilyen csövek vannak áthuzva, s azokból levegő jő ki,
ezt a levegőt meggyujtják, s azzal világítanak.
Zajtay.
Már mit nem találnak ki még? Eddig a levegőt csak lélekzeni használtuk,
s most már gyertya gyanánt égetik; de ha a levegő elég, megfulnak benn
az emberek.
Gazsi.
Azért kívülről ezeken a csőveken mindig új levegőt fújnak be.
Zajtay.
Már megijedtem, hogy mennykőütés, mert mennykőhárító nincs rajta.
Gazsi.
Hát hova menjünk most?
Zajtay.
Hány az óra.
Gazsi.
Mindjárt hét?
Zajtay.
Hát úgy theátromba kell menni! csak eljő velem öcsém uram?
Gazsi.
No nem bánom, notárius uram kedvéért elmegyek.
_Braun. Schwartz. Roth_ (jőnnek ki a színházból).
Gazsi.
Uraim! hová mennek?
Braun.
Vissza! a színház úgy tele van, hogy lehetetlen helyet kapni. (El.)
Gazsi.
No az is ritkaság.
Zajtay.
A szerecsent akarják látni! Ejnye be sajnálom, hogy mi is be nem férünk!
Gazsi.
Ne féljen, segítek én a bajon. Nekem van egy hegedüs pajtásom, ki itt a
theátromban muzsikál, majd beereszt az orchestrumba, csak jőjjön,
notárius úr!
Zajtay.
Azon örvendek. (El.)
VÁLTOZÁS.
(Szoba Hopfen házában.)

Negyedik jelenet.
_Hopfen. Dorka_ (jönnek). Később _Nina_.
Hopfen.
Először is, ez az ebédlő! itt fog kend mindennap 12 órakor ebédre, és 6
órakor estelire teríttetni. Érti?
Dorka.
Értem uram, pontosan meglesz.
Hopfen.
Csak pontosan, azt szeretem. (Félre.) Kedvem szerint valónak látszik
cselédem, olyan vén mintha már Gambrinus király seréből ivott volna.
(Fenn.) S még egy fontos kötelessége van kendnek, s ha abban is híven
eljár, kialkudott bérét mindennap egy itcze serrel toldom meg. (Félre.)
Úgy is van még sok megromlott az árvíz idejéből.
Dorka.
Köszönöm a tekintetes úr nagylelküségét, csak parancsoljon.
Hopfen.
Vigyázzon kend minden a házba járó idegenre, főleg a férfiakra, hogy
lyányommal egyik se beszéljen; ha valaki közelít feléje, mindjárt
tudósítson engem.
Dorka.
Ez nagy bizalom, hogy a téns úr lyányát rám bízza; azért is méltóképen
hálálom meg.
(Nina a mellékajtón kidugja fejét.)
A kisasszonyba egy haszontalan ifjú szerelmes, minden lépte után
ólálkodik; ez Zajtay Sándor jurátus.
Nina (félre).
Ah! ezt hallanom kell.
(A hátul álló kárpit mögé vonul.)
Hopfen.
Mit? Zajtay? fiskálisom juratusa? Árpa és komló! csak az kellene még,
hogy lyányom jurátusné legyen.
Dorka.
Ha mégis valami nagy családból származnék, de így csak egy szegény
falusi notárius fia.
Hopfen.
S mégis szemeit egy pesti serfőző lyányára meri vetni?
Nina (félre).
Még pedig a szívébe.
Hopfen.
Átkozott dolog, pedig ő mindjárt itt lesz, írásokat hoz a fiskálisomtól,
én nekem el kell mennem! – Tudja mit? ha az ifjú jő, rejtse el magát
ezen kárpit mögé, s hallgatódzzék! ha ügyesen viseli magát,
megjutalmazom. Csak vigyázzon. (El.)
Nina (félre).
Megállj, vén boszorkány! (Míg Dorka Hopfent az ajtó felé kiséri, az
oldalajtón elsuhan.)
Dorka.
Már látom, az öreg Zajtayhoz nem férhetek, legalább fián állok boszút, s
talán atyját is bele keverhetem. De vigyáznom kell, mert két próbám nem
sült el, s ha a harmadiknak sem lesz sikere, a boszorkányi törvények
szerint elvesztem hatalmamat. – De már jő is az ifjú, hamar lesbe.
(A kárpit mögé vonul.)

Ötödik jelenet.
_Nina_ (az oldalajtón föllép). Később _Fanni_.
Nina.
Kész a boszúterv! Erre a banyára két okom van haragudni, először a
házban minden maga akar lenni, s már urunk kegyelmébe befurta magát,
pedig természetes, hogy az elsőség a szobalyányt, nem pedig a szakácsnét
illeti; s másodszor, jó kisasszonyom szerelmét akadályoztatja. De mind
ezért oly boszút állok rajta, mint még egy szobalyány sem tett, mióta ez
a fényes hívatal feltaláltatott.
Nem lehetnék más soha,
Mint szobalyány,
Tündöklő szolgálat az
És sok észt kiván.
A kisasszony, ha szeret,
Miniszterré tesz,
Én vezérlem a szívet,
Hejh ügyes fej ez.
(A kilépő Fannihoz.) Épen jókor jő a kisasszony! jőjön ide. (Előre
vezeti.)
Fanni.
Mi baj?
Nina.
Zajtay úr mindjárt itt lesz, vigyázzon magára, ne beszéljen vele itt
sokat, mert lesik, itt ebben a szobában, érti ebben a szobában, küldje
őt valami ürügy alatt ma éjfélkor a pinczébe.
Fanni.
Éjfélkor a pinczébe.
Nina.
Igen, igen, mindenre kérem, javára leend. De bizonyosan tegye. Hah! már
jő Zajtay úr, én megyek.

Hatodik jelenet.
_Fanni. Sándor_ (középről). _Dorka_ (a kárpit mögött). Később _Nina.
János. Palkó_.
Sándor.
Édes Fannim! hála az égnek, hogy láthatom! Itthon-e atyja?
Fanni.
Nincs.
Sándor.
Oh én boldog, tehát egy pillanatig szerelmemnek élhetek.
Fanni.
Vigyázzon, mert atyám minden perczben visszatérhet, s e fölött nem
tudhatom, melyik cselédünk léphet egyszerre be kém gyanánt.
Sándor.
De hát ugyan mikor szólhatok már önnel szívemből, s aggodalom nélkül?
Fanni.
Annak is megjő az ideje! s talán előbb mint reménylené! Tudja-e mit?
Sándor.
Mit?
Fanni.
Egész házunkban nincs biztos hely, hol beszélhetnék önnel, azért írni
fogok, s levelemet ma éjfélkor Sebestyéntől megkaphatja, ha a pinczébe
lemegy, hol ő dolgozni fog.
Sándor (bámulva).
S mi lesz a levélben?
Fanni.
Csak jőjjön – meg fog jelenni?
Sándor.
Kételkedhetik rajta?
Fanni (titkon).
Minden esetre jőjjön el. – Ezen írásokat úgy is atyám szobájába kell
vinni, jőjön, megmondom okát. (Elmennek.)
Nina (a másik oldalról jő, félre).
Egy kis előleges boszút mindjárt állok! (Fenn.) De ni, ezen spanyol fal
milyen poros! – János! Palkó! (Bejönnek.) Vigyétek ki ezt a kárpitot, s
tisztítsátok meg. (El.)
(János és Palkó a spanyolfalat megragadják s midőn összeteszik, a közbe
szorult Dorka kiált.)
Dorka.
Vigyázzanak, összelapulok! jaj!
János.
Mi az ördög van itt? (Dorka kiugrik.)
Palkó.
Nem ördög, csak boszorkány.
Dorka.
Jaj, szinte ropogtak csontjaim.
János.
Ha kásává törtek volna, sem lenne kár.
Dorka.
Hogy is lehetnek olyan vakok?
Palkó.
Hát a madám mit leskelődött a kárpit mögött?
János.
Talán Lucziferrel volt rándevuja?
Dorka.
Ahhoz kenteknek semmi közök, csak lóduljanak a fallal.
(János, Palkó a kárpittal el.)
Dorka.
Szép kisasszony! Hiszen majd adok én szerelmeskedést a pinczében. No
várj notárius úrfi, hálómba kerülsz te még philosophus apáddal együtt,
olyan igazán, minthogy atyám vasas német volt, és pedig trombitás. (El.)
VÁLTOZÁS.
(A magyar színház belseje, Othello adatik; a szin Desdemona
hálószobája.)

Hetedik jelenet.
_Desdemona_ (alszik). _Othello_ (föllép gyertyával). _Zajtay, Gazsi_ (az
orchestrumban vannak alant).
Othello.
Helyes okod, helyes okod van szívem, s ne hagyjátok azt kimondanom
szemérmes csillagok! Helyes okod van! Vérét nem ontom el; s nem sértem
bőrét, a hónál fehérebbet, az oly símát, mint alabástrom a sírokon!
(Kardját leteszi.) De meg kell halnia, különben még több férfit csal
meg. A gyertyát oltsd el, aztán – a gyertyát oltsd el. Ha eloltalak, te
szolgaláng, megbánva azt, visszaadhatom-e előbbi világodat? de a tied
legremekebb idoma az egyetlen természetnek, eloltatván egyszer, nem
tudom hol van azon promethéusi láng, mely megújítsa világodat. – Ha
rózsádat laszakasztom, soha nem adhatok neki többé életszínt – hervadni
fog, de illatát még a tőn éldelem. (Megcsókolja.) Balzsami lehellet,
majd nem arra fordítod az igazságot, hogy kardját törje el. – Oh még
egyszer! még egyszer! (Megcsókolja.) Légy ilyen halva, úgy megöllek, s
azután szeretlek. Még egyszer, utoljára! (Megcsókolja.) Ilyen bájos soha
sem volt, ily gyilkoló! Sírnom kell, de gyilkos könyűket, a szenvedés
Istene büntet, a hol szeret. Hah! ő fölébred!
Desdemona.
Ki van itt? Othello?
Othello.
Igen, Desdemona!
Desdemona.
Le akarsz feküdni, kedves férjem?
Othello.
Imádkoztál éjtszakára, Desdemona?
Desdemona.
Igen, férjem!
Othello.
Ha vétek van szíveden, melyért az Istent még nem engeszteléd meg, úgy
imádkozzál!
Desdemona.
Oh férjem, mit akarsz ezzel mondani?
Othello.
Tedd meg, és röviden, én elmegyek, lelked ne szálljon el készületlenül.
Az Istenre, nem, lelkedet nem gyilkolom meg!
Desdemona.
Te gyilkolásról beszélsz?
Othello.
Valóban.
Desdemona.
Úgy Istenem, irgalmazz nekem!
Othello.
Amen! szívemből kivánom.
Desdemona.
Ha ez való, meggyilkolsz engem.
Zajtay.
Ártatlanul? Csak az volna hátra.
(Gazsi rángatja, s inti, hogy csöndesen legyen.)
Desdemona.
De félek tőled, mert iszonyú vagy, ha szemed úgy forog. Félelmem okát
nem ismerem, mert vétket nem tudok; de félek, azt érzem!
Othello.
Gondolj bűnödre!
Desdemona.
Szerelmem irántad, más semmi sem.
Othello.
Úgy? S azért halsz meg!
Desdemona.
A halál szörnyű, mely szerelemért gyilkol. Miért rágod úgy ajkidat?
Véres bolyongás rázza át valódat. Ezek rettentő jelek, de mégis
reménylem, nem illetnek engem.
Othello.
Hallgass, légy csöndesen.
Desdemona.
Megteszem; mit kivánsz?
Othello.
Azon kendőt, melyet annyira becsülök, melyet neked adtam, te Cassionak
ajándékozád.
Desdemona.
Nem, lelkemre s életemre nem, – küldj értte, s kérdezd meg.
Zajtay (az orchestrumban).
Úgy van, confrontálni kell, az asszony ártatlan.
Othello.
Óvd magad kedvesem, óvd magad a hamis eskütől! halálos ágyban fekszel.
Zajtay.
Ez a szerecsen dühében még azt sem látja, hogy felesége már fölkelt.
Desdemona.
Igen, de nem hogy most haljak meg.
Othello.
Tüstént! Azért valld meg őszintén bűnödet, mert ámbár minden kérdést