A peleskei notárius: Bohózat három szakaszban négy felvonással - 5

Hogy lenne sötét az én kávéházam? nem hallja a vendégeket minden felé
játszani? Ime itt a gyertya. (Kezébe ad egy elaludt gyertyát.) No lássa,
oly közel tartja szájához, hogy lehelletével eloltotta.
Hopfen.
Érzem is a füst szagát, de azért nem látok semmit.
Kávés.
Talán a szemének van baja? Hagyja csak látnom. – Az Istenért, szeme oly
homályos, mintha fekete posztóval lenne borítva.
Hopfen.
Az Istenért, csak nem vakultam meg?
Kávés.
Azt mindjárt meglátjuk. Itt van egy londoni szemorvos, tegnap érkezett;
ő azért jött úgy is, hogy szemünkről leszedje a hályogot. – Mister
Krokbrok!
Halmi.
Mit kivánnak?
Kávés.
Ez az úr hirtelen elveszté látását, vizsgálja meg.
Halmi.
Boldogtalan! az úr szemét a legsűrűbb hályog lepte el.
Hopfen.
Jaj az egekre, hát megvakultam? – Megüt a guta!
Halmi.
Tökéletesen.
Hopfen.
Jaj megvakultam!
Mind.
Hopfen úr megvakult.
Kar.
Hopfen urnak a két szeme
Zavarosabb lett, mint sere,
Megvakult jaj a szegény!
Rég sötét volt már fejében,
Mostan éj lett a szemében,
Boldogtalan vén legény.
Hopfen.
Hát vaksággal átkozott balsors engemet! Jaj miképen főzetem ezután
sörömet?
Zajtay.
Míg láthatott, nem akart napvilágnál látni;
Majd most megtanulhat ám sötétben bujkálni,
Kar.
Szánjuk, szánjuk, mind hiában,
Nem segíthetjük bajában,
Boldogsága már elmult.
Felmegy majd a bornak ára,
Elvész a sör valahára,
A serfőző megvakult.
Hopfen.
Doktor uram, angyali doktor uram! segítsen rajtam, gazdagon hálálom meg,
én dús ember vagyok.
Halmi.
Még most hamarjában lehetne segíteni, de fél óra mulva már késő.
Hopfen.
Kérem hát segitsen, s kérjen akármit.
Sándor.
Doktor úr! Én az úrnak életét mentém meg; most meghálálhatja, hogy a
Dunából életveszélylyel huztam ki.
Halmi.
Szívesen – de – hogy?
Sándor.
Hopfen urnak egy lyánya van, én halálosan szeretem; de Hopfen úr nem
akarja nekem adni; ne gyógyítsa meg, míg lyányát nekem nem adja.
Halmi.
Hallotta az úr megmentőm kérését? hamar adja neki lyányát. Különben vak
marad.
Hopfen.
Az lehetetlen! Inkább más doktorhoz megyek.
Halmi.
Hová? Most éjtszaka hol lelne doktort oly hamar, mint szükséges, mert
egy kis félóra mulva már késő a segítség. – Hát adja-e lyányát?
Hopfen.
Istenem, mit csináljak? Ugyan ki is voltakép az úr?
Sándor.
Hiszen ismer, én Zajtay Sándor vagyok.
Hopfen.
Zajtay Sándor? Álljon el kérésétől, nem teljesíthetem, lyányom vőlegénye
már megérkezett.
Sándor.
Küldje vissza, én el nem állok.
Hopfen.
Hát az úrnak adom lyányomat. (Félre.) Hiszen nem kell szavamat tartanom.
Sándor.
Köszönöm. De megengedjen, puszta szónak nem hiszek; önnek kezeskedni
kell valamivel.
Halmi (titkon a kávéshoz).
Hozzon egy kis szappanyos vizet és vásznot.
Hopfen (félre).
Átkozom! nem is hisz. – De mivel kezeskedjem?
Sándor.
Önnél van még azon 100,000 pengő forintos váltólevél, melyet ma este
adtam át princzipálisomtól?
Hopfen.
Itt a pugillárisomban van.
Sándor.
Adja ide azt kezességül.
Hopfen.
Jaj az nem lehet.
Halmi.
Hát vak marad. Az idő halad.
Hopfen.
A-az Istenért, hát itt van. (Átadja.)
Sándor (titkon Édeshez).
Menj az oldalszobába, írd meg a házassági egyezést, de siess.
Édes.
Tüstént meglesz. (El.)
Halmi.
Úgy kell. Most mindjárt meggyógyítom, üljön le, (vizes rongyokat rak
szemére s vastagon beköti), csak legyen nyugodt.
Sándor (kávéshoz titkon).
Gyujtsák meg a lámpásokat. (Megtörténik.)
Hopfen.
Doktor uram, de valóban meggyógyulok-e?
Halmi.
Kevés perczek mulva.
Hopfen.
De átkozottul csípi szememet az orvosság!
Halmi.
Annál nagyobb lesz sikere. (Félre.) Operál a szappanyos víz.
Zajtay.
Ezt ugyan rászedték öcsém uraimék, de megérdemli; miért akarja magyar
lyányát és pénzét idegennek adni.
Hopfen.
Hát vejem uram, mivel már vejem uram lesz, csak legalább azt az egyet
mondja meg, nemes ember-e?
Sándor.
Valóságos régi törzsökös nemes – nagy-zajtay Zajtay Sándor.
Zajtay.
Nemeslevelünket is megmutathatom, felhoztam magammal, még II-ik András
adta a szent földön.
Hopfen.
Hát legalább régi famillia!
Halmi.
Alkalmasint meggyógyult már szeme. (Leveszi a kendőt.) Lát-e?
Hopfen.
Há-há-hála Istennek!
Sándor.
Hát mikor lesz a kézfogó?
Hopfen (félre).
Már emlékeztet. – Nem bánom, hát holnap, úgy is holnapra van rendelve,
de persze más vőlegénynyel, lyányom már a Svábhegyen van, ott
ünnepeljük.
Sándor.
A hajnal engem ott talál.
Édes.
Itt a házassági egyezés, tessék aláírni.
Hopfen.
Már ez is készen van? (Aláírja.)
Édes.
Én és Keserü barátom tanuk vagyunk. (Aláírják.) Jó éjtszakát!
(Elmennek.)
VÁLTOZÁS.
(Szoba a Svábhegyen).

Harmadik jelenet.
_Fanni. Nina. Lyányok._
Első lyány.
Édes barátném, kimondhatatlanul örvendünk szerencséden, te férjhez mégy.
Második lyány.
Igen, férjhez megy, atyád eljegyzésed ünnepére hítt meg.
Fanni.
Így hiában jöttél, mert én férjhez nem megyek.
Többen.
Mit? nem mégysz férjhez?
Nina.
Úgy van, úgy – mi férjhez nem megyünk.
Harmadik lyány.
De miért nem?
Fanni.
Mert nem akarok.
Nina.
Úgy van, úgy, mi nem akarunk férjhez menni.
Fanni.
Csak halljátok: atyám vőlegényt hozatott, nem tudom micsoda országból,
kit én soha nem is láttam, s erővel ahhoz akar adni!
Mind.
Ez már nagy baj!
Nina.
Mi nem fogadunk el ilyen ismeretlen vőlegényeket.
Első lyány.
Azt nem is lehet kivánni.
Nina.
Nem kell nekünk a szegény,
Jőne bár a vőlegény
Mexikóbul.
Kar.
Rá sem kell tekinteni,
Vissza kell őt küldeni
Az ajtóbul.
Nina.
Itt meg nem nézzük a jámbort,
Tartsa máshol ő a tort
S lakodalmát.
Kar.
Hahaha! nevetünk
Rajta. Érzi ő nemünk
Nagy hatalmát.

Negyedik jelenet.
_Hermann. Előbbiek._
Nina.
Nem kell nekünk a szegény,
Jőne bár a vőlegény
Mexikóbul.
Kar.
Rá sem kell tekinteni, stb. stb.
Hermann (félre).
Ezek talán rám czéloznak – megköszönném. (Fenn.) Legalázatosabb
szolgájok! – Valóban meglep ezen bájos gyülekezet.
Fanni.
Kihez van szerencsénk?
Hermann.
Én szeretetre méltó jegyesemet, a szép Fanni kisasszonyt keresem.
Nina.
Ő nincs itt, betegen fekszik a városban.
Hermann.
Betegen?
Nina.
Igen, betegen, mert meghallván, hogy az úrhoz kell neki feleségül menni,
bújában inlázba esett. Érti.
(Mind fennhangon nevetve el.)

Ötödik jelenet.
_Hermann_. Később _Sándor_.
Hermann.
Mi volt ez? Engem így fogadni. Ez valóságos kosár, még pedig igen
érthető. – A mennykő üssön belé, ha ezen nagy útat mennyasszonyomért
hiában tettem, s ha szégyennel kell visszatérnem.
Sándor.
Kérem, nincs itt Fanni kisasszony?
Hermann.
Nincs, hiszen ő a városban betegen fekszik, inlázban.
Sándor.
Beteg a manót, ő itt van a Svábhegyen, egészségesen, de búsan, hanem
mindjárt felvidítom én.
Hermann.
De ha mondom, hogy beteg, nekem csak tudnom kell, én vőlegénye vagyok.
Sándor.
Hahaha! vőlegénye? De hiszen hegedült arról szent Dávid. – Adieu, édes
ex-vőlegény uram! alázatos szolgája. (El.)
VÁLTOZÁS.
(Levélszin a Svábhegyen, a színpadon muzsika.)

Hatodik jelenet.
_Édes. Keserü. Savi. Kecsei. Pazardy. Halmi. Asszonyok. s férfiak_
(tánczolnak; a táncz után) _Fanni. Sándor. Nina_ (jőnnek).
Fanni.
Édes Sándorom! s igaz a mit mond? Alig merem hinni.
Sándor.
Olyan igaz, mint boldog vagyok. Itt a házassági egyezés atyjától
aláírva.
Fanni.
Hát így boldog vagyok.
Nina.
Uraim, és asszonyaim, örömmel jelentem, hogy lakodalom lesz.
Mind.
Lakodalom lesz.
Nina.
Igen, lakodalom, csakhogy más vőlegénynyel.

Hetedik jelenet.
_Hermann. Hopfen. Zajtay. Gazsi. Sebestyén. Előbbiek._
Zajtay.
Fiam, hol van szép menyasszonyod?
Sándor.
Itt, édes atyám, angyal úgy-e?
Zajtay.
Még az angyaloknak is angyala.
Hopfen.
Már mondám az úrnak, lyányom mást szeret.
Hermann.
De a nagy úti költség.
Sándor.
Ha egyéb baja nincs, azt megtérítjük –
Zajtay (Gazsihoz).
Hát az úr nem házasodik meg?
Gazsi.
Nem én! Egyszer volt eszemben, de a víz, mely nekem oly nagy ellenségem,
elvitte mátkámat.
Hopfen.
A víz?
Gazsi.
Igen, szegényt. Az árvízbe halt apjostul.
Zajtay.
Apjostul?
Gazsi.
Apja tulajdonkép nem halt a vízbe, egy becsületes kefekötő volt az, s
nem vált szégyenére azon közmondásnak: «úgy iszik, mint a kefekötő»;
midőn az árvíz tódulni kezde, pinczéjébe futott, borát menteni, de
látván a víz sebes áradását, csupa undorodásból, hogy majd kénytelen
lesz vizet inni, meghalt.
Hopfen.
Szomorú eset! – De uraim, én lyányomat feleségül adom nagy-zajtai Zajtay
Sándor úrnak, tehát vígadjunk.
Nina (Hopfenhoz).
Téns uram, én mindig híven szolgáltam a kisasszonyt.
Hopfen.
Úgy tartom, hívebben, mint engem.
Nina.
S mivel ő is férjhez megy –
Hopfen.
Hát talán te is férjhez akarsz menni?
Sebestyén.
Igen, mert én meg akarok házasodni.
Hopfen.
No Isten neki, nem bánom.
Nina, Sebestyén.
Köszönjük.
Sándor.
Ide a champagneit. (Megtörténik.) Éljen szép menyasszonyom!
Mind.
Éljen! (Isznak.)
Zajtay.
Dicsekedve mondhatom hát, hogy megjártam Pestet, Budát, s ezer veszélyek
után, a haramják majd felakasztván, a bikák majd feldöfvén, a
vasasnémetek majd összedarabolván, mégis megláttam Mátyás király
palotáját. A janitorságból ugyan semmi sem lett, de fiam boldogsága azt
kipótolja, s most csak buzgó kívánságom, hogy Magyarország fővárosa
legyen mint szépségben, úgy hazafiságban is, tükre a hazának.
Mind.
Adja Isten!
Kar.
Isten adj hazánk felett
Tiszta nyájas szép eget,
Partjain Tiszánk-, Dunánknak
Áldva szálljon fölleged.
Mézet önts Tokaj borába,
Búzát alföld ugarába,
A mely türt annyi kinon át,
Boldogitsd e szép hazát.
Adj erőt ős nemzetébe,
Hogy szeresse hőn honát;
A régi szép, tiszta ép
Nyelve hős,
Báj-erős,
Zengje által a hazát,
És vezessen vad csatán
A királyért s a honért
Éltét is áldozván,
Nyerjen győzelembabért.


NAGY IGNÁCZ JEGYZETEI
az első kiadáshoz, a _Színműtár_ második füzetéhez.
1. Gaal e műve 1838-ik október 8-án juta először pesti színpadunkra
Bartháné jutalomjátékául, s oly zajos és osztatlan tetszését nyeré meg a
nagyszámú közönségnek, minővel nemzeti színházunk megnyitása óta egy
eredeti színmű sem dicsekedhetik. Azóta harminczötször adaték e darab,
még pedig folytonos tetszéssel, s mindenkor számos közönség előtt. E
nagy játékszíni siker következtében kedves dolgot vél a kiadó elkövetni
a közönség előtt a _Peleskei notárius_ e gyüjteménybe fölvétele által,
annál is inkább, minthogy hazánk lakosinak nagyobb része színpadon nem
láthatja azt, s így talán mégis olvasni ohajtaná legalább azon mulattató
kalandokat, melyekről már Gvadányi is oly ép szeszélylyel énekelt.
2. A notárius szerepét korán elhunyt Megyerynk oly eredeti jelességgel
adá, hogy színészi neve megalapitására ezen egyetlen szerep is elég
erővel bir. Ő minden torzítás nélkül oly utánozhatlan sajátsággal fogá
föl e szerep minden oldalát, hogy abban fölülmúlhatlan lőn. Baczur
Gazsit Bartha eredeti nyerseségében híven személyesíté.
3. Az öltözetekre nézve megjegyzendő, hogy a notárius öltözete torzított
egyáltalában ne legyen. Legczélszerübb a téglaszín félhosszú prémes
mente, paszomántos nadrág és háromágu kalap. A többi személyzet öltözete
természethez hív legyen, s a bojtárok ne szégyenljék magokat lobogó
ingujjban s gatyában mutatni.