A peleskei notárius: Bohózat három szakaszban négy felvonással - 1

A PELESKEI NOTÁRIUS.
BOHÓZAT HÁROM SZAKASZBAN NÉGY FELVONÁSSAL
IRTA
GAAL JÓZSEF.
NEGYEDIK KIADÁS.



BUDA-PEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1881.
Franklin-Társulat nyomdája.


GAAL JÓZSEF EMLÉKEZETE.[1]
SZIGLIGETI EDÉtől.
Született 1811. deczember 12-én, ✝ 1866. február 28-án.
Gaal József boldogult tagtársunk emlékezetének hozom ez igénytelen
koszorút. Meggyőződésem szerint, az ily emlék-koszorút a gyors
hervadástól vagy annak alkotó ügyessége és kitűnő tekintélye őrzi meg, a
ki fűzi, vagy annak tündöklő és maradandó érdeme, kinek sírjára
leteszszük. Én saját gyönge tehetségemben nem bízván, igyekeztem a
virágókat hozzá a boldogult életéből és irodalmi érdemeiből gyűjteni. Ez
az oka, hogy eddig késtem.
A boldogultnak én csak jó ismerőse, de meghitt barátja nem voltam;
életadatait nem ismerem, sem azon benső és igazi jó baráttal közleni
szokott indokokat, örömöket és reményeket, melyek oly fényesen
megkezdett irodalmi működésében egykor lelkesíték; sem azon kételyeket,
aggályokat és tán kiábrándulást, melyek tevékenységét – a drámai
irodalom legnagyobb kárára – egyszerre s oly váratlanul elzsibbaszták, s
fájdalom, végkép megszűntették; s épen élete délpontján, midőn a megért
itélőtehetség, a meggazdagodott élet- és világismeret, s a már
megszerzett színpadi jártasság után, vígjátékírói tehetségétől maradandó
becsü műveket várhattunk volna. – De a késedelmet nemcsak életadatainak
nem ismerése okozta.
Mint a tisztelt társaság előtt is tudva van, Gaal József irodalmi
működése az 1849. előtti időszakra esik; apróbb dolgozatai a lapokban
elszórva jelentek meg, s egybegyűjtve nincsenek; színművei pedig, melyek
legkitűnőbb érdemeit képezik – egyet kivéve – a színpadról már ezelőtt
húsz évvel letűntek: ennél fogva, hogy az írónak képét csak némi
hűséggel is visszatükrözhessem, műveivel újra meg kellett ismerkednem; s
ha emléke iránt méltányos és igazságos akartam lenni, vissza kellett
emlékeznem azon kornak a mostanitól sokban eltérő viszonyaira, melyek
közt azon művek világot láttak; mert a jelen korban, habár kicsinyeknek
látná is az ő műveit az innét messziről szemlélő kritika, minél közelebb
megy azon elmúlt korban hozzájok, annál nagyobbaknak fogja találni.
* * *
Gaal József, székely eredetű, Dálnokról, honnan a múlt században
nagyatyja István, Szatmármegyébe kijővén, Károlyi Antal grófnak kitűnő
gazdatisztje lőn. Atyja József, ugyane földesuraságnál nyert
alkalmazást. Édes anyja, Marsóvszky Józefa, ugyanott az uradalmi
főügyésznek leánya volt. A mi Gaalunk 1811-ben, decz. 12-én született.
A szelíd, jóságos, édes anya képe legdrágább ereklyéje a szívnek; még az
elfajult, elhidegült vagy erkölcsileg sűlyedt lelkekben is, mint édes
fájó emlék tűnik föl, mihelyt a balszerencse érintésére csak egy kissé
magába száll: hát még a tisztább, nemesebb, szépre és nagyra törekvő s
mélyebb érzelmű költői lélekben! – Az ily szelid, jóságos édes anya
tanit először szeretni; bennünk a természet ős vadságát szelid
oltványaival megnemesíti; gyakran szellemi növésünknek irányt ad; s még
akkor is, midőn porrá lőn, emléke őrangyalul és vígasztalóul lebeg
előttünk, mindig csak a jóra intve.
Gaal Józsefnek ilyen édes anyja volt. Anyai szeretetének és türelmének
csak egy pár megható példáját közlék velem; de e tündöklő vonások
kiegészítik e gyöngéd arczképet. A kis fiút e gyöngéd lelkű jó anya
térdein látjuk; ő tanítja először édes magyar nyelvünk betűire; midőn a
fiú Károlyba az elemi iskolákba ment, olvasni és írni édes anyjától már
otthon megtanult. Fájdalom, e szeretetdús anyától válnunk kell, mint meg
kellett válni a hét éves fiúnak: a kérlelhetlen halál ily korán tette
anyátlanná. A végbucsú szívszaggató volt; de a testileg megtört nő
lelkét az anyai szeretet és gondoskodás a halálban erőssé tette.
Felülemelkedve a hiúságon és minden gyöngeségen, utolsó kérelme is az
volt férjéhez, hogy fiának adjon minél előbb anyát. Érezte, mi vala ő
fiának, s tudta, hol kezdődik az árvaság. Ezért írja a mi Gaalunknak
édes atyja önéletrajzában, e velem is közlött sorokat: «Így maradván
József kis fiammal özvegységben, szünet nélkül való szomorú napokat
éltem, melyek hogy egészen le ne nyomjanak, és éltemet még keserűbbé ne
tegyék, e gyászos életem viszontagságait minden módon igyekeztem
enyhíteni, és édes anyám unszolására… és megemlékezvén elhúnyt néhai
kedves feleségem utolsó javallásáról, erős tusakodásaim után, Szatmáron
sósperczeptor Haby Ferencz úr leányával, Katalinnal a hitet letevén…
házassági életre léptem».
Ezzel összefüggőleg, a mi Gaalunk egyik öcscse hozzám a következő
sorokat írta, melyek költőnk gyermekéveire legtöbb világot vetnek:
«Tehát atyja még ugyanazon évben megnősült szeretett neje javallatára,
hogy az árva kis fiú anya helyett anyát nyerjen. De bár mostohája,
különösen első gyermeke születéseig, mindent elkövetett, hogy az édes
anyát pótolja, nem lehetett egészen az, kinek emléke a már gondolkodni
tudó gyermek lelkében élt. Mogorva, magányt kereső gyermek öreggé vált;
játékszerek után nem vágyott s anyja térdére dűlve inkább hallgatta
órákig az öregebbek beszédeit, mintsem gyermekpajtásait kereste volna
föl. Atyja, bár maga is komoly természetű, aggódva nézte a bánatos fiút.
Sokan kora halálát kezdék jósolni, s tanácsolták, hogy az apai háztól el
ne bocsássák; de atyja keresztül látván a dolgok állását, az ellenkezőre
határozta el magát. A fiú eddig Károlyban a nagyatyai háztól járt
iskolába, hol szüntelen emlékébe hozták édes anyját; atyja azért
Szatmárra vitte, hogy idegenek közt élve, feledje a multakat s tanulja
viselni az élet terheit. Eleinte az otthont megszokott fiúra nézve
keserű volt; de – mint a következés mutatta – sikert igérő; sőt lehet
mondani, hogy a fiú egyik szélsőségből a másikba esett: néhány év múlva
társai közt ő volt a leghumorteljesebb.»
De atyja nemcsak komoly természetű, hanem tudományosan képzett férfi is
volt. A klasszikai latin irodalmat jól ismerte, a költészetnek annyira
kedvelője volt, hogy ifjabb éveiben maga is írt magyar verseket,
1803-ről kéziratban egy kötetecske verset közlöttek velem. Nem leng át
ezeken magasabb tehetség, s az enyészettől csak a kegyelet őrzé meg
családi emlékűl: de annak kétségkívül bizonyítványai, hogy a latin
irodalom szeretetét, melyre e versekben gyakori a vonatkozás, már az apa
csepegtette a fiúba s az épen nem volt ellenére, hogy fiából költő
váljék, mi az anyagi jólétet néző apák előtt még most sem nagyon
kivánatos. Némelyek, hihetőleg balértesűlés nyomán, az apa és fiú közt
némi feszült viszonyt említettek. Ennek semmi alapja nincs. A szerető
apa, ámbár későbbi házasságaiból családja tetemesen megszaporodott, s az
élet gondjai súlyosan nyomták, tőle telhetőleg az első szülöttről is
folyvást gondoskodott. De büszke is volt rá.
Midőn 1843-ban, hosszas távollét után a _Peleskei nótárius_ hírneves
írója Szatmáron meglátogatta, az nemcsak a családra, de a városra nézve
is valódi ünnep volt. Az apa az ottani kaszinóban, melynek egyik
alapítója és elnöke volt, örömsugárzó arczczal mutatta be fiát; s este a
színházban, melynek indítványozója s egyik legtevékenyebb építtetője
épen ő volt, s melyben a szerző tiszteletére a _Peleskei nótáriust_
adták, míg a közönség folytonosan kaczagott, tapsolt és éljenzett: ő
mélyen meghatva, az öröm édes könnyeit hullatta. Ez volt utolsó
találkozásuk, s a szerető apának legfőbb jutalma: fiának diadala.
Ezek voltak a mi Gaalunk szülei. Anyja már a gyermek szívébe bele
oltotta a szelíd jóságot, s emléke az ifjú kedély-világára, mint nyári
nap, még azután is melegen hatott vissza, mikor már leáldozott. Atyja
megtanította a tudományt és költészetet szeretni, s gyámkeze megóvta az
elhagyottság vészeitől, a jótékony természet adott neki szép elmét,
költői tehetséget, humort és ihlettséget; s mindez együttvéve azon jó,
becsületes és szilárd jellemü férfiúvá érlelte, ki meggyőződéseit sem az
életben, sem az irodalomban soha sem tagadta meg; nem bántott senkit, de
nem is hízelgett senkinek; és az igazat tétova nélkül kimondta. Irodalmi
előmenetelét és sikereit nem köszönte pajtáskodásnak és nyegleségnek.
Nem volt önmagának hírkürtje; s a társas körökben bármily beszédes és
elmés volt, bár többnyire ő vezette a beszéd fonalát, ritka
szerénységénél fogva épen nem tartozott azon önhitt- és önteltek közé,
kik csakhamar legörömestebb magokról beszélnek. Ő csak akkor hallgatott,
ha rá vitték a szót. Az irodalom legkitűnőbb férfiai szerették és
becsülték; kit – a többieket nem is említve – egy Vörösmarty, Szalay,
Eötvös, Toldy, Fábián állandó barátságukra méltatták, annak kétségkívül
nemcsak az életben megpróbált tiszta jelleműnek, de az irodalmi
törekvéseiben is feddhetlennek kellett lennie. Politikai
meggyőződéseiben sem látjuk őt ingadozni, annál kevésbbé elesni. Ha
műveit átolvassuk, czélzásaiban, s néhol egész jelenetekben azon
szabadelvü zászló alatt látjuk küzdeni, melyre az észszerű átalakulás s
a népjogok voltak írva. Midőn 1849-ben e zászlót tán előbbre is vitték,
mint tán ő maga is szerette volna, ő még akkor sem hagyta el. Az ezt
követő gyászévekben Aradon az internáltak közt látjuk, de az átváltozók
közt épen nem. Hivatalát vesztvén, újat nem keresett; visszavonúlt a
magánéletbe és nevelő lett; munkás kertész gyanánt, inkább akarván
nevelni a haza reményeit, mint eszközül szolgálni azon romboló
rendszernek, mely mindent kiszakgatott a nélkül, hogy valami megfogamzót
tudott volna ültetni, s mely tőlünk mindent elvőn, de azzal azt sem
gazdagította, sőt szegényebbé tette, a kinek adta.
Egyszerű és vázlatos rajza ez a derék férfiú jellemének; de azt hiszem,
méltányos és igaz. Hogy irodalomi tevékenységét és műveinek érdemét
méltányolhassuk, mint már említém, vissza kell térnünk azon korba,
melyben azok világot láttak; mert csak azon világításban fogjuk e
csoportozatok akkori hatását megérzeni. Régi kép ez, melynek azóta
elhalványúlt színei akkor ragyogtak.
Gaal ezelőtt 30 évvel lépett föl az írodalomban, tehát kevéssel az
1825-iki időszak után. Ez időszak előtt is volt mindig egy kis számú
csapat, mely érezte és tudta, hogy ha valódi nemzetté akarunk lenni, a
politikai jog élvezete mellett, legelőször is magyarokká kell lennünk;
hogy nemzeti művelődésre egy nemzetnek sincs oly égető szüksége, mint
épen a magyarnak; s hogy annak leghathatósabb emeltyűi az irodalom és
színművészet.
De csak valljuk meg, az említett időszak előtt nemzetünk zöme e részben
el volt altatva és áltatva. Megmentett és megvédett ősi alkotmányával
hasonlított egy régi lovagvárhoz az éjben, melynek csak egy-egy
őrtornyából fénylett ki a virrasztók lámpája. II. József el akarta venni
alkotmányunkat és nyelvünket; de a rá következett hazafiúi lángolás, a
nyelvet illetőleg, a mily mohón föllobbant, oly hamar el is lobogott.
Egy tudós társaság, s egy állandó színház eszméje fölvillant;
mennydörgött is rá; de mint hamar múló villám, a levegőben enyészett el.
A legjobb írók és költők is csak előfizetés mellett nagy nehézen tudták
kiadni műveiket; a színészet vándorolt, s csak imitt-amott talált némi
rövid megyei pártfogásra; nagyobbszerű és egyetemes áldozatkészségnek
egyik sem örvendett; pedig mit lehetett volna a nemzetnek saját nemzeti
czéljaira áldoznia; csak most tudjuk, midőn más, nem nemzeti czélokra
annyit kellett adóznia.
De ne vádoljuk csupán apáinkat, hiszen ha némi öntudatos mozgalmat
akartak volna is tenni, le voltak nyűgözve. Nekem úgy látszik, a régibb
nemzetellenes kormányférfiak ismerték az irodalom és színészet hatását,
különben oly félénk éber gonddal nem taposták volna el zsenge
kihajtásait. Jól értették ők, hogy kell egy nemzetet álomba sűlyeszteni;
s a kezek, melyek a delejező vonásokat tették, ha kellett, el is tudták
fojtani a szabadabb lélekzetet. Az iskolák latinok voltak, s a főbbek
telhetőleg a legcsodálatosabb egyéniségű tanárokkal. A jó volt köztük a
kivétel, nem a rossz. Többnyire olyanok, kikkel a tanulók a szó teljes
értelmében játékot űztek. A magyar nyelv cathedráját többnyire az nyerte
el, ki tisztán magyarul sem tudott. Jobban szerették, mikor a juratusok
Pesten és Pozsonyban verekedtek, mint mikor később gondolkodtak,
szelidültek és művelődtek. A censura még a szakácskönyveket is
visszatartotta. Csokonai visszakapni nem birta a czensoroktól
politikailag ártatlan verseit. Az ország fővárosában, mint többen
állítják, magyar pénzből pompás német színház épült, míg a magyar
sehogysem tudott létesülni.
A jó öreg Kulcsár István, ki a magyar mellett siker nélkűl buzgólkodott,
midőn e nagy német színház épült, eleinte azzal vigasztalta magát, hogy
nem fogják bevégezni, mikor pedig már fölépült, tört szívvel azt mondá:
«Meglássátok fiaim, össze fog dűlni!» E közben a magyar színészet
folyvást vándorolt, s ha Pesten föl merte sátorát ütni, alig várták,
hogy minél előbb túladjanak rajta. Nem titok, mit egy ily alkalommal egy
pestvárosi tisztviselő mondott magyar színészeinknek: «Mit akarnak itt?
Hisz Pest német város.»
Egy ily végtelen hosszas fél homályu éj után vírradt föl azon új
korszakot alkotó nap, melyben a legnagyobb hazánkfia nagyszerű példája
és szavai által, az akadémiát létre hozta, s mélyen beható íratai által,
a nemzetet halálhoz hasonló álmából felrázta. A nemzet fölébredve látta,
hogy az idő míg másutt délre jár, minálunk még nem is virradt; hogy
mindenben elkéstünk, azért haladnunk kell. E korszak az irodalomnak és
színészetnek is új életet adott.
Beállván az ébredés korszaka, a rég elfojtott magvak, mint elkésett
tavaszkor, gyorsan fejlődtek és virultak ki. Szerencsére, az irodalomban
nagy új tehetségek tűntek fel s Budán oly kitünő színészek gyültek
össze, kik éreztették az állandó színház szükségét. A pestiek, mint
bucsújárók, hosszú sorban vonúltak fel Budára a magyar előadásokra;
télen pedig, midőn a hajóhídat kiszedték, s a pestiek nem mehettek át,
hetenkint egyszer pénteken a színészek néha a jégre kiöntött vízben
bokáig jöttek át, hogy a pesti német színházban föllépjenek, mely
ilyenkor rendesen tömve volt. Pestmegye, mely e színtársulat pártfogója
és segítője volt, adakozásokból Pesten színházat épített egy ajándékba
kapott telken, de nem az utczára, nehogy a Verschönerunsg-Comissió
akadályozhassa, hanem benn az udvaron, mintha csak kénytelen volna oda
lopni.
E színház építését, kik nagyobbszerűt terveztek, nem helyeselték, de az
elágazott vélemények abban egyesültek, hogy állandó színház nélkül a
központban, a drámai írodalom fejlődése és virágzása is képtelenség.
Hiszen tudjuk, Kisfaludy Károly is többnyire csak akkor rögtönözte
színműveit, midőn magyar színtársulat vetődött Pestre; s _Bánk-Bán_
szerzője nem azért vonult vissza az írodalomtól legszebb férfikorában,
mert e művét az erdélyi pályázatkor figyelemre sem méltatták, hanem
mindezen művének csaknem egész kiadása a Trattner padlásán volt
eltemetve mindaddig, míg a központi intézet életre hozta; pedig mily
műkincsekkel ajándékozta volna meg e két nagy tehetség is a drámai
irodalmat, ha állandó színházunk lett volna: azt magyaráznom sem kell;
hátha még oly közönsége is, mely a szerzőt nemcsak megtapsolni, de
megjutalmazni is tudta volna, hogy ne kelljen az élet szükségeivel
küzdenie, s erejét eredeti hivatása ellenére elforgácsolnia. De akkor
jutalomról még szó sem volt; sőt a közvéleményben olyasmi is
hallatszott, hogy a költőkről, az égnek ez éhes dalnokairól gondoskodjék
az, ki az ég madarait ellátja.
Még a harminczas év után is az összes magyar drámairodalom jutalma azon
100 arany pályadíj volt, melyet az akadémia tűzött ki, s a nehány arany
tiszteletdíj, melyet a nyomtatásra méltó művek szerzői kaptak. Az
akadémia többet nem tehetett, a színigazgatók pedig magok is többnyire
üres vándortáskát hordtak, csak később, a pesti nemzeti színház
megnyitása után 1837 deczember 28-án jelent meg ama nevezetes s a maga
nemében első okirat, melyben a színház igazgatósága az eredeti színmű-
és operaíróknak a három első előadásból egy egész jövedelmet biztosít; a
többi előadásból azonban tantiémet nem kapott a szerző. Ezen jutalmázási
rendszer még 1840-ben sem változott, midőn a színház országossá lett.
Az akkori országos igazgatóság azt hitte, hogy az országos subventió
mellett sem tehet többet, mint a mennyit a színházat fentartott
részvénytársaság tőn subventió nélkűl. Tantiemet, öt százalékot,
1843-ban a színház akkori bérlője adott, s nem volt oka megbánni. Azt
tíz százalékra gróf Ráday Gedeon emelte, midőn országos igazgató lett, s
a színháznak legvirágzóbb korszakát idézte elő. Általában eddig a
tapasztalat azt mutatja, hogy midőn a drámaírók sorsán javítottak, a
színházé is javúlt.
Gaalnak legtöbb színműve ezen időszak előtt adatott. Első vígjátéka _A
király Ludason_ Budán 1837-ben kerűlt színre, s 1846-ban már befejezte
drámaírói pályáját. Évenkint két-három színművet írt; ezen nagy
munkásság mellett mégis oly kevés jövedelemben részesült, mely az élet
szükségeit sem fedezte volna. De ha munkásságát folytatta volna is, a mi
viszonyaink közt még a mostani kedvezőbb jutalmazási rendszer mellett
sem szentelhette volna egész erejét a drámai irodalomnak, melyhez valódi
hivatása volt. Neki is, mint másoknak, hogy élhessen, el kellett
forgácsolnia erejét. Hivatalt kellett viselnie, s a múzsának
legkedvesebb reggeli órákat irodákban töltenie. Bámulatos, hogy ráért
csak annyit is írni, s hogy dolgozataira csak annyi műgondot is
fordíthatott! S csudáljuk-e, ha költői erét épen a hivatal prózaisága
zsibbasztotta el, s a szépirodalomtól az élet gondjai vonták el végkép?
Hiszen íróink sorsa még most sem javúlt annyira, hogy ezt ne értsük.
Hány valódi tehetséget látunk feltűnni, s épen e miatt eltűnni! – Mennyi
kincs veszett már így el, mint elásott pénz, mely egyszer fölvetődik,
aztán örökre elsűlyed!
Boldog, kit a sors oly kedvező anyagi körülmények közé helyez, hogy
geniusát követve, egészen valódi hivatásának élhet; de e szerencse nem
jut mindenkinek. Innen van az, hogy sokan alig kezdik meg e legnehezebb
pályát, csakhamar másfelé fordúlnak. Némelyeknek nincs módjok bevárni,
hogy tehetségeiket a tanúlmány és tapasztalat megérlelvén, érett
gyümölcsöket mutathatnának fel; mások, kik sikert arattak, nem
válogatván meg műveik közől csak a legjobbakat, egy pár bukás után
végkép elkedvetlenűlnek; pedig ettől még a nonum prematur in annum sem
mentheti meg, mert a színmű sorsa nemcsak saját belbecsétől függ, annak
színpadon életet az előadás ad, s néha a közönség különböző foka és
változó ízlése tartja fenn vagy veti el. Épen azért a magyar drámaíró
balszerencséjéhez járúl még az is, hogy csak egy színházunk levén, az
előadókban nem válogathat, s főszerepeihez nem talál mindig kellő
egyéniséget. S nekem úgy tetszik, hogy a közönség és kritika is
szigorúbb az eredetiekhez, mint a fordítmányokhoz. – Míg az irodalom
egyéb terményeiről alig olvasunk bírálatot, a színműre, a hol csak
sebezhető, repülnek a nyilak; pedig a más fajúaknak tán nagyobb
szükségök volna a szigorú bírálatra, mert a dráma a színpadról már maga
megmutatja sebeit, s ha azok halálosak, mindnyájunk szeme láttára hal
meg.
Az elmondottak tán világot vetnek Gaal drámaírói sorsára, s megfejtik,
miért vonúlt vissza végkép, halála előtt mintegy húsz évvel; kétségkívül
nem a tehetség, hanem a kedv múlt el. – Az ő színműveinek, mint már
említém, nem a belbecs adja a legfőbb érdemet, hanem a korszak, melyben
a magyar színügynek új életet adtak és fentartói voltak. A szomjan vagy
éhenhalót nem az menti meg, ki később dús asztalnál vendégli, hanem a ki
pusztaságban enyhítő itallal s egy pár falattal új életerőre segíti.
Lett állandó színházunk, voltak kitűnő színészeink; de eredeti irodalom
nélkül nem is állhatott volna fenn, nem is felelt volna meg minden
czéljának; mert saját művészi czéljain kívül a magyar színészetnek
hivatása volt nemzetiségünk őrzése és terjesztése. Hogy ezt leginkább az
eredeti irodalommal érheté el, tagadhatlan. De a tapasztalat is mindig
azt bizonyította, hogy az eredeti darabok gyöngeségei mellett is,
legjobban hatottak. S ez nagyon természetes, mert ezeket legjobban érti
a nagyközönség, a bennök festett élet, érzelmek, törekvések, irányok,
legjobban érdeklik. S épen ezért az eredeti irodalom a magyar
színészetnek még anyagi tekintetben is leghatalmasabb fentartója volt. A
régibb korból Kisfaludy Károly hatásait nem is említve, már Budán _A
garabonczás diák_, s később színházunk első éveiben _A peleskei
nótárius_ tősgyökeres bohózatok, minden darabok közt legtöbbet
jövedelmeztek. S miután a legjobb, legművészibb, leghatásosabb drámák és
vígjátékok is csak nehányszor voltak képesek nagyobb közönséget
gyűjteni, kétségkívül, hogy az idegen ajkúakat leginkább amazok
vonzották a színházba.
Ha ezen bohózatok alkatrészeit vizsgáljuk, csakhamar rájövünk, hogy azon
kiváló hatást annak köszönték, mert magyar népiesek voltak. _A
garabonczás diák_nak tulajdonkép sem meséje, sem valami fejlődési iránya
nincs; magyar alakjai, magyar népdalai, magyar népjelenetei s kissé
darabos, de azért magyaros humora tartották fenn. _A peleskei
nótárius_ban, melynek szerkezete már kerekdedebb, kifejlődése
bevégzettebb s melynek jellemei sokkal jobban kidomborodnak, a főszerepe
már határozott egyénné válik, a legélénkebb hatást szintén a
népjelenetek s zenéjében a magyarosabb részek tették. Vele csaknem egy
időben tűnt fel _Ludas Matyi_, – melyben szintén a nagyon népies
alkatrészek hatottak, s benne a legkirívóbb s visszatetsző ellentét a
szöveg és zene közti volt. Zenéje ugyanis – egy mindig ismételni kellett
magyar népdalon kívül – a német bohózatokéhoz hasonlított. Az ezekből
merített tapasztalatok elég világosan kijelölték az útat, melyre a
drámai népirodalomnak egészen át kellett térnie, ha le akarta szorítni a
német paródiákat, melyek egészen a Bartai koráig nagy bőségban adattak.
Az átmenet főérdeme kétségkívül Gaalt illeti.
Sajnos, hogy ugyanazon szerzők későbbi darabjaikban, a bécsi bohózatok
modorához tértek át. Nem is aratták az előbbi sikert, s a közönség még
azután is első darabjaikban gyönyörködött. Általában a közönség érzéke
fel volt már ébresztve a magyar népies iránt; s ha figyelembe veszszük,
hogy ezen magyaros bohózatok nem csak a pesti színpadon foglalták el az
előtért, de az egész országban is legsűrűbben adattak, mert
legjövedelmezőbbek s a vidéki színtársulatok fentartói voltak, tán nem
lesz túlságos az az állítás, hogy ezek is segítettek felszántani a
földet, melybe a Petőfi népies költeményei oly könnyen gyökereztek meg s
oly gyorsan terjedtek el. Az idő kérlelhetlen rostája ezen kor
bohózatait mind rég áthullatta, csak egy maradt fel közülök, és ez a
Gaal _Peleskei nótáriusa_, mely 28 év után is sikerrel adatik. Ez
megőrzi emlékét s az irodalomtörténet az ő nevét, mint győztes vezérét
fölírja, míg az ugyanazon zászló alatt küzdött harczosok neveit tán
említni sem fogja.
Vígjátékai a színpadon nem élték túl azon kort, melyben írattak; húsz
éve már, hogy letűntek. Mint említém, azon kor szempontjából kell
tekintenünk, hogy kitűnőknek lássuk, s hogy hatásukat megértsük, azon
kor társadalmi és politikai viszonyai közt, melyeket visszatükröztek;
ezek változtával korszerűségök is sokat vesztett.
Én tudom, hogy vannak oly általános becsű s az emberek soha meg nem
szűnő gyöngeségeit tárgyazó vígjátékok, melyek századok múlva sem
szünnek meg hatni. De vajmi ritkák ezek! Csak a legnagyobb lángelmék
szüleményei, kik szellemi gyermekeiket oly határozott jellemekkel, annyi
életbölcseséggel és élcztőkével küldik az utókorba, hogy a mi rajtok
csak korszerű és divatos, s csak változó és múló viszonyokra vonatkozó
volt, levonatván, még mindig marad annyiok, hogy nagy tőkepénzesekűl
léphetnek fel. A komikai művek leghamarabb elavúlnak s úgy vagyunk
velök, mint egy nekividámult társaságban jól előadott adomával; akkor
jóízűen nevettünk rajta, s mikor más körülmények közt mások előtt
ismételjük, magunk is csodálkozunk, hogy ezek el sem mosolyodnak. Ez az
ilyszerű művek természetében fekszik. A vígjáték a költészet magasabb és
eszményibb régióiból lejebb száll a földre. Nem a nagymérvű hősöket s
megrázó sorsfordulatokat festi, hanem a köznapi emberkéket, apróbb
hibáikkal; kik, midőn a színpadon megjelennek, egyszersmind mintegy
magokat nevetik ki. A jelen élet tarka színeibe vannak öltözve, s
ajkaikra elmés czélzások adva a jelen viszonyokra. Az élet felszíne
változó, a viszonyok hullámai elsímúlnak vagy új fodrokban gyűremlenek.
Az emberkéket a feledés tengere födi, s ha sírjaikból kihúzzuk, csak
vázak, imitt-amott lelógó foszlányokkal. De azért az ily elavúlt
vígjátékíró, ki korának mulattatója és oktatója volt, annyi dicsérő
megemlékezést bizonyosan megérdemel, mint a mennyit Hamlet mond, a Yorik
koponyáját tartván kezében.
Gaal vígjátékait ezen szempontból kell méltányolnunk. Könnyen, de
gyorsan is írt művek ezek. A szerző tán érezte a vígjáték-irodalom
meddőségét, s a diák közmondással tartott: kétszer ad, ki gyorsan ad, s
egy helyett kettőt adott. A jövőre nem gondolva, a jelennek élt.
Tulajdonkép csak első vígjátékának alapeszméje különbözik a többitől. Ez
_A király Ludason_, melyet pályázatkor az Akadémia is dícsérőleg
említett. Benne a népjelenetek legsikerűltebbek, s már előre sejtetik _A
peleskei nótárius_ szerzőjét. Tartalma Mátyás király házassága
Beatrixszel. Mindketten azon gondolatra jönnek, hogy incognito
találkozzanak, s e végből személyeiket kísérőikre ruházzák; miből azon
szerencsés és kellemes zavar származik, hogy ez álcza alatt, négyök
közől mindegyik abba szeret, kiről le kellene mondania, s a ki a
megismerés után párja lesz. Az alapeszme nem volt új, de Gaal már ezen
első művében oly biztos tapintattal viszi a bonyolódást, s oly
kerekdedséget tud adni az egésznek, mely a legjártasabb írónak is
becsületére vált volna. Többi vígjátékának, milyenek: _A szerelem és
champagnei_, _Két Julia_, _Pazar fösvények_, _Vén sas_, alapeszméje
fővonásban mind a körűl forog, hogy a szerelmes fiú az apa vagy
nagybátya-gyámok beleegyezését a házassághoz valamely ügyes fogás által
nyeri meg. De a cselszövények és epizódok különböznek, s ezért
vígjátékait nem lehet egymás ismétléseinek tekinteni. _A vén sas_
politikai irányú is. Az ólmos botok hőseit s a Maradi Jerémiásokat teszi
pellengérre. Ezen vígjáték 1843-ban adatott először. Úgy látszik, a
közvélemény már elítélte az ősi alkotmány hiányait és kinövéseit,
különben kitörő boszúság nélkűl alig tűrték volna az ezen vígjátékban
kimondott igazságokat. Ugyanekkor ostorozta az _Éljen az egyenlőség_ az
ál-szabadelvűséget, s a _Tisztújítás_ a megvesztegethető s leitatható
nemesség korteskedését. Nehány évvel azelőtt ezen satyrák tán az
igazságnak oly sugarai lettek volna, melyeket, ha a színpad mint az élet
tükre, szemeink köze vibrál, nagyon alkalmatlanoknak és boszantóknak
találtuk volna. A közvélemény ekkor már a reform eszméinek meg volt
nyerve; de jól esik Gaalt is ezen zászló alatt látnunk. Többi vígjátéka
társadalmi téren mozog, s csak egyes nyílai pattannak ki a politikai
viszonyokra. Ezek néhol nem is jellemszerűek; de bár csak ezek volnának
az egyedűli jellemtelenségek az irodalomban!
Vígjátékai közől legnagyobb hatása _A szerelem és champagneinak_ volt; s
a mi meglepőbb, hogy ez legelső művei közé tartozik. Ugyanazon évben,
1838-ban kerűlt színre, melyben a _Peleskei nótárius_. Ha oly ifjú
korára nem esnének ezen darabok, azt kellene mondanunk, hogy tehetsége
akkor érte el a tetőpontot; de inkább kell hinnünk azt, hogy az élet
gondjai, hivataloskodása mindinkább elvonták eredeti hivatásától; s ez
is bizonyitja azt, hogy a ki oly ifjú korban oly kitűnő darabokat írt,
ha e pályán elég jutalmat kap s kizárólag annak élhet, később
megmaradandóbb művekkel ajándékozza meg az irodalmat. Utóbb már késő
volt. S tán itélőtehetsége is felűlkerekedett a képzelő tehetségen s nem
tudott eszméibe többé beleszerelmesedni, mi nélkül életre való költemény
nem születhetik. A költői léleknek is van apathiája, melyből, ha egyszer
bele esett, nehezen vagy sohasem gyógyul ki, s ebbe leghamarabb
beleeshetik a drámaíró; mert ez csaknem kézzelfoghatólag a tulajdon
szemével győződik meg, midőn a hatás a fagypont felé száll le, míg a
másnemű költő sok kellemes illusióban el, főkép hol a kritika hallgat.