1913: Történelmi szinmű három felvonásban - 2

_Az altábornagy:_ De honnan tudta?
_Theodori:_ A tárcát megismertem; és a következtetés könnyü lett volna
akkor is, ha ez a régiségkereskedő nekem nem lett volna amúgy is gyanús
és ha nem készültem volna rá, hogy excellenciádnak javaslatot tegyek az
elfogatására. Csak arra vártam, hogy innen elmenjen, mert nem akartam,
hogy az elfogatás excellenciád kastélyában történjék.
_Az altábornagy_ (egy kis szemrehányó éllel Almásy felé): Az talán jobb
is lett volna úgy. No, így se nagy baj. De nagyszerü Theodori, hogy ezt
is tudta. Semmivel sem lehet meglepni. Hm… és ennek a fickónak a
holmiját majd átvizsgáljuk. Theodori ezt ugy-e, elvégzi és…
_Almásy_ (gyorsan): Az őrnagy hadbiró úr nemsokára ideérkezik.
_Az altábornagy:_ Jó; azzal együtt. Nagyszerü Theodori, hogy ezt is
tudta. Nézze csak: Almásy azt mondja, hogy vannak itt még mások is,
akiket szemmel kellene tartani. De hát ez képtelenség.
_Theodori:_ Nem képtelenség, kegyelmes uram.
_Az altábornagy:_ Micsoda? Maga is gyanakszik valakire?
_Theodori:_ Gyanakodni? Azt nem mondhatom. De a helyzetünk olyan, hogy
minden kézre vigyáznunk kell, amely a hadi titkaink körül babrálhat. És
itt van egy szépen formált kéz, amely minden figyelmet megérdemel.
_Az altábornagy:_ Micsoda kéz?
_Theodori_ (halkan): A Törő asszisztenséé… a lelkes és kedves idegen
kisasszonyé.
_Almásy_ (magánkívül): Azért én a becsületemmel és a fejemmel
kezeskedem… (Hirtelen legyűri a dühét. Teljes nyugalommal.) Pardon, –
nem kezeskedem érte… Senkiért sem kezeskedem.
_Theodori:_ Hiba is volna.
_Az altábornagy:_ Igen. Mondja csak Theodori…
_Theodori:_ Ez a lelkes kisasszony mindenekelőtt idegen. Másodszor nekem
úgy tetszik, hogy erkölcsi tekintetben nem nagyon megbizható.
_Almásy_ (alig birja a dühét megfékezni).
_Az altábornagy:_ Úgy van, úgy van, – engem már többször fölháborított,
amit mondott.
_Theodori:_ Végül pedig vegyész, szakértő, éppen a Törő asszisztense, –
és nekünk most a legféltettebb kincsünk a Törő találmánya, amely még
nincs is egészen a kezünkben.
_Az altábornagy:_ Nagyon helyes. (Aggódva.) De hát mit csináljunk akkor,
hogy kézre kerítsük?
_Theodori:_ Ha szabad előterjesztést tennem: egyelőre semmit. Ha
elérkezik az ideje, én majd jelentkezem. (A derültsége mosolygássá lesz,
meghajlik, halkan:) Hiszen excellenciád észrevette talán, hogy nem
töltöm hiába az időt és hogy a legjobb úton vagyok.
_Az altábornagy_ (elragadtatva): Nagyszerü, Theodori. Maga páratlan!
Nagyszerü. (Jókedvében nevet; megveregeti a kapitány vállát és félkarral
megöleli.)
_Almásy_ (fuldokolva nyelte a mérgét; korrekt hangon): A legsürgősebb
teendő mindenesetre az volna, kegyelmes uram, hogy a Törő találmányát
végre megszerezzük.
_Az altábornagy:_ Igen, igen… Persze, persze… A hadügyminisztériumból
megjött a távirat.
_Almásy:_ Megadják, amit Törő kér?
_Az altábornagy:_ Nem.
_Almásy_ (kétségbeesve): Kegyelmes uram, akkor könyörgök, ne is
tárgyaljon excellenciád Törővel, mert eredményt nem ér el, őt ellenben
elvadítja… és – ezzel számolni kell, akármi is a véleményünk az
egyéniségéről – (keresi a szót:) oktalan elhatározásokra ingerli.
_Az altábornagy_ (Theodorihoz): Hát hallott még ilyet valaha?
_Theodori_ (derülten, nyugodtan): Nem vagyok a főhadnagy úr véleményén.
Itt sok millióról van szó, az ország pénzéről, úgy, hogy az alkudozás és
a takarékosság nem csupán jog, hanem kötelesség is; – kockázatot pedig,
amellyel az alkudozás járna, egyáltalában nem látok.
_Almásy_ (magánkívül): Ha Törő nem kapja a találmányáért azt az árat,
amelyet megszabott, akkor elmegy oda, ahol ezt az árat megadják neki.
_Theodori_ (nyugodtan): Én jobb véleménnyel vagyok a Törő
hazafiasságáról.
_Az altábornagy:_ Én is. Úgy van… És: köszönöm, elég volt. Mégis csak
hallatlan, csak kimondani is: ha itt nem kap elég pénzt, akkor megy
máshová… A találmánya nem is ér többet.
_Almásy:_ Minden pénzt megér.
_Az altábornagy:_ Nem igaz.
_Almásy:_ De hiszen mi próbáltuk ki.
_Az altábornagy:_ Hát én pedig nagyon jó helyről ismerem a hibáit…
Kitől? Hát a saját emberétől, a másik asszisztensétől, Radovántól.
_Almásy:_ Könyörgök: ne tárgyalj még vele.
_Az altábornagy:_ Fogok: mihelyt a vendégeim elmentek. Elég volt.
Köszönöm. Abtreten. (Theodorinak barátságosan int és visszamegy a
vendégei közé.)
_Almásy_ (elvegyül a társaságba).
_Theodori_ (rövid séta után visszaül Paula mellé).
(Lent megszólal a zene.)
_Az altábornagy_ (a nőkhöz, akikre nyilvánvalóan nagyon hat a zene):
Hölgyeim, a zenekar most tüzes csárdásokat fog játszani. A park nagyon
alkalmas rá, nincs kedvük egy kicsit táncolni?
_Egy fiatal hölgy_ (kacér fájdalommal): Ah, holnap, ki tudja, kezdődik a
háború; és mi táncra kényszerítsük itt ma azokat, akik holnap talán a
halálba mennek?
_Az altábornagy_ (a karját nyújtja; lovagiasan): Eh, katona sorsa: ma a
bálterem parkettjén kell megállani a helyét, holnap a csatatéren…
(Lemegy a lépcsőn.)
(Vidám zajgás közben lemennek a többiek is.)

NEGYEDIK JELENET.
_Paula, Theodori._
_Theodori:_ Maga nem megy le a tánchoz és a zenéhez?
_Paula:_ Nem megyek… Én gyűlölöm a tömeges táncokat és utálom a
tömegeknek szervirozott zenét.
_Theodori:_ Pedig maga arra szánta az életét, hogy nagy és piszkos
tömegeket szolgáljon.
_Paula:_ Arra.
_Theodori:_ Akkor szeretnie kell a tömegeket. Akkor… (közelebb húzódik
hozzá) minden szeretete a tömegeké és… a szeretetéből nem jut senki
másnak ugy-e…
_Paula_ (nem veszi tudomásul a közeledést; elnéz a messzeségbe): Igen,
de most szomorú vagyok és…
_Theodori:_ És?
_Paula:_ És ilyenkor mindig az jut eszembe: érdemes-e az embernek
föláldoznia az életét? Nem mennek-e előre a dolgok én nélkülem is? És
nem volna-e okosabb az életet okosan élni? Egyedül lenni? Vidámnak
lenni? Boldognak lenni?
_Theodori_ (egyre közelebb húzódik hozzá): Látja, drága kis lány, ez az
igazság és ez a bölcseség: csak az én életem az enyém és az ember élje
le szépségben az életét.
_Paula:_ Ah, szépségben… Ha az ember el tudná zárni az életét mindentől,
ami rút és ami beléje tolakszik…
_Theodori_ (egészen közel hozzá): Kicsi lány: jöjjön velem és bízza rám
az életét. Én gyöngéden bele fogom a kezembe és vigyázok rá… Keresek
magának egy illatos, selymes és puha fészket… A rózsaszínű éjjeli lámpa
a maga puha nyakára veti a fényét… (Még közelebb hozzá.) Vagy
felöltöztetem magát (megfogja a kezét) rövidhajú kis lányom… fekete
selyemtrikóba… Fekete selyemruhás kis apródom leszel és a nyakamra
teszed a lábadat… kis apródom. (Megöleli.)
_Paula_ (elbágyadtan engedi magát; azután megrázkódik és kibontakozik):
Ah, mindez szép volna; de hiszen mindez lehetetlen.
_Theodori_ (részegen): Miért volna lehetetlen?
_Paula:_ Mind a ketten szegények vagyunk.
_Theodori:_ Én nem vagyok szegény.
_Paula:_ Egy szegény diákleány és egy szegény katona. Hagyjuk az
álmadozást.
_Theodori_ (megöleli): Ide figyelj: én nem vagyok szegény. Én
elárasztalak pénzzel; puha nagy bőségben élsz, ha az enyém leszel.
Eljössz velem innen?
_Paula_ (kibontakozik): Ah, Theodori, látja, én nem vagyok olyan, mint
más nők: – talán szemérmetlenség erről nyiltan beszélni…
_Theodori:_ Nem szemérmetlenség. Okosság.
_Paula_ (szégyenkezve): Talán szemérmetlenség, de én… én olyan bágyadt
bölcseséggel nézem a világot, hogy megmondom: én nem tudok már nekivágni
a bizonytalanságnak, a küzködésnek és a szükölködésnek. (Szemérmesen:)
Tudom, rosszul tettem, hogy ilyen nyiltan beszéltem.
_Theodori:_ Jól tetted, okos kis leányom, rövidfürtös kis apródom…
Hiszen én láttam rajtad, hogy ezt akarod mondani és ide akarsz eljutni…
Óh, rövidfürtös okos kis fejem: ugy-e egy hét óta gondolkozol azon,
hogyan mondd ezt meg nekem?
_Paula_ (lesütött szemmel): Igen.
_Theodori:_ Hát ne félj: innen elmégy Bécsbe; ott berendezek neked egy
lakást; és amikor elmégy, már akkor a kezedbe adok… mennyit… tízezer…
húszezer… ötvenezer koronát. Elég lesz?… Egy fél évre?
_Paula:_ Istenem, igaz ez?
_Theodori:_ Nem hiszed, kis diáklányom? Úgy fogsz élni, mint egy
hercegnő.
_Paula:_ Nem tudom elhinni.
_Theodori:_ Majd elhiszed, ha látod, hogy szórom az édes öledbe a pénzt.
(Megöleli.)
_Paula:_ Vigyázzon, jön valaki.

ÖTÖDIK JELENET.
_Voltak, Almásy;_ majd _Theodori_ nélkül.
_Almásy:_ Kapitány úr, jelentem alássan, ő excellenciájához.
_Theodori:_ Megyek. Mi ujság?
_Almásy:_ Az őrnagy-hadbíró úr van itt.
_Theodori:_ Jó. Ön itt marad?
_Almásy:_ Itt kell várnom ő excellenciájára.
_Theodori_ (barátságosan üdvözli mindkettőjüket és elmegy).
_Almásy_ (kiséri, utána néz, azután feszült várakozással visszafordul).
_Paula_ (igent int).
_Almásy:_ Mi az? Vallott?
_Paula:_ Igen.
_Almásy:_ Mit?
_Paula:_ Ha elmegyek vele Bécsbe egy (utánozza) illatos, selymes, puha
fészekbe, akkor ad tíz… húsz… ötvenezer koronát.
_Almásy:_ Ezt mondta?
_Paula:_ Ezt.
_Almásy_ (ökölbe szorított kézzel): Oh! Akkor… (Csüggedten:) De hiszen
ez még mindig nem elég. Igy ez még mindig nem elég. (Szinte az öklébe
harap türelmetlenségében.)

HATODIK JELENET.
_Voltak_, majd az _altábornagy_ és _Törő_.
(Az altábornagy hangja hallatszik.)
_Almásy:_ Hát majd meglátjuk. Ezt is: köszönöm kis Paula.
(Az altábornagy hangja lent: Szervusz uraim.)
_Almásy:_ Most menjen innen drága kis Paula… Nagyon köszönöm…
Viszontlátásra.
_Paula_ (elmegy).
_Az altábornagy:_ Hol van Törő? Küldd ide.
_Almásy:_ Már szóltam neki.
_Az altábornagy:_ Te menj a többiekhez és ha készen vagytok, szólj
nekem.
_Almásy:_ Igen… (Habozik:) Antal bátyám, engedd meg, hogy még egyszer
könyörögve kérjelek: ne beszélj még Törővel.
_Az altábornagy:_ No hát ez már mégis… Kikérem magamnak. Elég volt.
Hátra arc. Indulj.
_Almásy_ (habozik, de).
_Törő_ (fölsétál hátulról a terraszra).
_Almásy_ (erre sarkon fordul és elmegy).
_Az altábornagy_ (dühös; katonásan): Tessék helyet foglalni.
_Törő_ (felsőbbséges és mosolygó; leül).
_Az altábornagy_ (pattogva): Tudtára adom önnek, hogy a
hadügyminisztérium várva-várt táviratát ma délután megkaptam.
_Törő_ (nagyon nyugodtan): Ugy?… Na?… És?
_Az altábornagy_ (bosszantja a Törő felsőbbsége): A hadügyminisztérium
az ön találmányát öt millió koronáért átveszi.
_Törő_ (föláll; vár; gőgösen): Nem veszi át.
_Az altábornagy:_ De átveszi. Én föl vagyok hatalmazva…
_Törő:_ Nem veszi át.
_Az altábornagy:_ Miért ne venné át?
_Törő:_ Mert én nem adom.
_Az altábornagy_ (lobog benne a düh, hangsulyozva): Nem adja?!
(Nyugodtságot erőszakol magára:) És miért nem adja?
_Törő:_ Én excellenciádnak megmondtam, hogy húsz millió az ára. – Annyi
az ára.
_Az altábornagy_ (pattogva): Ez rengeteg pénz.
_Törő:_ Én úgyis ajándékot adok az országnak, a hadseregnek, a
hadügyminisztériumnak, a királynak… mindnyájuknak itt.
_Az altábornagy_ (pattogva): Rengeteg pénz. Az ország pénze és nekünk
nemcsak jogunk, hanem kötelességünk az alkudozás.
_Törő:_ De ne velem alkudjanak. Mit kolduskodnak én velem…
_Az altábornagy_ (pattogva): Nincs személyre tekintet. A monarchiával
szemben mindenki egyforma.
_Törő:_ Mindenki? Én is, aki győzhetetlenné teszem azt, aki mellé
odaállok? Velem kolduskodnak, aki az életet és a halált tartom a
kezemben? (Teljes indulattal, úgy hogy az altábornagy szinte megszeppen
tőle:) Mit tudja ön: nem azért várakozik-e az a hadsereg, a mely velünk
szemben áll hetek óta, mert még nem tudja, hogy én ki mellé állok? Mit
tudja ön, nem jelenti-e a békét, ha én önöknek adom a találmányomat és
nem jelenti-e a háborut és a vereséget, ha másnak adom?
_Az altábornagy_ (megzavarodva): Akkor ingyen kell ideadnia. Köszönettel
fogadnia, akármit kap érte. Akkor annál inkább a hazafiasság parancsára
kell hallgatnia.
_Törő:_ Eh!… Én mondtam már, hogy én nem tartozom senkihez.
(Szünet.)
_Az altábornagy:_ Ön katonatiszt volt.
_Törő:_ És nem egészen önként távoztam. Az adósságaim miatt el kellett
mennem és belekerültem egy olyan nyomoruságba, hogy a száraz
kenyérhéjakat szedtem volna föl az utcán, ha nem szégyeltem volna. Velem
hát így hiába beszélnek… Összegezem azt, ami mondanivalóm még van: az én
Hungaritom félelmesebb minden eddig volt robbanószernél; minden fegyver
értékét megtizszerezi, az ágyúét megötvenszerezi, azt, akinek a
tulajdonában van, győzhetetlenné teszi… Az ára húsz millió… Adok újabb
huszonnégy órát, az alatt még nyilatkozhatnak önök: akarják-e, vagy nem.
_Az altábornagy:_ A hadügyminisztériumnak utolsó szava volt az, hogy a
találmányt öt millióért átveszi.
_Törő:_ Akkor az én utolsó szavam az, hogy a hadügyminisztérium ostoba
és hogy az öt milliójára fütyülök.
_Az altábornagy_ (ki akar fakadni): Ejnye a keserves… (Legyüri a
mérgét:) És mit szándékozik ön cselekedni?
_Törő:_ A vendégszeretet itt megköszönöm és megyek oda, ahol okosabb
hadügyminiszterek vannak.
_Az altábornagy:_ Megy, hogy eladja másnak?
_Törő_ (komolyan): Megyek, hogy eladjam másnak.
_Az altábornagy_ (nevetni kezd).
_Törő:_ Mit nevet?
_Az altábornagy_ (nevetve, recsegő hangon): Hát azt hiszi maga, hogy mi
magát innen elengedjük?
_Törő_ (fenyegetően): Mi?
_Az altábornagy_ (recsegve): Hát csak nem hiszi?… Háborús időben?… Hogy
engedjük… menjen az ellenséghez?
_Törő_ (villámló szemmel, ökölbe szorított kézzel néz vele farkasszemet.
Az Almásy érkezése elhallgattatja készülő dühkitörését).

HETEDIK JELENET.
_Voltak, Almásy;_ majd _Törő_ egyedül és _Radovánnal_.
_Almásy:_ Kegyelmes uram, jelentem alássan: az iratok átkutatásával
készen vagyunk, az őrnagy-hadbiró úr kéreti excellenciádat.
_Az altábornagy:_ Megyek. (Törővel le akarja zárni a beszélgetést.) Na!
Na! Hát itt kell maradni békességben. Maradni. Meggondolni a dolgot.
Elfogadni, amit ajánlottunk. Na! Majd estére azután megbeszéljük a
dolgot. Na.
_Törő_ (hideg gőggel, elfojtott dühvel hallgat).
_Az altábornagy:_ No, isten velünk. Na, – nichts für Ungut! – Szervusz,
szervusz. (Indul.)
_Almásy_ (aggódva nézte Törőt, halkan): Szabad nekem, kegyelmes uram,
néhány szót váltani Törővel?
_Az altábornagy:_ Most nem. Most hagyd. Hadd rágódjék egy kicsit.
(Elmegy.)
_Almásy_ (kelletlenül vele megy).
_Törő_ (egyedül maradt; fogcsikorgatva néz utánuk és ökölbeszorított
kézzel néz körül. A dühe egyre nő; egyszerre elszánja magát és rögtön
hangosan kiált): Radován!
_Radován_ (rögtön megjelenik a kastély felől. A főlakáj nyitotta ki
előtte az ajtót. Mind a ketten hallgatóztak): Tessék.
_Törő:_ Radován, én innen rögtön el akarok menni.
_Radován_ (lesben állva): Nehéz lesz. Ezek majd erőszakkal is vissza
akarnak tartani bennünket.
_Törő:_ Hát akkor meg kell csalni őket. Csináljon valamit, – bánom is
én, – én nem maradok itt.
_Radován:_ Ha ön csakugyan nem fél tőlük…
_Törő:_ Én? Kinevetem őket.
_Radován:_ És ha ön csakugyan tárgyalni akar azokkal, akik a találmányát
meg akarják venni…
_Törő_ (egy másodpercnyi habozás után): Tárgyalni akarok velük. Ha
megadják azt az árat, amelyet kivánok, eladom nekik.
_Radován:_ Ők nagyobb árat adnak, mint amennyit ön kíván. Ha tehát ön
nem fél ezektől itt…
_Törő:_ Nem félek, ha mondom.
_Radován:_ Akkor egy félóra mulva indulhatunk, egy óra alatt a Dunához
érünk és estére szerb parton vagyunk.
_Törő_ (megütődve): Szerb parton? Oda nem megyek.
_Radován:_ Hát román parton, ha úgy tetszik. (Szünet.) Az jó lesz?
_Törő:_ Az jó lesz. (Szünet.) Át a Dunán. Ott szabad ember vagyok és
szabadon alkuszom. Az jó lesz.
_Radován:_ Egy félóra mulva, – egy negyed óra mulva itt leszek, – addig
vigyázzon arra, amit tesz, – észre ne vegyék, hogy menni készülünk.
_Törő_ (előbb nem akar a tettetésbe beleegyezni, azután fanyarul): Jó,
majd vigyázok. (Elmerülten gondolkozik. Felkapja a fejét. Csenget.)
_Radován_ (elmegy. Ismét a főlakáj nyitja ki az ajtót előtte. Távozás
közben visszafordul. Inkább a főlakájnak, mint Törőnek): El kell
távolítani az altábornagyot és Almásyt.
_Törő_ (vállat von).
_A főlakáj_ (bezárja mögötte az ajtót).
_Törő_ (mélyen elmerülten gondolkozik, azután felkapja a fejét.
Csenget).
_A főlakáj_ (rögtön belép).
_Törő:_ Hol van a bárónő?
_A főlakáj:_ Lent a parkban. Néhány vendég még csak most búcsúzik.
_Törő:_ Köszönöm. (Hátul lemegy a parkba.)
_A főlakáj_ (utána néz; utána akar menni).

NYOLCADIK JELENET.
_A főlakáj, Theodori, Az altábornagy, Almásy._
_Theodori_ (balról feljön a terraszra és át akar menni a kastélyba).
_A főlakáj_ (észreveszi; visszafordul, feljön a lépcsőn a terraszra,
körülnéz, nem lát senkit, halkan megszólal): Kapitány!
_Theodori_ (hátrafordul, megrettenve körülnéz, azután, mintha nem is a
főlakájjal beszélgetne): Mit akar?
_A főlakáj:_ Az altábornagyot egy félórára távolítsa el innen.
_Theodori:_ Lehetetlen.
_A főlakáj:_ Meg kell lennie.
_Theodori:_ Nincs rá semmiféle mód.
_A főlakáj_ (nyugodtan:) Keressen.
_Theodori:_ Semmiféle ok nincs rá.
_A főlakáj:_ Akkor csináljon okot… Itt jön… (Parancsolón.) Ön majd
hazudik neki valamit.
_Theodori:_ Igen, majd…
_A főlakáj_ (kisurran a kastély felé).
_Theodori_ (sóhajtva töröli meg a homlokát, azután hirtelen kihúzza
magát és az érkező altábornagy felé fordul).
_Az altábornagy_ (jön Almásyval:) Hát ez hallatlan Theodori, ez a
gazfickó mindent tudott. Nagyon kell vigyáznunk.
_Theodori:_ Igen, kegyelmes uram; és ezért arra is kérem excellenciádat,
jőjjön le velem azonnal a barakkokhoz.
_Az altábornagy:_ Dolgom van az irodában.
_Theodori:_ Kérem excellenciádat, halassza ezt el és jőjjön le rögtön a
barakkokhoz, mert… mert… (kétségbeesve gondolkozik).
_Az altábornagy:_ Miért Theodori?
_Theodori_ (eszébe jutott, amit mondania kell:) Ugy-e excellenciád
keményen bánt most Törővel?
_Az altábornagy:_ Igen.
_Theodori:_ Törő elbizakodott, gőgös és beszámíthatatlan,… az imént
különböző parancsokat osztott ki… és nekünk pótolhatatlan veszteség
volna, ha a barakkokban őrzött anyag elpusztulna.
_Az altábornagy:_ Ez igaz. (Almásyra néz.)
_Almásy:_ Az anyag Törő nélkül teljesen értéktelen. Nem az anyagra,
hanem Törőre kellene vigyáznunk.
_Theodori_ (nagyot lélegzik:) Törő, azt hiszem, maga is ott van már a
barakkoknál,… jó ha meg tudjuk előzni… és bebizonyosodott, hogy sohasem
lehetünk elég óvatosak. Én azt hiszem, a barakkokat mindenképpen
sürgősen meg kellene védenünk.
_Az altábornagy:_ Ez igaz. Ne sajnáljuk a fáradtságot. (Indul balra.)
Én, ha kell, egy egész zászlóaljat kirendelek a barakkok őrzésére…
(Kimegy.)
_Theodori_ (vele megy).
_Almásy_ (kelletlenül követi őket).

KILENCEDIK JELENET.
_Törő, Radován;_ majd _Törő, Beatrix_.
_Radován_ (jön jobbról, Törőt keresi. Várakozik. Meglátja Törőt, aki a
parkból jön): Jőjjön kérem.
_Törő:_ Mi az?
_Radován:_ Minden rendben van. Indulhatunk.
_Törő:_ Én még nem megyek.
_Radován:_ De minden perc elveszíthet bennünket. Az altábornagy minden
percben visszafordulhat.
_Törő:_ Mindegy. Én még nem megyek.
_Radován:_ De mire vár? Hiszen ez őrültség.
_Törő_ (lenéz a parkba): Most hagyjon itt engem. Egy félóra múlva jőjjön
vissza.
_Radován:_ Nem várhatunk egy félórát.
_Törő:_ Eh, menjen most innét.
_Radován_ (észreveszi a közeledő Beatrixet): Ah, ezért… Most
esztelenséget akar csinálni.
_Törő_ (nem törődik vele; néz Beatrix felé).
_Radován:_ Őrültséget akar csinálni… Tönkretesz mindent egy őrültségért.
Itt akar maradni? Fogságban akar maradni?
_Törő:_ Most takarodjék innen… És tíz perc múlva indulunk.
_Radován_ (visszavonul:) Tizenegy percünk már nincs. Hát siessen.
_Törő_ (legyint neki, hogy menjen el).
_Radován_ (kihuzódik).
_Beatrix_ (feljön a terraszra).
_Törő_ (elébe megy; szinte komoran): Köszönöm, Beatrix, hogy idejött.
_Beatrix_ (őszintén): Azt hiszem semmi oka sincs az ilyen őszinte
köszönetre, mert én akárhová elmentem volna, ha azt mondja, hogy
beszélni akar velem.
_Törő_ (nehéz lélegzettel): Igen, beszélni akarok magával Beatrix.
(Szünet.)
_Beatrix_ (vár, azután megkérdezi): És mi mondanivalója van nekem?
_Törő_ (habozik, nehezen mondja meg, szinte komor elszántsággal): Az
Beatrix, hogy én szeretem magát. (Hosszú szünet.) És mi mondani valója
van erre magának?
_Beatrix:_ Hiszen… hiszen maga azt régen tudja. (A kezét nyujtja neki.)
_Törő_ (lassan, szinte komor áhítattal megfogja a kezét, magához vonja
és szinte keserű mámorral megöleli. Hosszú ölelés).
_Beatrix_ (lesütött szemmel, de őszintén): Én szégyennek tartottam volna
egy percig is titkolni, hogy szeretem.
_Törő_ (sötéten, mámorosan): Én pedig, drága szerelmem, szégyennek
tartottam volna a maga szerelméért úgy jelentkezni, mint ahogyan most
mégis jelentkezem: könyörögve, koldus gyanánt, kudarc után és szegényen.
_Beatrix:_ Maga gazdag. A leggazdagabb. És erős. A legerősebb. És
mindent el fog érni, amit akar… És én úgy bízom magában, mint egy
istenben.
_Törő_ (mint valami drága illatot, úgy szívja be ezeket a szavakat):
Akkor Beatrix én most szegényen, de a magamban való teljes hittel
elmegyek innen és maga velem jön.
_Beatrix_ (igent int).
_Törő_ (boldogan): Igen? Velem jössz?
_Beatrix:_ Igen. Hová?… Mikor?… Miért?
_Törő_ (komoran, fanyarul): Hová? Még nem tudom. Mikor?… Most rögtön.
_Beatrix_ (bámulva áll föl): Most rögtön?
_Törő:_ Nem jössz?
_Beatrix:_ Nem.
_Törő:_ Miért?
_Beatrix:_ Mert ezt nem tudom… mert ezt nem értem… mert ez szökés, mert
ez csalás. Én megyek akkor, ha tudom, miért kell mennem, ha oda mehetek
az apámhoz és azt mondhatom neki: apám, én most elmegyek.
_Törő:_ Beatrix… én velem most kell eljönnie, kérdés nélkül és habozás
nélkül és azonnal.
_Beatrix_ (megrázza a fejét): Igy én nem tudok.
_Törő_ (fanyar fájdalommal; habozva, lehajtott fejjel): Akkor…
_Radován_ (megjelenik jobbról).
_Törő:_ Akkor isten vele, Beatrix.
_Beatrix_ (halkan, értetlenül): Isten vele.
_Törő_ (indul).
_Beatrix_ (fölsikolt): Megálljon. Hát istenem… Hát miért kell? Hát
mondja meg…
_Törő_ (odalép hozzá, elszántan): Beatrix… nekem el kell szöknöm innen,
mert itt nem vagyok szabad ember. Menekülnöm kell olyan helyre, ahol ura
vagyok magamnak és ahol azt, ami az enyém, amit én teremtettem, a
találmányomat, annak adom el, akinek akarom… És most már csak perceim
vannak… Ezért.
_Beatrix_ (megdermedve): De hiszen az árulás.
_Törő_ (türelmetlenül): Én nem tartozom senkihez…
_Beatrix_ (ugyanazon a hangon):… ez árulás és bűn, és maga a fájdalomba
és a veszedelembe megy. (Föláll, megsímogatja a homlokát, fölemeli a
fejét.) Magával megyek.
_Törő_ (örömmel): Rögtön jönnie kell, Beatrix. Most. Velem.
_Beatrix:_ Megyek, most, magával.
_Törő_ (vezeti őt; együtt kimennek).
_Radován_ (velük megy).
(A kastélyba vezető ajtó bezárul mögöttük. Autó zaja hallatszik. A
terrasz egy ideig üresen marad, azután balról Almásy jön, végigrohan a
terraszon, be a kastélyba, onnan nemsokára visszajön Paulával, az
altábornagy elé, aki lihegve jön balról.)
_Almásy_ (az altábornagynak): Ők voltak azok. (Fogcsikorgatva:) Theodori
azért csalt el bennünket, hogy ezek szökhessenek.
_Az altábornagy:_ Szamárság… Telefonozz inkább a dunai őrségnek, hogy
tartóztassa fel őket.
_Almásy_ (legyint, mint aki ezen túl van): Megpróbáltam. A telefondrótok
el vannak vágva.
_Az altábornagy:_ És utól nem érhetjük őket.
_Almásy:_ De… Én megyek… (Indul. Tagolva:) Én utólérem őket. És Törő
vagy visszajön, vagy megölöm. (Elrohan.)
_(Függöny.)_


MÁSODIK FELVONÁS.
Kert közepén álló ház emeleti szobája. Hátul bejárat. Jobbra és balra
folyosóra nyíló ajtó. Hátul ablakok zárt ablaktáblákkal.

ELSŐ JELENET.
_A főlakáj, Radován, Törő, Beatrix._
(A kis társaság hosszu és izgatott futás után érkezik meg; a hátsó
ajtón. – Az ajtó mögött lépcső van, ezen kellett fölrohanniok. – Az ajtó
fölrántódik; elsőnek lép be a főlakáj, aki vezette a társaságot, azután
Radován, majd Beatrix és végül Törő. – Törő szótlan és komor.)
_A főlakáj:_ Ide jőjjenek… Gyorsan be az ajtón… A lépcsőház még nem ad
védelmet a golyók ellen… (Törőhöz idegesen:) Siessen kérem, oda még
betévedhet egy golyó.
_Törő_ (lassan és komoran bejön).
_A főlakáj_ (behuzza mögötte az ajtót): No most aztán lövöldözhetnek, ha
a román határőrség el nem rontja a mulatságukat.
_Radován:_ Vagy, ha jobbnak nem látják egyszerüen átrándulni ide.
_A főlakáj_ (felsőbbségesen): Legyen nyugodt… itt már román területen
vagyunk.
_Radován:_ A Dunán is román területen voltunk, mégis fütyültek
körülöttünk a golyók.
_A főlakáj_ (büszkén): De itt a mi követünk védelme alatt vagyunk.
_Radován_ (nagyon fanyarul, mindig mély keserüséggel, szinte tompa
dühvel beszél): Van az önök követének egy ezred bakája is, hogy
megvédjen bennünket, ha azok mégis meggondolják a dolgot és átrándulnak
ide?
_A főlakáj_ (gőggel): Legyen nyugodt, nem rándulnak át. Mert az
átrándulás, az azt jelenti, hogy a mi fővezérletünk rögtön kiadja a
parancsot a háboru megkezdésére.
_Radován_ (teljes, keserű, harapós dühvel): És ön azt hiszi, hogy a
háborutól odaát félnek? – és nem az önök fővezérlete fél tőle?
_A főlakáj_ (bámulva): Mi történt önnel? Most bennünket gyülöl? (Nézi.)
Eh… ön mindenkit gyülöl… (Óvatosan kinyit egy ablaktáblát.) A lövöldözés
különben úgy látszik abbamaradt… Igen… Teljes csönd… Itt biztosságban
vagyunk… (Kinyitogatja az ablaktáblákat.) Nem értem, hogyan üldözhettek
bennünket… a telefonvezetékek el voltak vágva… Az üldözőink huszárok
voltak; tornyirányban próbáltak az automobil elé vágni… Mindenesetre
helyes volt, hogy nem hallgattunk az öreg paraszt könyörgésére és
kilyukasztottuk a másik csónakot.
_Radován:_ Ha a bárónőre hallgattunk volna, már fogságban volnánk.
(Szünet.) Minek ijedős asszonyokat hozni az ilyen útra.
_Beatrix_ (ijedten néz rá).
_Törő_ (föl akar lobbanni, azután gőgösen hallgat).
_A főlakáj_ (befejezte a rendezgetés munkáját): Igy… rendben van…
(Megáll. Udvariasan, nem lakáj módra, hanem házigazda módjára:) És most
talán lesz majd részem abban a szerencsében, hogy megismerkedhetem a
bárónővel. (Törőre néz.)
_Törő_ (komoran hallgat):
_Beatrix_ (zavarodottan): De hiszen én önt már ismerem, Schmidt úr.
_A főlakáj_ (udvariasan): A bárónő nem ismer… Engedje meg, hogy
bemutatkozzam: Golovin Miklós… kapitány. (A bemutatkozás szól Törőnek
is.)
_Beatrix_ (elfogódottan bólint).
_Törő_ (komoran meghajol).
_Golovin_ (szeretetreméltóan): Engedjék meg, hogy átvegyem itt a
házigazda szerepét… Remélem, sikerül elég kényelemmel ellátnom
mindnyájukat… A bárónőnek teljes garderobera lesz szüksége, arról
természetesen gondoskodunk… csak holnap reggelig kérem a szives
elnézését.
_Beatrix_ (elfogódottan): Nagyon szeretetreméltó.
_Golovin_ (benyul a zsebébe és egy papirlapra rajzolt skiccet vesz elő):
Engedjék meg, hogy megismertessem önöket a ház berendezésével is. (A
skiccről olvassa:) Ez itt a társalgó; balra az ebédlő van; jobbra
folyosó: hálószobák… egy, kettő, három… méltóztassék majd választani… A
földszinten mi helyezkedünk el… (Törőhöz:) ott egyébként teljesen
berendezett laboratórium is várja önt… A háznak villamos telepe van, itt
tehát (keresi a villamos-lámpa csavarját) rögtön teljes világosságot