1913: Történelmi szinmű három felvonásban - 4

nagyon halkan): Nem bírom… (Szinte megtántorodik, úgy ül le egy székbe;
a fejét belehajtja a két kezébe.)
(Hosszú szünet.)
_Beatrix_ (végre ijedten és gyöngéden megszólítja): Mi az? Pál!… (Meg
akarja símogatni.)
_Törő_ (elhárító mozdulatot tesz): Nem.
_Beatrix:_ Nézzen rám.
_Törő_ (elhárító mozdulatot tesz. Föláll, tompán): Híjja be Almásyt.
_Beatrix_ (habozik, de Törőnek egy újabb mozdulatára az ajtó felé indul;
kimegy).

HETEDIK JELENET.
_Beatrix, Törő, Almásy_, később _Radován_.
_Törő_ (egy másodpercig egyedül marad; elborult szemmel, bágyadtan, az
élet teljes és keserű utálatával néz maga elé).
_Beatrix_ (visszajön Almásyval).
_Almásy_ (fölindult várakozással): Hivattál engem?
_Törő_ (nem néz rá, mintha álomban beszélne): Én… elhatároztam… hogy
hazamegyek.
_Beatrix_ (megrezzen az örömtől).
_Almásy_ (kitárja a karját, remegve): Barátom…
_Törő_ (egy fáradt mozdulattal elhallgattatja őket. Fáradtan): Tudsz rá
módot?
_Almásy_ (alig tudja, hol kezdje a mondanivalóját): Itt… minden kijárat
előtt fegyveres őr áll. De… én a huszároknak meghagytam, hogy mihelyt
sötét van, úsztassanak át a Dunán… azok most lent vannak tehát
valamelyik parti erdőben. Két perc alatt ott lehetnénk…
_Törő:_ Ha innen kijuthatnánk.
_Almásy:_ Igen. Ha innen kijuthatnánk.
_Törő_ (fanyarul): És hogyan jussunk ki innen?
_Almásy_ (habozik).
_Törő:_ Azt még nem tudod.
_Almásy:_ Nem. Azt még nem tudom, de…
_Törő_ (fanyarul közbevág): Akkor majd én megmondom. Ti maradhattok…
majd eleresztenek benneteket… én pedig… majd átgázolok egy ilyen őrön.
_Almásy_ (ijedten): Nem… Nem engedem.
_Törő:_ Csak az egyik őrrel kell verekedni és a többi kijárat rögtön
szabad. Nyilván odarohannak mind, ahonnan lövés hallatszik… ha én
(jobbra mutat:) erre nekivágok, ti arra kényelmesen kisétálhattok.
_Almásy_ (nagy szemmel hallgatta): Igen… De mert itt egy élet van, amely
érték… én vágok neki erre, (jobbra mutat:) az őrnek és te sétálsz ki
arra (balra mutat).
_Törő_ (egy kissé, alig észrevehetően megütközve, fanyarul): Te… én
értem… magadat föl akarod áldozni.
_Almásy_ (egy másodpercnyi várakozás után): Igen.
_Törő_ (felülről lefelé Beatrixhez): Mit szól hozzá Beatrix?
_Beatrix_ (a kezét tördeli): Istenem, én… Istenem…
_Almásy:_ Vigyázni!… jön valaki.
(A jobboldali ajtó nyílik és óvatosan, a fejét a nyaka közé húzva, jön
be rajta Radován. – Hirtelen hallgatás.)
_Almásy:_ Hm… igen… hm…
_Radován_ (fájdalmas, alázatos, torz vigyorgással): Én… én csak átmegyek
itt a szobán… Már megyek is ki.
_Almásy_ (nem tud felelni).
_Törő_ (hidegen): Jó.
_Radován_ (a szoba hátsó részén meggörnyedve vonul át, azután torz
vigyorgással újra odafordul a többiekhez): Csak azt akarom megnézni,
lehet-e onnan megszökni… Az ablakból leugrani. (Kimegy. A többiek
dermedten állanak egy darabig.)
_Beatrix_ (remegve): Ez mindent tud. És mint a halál, úgy jár-kel itt.
_Törő:_ Pestises gazember!… Ha nem is tud mindent, legalább is sejt
mindent.
_Beatrix:_ Hogy jár itt. Mint a halál… Elárul bennünket.
_Almásy_ (összeszorított foggal): Nem árul el bennünket… Mert ha most
visszajön… és ha bennünket csakugyan el akar árulni… én… az első
mozdulatára… habozás nélkül… hátulról, orvul… le fogom lőni.
_Törő_ (nyugodtan): Vigyázz… Jön.
_Beatrix_ (nyugtalanul): Ne bántsd. Inkább beszélni kellene vele…
_Almásy_ (megrázza fejét): Le kell lőni.
_Radován_ (görnyedten jön ki… Amint a görnyedt hátát a többiek felé
fordítva, lassan behúzza az ajtót; amint azután arccal fordul feléjük és
megmutatja eltorzult fejét, amelyről nem lehet tudni, vigyorgás
torzítja-e el, vagy valami szörnyü fájdalom, amint lassan és pókszerüen
mozog, valóban van benne valami kisérteties): Visszajöttem… (Nagy
szünetekkel beszél, tudja, hogy minden szavát feszült várakozás
fogadja:) Megint itt vagyok… (Senki sem felel. Most tartja a leghosszabb
szünetet, a fejével hevesen bólogat:) Maguk… szeretnének… egyedül
maradni?
_Törő_ (gőgösen): Ah…
_Beatrix_ (udvariasan, izgatottan): Óh…
_Radován_ (egyikről a másikra néz, hevesen bólogat): Maguk… maguk most
innen szökni akarnak.
_Almásy_ (szikrázó szemmel lesben állva várt. Most, mint egy támadó
vadállat mögéje ugrik).
_Beatrix_ (azonban megelőzi… Visszafojthatatlan izgalmában rémülten
sikolt egyet és egy mozdulattal föltartja Almásyt): Ne. Ne még.
_Radován_ (hátrafordul. Mindent megért. Vigyorogva bólogat): Meg akart
ölni… Megölni. (Hosszu szünet. A torz vonaglás eltünik az arcáról. Nagy
lélegzetet vesz és tiszta, szomorú, mély hangon mondja:) Hiszen én úgyis
meghalok.
(Feszült várakozás.)
_Beatrix_ (helyre akarja hozni a hibáját; könyörögve): Radován úr,
kérem, könyörgök…
_Almásy_ (fenyegetőn): Ide figyeljen és értse meg jól…
_Radován_ (elhallgattatja őket egy széles mozdulattal, a szeme
becsukódik, a teste irtózatos fájdalomban összecsuklik, egy székre zuhan
és följajdul): Én meghalok.
(Ijedt hallgatás.)
_Beatrix:_ Mi baja van…?
_Radován:_ Nem látják rajtam? A belemet ronggyá tépi… Süt mint az izzó
vas… (Nyögve:) Hiszen nem tudok már járni se. És a pofámon rajta van a
halál álarca… (Valamivel nyugodtabban): Még két hetem van. Vagy egy.
(Hallgatás).
_Beatrix:_ De… de talán téved…
_Radován_ (ültében kiegyenesedik, nyugodtabban): Ah, most megenyhült…
(Komoran:) Nem tévedek. Két hetem van, vagy egy… mást régen levert volna
a lábáról… más már ordítva fetrengene az ágyban… Nekem nem lehetett
ledőlni addig, míg magukat ide nem hoztam.
_Törő:_ Míg bennünket…
_Radován_ (a fájdalmával foglalkozik; nem néz oda; halkan:) Magukat én
hoztam ide… (Törő szólni akar. Fölnéz rá.) Magában én támasztottam föl a
gőgöt.
_Törő_ (meghökkenve): Maga…
_Radován:_ Én… Mindennap piszkáltam… Magát én tettem részeggé.
_Törő_ (magánkívül): Maga…
_Radován_ (nem is néz rá): Én. Mert ide akartam juttatni… Idejuttattam.
_Törő_ (elkábultan áll, azután eltorzult arccal, szégyenkezve, gúnyosan
elneveti magát és mélyen lehajtja a fejét).
_Radován:_ Én… (Lehajtott fővel ül. Hosszasan gondolkozik.) Kellett… A
gyerekek miatt… Akiket (nem néz föl, de Beatrix felé int) maga utált. És
megsímogatott.
_Beatrix_ (reszketve): Kérem, bocsásson meg nékem.
_Radován_ (fájdalmasan): Ritka dolog ilyen csúnya gyerekeket látni…
Gyerekeknek olyan szépeknek kellene lenniök, mint az angyaloknak…
(Szaggatottan:) Olyan rútak, hogy fáj rájuk nézni… És én meghalok…
Sietni kellett… Olyan rútak… ki néz majd rájuk… Az anyjuk régen
elhagyott… Mi lesz velük, ha én meghalok… (Szinte zokogva:) A
gyerekeimmel, a gyerekeimmel… (Hosszu hallgatás.) Ezért hoztam magukat
ide.
(Hosszu hallgatás… A többiek összenéznek. Nem tudnak szólni.)
_Almásy_ (végre összeszedi magát. Óvatosan): Mert pénzt kapott érte.
_Radován_ (lehajtott fejjel): Mert pénzt kaptam érte. Azért hoztam… ide…
magukat… (Szünet. Föláll. Rájuk néz.) De most már megbántam… (Hosszú
szünet.) Én meghalok, de az bitang dolog… Megbántam… (Szünet.) És most
itt vagyok… Itt vagyok… hogy maguk vegyék meg az életemet.
(Meghökkent hallgatás.)
_Törő:_ Amit… maga mond… az nem nagyon érthető.
_Radován:_ Az az ostoba odalent kiadta azt a rendeletet, hogy ha az
egyik őr lő, a többiek mind szaladjanak oda… Csak egy életbe kerül… csak
le kell magamat (jobbra int) itt lövetnem és maguk arra (balra int) az
ebédlő ablakából kényelmesen megszökhetnek… (Szünet.) Hiszen erről
beszéltek, mi?
(Almásy és Beatrix habozik a válasszal.)
_Törő_ (egy mozdulattal elsöpri a habozást): Erről.
_Radován:_ Erről… Csak egy életbe kerül. És az én életem nekem már mit
ér!… Én döglődöm!… A maguké az életem, ha maguk a gyermekeimnek
megfizetik.
_Törő_ (kis habozás után): Pontosan meg kell mondania, Radován, hogy mit
kíván.
_Almásy:_ Megálljon Radován. Csak ezt: Theodori magukkal tartott?
_Radován:_ Theodori sokkal nagyobb gazember, mint én.
_Almásy:_ Ez elég. Most mondja –!
_Radován_ (csekket vesz ki): Én… itt… attól odalent… ezt kaptam… Odaadom
maguknak… Evvel csinálhatnak, amit akarnak… ha megfogadják, hogy a
gyerekeim a maguk pénzéből ezt az összeget megkapják.
_Törő_ (átveszi a csekket): A kétszeresét fogják megkapni.
_Radován:_ Megfogadják?
_Törő_ (igent int).
_Almásy:_ A becsületemmel kezeskedem érte.
_Radován_ (téveteg szemmel néz egyikről a másikra): Maguknak van…
Maguknak sok a pénzük… Pedig szépek és… és… minek annak a pénz, aki
szép… (Beatrixra néz.) Maga fogadja meg… Esküdjék meg rá.
_Beatrix_ (reszketve): Én megesküszöm… De borzasztó, hogy mi itt
megvásároljuk az ön életét, pedig talán…
_Radován_ (szinte rikácsolva): Nem… Nem… Ne mondja… Én elrothadok…
(fájdalmasan halkan:) soha életemben nem lehettem becsületes…
(izgatottan Beatrixhoz:) most ne beszélje le őket arról, hogy a rothadt
életemet megvegyék.
_Beatrix_ (rémülten): Nem. Én csak…
_Radován:_ Nem… Hát megveszik?
(A felelet: néma igen.)
_Radován:_ Megesküdtek rá!… (Néma igen.) Akkor… akkor én… (Megáll.
Visszafordul az ebédlő felé.) Maguk aztán ott kényelmesen leugorhatnak…
(Néma bólintás a válasz.) Én akkor… (Indul. Megáll. Beatrixre mutat.) Őt
hagyják itt.
_Almásy_ (halkan, gyorsan): Igen, Beatrix… öt perc múlva visszajövünk
érted. Csak egyszer kint legyünk.
_Radován:_ Akkor én… (fuldokolva az elfojtott izgalomtól:) most
kimegyek… (Megáll. A homlokáról törli a verejtéket.) Megyek… (Indul. Az
ajtóig ér. Irtózatos halálfélelemmel küzd.) Nem, nem.
_Almásy_ (melléje ugrik, halkan): Most ne legyen gyáva.
_Radován_ (rettegve): Nem, nem… Félek.
_Almásy_ (összeszorított foggal): Most menj már, gazfickó.
_Radován_ (fölordít): Nem. Félek a haláltól.
_Almásy_ (megragadja): Menj, vagy én lőlek le, mint egy ebet.
_Radován_ (félőrülten viaskodik vele): Nem… Élni akarok.
_Törő_ (odalép; eddig utálattal nézte a dolgot, most rászól Almásyra):
Ereszd el.
_Almásy_ (elereszti Radovánt).
_Radován_ (visszarohan a szobába, odatámolyog az asztal mellé, lezuhan
egy székbe, a fejét a kezébe hajtja).
_Almásy_ (a foga között): Gyáva gazember!
_Törő:_ Hagyd. Végre is… nem rugdalhatjuk ki.
_Almásy:_ Megvettük a hitvány életét.
_Törő:_ De ha nem adja… Most mit csináljunk?
_Almásy_ (gondolkozva, komoran): Akkor… mégis egy jobb életet fogunk
cserébe adni azért, hogy te visszatérhess.
_Törő_ (elgondolkozva néz rá; odalép hozzá; a karjára teszi a kezét;
gyöngéden): Várj még… várj még…
_Almásy_ (komoran): Várni veszedelmes… És minek?… Valakinek ki kell
mennie.
_Radován_ (ekkor ültében kiegyenesedik. Az arca egy rárohanó, nagy belső
fájdalomtól eltorzul. Lihegve mered maga elé egy ideig. A többiek
megdöbbenve néznek rá).
_Radován_ (hirtelen fölugrik): Én megyek. (Elvakultan körülnéz, a
fájdalomtól szinte nyögve várakozik, mintegy habozik még egy
másodpercig, azután végső nagy elhatározással, szinte futva indul a
jobboldali ajtó felé. Fölrántja az ajtót. Eltünik. Az ajtó nyitva
maradt.)
(Bent feszült izgalom.)
_Törő:_ Most nem fog visszafordulni.
_Almásy_ (gyorsan az ajtó mellé ugrik): Vigyázz… Hallgatni…
(Hallgatóznak.) Végigszaladt a folyosón. (Hallgatózik.) Lerohan a
lépcsőn… Kinyitja az ajtót… Dulakodnak… Most… (A távolból lövés
hallatszik. Megrémült hallgatás egy másodpercig. Törőhöz:) Most gyerünk.
_Törő_ (nyugodtan): Még egy másodpercet!
_Almásy_ (gyorsan): Beatrix, ne félj. (Megszorítja a kezét.)
_Beatrix_ (Törőhöz fordul).
_Törő_ (azonban nem búcsúzik tőle, hanem nyugodtan mondja): Most!
(Mind a ketten átrohannak az ebédlőbe.)

NYOLCADIK JELENET.
_Beatrix_, később _Golovin_.
_Beatrix_ (a szívére szorítja a kezét és gyötrő izgalomban hallgatózik.
Egy másodpercig csend. Azután kettős zuhanás. Utána csend. Beatrix
megkönnyebbül egy kissé. Azután lázas izgalommal siet a kinyitott
ablakhoz és belemered a sötétségbe. A Golovin érkezésének a zaja
riasztja föl).
_Golovin_ (berohan jobbról. Meglátja Beatrixet és megdöbbenve keresi a
többieket): Hol van a másik kettő? (A választ nem is várja meg, hanem
berohan az ebédlőbe, de onnan rögtön ismét visszatér.)
_Beatrix_ (dacosan várja).
_Golovin:_ Hová ment a másik kettő?
_Beatrix_ (hallgat).
_Golovin:_ Feleljen… Hová… ment… a másik kettő?
_Beatrix_ (lassan): Felelhetném, hogy nem tudom. De én azt felelem, hogy
nem mondom meg.
(Az ajtóban két fegyveres jelenik meg.)
_Golovin_ (dühtől remegve): Levetkőztetlek és megvesszőztetlek.
(Szünet.) Megmondod?
_Beatrix_ (sápadtan): Nem.
_Golovin_ (remegve): Átadlak nekik… Azt teszik veled, amit akarnak…
Odahajítlak nekik… hé, úrilány, bárónő, az övék leszel… mert én
odaadlak.
_Beatrix_ (gőgösen): Kozák!
_Golovin_ (sápadtan): Kötözzétek meg.
(A két fegyveres odasiet.)
_Beatrix_ (hátrál előlük).
(Ebben a másodpercben fölharsan egy huszártrombita hangja, amely attakot
fúj. A két fegyveres megáll. Golovinra néznek.)
_Golovin_ (meghökkenve hallgatózik).
_Beatrix_ (az ablakhoz rohan. Ujjongva): Ide, katonák! Ide huszárok!
(Kint egy kis csapat lábdobogása hallatszik. Palánkot törnek át.
Puskatus döng az ajtón.)
_Golovin_ (sápadtan áll. Azután elkáromkodja magát. A két emberének int
és kirohan).
_Beatrix_ (az ablaknál ujjongva): Törő! Törő!
_(Függöny.)_


HARMADIK FELVONÁS.
A Westerland-kastély. – Az altábornagy hivatali szobája. – Magas
földszint. – Hátul ablak az országútra. – Balra előszoba. – Jobbra
szobák.

ELSŐ JELENET.
_Az altábornagy, Almásy._
_Az altábornagy_ (rosszkedvü; levert. Felállt az asztaltól, amelynél
dolgozott. Táviratot tart a kezében, azt nézegeti. Indulna jobb felé).
_Almásy_ (besiet balról. Rongyos és tépett. Felvágja az ajtót és
félrelöki az előszobában időző ordonáncot, aki be akarja jelenteni): Nem
kell. (A jobboldali ajtó felé rohan, az ajtó előtt mintegy hallgatózva
megáll. Izgatottan:) Itt van Theodori?
_Az altábornagy_ (örül, amikor meglátja; de nem katonás viselkedése
azután fölbosszantja. Bosszusan, figyelmeztetően): No mi az? Mi lesz?
_Almásy_ (megérti a figyelmeztetést, kihúzza magát, elhadarja a katonai
jelentkezést, feszesen, de halkan): Kegyelmes uram, – jelentem alássan,
megérkeztem.
_Az altábornagy_ (recsegve): Honnan? Hogyan? Mi történt?
_Almásy_ (szeretne túllenni a dolgon): A románok harmadfél napig fogva
tartottak, de ma reggel követünk közbenjárására szabadon bocsátottak
mindnyájunkat.
_Az altábornagy_ (megenyhül): Jó. No! No. (Közelebb lép hozzá.) Hát
mondd csak…
_Almásy_ (felszabadultan, villámgyorsan, izgatottan): Itt van Theodori?
_Az altábornagy_ (folytatja): Hát Beatrix? Hol van? (Szorongva:) Mi
történt vele?
_Almásy_ (az ajtóhoz hajol): Itt van-e…
_Az altábornagy_ (magánkívül): A lányom! Mi van a lányommal?
_Almásy_ (idegesen): Eh, – bánom is én. Tudom is én. (Észreveszi, hogy
így nem boldogul.) Megérkezett ő is. Semmi baja. Felment átöltözködni,
mert rongyosan nem akar eléd kerülni. (Még ráadást is ad.) Teljes az
épsége. Semmi hiánya.
_Az altábornagy_ (megkönnyebbülve, de még mindig komoran tudomásul veszi
a fölvilágosítást);
_Almásy_ (makacsul): Itt van Theodori?
_Az altábornagy:_ Itt.
_Almásy_ (megkönnyebbülten): Na!… Féltem tőle, hogy megugrik… Igaz, hogy
demobilizálunk?
_Az altábornagy_ (bosszantja a faggatás, de érzi, hogy felelnie kell):
Igaz… (A táviratra mutat.) A hatvanhetesek egy fél óra múlva indulnak
haza… Az ellenség az utolsó percben váratlanul visszavonult.
_Almásy:_ Vissza, mert az utolsó percben váratlanul kisiklott a kezéből
Törő. És a Törő találmánya, amelynek te… sokallottad az árát.
_Az altábornagy_ (fenyegetően): Erről majd később beszélünk.
_Almásy:_ Jó… Most úgyis fontosabb ez: Theodori áruló.
_Az altábornagy_ (felelni akar, de nem tud; lehajtja a fejét és rágja az
ajkát. Szünet).
_Almásy:_ Elhiszed most már?
_Az altábornagy_ (akadozva): Félek tőle.
_Almásy:_ Én bizonyos vagyok benne.
_Az altábornagy_ (minden szót nehezen hoz ki az ajkán): És… mire…
támaszkodik ez a bizonyosság?… Mi… a bizonyítékod?
_Almásy:_ Először: Radovánnak, a Törő agyonlőtt alkalmazottjának a
vallomása.
_Az altábornagy_ (töprengve vár egy ideig): Azután?
_Almásy:_ Kell még más is?… Ha kell: hol van Karanov Paula?
_Az altábornagy_ (vállat von): A szobájában lesz… Készül elutazni… A
Törő szökése után elfogattam.
_Almásy:_ A Theodori tanácsára!
_Az altábornagy:_ De Theodori azután megállapította, hogy ártatlan.
_Almásy_ (gúnyosan): Megállapította!… Hát kérlek… (Kinyitja az előszoba
ajtaját. Az ordonánc rögtön belép.) Eredj és hídd ide Karanov
kisasszonyt… (Magyarázóan:) Az orosz kisasszonyt… A kegyelmes úr kéreti…
(Az ordonánc ismételni akarja a parancsot.) Indulj. (Az ordonánc
tiszteleg és elmegy.)
_Almásy_ (nyugtalanul visszatér a jobboldali ajtóhoz): A Theodori
szobája innen a harmadik?
_Az altábornagy:_ Igen.
_Almásy:_ Bizonyos, hogy bent van?
_Az altábornagy_ (lassan kinyitja az íróasztal fiókját): Bizonyos… A
holnapi parancsokat készíti el.
_Almásy:_ Valószinüleg két példányban, – egyet azoknak, – most már nem
kell ugyan nekik… de a szokás hatalma… (Szünet.) Az ablakon vasrács van
ugy-e?
_Az altábornagy:_ Igen. (A fiókból revolvert vesz elő, lassan megtölti.)
_Almásy:_ Más kijárat pedig nincs. Szóval… semmiképpen sem szökhetik el.
(Észreveszi a revolvert. Elámulva:) Mi… Mi az?
_Az altábornagy_ (komoran, konokul): Ez egy kilencvenötös mintáju
katonai revolver.
_Almásy:_ Mit csinálsz vele?
_Az altábornagy_ (konokul): Megtöltöm.
_Almásy_ (magánkivül, halkan): És… te… ezt a revolvert oda akarod neki
adni?
_Az altábornagy:_ Oda… És egy félóra hosszat egyedül hagyom vele.
_Almásy_ (magánkivül): Én pedig ez ellen a leghatározottabban
tiltakozom.
_Az altábornagy_ (elég sokáig türt; fölrobban): Mit mersz te…! Hogy
mersz te…! (Nem figyelmeztetés, hanem katonai kommandó:) Vigyázz!
_Almásy_ (vigyázz-állásban): Én ez ellen a kegyelmi aktus ellen
hivatalosan tiltakozom… (nyomatékosan:) a legfelsőbb szolgálat
érdekében… Nekünk nem az a fontos, hogy egy hitvány ember valahogyan
megbünhődjék, hanem az, hogy ez a hitvány ember rávalljon a büntársaira
és hogy az árulás egész szövedékét a kezünkbe kapjuk.
_Az altábornagy_ (fájdalmas töprengésbe merül; a tiltakozás nagyon
hatott rá; végre megrázza a fejét): Nem!… Amit vallana, majd megtudjuk
nélküle… Ezt a kabátot hordta… az az egy joga mindig megmarad, hogy maga
röpítsen golyót a fejébe.
_Almásy_ (válaszolni akar, de a Paula érkezése félbeszakítja).

MÁSODIK JELENET.
_Voltak, Paula._
_Paula_ (hidegen, megsértetten lép be. Amikor Almásyt meglátja, kiragyog
az arca): Jó napot, kedves Almásy; csakhogy épségben megérkezett. De
féltettem. (Hirtelen más hangon, fanyarul:) Nem is mondhatom különben,
hogy olyan nagyon féltettem volna.
_Almásy_ (fogva tartja a kezét; nagyon melegen): Mondja, hogy igen…
Miért tagadja le?
_Paula:_ Mert maguk nem bírják el a nyiltságot és az őszinteséget.
Maguknak lesütött szemü és halk nők kellenek. Azt a nőt, aki őszinte,
itt börtönbe csukják.
_Almásy:_ Haragszik ránk, Paula?
_Paula:_ Igen. Nagyon.
_Almásy:_ Pedig nekünk, ha győzni akarunk, gyanakvóknak kell lennünk.
_Paula:_ Igen, csakhogy maguk ott gyanakszanak, ahol nem kellene; ott
pedig, ahol kellene, ott nem.
_Almásy:_ Én is, Paula?
_Paula:_ Maga… maga… nem… De ő excellenciája, aki engem becsukatott.
_Almásy:_ Tudja kinek a tanácsára?
_Paula_ (vonogatja a vállát; habozva): Tudom.
_Almásy:_ A Theodoriéra.
_Paula_ (fanyarul biccent).
_Almásy_ (közelebb megy hozzá, könyörögve): Kedves Paula… mi van
Theodorival?
_Paula_ (habozik, a bosszusága még nem mult el, de hajlik a kérésre).
_Almásy_ (látja a lelki harcát): Kérem… Könyörgök… Mi van vele?
_Paula_ (elszánta rá magát, hogy megmondja. Bizonyos éllel az
altábornagy ellen): Mi van vele? Az van vele, hogy áruló és azoknak a
zsoldjában van.
_Almásy_ (fölemeli a fejét, egy pillantást vet az altábornagyra): Hm…
bizonyítékok?
_Paula_ (alig hallgat rá): Az van vele, hogy (a táskájába nyúl:) ezt az
útlevelet adta nekem… szökjem át Szerbiába. (Az útlevelet lecsapja az
asztalra.) Ezt a pénzt adta nekem, hogy legyek majd a szeretője.
(Lecsapja az asztalra a pénzt.) És készült ő maga is szökni, mert csak
holnapra várta haza magukat… Én őt megcsalhattam volna most már és a
szerb határon otthagyhattam volna. De utálom a csalást. Utálom az
árulót. És gyülölöm azokat, akiknek ő a szolgálatában állt… Itt van az
útlevél. Itt van a pénz. És az ő szobájában megtalálják a többi pénzt.
És megtalálják azt az útlevelet, amellyel ő akart megszökni… Eddig van.
Isten megáldja magukat.
_Almásy_ (feszült figyelemmel, lihegő elégtétellel hallgatta a kis
kitörést; most meghökkenve): Hova megy?
_Paula:_ Utazom… Valahová… Nem tudom még.
_Almásy:_ Kérem ne. Várjon még.
_Paula_ (megrázza a fejét): Minek?
_Almásy:_ Mert… mert nekem még… mert én még… szeretnék… beszélni
magával.
_Paula_ (vonakodik).
_Almásy:_ Hát jó. Csak egyet tegyen meg… nekem most… sürgős dolgom van…
egy félóra mulva nézzen be ide… Csak tíz percre… Azután utazhat… Ezt
megigéri?
_Paula_ (vonakodva): Ezt meg.
_Almásy:_ Jó, akkor most… Most menjen innen.
_Paula_ (megy).
_Almásy_ (komolyra vált arccal fordul vissza az altábornagyhoz).
_Az altábornagy_ (rendkívül izgatott. Szenved. Az arca vonaglik a
felindulástól).

HARMADIK JELENET.
_Az altábornagy, Almásy_, később _Theodori_.
_Az altábornagy_ (fájdalmas erőfeszítéssel összeszedi magát. Halkan):
Hivd be Theodorit.
_Almásy_ (halkan): Bocsánatot kérek… jobb volna, ha Theodori engem csak
itt látna meg… (Szünet.) És jó volna már az első kihallgatást hadbíró
jelenlétében megejteni.
_Az altábornagy_ (habozik; búsan megrázza a fejét; odalép a jobboldali
ajtóhoz és bekiált rajta a harmadik szobába): Theodori!
_Theodori_ (kijön. Mosolygó és nyugodt, mint mindig… Amikor Almásyt
meglátja, meghökken, de csak egy másodpercre. Azután megint derült és
felsőbbséges): Parancs, kegyelmes uram.
_Az altábornagy_ (küzd a fölindulásával, szeretne rádördülni):
Theodori…! (A lendülete elbágyad. Még egyszer összeszedi magát:)
Theodori! (Nem bír egyenesen lecsapni rá azzal, hogy áruló. A másik
módszert választja. Megfogta az útlevelet. Nyersen:) Mi ez, Theodori?
_Theodori_ (első pillantásra tisztában van mindennel, de most
figyelmesen megnézi az útlevelet): Ez… ah!… hiszen ez a kis idegen nő
útlevele… Hogy került excellenciádhoz?… A ravasz kis bestia nekem újra
gyanus lett, megpróbáltam lépre csalni… de most már, ha ez az útlevél
itt van, nem tudom, sikerül-e.
_Az altábornagy_ (fájdalommal és megvetéssel hallgatja. A pénzt sepri
odább): És ez itt?
_Theodori:_ Ez… (Derülten:) Az a pénz ez, amelyet én adtam neki?… Jónak
láttam ezúttal, amint excellenciád megengedte, a rendelkezésünkre álló
alapot erősen igénybe venni, mert ennek a Karanov kisasszonynak a
lelepleztetését igen fontosnak tartom… Az ilyenfajta kémek a
legveszedelmesebbek, először, mert nők és szépek, másodszor, mert a
hősiességnek és a becsületességnek olyan álarcában járnak, amely a
leggyanakvóbb embert megtévesztheti.
_Az altábornagy_ (nem hiszi, amit mond. De a mód, ahogyan mondja, még
mindig hat rá. Rá akar rohanni, de a fájdalma erősebb): Theodori… hogy
bíztam én magában… (Félig Almásyhoz, félig magának:) Én nekem
megfoghatatlan… Ez az ember áruló.
_Theodori_ (sértett méltósággal): Áruló?… Ki mondja rólam, hogy áruló
vagyok?… (Szünet.)
_Almásy_ (még ő is habozik, mert szörnyű dolog egy ilyen rangú katonának
a vádat a szemébe vágni).
_Theodori:_ Ah, ez a hazug kis nő talán… egérfogóban akartam megfogni;
most cincog… Ha ő vádol engem, akkor…
_Almásy_ (kipirultan odalép): Nem ő vádolja önt, hanem én… Vádolom
árulással és kémkedéssel… Vádolom azzal, hogy hazaáruló és fizetett kém.
_Theodori_ (fenyegetően): Almásy főhadnagy!…
_Almásy_ (nyugodtabban, szinte egyhanguan): Vádolom önt azzal, hogy
állandó összeköttetésben volt azzal az idegen hatalommal, amellyel
szemben álltunk, hadititkokat adott el neki és pénzt kapott tőle…
Vádolom önt azzal, hogy a Törő találmányáról ön tett jelentést az ő
vezérkaruknak és hogy ön segítette azt az egész műveletet, amely a
találmány megszerzésére irányult… Vádolom önt azzal, hogy ön csempészte
ide a házba azt az idegen vezérkari tisztet, aki itt Schmidt főlakáj
gyanánt szerepelt és vádolom önt azzal, hogy Radovánnal és az
állítólagos Schmidttel egyetértve, ön tette lehetővé a Törő szökését.
Vádolom azzal, hogy innen szökni akart; hogy csak holnapig akart várni,
mert azt hitte, mi csak holnap szabadulunk ki; hogy az állítólagos
Schmidtnek levelet írt és a levélben azt kérte, eszközölje ki az ő
követük, hogy bennünket még egy napig fogva tartsanak… És hogyha ön ezt
tagadná… akkor… itt a levele… (A levelet kihúzza a zsebéből és odaadja
az altábornagynak.)
_Theodori_ (az Almásy csendes zápor módra özönlő beszéde alatt lassan
elveszti a derült, feszes tartását. Lassan összeomlik).
_Az altábornagy_ (átfutja a levelet. Mintha csak most jönne rá, mi
történt, szinte fölordít): Theodori!… Canaille!
_Theodori_ (menekülést keresve, de megüvegesedő szemmel néz körül.
Odatámolyog egy székhez, leesik rá. A kezébe temeti az arcát): Istenem…
Istenem…
_Az altábornagy_ (fölszegi a fejét. Feszesen, mintegy rángatva a
tagjait, mozog. Undorral kikerüli a széket, amelyen Theodori ül. Odamegy
az íróasztalhoz. Elveszi a revolvert és hangos koppantással leteszi arra
a kis asztalra, amelynél Theodori ül).
_Theodori_ (fölnéz, üveges szemmel bámul rá a revolverre).
_Az altábornagy_ (undorral tartja magát távol tőle. Hidegen): Ön… most…
visszamegy a szobájába… Az ajtaja elé őrt állítok… De egy félórája még
van… Azalatt… azt teheti… amit… jónak lát…
_Almásy_ (halkan tiltakozni készül).
_Az altábornagy_ (egy heves mozdulattal elhallgattatja. Megfordul.
Magával vonja Almásyt is úgy, hogy mind a ketten hátat fordítanak
Theodorinak).
_Theodori_ (ingadozva, hamuszínű arccal fölkel. Kinyul a revolver után,
de a keze reszket. Megfogja a revolvert, de reszkető kezéből kiesik a
fegyver és ő ijedten vonja vissza a kezét… Körülnéz; tévetegen keres
menekülést. Megtörten csuklik össze; irtózatos harcot ví magával, végre
megfogja a fegyvert és kitámolyog az ajtón).
_Az altábornagy_ (utána fordul. Hosszan utána néz): Becstelen!… Hadd
haljon meg… (Szinte máris hallgatózik.)
_Almásy_ (halkan): Nagyon helytelennek tartom ezt a kegyelmi aktust… De
az a reményem van, hogy gyáva és hogy nem él ezzel a kegyelemmel. Hanem
választja a becstelen életet…
_Az altábornagy:_ Nem igaz… (Az előszoba ajtaját kinyitja.) Ki van itt?
_Válasz:_ Ordonánc a hatvanhetesektől.
_Az altábornagy:_ Gyere be.
_Kovács_ (teljes fölszerelésben, torniszter, puska): Parancs.
_Az altábornagy_ (kinyitja a jobboldali ajtót): Odamégy be az ajtó elé…
Indulj.
_Kovács_ (bemegy).
_Az altábornagy:_ Ráfordítod a kulcsot. (Hallatszik a kulcs csörrenése.)
Aki ki akar jönni, lelövöd. Akármit hallasz, nem mozdulsz. Ha én
visszajövök, nekem jelentést teszel… (Behúzza az ajtót. Peckesen veszi a
sapkáját. Int Almásynak:) Gyerünk. A hatvanhetesek parancsra várnak…
(Visszanéz.) Mire visszajövünk, az ott halott lesz… (Almásy válaszolni
akar.) Előre, indulj.
_Almásy_ (indul).
(Az ajtóban találkoznak Törővel.)
_Az altábornagy_ (rádördül): Itt van?… Nagyon jó. Itt vár rám… Ez a