1913: Történelmi szinmű három felvonásban - 1

1913
BIRÓ LAJOS
KÖNYVEI:

=1. Regények=
A diadalmas asszony.
Nyári zivatar.

=2. Elbeszélések=
Kunszállási emberek.
A fekete ostor.
Marie és más asszonyok.
Huszonegy novella. 2 kiadás.

=3. Szindarabok=
Az utolsó csók. (Egy szegény ifju története.)
Tavaszi ünnep.
A rablólovag.
Sárga liliom.
A cárnő. Irták _Biró Lajos_ és _Lengyel Menyhért_.
Singer és Wolfner kiadásai
Budapest, VI. ker., Andrássy-út 16. sz.
_Biró Lajos_



_1913_
_Történelmi szinmű három felvonásban._
_Budapest 1914_
_Singer és Wolfner kiadása_
_VI., Andrássy-út 16._
_Az előadás joga dr. Marton Sándornál (Budapest, IV., Bécsi-utca 1.)
szerezhető meg._
*
_Minden jog, a fordítás joga is fenntartva._
*
_Színpadokkal szemben kézirat._
_Copyright 1913 by dr. Marton Sándor Budapest_
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.


SZEREPLŐK:

Westerland altábornagy
Beatrix, a lánya
Almásy főhadnagy, az unokaöccse
Törő
Theodori kapitány
Karanov Paula
Radován
A főlakáj
A régiségkereskedő
Kovács


ELSŐ FELVONÁS.
Nagyúri kastély terrasza. Jobbra (nézőtől) maga a kastély. Balra és
hátul a park. A terraszon kertiszékgruppok, kis asztalok stb.

ELSŐ JELENET.
_A régiségkereskedő, Radován, Beatrixszel_, azután _Beatrix_ nélkül.
(A kastély felől halkan katonazene hallatszik.)
_A régiségkereskedő_ (jön jobbról; az ebédtől; átsiet a terraszon, lenéz
a parkba, nyugtalanul átmegy a terrasz tulsó oldalára, aggódva keresgél,
végre észreveszi azt, akit keresett és türelmetlenül leszól): Jöjjön
már, kérem. Alig tudtam az ebédtől elszökni.
_Radován_ (aggasztóan rút ember, negyven éves, nem ősz csak őszülő; de
egészen megtörött. Nehezen vonszolja magát; minden percben mintha össze
akarna roskadni. A hangja kongó és tompa): Jövök már.
_A régiségkereskedő:_ Hol az ördögbe járt?
_Radován_ (feljön a terraszra): Elhíttak… Vigyázzon: itt jön a lány.
_A régiségkereskedő:_ Melyik? (Lenéz.) Ah…
_Beatrix_ (jön fel a lépcsőn).
_A régiségkereskedő_ (túlzott édességgel): Ah, bárónő is fölkelt már az
asztaltól?
_Beatrix_ (fönn a terraszon; mosolyogva): Igen, nem akartam, hogy apát
elhíjják… Éppen a harmadik tósztját mondta.
_A régiségkereskedő_ (egy mentegetőző mozdulattal): Én is kijöttem… ez a
terrasz olyan hívogató… az ebédnek mindjárt vége lesz.
_Beatrix:_ Igen, megyek is, és megmondom, hogy a feketekávét itt
szolgálják föl. (Radovánhoz:) Ön sem jön már vissza?
_Radován:_ Nem. Én is maradok… (Szünet. – Elkényszeredetten:) A bárónő,
láttam, találkozott a gyerekekkel és megsimogatta őket.
_Beatrix:_ Igen, mert úgy megsajnáltam őket.
_Radován:_ Miért?
_Beatrix:_ Mert olyan rútak. Ritka dolog ilyen csúnya gyerekeket látni…
nekem valósággal fájt, mikor rájuk néztem… gyerekeknek olyan szépeknek
kellene lenniök, mint az angyaloknak, nem? (Szünet.) Hogy kerültek ide
ezek a gyerekek? (Szünet.) Nem tudja, kinek a gyerekei voltak ezek?
_Radován_ (sápadtan): De igen. Az én gyerekeim voltak.
_Beatrix_ (megdöbbenve): Oh… kérem… bocsásson meg… Higyje el… Biztosítom
róla…
_Radován_ (halkan): Hogy szépnek találta őket.
_Beatrix_ (őszintén): Én nem akarok önnek hazudni… hanem hiszen ön
mondta nekem, hogy nincs családja. Miért mondta?
_Radován_ (nagyon halkan): Mert az anyjuk elhagyott. (Szünet.)
_Beatrix_ (hallgat, azután nagyon becsületesen): Higyje el, hogy nem
volt szándékomban önnek fájdalmat okozni… és bocsásson meg érte. (Kezet
nyújt.)
_Radován_ (alázattal fogadja a kézszorítást): Tudom, hogy a bárónő
senkinek nem akar fájdalmat okozni.
_Beatrix_ (igent int és elmegy jobbra).
_Radován_ (utána néz és folytatja az előbbi mondatot): De nekem mégis
fájdalmat okoztok mindnyájan!… (Ökölbe szorított kézzel, halk, nagy
dühvel:) Ha én már egyszer titeket látnálak úgy, hogy összegörnyedtek és
nyögtök a fájdalomtól.
_A régiségkereskedő:_ Ugyan kérem, ne álmodozzék… Jöjjön gyorsan és
mondja, hogy mi van.
_Radován_ (fanyar fájdalommal): Mi lenne?
_A régiségkereskedő:_ Beszélt-e már Törővel?… Hajlandó-e Törő nekünk
eladni a találmányát? Hajlandó-e eljönni, vagy elszökni innen? Vagy
ismeri-e végre ön a találmány titkát? A dolog nagyon sürgős! És alig van
rá mód, hogy én holnapnál tovább itt maradjak.
_Radován_ (nyugodtan): Itt maradnak a többiek…
_A régiségkereskedő_ (meglepetve néz rá).
_Radován:_ Előttem ne titkolózzék; hiszen én mindent tudok… És engem ne
sürgessen, mert senkinek a világon nem olyan sürgős ez a dolog, mint
nekem.
_A régiségkereskedő:_ Miért?
_Radován:_ Mert nekem minden perc egy örökkévalóság; és mert az én
perceim mégis sietnek.
_A régiségkereskedő_ (megütközve): Mi baja magának?
_Radován_ (fájdalomtól eltorzult arccal): Én… nagyon beteg vagyok.
(Szünet.)
_A régiségkereskedő_ (türelmetlenül): Szóval? Hogy állunk?… Ismeri ön a
találmányt?
_Radován:_ Nem. Az még mindig a Törő titka.
_A régiségkereskedő:_ Hát hajlandó Törő nekünk eladni? Innen elszökni?
_Radován:_ Még nem. De remélem, hogy nemsokára igen… Még ma… Egy-két óra
múlva.
_A régiségkereskedő:_ Miért?
_Radován:_ Az altábornagy most vár táviratot Bécsből. A
hadügyminisztérium kimondja a végső szót: mennyiért hajlandók megvenni a
találmányt.
_A régiségkereskedő:_ És?
_Radován:_ És a távirat azt hiszem, már meg is jött. A lány azért hagyta
ott az ebédet.
_A régiségkereskedő:_ És?
_Radován:_ És mert az altábornagyot én is informáltam, föltételezem,
hogy csak a felét, csak a negyedét adják annak, amit Törő kért. És mert
Törőt is informáltam, mert hetek óta rakom a taplót a fülébe, és mert
amugy is vak és gőgös… (Szünet.) Föltételezem, hogy még ma szökik.
_A régiségkereskedő_ (türelmetlenül): Hiszen ha csak végezhetnénk. Mi
mindennel elkészültünk… És átkozottul sürgős a dolog.
_Radován_ (röviden): Nekem a legsürgősebb… És most váljunk el, mert
fölösleges, hogy bennünket együtt lássanak. Én visszamegyek az ebédlőbe.
_A régiségkereskedő:_ Én akkor le a kertbe. (Elmennek.)

MÁSODIK JELENET.
_Almásy, Kovács, Paula_, majd _A régiségkereskedő_.
(Amint a régiségkereskedő hátul lement a parkba, a terrasz egy ideig
üresen marad, azután a baloldali lépcsőn föllopózik Almásy, mögötte
Kovács és hat szuronyos katona. Magyar bakák.)
_Almásy_ (huszárfőhadnagy; vezérkari jelvény, középtermetű, barna,
nyugodt, izmos, inas. Óvatosan a terrasz hátsó részéhez siet): Ő volt
az. Nézze Kovács… az, aki ott befordul az alléba… Látja?
_Kovács_ (gyalogos szakaszvezető; tartalékos; tehát nem a fiatal
katonatipus): Látom, főhadnagy úr.
_Almásy:_ Hát ezt kell nyakon csípni, Kovács.
_Kovács_ (indulni akar): Elébe kerülünk a nagykapu felől.
_Almásy_ (csettint a kezével): Halt!… Megálljunk csak. (Gondolkozik:) Ez
akkor szimatot kaphat és megugrik… Itt várunk, míg visszajön. Ha
szerencsénk van, előbb itt lesz, mint az ebédelők odabentről… (A
katonákhoz:) Le a lépcsőn… bújjatok be ott az orgonabokorba. Ha intek,
föl ide mind… Maga is húzódjék vissza Kovács… (idegesen:) A mindenségét…
meg ne ugorjon ez a róka előlünk… De nem lehet mást csinálni, várni
kell… (Idegesen és türelmetlenül járkál; benéz jobb felé, fölvillan az
arca, odamegy a jobboldali ajtóhoz és suttogva beszól:) Petrovna Paula!…
Paula!… Jőjjön csak; most megmutatom, amit igértem.
_Paula_ (huszonhároméves, orosz diáklány; rövidre nyírott haj; az orosz
diáklány ismert tipusa… Csodálkozva): Hát maga mit csinál itt?
_Almásy:_ Türelmetlenkedem. Félek tőle, hogy nem sikerül elfognom egy
érdemes honfitársát.
_Paula:_ A régiségkereskedőt?
_Almásy:_ Azt.
_Paula:_ Ugy-e mondtam, hogy honfitársam?
_Almásy:_ Igaza volt… mint mindig. De addig is, míg sikerül elfognom,
bemutatom magának, amint igértem, Kovács Pál tartalékos szakaszvezetőt,
a budapesti famunkások szakszervezetének egyik vezető emberét… (A leányt
is bemutatja, komolyan, de érezvén a helyzet humorát:) Karanov Paula,
vegyész, politikai menekült, a szociálista-párt volt pártvezetőségi
tagja, a legutóbbi forradalom egyik vezetője.
_Paula_ (komolyan kezet nyujt Kovácsnak): Jó napot elvtárs.
_Kovács:_ Jó napot elvtársnő.
(Kezet szorítanak.)
_Paula_ (komolyan vizsgálja): A főhadnagy úr nekem azt mondta, hogy ön
jó katona, elvtárs.
_Kovács:_ Én az vagyok, elvtársnő.
_Paula:_ És ha holnap megkezdődnék a háború, ön nem dezertálna.
_Kovács:_ Nem én, elvtársnő.
_Paula:_ És a többi magyar elvtárs se?
_Kovács:_ Egyetlenegy se, elvtársnő.
_Paula_ (hitetlenül): És ön forradalmi szociáldemokrata?
_Kovács:_ Az.
_Paula:_ Nem valami (megvetően:) nemzeti… vagy keresztényszociálista
szervezet tagja?
_Kovács:_ Hó… De nem ám…
_Paula:_ Nemzetközi…?
_Kovács:_ Az bizony. Osztályharci alapon. A kommunista manifesztum
alapján. A termelési eszközök kisajátításának a programjával.
_Paula_ (hitetlenül csóválja a fejét): Hihetetlen. – És ön szivesen
harcol?
_Kovács:_ Szivesen? Azt nem. De bizony én is harcolok, ha meg kell
lennie. Bár lenne már meg.
_Paula_ (meglepetve): Ön kivánja a háborut.
_Kovács:_ Nem. De… mindig mondom a főhadnagy úrnak is… az teszi a mi
helyzetünket, behivott tartalékosokét, itt keservessé, hogy mi itt
várunk és a családunk otthon koplal. Ha csak ez másképp volna már.
_Almásy_ (beszélgetés közben állandóan figyeli a parkot): Majd másképpen
lesz ez is. Csak türelem kell. (Humorral:) Hiszen tudja Kovács…
_Kovács_ (Paulához, mosolyogva): A főhadnagy úr azt állítja, hogy a
szociálizmus eddig helyesen tette, ha hadseregellenes volt, de most itt
az ideje, hogy militaristává alakuljon át.
_Almásy_ (a parkba néz, bólintva folytatja): Mert a szociálizmus lassan
meghódítja az államot és mert így neki kell gondoskodnia az állam
fennmaradásáról.
_Paula_ (szelid kicsinyléssel): És hogy a militarizmus, amely eddig
antiszociálista volt, ezentul szociálista lesz.
_Almásy_ (bólint): Ugy van. – Mert a néphadsereg csak akkor ér valamit,
ha valóban a nép hadserege.
_Paula_ (felülről lefelé): Igen, ismerem, ez a Törő elmélete.
_Almásy_ (kinéz): Amelyet Törő cserben hagyott, hogy kiránduljon a
részeg gőg anarchista mezejére. De amelynek az igazságát én óráról-órára
bizonyosabbnak látok.
_Paula_ (pedánsan): Ez, kérem, romantikus polgári álmodozás, amely nem
ismeri az osztályharc egész elméletét és amely örökké kiegyenlítésről
álmodozik, holott…
_Almásy_ (a parkba néz): Vigyázni!… Bocsánat! hallgasson Paula kérem…
Itt jön az emberünk. – Kovács, ha intek, hetedmagával ide. – Paula
kérem, vonuljon maga is… Vagy, hm… maradjon itt.
_A régiségkereskedő_ (nyugodtan jön föl a lépcsőn, meglátja Almásyt,
mosolyogva): Ah, jó napot főhadnagy úr, jó napot kivánok…
_Almásy_ (nyugodtan megvárja, amíg odaér hozzá, elfogadja a kezét, a
másik kezével int a katonáknak és a balkezét rögtön rá is teszi a
régiségkereskedő vállára): Jó napot… én önt ezennel letartóztatom.
_A régiségkereskedő_ (előbb neki akar rohanni Almásynak, át akar gázolni
minden gáton, egy másodpercig úgy van, hogy a revolvere után kap, egy
másodpercig összehúzódik, mint az ugrásra készülő vadállat, azután
észreveszi a szuronyos katonákat, akik körülveszik és elkezd nevetni):
Ha… ha… ha… ha… Nagyon jó. Ez kitünő. Ha… ha… ha…
_Almásy_ (nyugodtan): Siessen kérem a nevetéssel, mert a katonáim rögtön
elkisérik… Kovács!… A revolvert kivenni a zsebéből.
_Kovács_ (hozzálát).
_A régiségkereskedő_ (túlzott fenséggel): Kérem én tiltakozom minden
erőszak ellen, én tisztességes kereskedő vagyok, én hivatkozom ő
excellenciájára, Westerland altábornagyra. (Egyre hangosabban kiabál.)
_Almásy:_ Csend! Ha kiabál, betömetem a száját és meg is bilincseltetem…
Kovács!… megmotozni.
_A régiségkereskedő_ (megpróbálkozik méltatlankodással): Kérem, én…
_Almásy_ (nyugodtan): Ön… ön nem Baumann József, nem régiségkereskedő;
és én azt hittem, hogy az önök vezérkarának a tisztjei is olyan
elegánsan tudnak belenyugodni abba, ami elkerülhetetlen, mint a mi
vezérkarunk tisztjei.
_A régiségkereskedő_ (átalakul, kiegyenesedik; álkedélyessége eltünik;
hideg gőggel engedi át magát az erőszaknak).
_Kovács_ (átnyujtja Almásynak a kiszedett holmit): Tessék a pisztoly.
Itt a tárca.
_Almásy_ (átveszi): Jó… A folytatása majd a hadbiró úrnál… Kovács a
foglyot lekiséri a…
_A régiségkereskedő_ (nyugtalanul néz körül, nem jön-e valaki.
Nyugtalankodva, lesben állva): Csak egy percet kérek még, csak azt
szeretném, ha…
_Almásy_ (udvariasan félbeszakítja): Sajnálom, semmit sem lehet. Ön
senkivel sem beszélhet és tovább itt nem maradhat… Kovács, a foglyot
átadja az őrnagy-hadbiró úrnak. Az úton az első gyanus mozdulatára
lelövi. Két ember megy előtte, kettő szorosan mögötte. Az úton nincs
megállás egy másodpercre sem.
_Kovács_ (katonásan ismétli): A foglyot az őrnagyhadbiró úrnak. Első
gyanus mozdulatra lelőni. Két ember előtte, kettő mögötte. Megállás
nincs.
_Almásy:_ Úgy van… Előre… indulj.
_Kovács_ (tiszteleg, közrefogja a katonáival a foglyot és a baloldali
lépcsőn lemegy vele).
_Almásy_ (elgondolkozva néz a távozók után. Azután belenéz a
régiségkereskedő tömött nagy tárcájába és figyelmesen nézegeti a benne
levő kis papirdarabokat): Hm… hiszen ez nagyon érdekes lesz… (Még mindig
a tárcára hajolva:) Nagyon köszönöm magának, kedves kis Paula, hogy
fölhivta a figyelmemet erre a derék, bécsi régiségkereskedőre.
_Paula_ (nyugodtan bólint): A második szaván megéreztem, hogy
honfitársam. (Elgondolkozva:) Ez az érzékenységem talán azért olyan
fájdalmas élességü, mert minden gondolatom a hazámé.
_Almásy_ (gyöngéden bólint. Összehajtja a tárcát): És most mondja meg,
meg volt-e elégedve az én tartalékos szakaszvezetőmmel.
_Paula_ (komolyan): Meg.
_Almásy:_ No ugy-e, hogy igazam volt: ugy-e, hogy ez a hadsereg olyan,
hogy le lehet vele győzni a maga hazáját.
_Paula_ (idegesen): Ne mondja kérem, hogy a hazámat.
_Almásy:_ Megint igaza van: nem a hazáját, hanem a hazáját is elnyomó
zsarnokságot.
_Paula_ (elgondolkozva bólint): Igen… lehet… A nép itt derék, okos és
érett, a népben megvannak a fejlett demokráciák jó tulajdonságai; (kissé
száraz, előadó hangon:) de a többi osztályok aggasztó romlást tüneteket
mutatnak: az emberek tunyák, henyék, elbizottak, gőgösek, szinte
alkalmatlanoknak látszanak az állam fenntartására; nincsenek meg bennük
az államot fenntartó tulajdonságok, nincs bennük önzetlenség, nincs
bennük szolidaritás… nézze, mennyit ettek és mennyit ittak odabent; és
katonákat rendeltek ki, hogy zenét is kapjanak a zsiros és füszeres
ételek mellé.
_Almásy_ (előbb félig mosolyogva, félig komolyan hallgatta a pedáns kis
előadást, azután benéz a kastélyba és ijedten közbeszól): Várjon, kedves
kis Paula, majd máskor… most mindjárt itt lesznek a többiek… és én még
meg akarom magát kérdezni: mi van a kapitánnyal?
_Paula:_ Theodorival?
_Almásy:_ Igen.
_Paula:_ Mi volna vele? Ostoba… Imád…
_Almásy:_ Nagyszerű. És maga?
_Paula:_ Utálom.
_Almásy:_ Az nagyon jól van… csakhogy… kedves, drága, kis Paula: ne
mutassa neki. (Őszinte szorongással:) Ha csak annyira tudna vele jutni,
ha csak azt megtenné, ha csak azt a… hogy mondjam?… ha maga a mi jó
ügyünk érdekében egyelőre azt az igéretet ki tudná belőle venni, hogy ő…
hm… hogy ő magát… pénzzel dúsan ellátja… ha… ha… ha…
_Paula_ (nyugodtan): Ha a szeretője leszek.
_Almásy_ (megkönnyebbülten): Igen.
_Paula:_ Az nagyon könnyű lesz.
_Almásy:_ Azt hiszi?
_Paula:_ Majdnem bizonyos vagyok benne… A férfiak általában hitványul
szerelmesek tudnak lenni; de soha én embert nem láttam, aki ilyen
nyomorékja lett volna a szerelmi vágyódásának.
_Almásy_ (őszintén): Hát akkor, drága és kedves barátnőm, ha egyedül
marad vele… de lehetőleg még ma délután… vegye ki belőle. Pontosan azt:
mennyi pénzt költ magára, hogyha… hogyha…
_Paula:_ Hogyha a szeretője leszek.
_Almásy_ (mosolyogva): Igen… Megteszi?
_Paula:_ Meg.
_Almásy:_ Köszönöm.
_Paula:_ Megteszem, bár alig akadt még elém férfi, akit ilyen hevesen
utáltam volna, mint ezt a Theodori kapitányt. Milyen ember ez! Szép,
kedves, mosolygó: utálom! Ha én ilyen szép férfi volnék, összevagdalnám
karddal az arcomat, mint a dervisek Husszein ünnepén. Vagy himlőt
oltanék magamba. Hogy legalább ragyás legyek, ha már ilyen szép vagyok.

HARMADIK JELENET.
_Voltak, Westerland_ altábornagy, _Beatrix, Törő, Theodori, Radován_,
több lakáj, közöttük a főlakáj, aki símán siklik ide-oda, mindenütt
jelen van és gyorsan eltünik, végül vendégek: hölgyek és férfiak, a
vidék előkelősége.
_Az altábornagy_ (a nők elől menekül; szeretetreméltóan védekezik): Nem,
nem, hölgyeim, lehetetlen.
_Egy fiatal hölgy:_ Kegyelmes uram: csak azt legalább, hogy
nagyhatalommal lesz-e háborunk?
_Az altábornagy:_ De ha mondom, hogy én semmit sem tudok.
_A nők:_ De igen. De igen. De igen.
_Egy idősebb hölgy:_ Hát csak azt, kegyelmes uram, bizonyos-e már a
háború?
_A fiatal hölgy:_ Hiszen ha bizonyos, akkor egy nagyhatalommal egészen
bizonyosan dolgunk lesz.
_Az idősebb hölgy:_ Dehogy lesz…
_A fiatalabb hölgy:_ Kegyelmes uram: nekem a vőlegényem van behíva…
_Az altábornagy:_ De hölgyeim, ha mondom…
_A nők:_ De igen, de tudja.
_Az altábornagy:_ Ha mondom, hogy nem tudom, hát irgalmazzanak már. Nem
tudom.
_Törő:_ Hát tisztelt hölgyeim, irgalmazzanak szegény házigazdánknak.
Higyjék el: elhihetik neki, hogy nem tudja.
_Az altábornagy_ (kissé sértődötten): Miért ne tudnám?
_Törő:_ Mert ebben a pillanatban talán még ő felsége a király sem tudja.
(Általános fölzúdulás: Óh!… Hohó!… Hogy lehet ilyet mondani.)
_Az altábornagy:_ No hát ez már mégis…
_Törő:_ De hiszen ez világos… és nagyobb tiszteletnek a jelét a király
iránt nem adhatja senki, mint az, aki azt mondja: maga ő felsége sem
tudja, lesz-e háború.
_Az altábornagy:_ Ezt meg is kell magyarázni.
_Törő:_ Nagyon szívesen… (Leül. A feketekávét szervirozzák körülötte.) A
háborút nem mi akarjuk, helyesebben mi nem akarjuk: sem az ország, sem a
király. Mi védelmi állásban vagyunk. Most éppen úgy, mint öt évvel
ezelőtt, öt évvel ezelőtt úgy, mint tíz évvel ezelőtt. Az a nagyhatalom,
amellyel szemben állunk, öt évről öt évre úgy tesz, mintha nekünk akarna
rontani. Nem támad, de idegessé tesz, megijeszt, kifáraszt, izgalomban
tart… Mert a maga népének az izgalmával nem törődik, öt évről öt évre
megismétli ezt a játékot, amelyről mi sohasem tudhatjuk, mikor válik
véres mérkőzéssé. Mikor válik tehát azzá? Majd akkor és nem előbb, ha ez
a nagyhatalom elérkezettnek látja rá az időt. Most van-e ez az idő, az
csak hónapokig tartó izgalom után derül ki; egyelőre nem tudhatja tehát
ő excellenciája, sőt nem tudhatja ő felsége a király sem.
_Az altábornagy_ (dörmögve): No így… így már más…
_Törő:_ Ami egyébként nem is olyan örvendetes állapot.
_Az altábornagy:_ Mi nem örvendetes állapot?
_Törő:_ Az, hogy egy nagy birodalom öt évről öt évre engedi magát
megrémíttetni, költekezésre és védekezésre szoríttatni, beteg embernek
kikiáltatni, hogy végül szégyenkezve dugja hüvelybe ismét hiába kihúzott
kardját és szégyenkezve élvezze a létet a legközelebbi ijesztgetésig.
_Az altábornagy_ (mogorván): Preventiv háború?
_Radován_ (halkan): Az a nagyhatalom, amely velünk szemben áll, a
legbelső ösztönét követi, amikor fenyegetőzik és mi a legbelső
ösztönünket követjük, amikor védekezünk.
_Törő:_ Vagyis: az a nagyhatalom a terjeszkedő hatalmas és fiatal
ország, mi pedig betegek vagyunk és megértünk a pusztulásra.
_Radován:_ Mi, azt hiszem betegek vagyunk… megértünk a föloszlásra.
_Az altábornagy_ (hevesen akar válaszolni).
_Törő_ (közbevág): Ez az, ami nem igaz. Ez a babona az, ami bennünket
gyengévé tesz. Ki hitette el velünk, hogy most rajtunk a sor?… Nem
rajtunk a sor, hanem ő rajta a sor.
_Fölkiáltások:_ Ah! Rajta! Miért? Hogyan?
_Törő:_ Csak azt legyen bátorságunk kimondani, hogy mi a népeknek
szabadságot viszünk, és az egész félelmes hatalom összeroskad, mint a
hamú. Csak egyszer merjük azt mondani, hogy a mi demokratikus
impériumunk föl akarja osztani ezt a velünk szemben álló birodalmat,
mert Keleten a független államoknak egy hosszú sorával akarja Európát
elválasztani a fölszabadított népétől: Finnországgal, Lengyelországgal,
Ruténországgal, és hol van az a félelmes erő, amely öt évről öt évre meg
merte tenni azt, hogy az élet és a halál játékára rákényszerítsen
bennünket. Csak egyszer merje a mi birodalmunk megüzenni az elnyomott
népeknek… mindnek… hogy velük van, – és megküldte a halálos üzenetet
annak a hatalomnak, amely bennünket merészel halállal fenyegetni.
(Mosolyogva és nyugodtan beszélt.) Nagyon egyszerű a dolog: az ő
fölosztását kell európai programmá tenni. Ez az egész.
_Felkiáltások:_ Bravó! Éljen!
_Paula:_ Nagyon jó, csakhogy akkor sok mindennek át kell itt is
alakulnia.
_Törő:_ Majd átalakul.
_Paula:_ Én nem is tudtam, hogy ön ilyen jó osztrák-magyar hazafi.
_Törő_ (nyugodtan): Osztrák-magyar hazafiasság nincs és én azonkivül sem
osztrák, de még magyar hazafi sem vagyok.
_Paula:_ Igen hallottam, ön szociálista volt.
_Törő:_ De már nem vagyok. Nem hiszem, hogy akármilyen embertömeggel
igazi közösségem volna.
_Paula:_ Akkor miért mondta el mindezt?
_Törő:_ Mulattatott.
_Paula_ (végignézi; nyugodtan): Ön énnekem munkaadóm. De ez nem gátolhat
meg annak a kimondásában, hogy ön igen erkölcstelen ember.
_Törő:_ Ön énnekem alkalmazottam, de ez nem gátolhat meg annak a
kimondásában, hogy önnek nyilván tökéletesen igaza van.
_Paula:_ Ezekről a dolgokról Magyarországon, úgy látszik, lehet
elméskedni és tréfás hangon beszélni. Nekem azonban annyit meg kell
mondanom, hogy én az olyanfajtáju emberekben, mint ön, az emberiségnek a
leggonoszabb ellenségeit látom.
_Törő_ (még mindig mosolyogva): Annyit nekem is meg kell mondanom, hogy
most már látom, miért nem akadt munkaadó, akinél ön egy hónapnál tovább
dolgozott volna… Az én erkölcsi züllöttségemen azonban egészen hiába
háborodik föl: én az ön kémiai tudását béreltem ki, nem pedig az ön
politikai meggyőződését… nekem tehát ön hiába erőlködik, én önt nem
fogom kidobni.
_Paula:_ Csakhogy én nem vagyok hajlandó…
_Beatrix_ (közbevág): De kedves Paula, ne haragudjék: hiszen amit Törő
mond, azt ő sem veszi komolyan.
_Paula:_ Engem éppen az háborít föl, hogy semmit sem vesz komolyan.
(Halkabban:) Én láttam, amint katonalovak a testvéreim véres holttestére
léptek… és láttam, hogy barátaimat a börtönbe vitték; és láttam, hogy
ezer meg ezer ember hiába halt meg a szenvedő milliók megváltásáért; én
nem tudom türelemmel nézni, hogy vannak emberek, akik mindig készen
vannak minden árulásra.
_Beatrix:_ De ne higyje, hogy ő áruló tudna lenni.
_Paula_ (hallgat, azután csöndesen): Az ön honfitársai között… akár
osztrákok, akár magyarok… tulságosan sokan vannak, akik semmiféle
erkölcsi törvényt nem ismernek.
_Beatrix:_ De miért lennének azért árulókká?
_Paula_ (vállat von): Aki azt teszi, ami jól esik neki, az árulóvá lesz.
_Beatrix:_ De nekik nem esik jól az árulás.
_Paula:_ Nem…?
_Beatrix:_ Nem. Semmiféle törvényt nem ismernek, de az árulás nem esik
jól nekik.
_Almásy_ (észrevétlenül odalépett az altábornagy mögé): Kegyelmes uram…
_Az altábornagy_ (meglepetve): Szervusz fiu… te már itthon vagy?
_Almásy:_ Szabad egy háromperces audienciát?
_Az altábornagy_ (elvonul vele balra előre): Na mi ujság?
_Almásy_ (nagy lélegzetet vesz): Antal bátyám, kérlek, hallgasd meg
nyugodtan, amit mondani akarok: – én ezt a te Baumann álnevü
régiségkereskedődet letartóztattam és átadtam az őrnagynak, aki most
hallgatja ki.
_Az altábornagy:_ No hallod… én kikérem magamnak…
_Almásy:_ Ez az ember nekem gyanus volt. A gyanumat igazolta az, hogy
folyton ott őgyelgett, ahol nem kellett volna…
_Az altábornagy:_ Római régiségeket keresett. Az én engedelmemmel.
_Almásy:_ A Diocletián és Traján nyomait, ami tavaly épült péterhegyi
várunkban.
_Az altábornagy:_ Semmiesetre sem volt rossz szándéka…
_Almásy:_ Abban sem, hogy titokban átjárt a Dunán a szerb partra és a
román partra, ahol egy kis házat kibérelt?
_Az altábornagy:_ Mi a csudának bérelt volna ez egy kis házat a román
parton?
_Almásy:_ Azt nem tudom. Annál rosszabb. Hadiállapotban vagyunk és nem
engedhető meg, hogy egy idegen és ismeretlen ember…
_Az altábornagy:_ Nem idegen és nem ismeretlen. A legkitünőbb ajánlásai
vannak.
_Almásy:_ Nem engedhető meg…
_Az altábornagy:_ Az nem engedhető meg, hogy te az én megkérdezésem
nélkül intézkedjél és hogy ostobaságokat csinálj. Értetted?
_Almásy:_ Értettem… Itt az elfogott Baumann régiségkereskedő tárcája.
_Az altábornagy_ (megnézi a tárcában levő papirokat): Óh!… Óhohó!… Ejnye
a keserves mindenségét…
_Almásy:_ Ezt a rajzot katona készítette… Ez a Baumann nem bécsi ember
és nem régiségkereskedő, hanem vezérkari tiszt.
_Az altábornagy:_ Ejnye… a keserves hétoltári…
_Almásy_ (gyorsan): Kérlek, hallgass most egy másodpercre.
_A főlakáj_ (odajött, elvette a kávéscsészéket, átadta egy lakájnak).
_Az altábornagy:_ Mi az? Miért mondtad, hogy hallgassak?
_Almásy:_ Mert nem akartam, hogy a főlakájod hallja, amit mondasz.
_Az altábornagy:_ Miért ne hallhatta volna, hogy alaposan kikáromkodom
magamat?
_Almásy:_ Mert énnekem ez a főlakáj gyanus.
_Az altábornagy:_ Hát… édes fiam!… Amiben igazad volt, abban igazad
volt, de ha a kémkeresésbe belerészegedtél, ne kivánd, hogy én komolyan
vegyem, amit részegségedben beszélsz. Az én cselédeim kitünő cselédek és
semmi egyebek. A főlakájom tökéletes lakáj és semmi más. És én őket el
nem kergetem azért, mert a hulló csillagban is kémet látsz… Most pedig
ide hívom Theodorit és…
_Almásy_ (gyorsan): Kérlek, ne hídd ide.
_Az altábornagy:_ Miért?
_Almásy_ (kissé kínosan): Nagyon kérlek… nagyon kérlek rá… hidd el, hogy
helyesen cselekszünk… ne szólj Theodorinak egyelőre erről az
elfogatásról.
_Az altábornagy_ (elképedve): Miért? (Gúnyosan:) Talán Theodori is
gyanus neked?
_Almásy_ (kínosan habozik, azután határozottan): Igenis, Theodori is
gyanus nekem.
_Az altábornagy_ (mérgesen nevet): Óriási. Te meg vagy őrülve. Te
komolyan meg vagy őrülve.
_Almásy:_ A hadsereg érdekében… és az ország érdekében…
_Az altábornagy:_ Te maniákus vagy… Te megőrültél… Én nem vagyok neked
gyanus…? Én nem vagyok kém és áruló?
_Almásy:_ Én könyörögve kérlek…
_Az altábornagy_ (bosszusan): Eh!… (Hangosan:) Theodori!
_Almásy_ (gyorsan): Kérlek, ne szólj neki.
_Az altábornagy:_ Nem szólok neki arról, hogy mivel gyanusítottad. És
azt köszönd meg nekem.
_Theodori_ (Paula mellett ült és vele beszélgetett, most fölkel és
derülten jön az altábornagy felé): Parancs, kegyelmes uram.
_Az altábornagy_ (megvárja, míg odajön, azután megmutatja neki a
tárcából kivett rajzot): Nézze csak ezt Theodori.
_Almásy_ (úgyszólván lesben állva figyel Theodorira).
_Theodori_ (megnézi a rajzot, azután megnézi a tárcát, azután teljes
nyugalommal, derülten ránéz az altábornagyra és Almásyra): Ezt a rajzot
katonatiszt készítette, – és ez a tárca az állítólagos régiségkereskedő
tulajdona. Akit excellenciád elfogatott, mert nem régiségkereskedő,
hanem kém.
_Az altábornagy_ (elámulva): Theodori, – nagyszerű! – Honnan tudja?
_Theodori:_ Igy történt?
_Az altábornagy:_ Igy.
_Theodori:_ Nagyon helyesen.