Vidéki emberek (novellák) - 6

Ilona felhuzta a vállát és tovább ment. Szép, husos, piros leány volt,
pántlikával erős hajában s szép fehér len kivarrott ing rajta, mintha
ünnepre öltözött volna ki.
– Csak nem a szeretődet várod?
Az emberek kaczagtak. Ilona odavetette:
– Hát neked nincsen szeretőd, szegény?
– Már annak aztán ura van, felelt az alfalvai székely az asszony
mellett.
Akkor a leánynak ismerős csengetyü hallatszott be az utról. Ilona
kifutott az ajtóba, az idegen asszony fölemelkedett a helyéből.
De senki se lépett az ivóba. A halk beszélgetés megeredt ismét. Egy pár
ember felczihelődött, összeszedte a czókmókját s a fogadós felgyujtotta
a függő lámpát.
Akkor a mellékszobából beszélgetés zaja hallatszott ki az ivóba. Más
ajtón ment oda be, aki az ivóba nem lépett be. Az idegen asszony
felállott s a kis szoba ajtaja mellé lépett. A beszélő hangot tán
megismerte, mert a szeme kiragyogott s félig nyitott ajakkal ráügyelt.
Ilona benn a szobában igy szólt:
– Azt hittem valami baj érte az uton.
– Féltettél? kérdezte egy mély, meleg férfi hang. – Pedig repülni
szerettem volna hozzád.
Ráki a bezárt kilincsre csapott a tenyerével. A fogadós durván
rákiáltott.
– Mit akarsz az ajtón?
– Nem szabad oda bemenni?
– Láthatod.
– Valamit dugdos kend ott benn?
– Kinn elég tágas az erdő.
Az alfalvi vén székely az asszony pártjára állott.
– Lassan he!
– De akárhogy, ahogy nekem tetszik, he!
– De ugy, ahogy szabad, he! Azért korcsma ez, hogy ott járjon aki fizet,
ahol neki tetszik.
Mindenki odafigyelt a szóváltásra. A székely fölemelte a medvefejét a
könyöklésből. Erősebben folytatta:
– Ahol én beszélek, ott kuss. Az az asszony az én falumból való
tisztességes fehérnép. Avval ugy beszélj, mint a muzsikával, azt mondom.
Ide ülj Ráki hugom, folytatta szelidebben.
A fogadós odalépett az asztalhoz, s csendesitően bizalmaskodva, a
házsártos ember vállára tette a kezét.
– A leányom van benn a mátkájával, azért van bezárva a szoba ajtaja, s
abból mit ver kend lármát, ha nem járatok mindenkit a nyakukra.
A székely felhuzta a vállát.
– Miattam azt zárd be a leányoddal, aki tetszik neked, de nem szeretem
ha a falumbelivel parasztoskodik valaki.
Ráki asszony kikelve a szinéből, ismételte többször:
– A mátkája? a mátkája? aki odabenn van?
Akkor valami félrészeg paraszt a fogadós után kiabált ital után.
Az este sötétje rádőlt egyszerre a fenyvesre. Aki terüvel volt a fogadón
fölkászolódott, hogy a lejtőre induljon.
Ráki megölelte a gyermek fejét (mintha nem is látná a készülők
mozgolodását) s tagoltan, mintha minden szótagot kalapácsütésképpen
verne belé:
– A mát–ká–ja… a mátkája.
A falubelije utrakészen megállott:
– Mi a bajod, Ráki hugom, hogy ismét kérdezzem. Valami bajod van az
Ilona mátkájával? Leánykorod óta ismerlek s sajnálnának, ha valami
bolondságba elegyednél. Idegen fehérnép mátkájáért kinlódsz, mikor neked
urad vagyon. A szemed se áll jól. Köny van benne, a savanyuját! Hát az
mi?
Ráki előbb csak dadogott valamit, amit nem lehetett megérteni.
Aztán rekedten igy szólt:
– Mit mondjak? Menjen el… menjen el.
– Hátha velem jönnél haza szépen. A lovam kipihent szépen. Vársz-e
valamit itt? Ha egy kóbor kutyát találnék a falumból, azt se hagynám.
– Menjen el… Én megtaláltam, amit kerestem, hagyjon el… menjen…
A székely mit se szólt, hanem kiment. A fejével köszönt a fogadósnak,
aztán felült a szekerére. Valamit gondolt, s kihajtotta a lovait az
országutról, beállott a fák alá. Kiengedte a lovak hámistrángját,
belebujt a zekéjébe s végigfeküdt a szénaülésen: »Várjunk egy kissé arra
a hóbortos asszonyra, hogy mibe fő a feje« morogta.
Mindjárt aztán, kilépett a sötét éjbe az asszony a fogadó ajtaján, a
gyermeket vezetve a kezén. Botorkálva ment a fürész szinébe s a
gerendarakás szélére ült le szemben a fogadó kis szobája kivilágitott
ablakával. Gyönge sugár libbent ott ki, az asszonyra vetődve. A viz
zugva omlott le a fürész elzárt kereke fölött. Messziről egy-egy szekér
halk zörgése hallatszott, s a fenyők szárnyas oldalágai olyan hangot
hallatva himbálóztak, mintha sóhajtoztak volna.
Az idő lomhán vánszorgott. A kiürült ivójában a gazda lecsavarta a
lámpát, a cserepes kemencze világa is belefult a hamuba. A nagy szinben
két szürke lovacska rágta még a szénát, néha tompa dübörgéssel
kapálózva.
Még alighogy beállt az éj, az oldalszoba ajtaja nyilt meg. A leány
világitott ki az éjbe, hogy egy sugár férfi leszáljon a lépcsőn.
– Csak igy köszön? kérdezte Ilona.
A férfi egy szökésben a küszöbön állott. A világot kiejtette a kezéből a
leány.
Aztán lelépett ismét a szin felé a férfiu.
Fönn a fogadós szólt:
– Az istállóba kötöd a lovakat Imre, vagy a szinben hagyod?
– Bekötöm, Andris bá. Elalszom egy kissé a szénában, hogy hajnalban
indulhassak.
– Az Isten áldjon.
Az ajtó bezáródott. A férfi eloldozta a lovacskákat s vezette el az
istállóba, majdnem Ráki mellett. Egy perczig megállott velük az istálló
ajtaja előtt, a fogadóra meredve. Aztán félrecsapta a kalapját hetykén s
hangosan becsapta az ajtót.
Sulyos, fojtós volt az éjszaka, terhes, komor éj, mely legyüri az
embert. Egy pár csillag pislogott ki betegesen a fekete boltból.
Nem is igen soká valami nesz támadt az istálló körül. A hátulsó oldalán
a nagy bürkök s tövisek között mozgolódott valaki. Aztán egyszerre az
eszterhaj alatt fényes láng lobbant föl. A szénacsomó, amit a fedél
deczkája alá dugott valaki, mindjárt megszenesedett, azonban a száraz
fedélmohán végigsuhant a gyönge láng. A következő perczben (a tüzlángtól
élesen megvilágitva) Ráki suhant át a szegelet mellett s a fejéről
lekapott keszkenőjével az istálló fakilincsére erős hurkot vetett.
Gyönge perczegés hallatszott.
– Hé bolond, hé! mit teszel! hallatszott akkor egy erős szó.
A székely a szekérről látta meg a fényt. Nagy lépéssel rohant az istálló
felé.
Abban a pillanatban nyilt meg a fogadó ajtaja. A leány nyitotta meg
nesztelenül.
A székely megragadta a Ráki kezét.
– Elereszszen, sikoltott fel az asszony kétségbeesve.
– Ki van ott? kiáltott a leány.
– Elereszszen sikoltott az asszony, látja, hogy az ott most jön a
szeretőjéhez.
A leány lerohant.
– Ki az?
– Ki vagy te?
– Mit akarsz ott?
A székely eleresztette az asszony kezét.
– Mi közöd van hozzá?
– Tüz, tüz, kiáltott a leány. A mátkám van ott benn. Félre az utból!
– Félre az utból! Nem a mátkád, nem a mátkád van benn.
– Mit akar? A mátkám van ott benn.
– Félre onnan! Nem a mátkád van benn, hanem az én uram. Én a felesége
vagyok annak, aki oda benn van. S kitépem a szemét, aki közeledik
hozzám.
Aztán az öklével rácsapott az ajtóra.
– Hallod Imre Pali, a feleséged van itt, a fiacskáddal. Gyere ki ha
mersz. A szeretőd is itt van. Bujj ki ha mersz. Én, a feleséged, tartom
az ajtót. Én gyujtottam meg a fejed fölött.
A fogadós orditva rohant ki.
A leány rémülten nézett az asszonyra.
A láng bekapott a fedél szegletébe.
A székely ruddal feszitette fel a deszkákat, messze hajitva a gyepre.
– Merj hozzám közeledni te czéda? merj segiteni a szeretődnek előttem.
– Porig égünk, orditotta a fogadós. A széna begyult a fedél alatt.
Ilona nem is hallott tán egyebet, mint azt az egyet, amit kérdezve
hajtott:
– Az urad? az urad? Aki benn van, az urad? Hát hazudott nekem az
alacsony. Megcsalt engemet és megcsalt tégedet az alávaló. A felesége
vagy? az ő felesége?
A hangja rikácsoló lett s ugy csapott Rákira, mint a szélvész.
– Hagyd, hogy én törjem össze a csontját, izre a gazt. Ha igaz, hogy
engem csuffá tett, ne a láng emészsze meg, de szakgassam én szét a tiz
körmömmel.
– El az utamból. Én lestem a nyomát. Az én prédám a hitvány, aki
elhagyta a feleségét, a gyermekét…
Ugy álltak szemben, mint két éhségtől reszkető farkas a martalék felett,
amely a lábuk előtt hevert.
A tüz vörös fénye rátüzött a fenyőfákra. A szétvert tüzes széna ugy
szállt a fekete gyepre, mint a pillangó raj.
A székelyben akkor megébredt az állatféltő gazdaember.
– A lovak benn égnek! kiáltotta.
Szétdobálta a dühben lángoló fehérnépeket az istálló ajtajától.
Befeszitette a villával az ajtót, hogy kihozza az állatokat.
Mikor a nekivadult állatokat ki tudta verni, akkor nézett szét.
– Hiszen a hitvány ficzkó nincsen is itt benn…
Mert a férfi sehol se volt.
– A lé-levezető lyukon bujt ki, mint egy poczegér. Aztán rárivalt az
asszonyokra:
– Ne ugassatok már, mint két nősténykutya. A prédában nem vásik már a
fogatok. Inkább csebret ide mindketten…
… Mikor aztán a tüz elaludt, az ivó hosszu asztalánál egymás mellett ült
a két fehérnép, kezükkel csüggedten az ölükben, köny a szemükön.
A gyermek az asztalon csöndesen aludt; a csillagok pedig nyugalmasan
pislankoltak a hatalmas nagy égbolton.


KIS LEÁNY BAJA.
Egy gyenge léányka vitt ma jókor reggel a hegyen fel egy kis kandér
tejet. A ujjai megfáztak a hidegben s letette a pléhkandért a kapum
ernyője alá, melengetve gyenge ujjhegyeit.
– Hideg van, kis leány?
Bátran szembe nézett velem s igy felelt:
– Lesz még ennél hidegebb is. De mikor az embernek dolga van, akkor nem
fázik.
– S neked dolgod van, kis leányka?
– Hát hogyne? Ki vinne tejet, ha én nem? És aztán délben is enni kell s
aztán a gyermekre is sok a takaritás.
– Ugy-e? Hát az anyád?
– Az anyám? – És sóhajtott egyet kis szivéből. – Már mi csak magunkra
vagyunk. Ő nem tudom merre jár – hanem azért csak tessék megnézni a
házat is, a gyermeket is. Jóskát – tette hozzá magyarázólag, – a
fiucskát.
– Nézd csak, kis leányka, te nagyon csekélyke gyermek vagy, hogy
bizhatnák te reád Jóskát?
A kétkedés ingerelte.
– Hát nem hiszen nekem, bácsi – mondá szemrehányólag. – Bizony isten! én
is mosok reá és én is főzök az apámnak vacsorát, mikor este haza jön.
Nem vagyok én olyan kicsi. És soha se is voltam kicsi. Az anyám is reám
bizta Jóskát, mikor még nálunk lakott. Igy szólott: »Mari te«… mert
engemet igy hivnak… A bácsit hogy hivják? – tette hirtelen utána. – Itt
lakik a bácsi?
– Itt… Mit mondott az anyád?
– Igen, »Mari te, fogd meg azt a kölyköt, mert összepiszkolja az
embert«. Az anyámnak olyan szép köntösei voltak, tudja! És csipkéje is
volt. Későbben papucsot is vett. Akkor hagyott el minket, mikor papucsot
vett. Az apa mindig mondta: »Az a papucs… a papucs… csak az ne jött
volna, akkor nem lett volna baj.« Mert mi mind csak czizmában jártunk s
nyárba csak mezitláb. S az anyám is csizmába járt örökké, hanem a nyáron
papucsot vett.
– És miért vett papucsot?
A gyermek megrántotta a vállát. Okoskodóan felelte:
– Azt senki se tudhatja, hogy ő miért csinálta. Én mindent megtettem,
amit ő parancsolt. A tavaszszal kiköltözünk ide a hegybe, mert ingyen
adták ott, a forrás mellett a házat; csak hogy éppen őrizze a gyümölcsöt
apa. De nem is volt gyümölcs. Hanem urak sétáltak le s fel, tudja! s
anyám kiült a ház elé szépen, hajadon fővel. Mert az ugy illik, hogy
legyen csinos az ember, ha az urak arra járnak. Mind azt mondták neki,
hogy »szép menyecske«. Ő örvendett neki, de apa nem örvendett; pedig
igazán gyönyörü volt.
– S olyan gyönyörü volt?
– Olyan, biz’ a… Aztán elhagyogatott minket. Akkor már én mosdattam
Jóskát. Előbb nem akarta engedni nekem, pedig szépen bántam vele. Mert ő
az én testvérem s aztán igen kedves is, csak látná. Már jár magától.
Csak elejébe kuporgok s kiterjesztem igy a karomat, né, s azt kiáltom:
»ki jön ide?« s hármat tapsolok… Ő mindjárt feláll a szék mellett és oda
fut. De ugy, tudja! mint egy részeg. Hanem sikolt, bezzeg, és kaczag.
Nagyon kedves gyermek. Ennek a tejnek, látja, a felét ő eszi meg. Most
mindjárt adok neki. No, nem most, mert még alszik, de ha felébred s
aztán délbe…
– S az anyád?
– Anyám? Hát ő elment. Nem mondta meg, hogy hova megy; csak egy estefelé
bejött s kinyitotta a ládáját. Kiszedte előbb a ruháit. Van neki egy
szép selyem dereka. Azt külön tette s aztán a szalagokat. De azokat is
visszadobta a ládába s kiment. De ismét visszajött és engem itt, itt
megcsókolt az orczámon. »Légy jó, gyermek«, ezt mondta. Én nem is voltam
rossz… Akkor kiment. De nem ment messze, mert ismét visszajött. S akkor
Jóskát is felvette, s nem nézve, hogy piszkos, összeölelgette,
összecsókolgatta és engemet is és sirt. Én kérdeztem, hogy miért sir? ő
nem mondott semmit, hanem elment…
– Elment?
– Elment (s a gyerek halkabban folytatta), hanem az apám!… tudja!… Az
isten örizzen, milyen volt, mikor hazajött. Soha se láttam olyannak. Igy
kiáltott: »tudtam«. Hát akkor mért hagyta? Aztán egyenkint vette elé a
selyem derekakat, mikor sötét este lett és a pántlikákat, és megölelte
és keservesen sirt. És igy kiáltott: »a topánka, a topánka, verje meg az
isten…«
Hirtelen eszébe jutván valami a gyereknek, módosan meghajtotta magát s
így szólott:
– De már engem vár otthon Jóska a tejjel…
– Ide fenn laktok?
– Ide fenn. Ha arra jár, megnézheti. Már most egyedül leszünk, mert az
apám is elmegy…
– Hova megy?
– Menni kell, tudja! mert megkeresi az anyámat és ő vissza nem jön. Azt
mondta: »ha térdig kopik is a lába, addig megy, mig meg nem kapja.«
Tudja (tette szomoruan hozzá), már hideg van s ki tudja, merre jár
szegény anyám? Az éjjel is hó esett s ő szegény egy szál topánkácskában
ment el s aztán beteg lesz. Aztán mit csinál szegény éjjel? Nálunk már
tüz égett, Jóska mégis felébredt a hideg miatt. Az isten áldja…
Mosolygott s felkapta kanderját.
– Aztán nem félsz, kis leány?
– Mitől? én már tudok dolgozni. El teszem a gyufát, hogy Jóska valami
bajt ne csináljon. Ha felkelünk, megmosdatom s mikor sir, enni adok
neki. Ő már egyedül alszik el… az isten áldja meg…
– Az isten áldjon meg, kis leányka.
Odább ment s aztán szaporán visszafordult.
– Miért kérdezősködött bácsi az anyám után? Látta tán valahol? Ugy-e
hogy látta? Ha látta volna az anyámat, mondja meg. Az isten megfizet
érte. Szegény nagyon fázhat valahol. S aztán, meglátja, csak én ismerem
az apámat: abból nem lesz jó. Ő még nekünk sem beszél, hanem
rettenetesen néz. Most ő elmegy utána és megkeresi őtet…