Vidéki emberek (novellák) - 4
– Ide tetszik felülni ténsasszony? – kérdezte gonosz arczczal. Nem
tanácslom, mert a szénpor bemázolja a habitusát.
Katicza hangtalanul lépett fel a felhérczre.
Vége… vége mindennek, már nem maradt semmi a világon. Még az álomnak is
vége… vége van.
A szenes székely gonoszkodó arczczal megcsapkodta a lovacskákat. A
szekér a köves uton nagyokat döczczent; a szénpor felszállt. A búcsusok
a sátrak alól kaczagva nézték.
S aztán igy emelkedtek fel a hegyen. Az eső csapkodott. A bikkesben szél
szaladt át s hozzá verte kegyetlenül a lombokat a fehér, vén leány
arczához. Fekete vonalak támadtak képén.
A székely megütődve nézte meg.
– Ej! édes asszonyság, ez a csuf idő beteggé teszi.
Oda se neki.
De, mert a nézése olyan dúlt volt s mert az eső szakadt, a székely
kivette kék nagy, babos zsebbevalóját s ráteritette a vén leány őszülő
fejére. Valami leli, mert reszket a szerencsétlen. Katicza nem is tudott
róla.
A hegy aljában már mosolygott ismét az ég, illatok szállongtak a virágos
mezőn. Madarak csippentek fel.
Aztán beértek a városba s a kis bolt ajtaja előtt állottak meg.
Katicza belépett.
– Vége… rebegte. Ez volt az egyetlen szó. Aztán lehullott szüzi ágyára.
A BIRTYÓKA.
Gyergyóból került közénk egy szelid, jó fiu, akit Dulbuk Vilmosnak
hivtak. Szép fehér arczu, szénfekete haju, szemérmes, ábrándozó örmény
legényke volt. Buzgó katholikus faluból jött, ahol a legelső ember a
tisztelendő s ahol egyetlen egy ellenségtől remegnek: az ördögtől.
Nagyon jó tanuló volt, a leczkéjét örökösen tudta; kivülről, belülről,
betüre. A vásottságnak árnyéka se volt benne. Nem játszott velünk, hanem
félrevonult a zajos mulatságoktól. Még bosszantani se lehetett, mert oly
alázatos szelidséggel tért ki előlünk, hogy szégyeltünk keserüséget
okozni neki. A piaristák igen szerették őt, – mi csak türtük.
A papoknak ugyancsak volt okuk reá. Mert Vilmos áhitatos, imádkozó fiu
volt. Ő külön oltár elé térdelt, ha mi a padokban ültünk, ottan-ottan
taszigálódva. A bőjtöket megtartotta hüen és gyónt minduntalan, hogy
rendben legyen a lelkiismeretével. Oly mértékletes volt, hogy ha valami
netán izes falat került a konviktus asztalára, Vilmos szájához vitte a
finom falatot, aztán felnézett az égre s letette a villáját, eltolva a
tányért.
Bizonyosnak látszott, hogy pap lesz… de még se lett az.
Csak a női incselkedésekkel szemben volt Vilmos igen szilárd. Az édes
anyjának megcsókolta a kezét, de leánytestvérének az ajakát már nem, még
a bucsuzáskor sem. Az élő veszedelem a földön a nő… a vérforraló.
Különben, hogy valaki megkisérteni akarta volna, azt ma sem képzelem.
Nagyon esetlen volt Vilmos az ő hosszudereku magyarkájában, amely
ruhadarab rendeltetése szerint fekete kellett volna, hogy legyen, de nem
volt az, hanem hol zöldes, hol vörös. És hegyesorru csizmáit is a
gyergyai mester szabta s csárdás kalapjainak párját azóta se láttam.
Nagyon szegény volt a Vilmos anyja, akitől nem telt jobb holmira.
A nyolcadik iskolában Vilmos preczeptorságot kapott, ahonnan valamicskét
szerezzen a nélkülözhetetlenekre.
A papok betették Vilmost egy gazdag fogadóshoz, hogy haszontalan
fiacskáját tanitsa; s hogy rendbe tarthassa a vásott kölyköt, oda
kellett költöznie.
Egy égetni való parázsszemü kis fruska fogadta Vilmost a korcsmáros
házában:
– Maga akar tanitani minket?
Szégyenlősen felelt:
– Nem. A fiucskát fogom tanitani.
– Hát mit is tanulhatnék én, magától?
Ez az »én« egy kitanult perszóna vala. Oly apró lábacskáju (csoda, hogy
birta!), fehér kis kezü, igen arányos testü, fekete szemü leány volt s
az egész oly könnyü személyke, hogy a szárnyas madárkára emlékeztette az
embert. A mesterségére nézve olyan félig házikisasszony, félig
pincérnő-féle volt. Fizetést kapott, de ugy parancsolgatott, mint egy
urnő. A fiucskát ő öltöztette s a vendégeket (ugy dörzsölődött hozzájuk,
mint egy macska) szolgálta ki.
E kaczér perszonáról különben e történetben kevés szó lesz, óh! legyenek
önök nyugodtak, szemérmes, tiszta olvasók!
– Hol lakik az a gazember kecske, aki magára ruhát szab? kérdezte
Vilmostól, ha lehetetlen magyarkáját látta. A csizmáit melyik
csavargótól örökölte? Igy incselkedett Vilmossal; keseritve őt.
Máskor igy gyötörte:
– Jó-e a lelkiismerete? mert nem mer a szemembe nézni. S ha Vilmos a
földre szegezte tekintetét, félvállról odadobta: »pedig szép szemei
volnának« – s azzal elszaladt. Vilmos majd elsülyedt szégyenében.
A korcsmáros kölyke egy izben eltörte a lábszárát. Ágyba került s nagyon
nyögött. A fruska napközben ápolgatta a kölyköt, mig Vilmos az iskolába
járt, de este, mikor vendégekkel telt meg az ivó, a leány a korcsmában
sürgött-forgott. Vilmos viszont a beteg mellett imádkozott. A leány
(Cziczának hivták; Katiból kényeztetve) néha felszaladt, megsimogatta a
gyermek arczát s nagy frissibe megczirógatta, megveregette a Vilmos
képét is.
– No nem eszem meg, nevetett a piruló legényre s azzal visszaszaladt.
Vilmos imádkozott volna tovább is, de (hiszen önök, akik fiatalok
voltak, tudják) szórakozott lett e simogatásra s ahelyett, hogy tovább
dicsérte volna az Urat, mind azt az egérjárásra hasonló neszt ügyelte,
amilyent a Czicza csinált, mig a grádicson föl-fölszaladt. Nagyon bájos
volt, anélkül, hogy szép lett volna. Illett neki minden.
Egy ilyen este, amikor elbágyadt Vilmos az éjszakázásban, azt kérdezte
tőle Czicza:
– Nem vagyok-e csinos? Mindenki dicsér – hát magának miért nem tetszem?
s mért nem mondja, ha csinos vagyok? Ha matuj volna s rám se nézne,
érteném. De egy ilyen csinos fiu, hogy nem néz reám? mikor pedig én
akarom. Ez földühösiti az embert. Nézzen reám, hallja! Nem formás ez im
az arczom? a derekam? Eh! Élhetetlen!
Tán fülemile esdekelt, tán a tücsök czirpelt, tán a sejtelmes sötét, a
keritő éj… ők a hibásak, a bünösök abban, hogy ez az ártatlan, szegény
jó Vilmos másformáju fiu legyen, amilyenné lett – ez estétől fogva.
Mert Vilmos (mily elevenen látom még most is) ennekutána úgy elromlott a
nyolcadik osztályban, hogy alig tudtak ráismerni. Készületlenül jött a
leczkére, s oly fáradt szempár nézett ki a sápadt fejéből egy jól
megkötött lila másli fölött, hogy sirva nézne rá az anyja is… Csak
imádkozni tudott még. A mellékoltár előtt a téli reggeli
istentiszteleteken ott térdelt, törve a kezeit, leborulva a homlokát, a
hideg kőig hajtva, s ha mentünk a csöngetyüszóra az iskolába, vörös volt
a szeme a sirástól. A professzorok gyöngéd elnézéssel bántak vele, s mi
még kevésbbé bosszantottuk, bárha kegyetlen gyermekek voltunk. Mert
Vilmos oly kimerült volt, mint az a cserebogár, amiből malmot szoktunk
csinálni, amikor már halálra válva alig vergődött.
Tavasz végén az irásbelieket csináltuk az az érettségire. A magyar
dolgozatra ezt kellett kidolgozni, hogy: »a munka nemesit«. Vilmos
tehetetlenül rágta a pennanyelét. Egy árva gondolata se volt. Vette a
kalapját s kiment. A professzor rászólt. Vilmos oly esdeklően nézett rá,
hogy megsajnáltuk.
– Nagyon fáradt vagyok – ennyit mondott…
Mert akkor reggel nagybetegen hagyta odahaza Cziczát. Nála járt az esze,
amig dolgoznia kellett volna. Mire hazaért, csak alig suttogott a
tökéletlen leányzó.
– A _gyermeket_ a bölcsőben el ne hagyd – tördelte, ugy felejtsen el
tégedet a nagy Isten, amint te elhagyod őtet… Már végem van. De
megvártalak, hogy még egyszer beszéljek veled s reád bizzam a
gyermekünket.
Nagyon erőlködött. A maga akaratából élt, hogy még egyszer beszélhessen
Vilmossal. Valami száraz, határozott, parancsoló, bárha tompa hangon
beszélt:
– Számon tartom a másvilágon: mit teszel a gyermekünkkel? Engemet
felejts el és ő se… ő se… tudjon rólam. Jó. De a gyermekért te élj és
érette dolgozzál. Becsületes leány legyen. Tanitsd meg imádkozni, amit
én… én… én – honnan tudjak én?
Aztán összecsukódott a szeme, mint a déliglátó kelyhe, ha a nap fénye
rátüz.
Az érettségi persze kutba esett.
Hiszen a veres leányka rivalgott a bölcsőben. Mindenféle szalagok voltak
a főkötőjén, és a bölcső takarója tiszta rózsaszinü selyem volt, és a
pólyakötője stikkelt – de egy falat kenyérre valója sem volt. A
korcsmáros temettette el és annyi sok czifra leány ment a temetésére
sirva, – de a csecsemőnek senkije se volt a világon.
Még egy-két napig ott nyávogott a korcsmárosnál, aztán egy közeli falusi
parasztasszony elvitte dajkálásba. A korcsmáros fogadta. Vilmos nagyon
szégyelte őt.
Még a temetésen se volt ott Vilmos, hanem a menetet messziről kisérte,
hogy amint a temetőből visszatértek, a czifra leányokkal, szembe ment.
Egy kövér, nagymellü hölgy féloldaloslag ránézett s hangosan igy szólt a
társának, Vilmosra mutatva:
– Ez a becstelen _az_, látod, _most_ jött…
Vilmos ugy tett, mintha nem is hallotta volna, egy közönyös sétáló
himbáló járásával haladt odább. De a temetőkert ajtajánál görcsös
sirásba kezdett, amikor már senki se látta.
A gyermekeket minden nap meglátogatta. Hajnalban kelt föl s ment ki a
közeli faluba, s mire fölébredt a város, visszatért.
A gyermek hitvány semmiség vala. Nem is sirt valami nagyon, csak
nyöszörgött s álmos kis macskaszemeivel alig pislogott ki a világba,
ránczos kezecskéi máslis reklijében alig mozdultak meg.
Azonban tán valaki sugta a gyermeknek – (oly száj, amelynek hangját meg
se érti senki az élővilágon más a fonnyadt csecsemőn kivül) egy nap
megfogta a Vilmos ujját, amint a keze a bölcsőn pihent. Megfogta
érezhetően. – Vilmos igen ostobán nézett a gyermekre s mikor az ujját
eleresztette, annyit dörzsölte a nadrágjához, hogy piros lett egészen.
Az uton amig hazatért is, mind külön tartotta ezt az ujját a többiektől
s a levegőbe beszélt a senkinek, értelmetlenül, mint egy bolond.
– Nem hagylak el… nem, nem. Mintha vásárt csapott volna velem. Kezet
adott. Gilt. Áll a vásár. Én megtartom.
Az a kis diák, aki még soha semmit se akart, szegődést igy csinált a
névtelen csecsemővel s valami egészen szokatlan melegség melegitette
meg. Férfiasabbnak, erősebbnek érezte magát. A gyermek megfogta az
ujját!… Nincs kihez támaszkodjék? Jó! Ne félj! Dulbuk Vilmos nem hagy el
tégedet.
Az anyjára némi tartózkodással gondolt, azt hiszem, egy kissé félt tőle.
Önkéntelenül meghajolt előtte. S bárha majd megfuladt a gyönyörben, ha
köntösének fodrához ért is, nem vágyott utána, ha nem látta. De a
gyermek, más… A szivét kitárta előtte. A csecsemőre gondolt; akármit
csinált, róla álmodozott; a nyöszörgését, őt hallja. Egy élő lélek…
meleg kis test, félénk, fátyolozott apró szemek, száj, mely édes szóval
fogja _őt_ hivni… Ah! nincs hozzá fogható kincs több e földi világon.
Bátran érte nekiment Vilmos az életnek. Neki buzdult: vivni érte bármi
veszedelemmel szemben. A legalacsonyabb munka érette könnyü és kedves.
Érette törődni, nőni érette: – a gyermekért, ki erővel megfogta az
ujját. Nem hagyja el!
Vilmos megkopogtatott érte minden ajtót. Czégeket festett külvárosi
boltosoknak; egész éjszakákon át másolt a prókátoroknak és leveleket irt
a szerelmes cselédeknek virágos levélpapirosokra.
Akkor a Sors meglátta ezt a verejtékező ficzkót… meglátta és rácsapott.
Egy hajnalban, amint kifutott Vilmos a falucskára, hogy megsimogassa a
gyermek vézna arczocskáját, a gyermek fel se pillantott s ránczos
kezecskéje tehetetlenül csüngött le a párnáról.
– Oda van, mondta a dajka.
– Oda?… Mit mond?
Reácsapott s felrázta. A gyermek fáradtan felpislantott, lehunyta
szemeinek hitvány takaróját, amely olyan volt, mint egy fülledt
rózsaszirom.
– Mit akarsz? mit? kiáltott reá.
– Megöli őt…
A gyermek tehetetlenül pihegett, hang nélkül tátotta a száját, mint egy
verébfióka, amelyet a fészkéből valami rossz gyerek kivert a rögös
földre.
Akkor ott ült mellette Vilmos egy harapás, egy ital viz nélkül estig.
Hogy meghidegedett az apróság, hazamenve az uton az erdőben, amint
felszökkent nagyfényesen a csillag, felfenyegetett az égre:
– Te kegyetlen, rettenetes, én megtagadlak ott fenn, ki trónolsz. Hát
kellett-e neked ez ártatlan? Irigyelted tőlem? Te borzasztó. És itt
hagysz engemet már egyedül, egyes-egyedül… Jaj.
És öklét rázva, orditott mint egy farkas, amelyen halálos sebet vert a
golyó.
Sötétben, amint haza ért, a régi gazdájának a korcsmájában hangosan
énekeltek. Vilmos betért. Berugta az ajtót keményen s lecsapta magát egy
asztal mellé… Az öklére hajtotta a fejét és ivott.
Másnap is oda tért. És igy tett azután is. Egy hét mulva megcsókolta a
cigányokat és énekelt a muzsikájuk után. Ha hozzászólt valaki,
parasztoskodott. Szemtelen, kötekedő lett s valami verekedésbe elegyedve
egyszer, a városszolgák bevitték a tömlöczbe.
Aztán ezt az életet nagyon megszokta.
Ki se szokott belőle soha…
*
Birtyókának hivják nálunk azt a tökéletlen szilvát, amelyet valami nagy
nyavalya bántott bingyó korában s megsárgulva, összetöpörödve hull le…
Olyan a formája, amilyen a szilva… van magva, formája, de kicsinek marad
és kicsi, izetlen, rossz.
Igy hullott le Dulbuk Vilmos, mint a birtyóka.
ELKÉSETT.
Mimi néni soha se volt szép, de mégis annyi sikert aratott, a mennyit
csak akart. Ügyes, kivánatos volt. Kissé darabos az arcza, húsos az
ajaka, a szemei nagyok; de a bálban, a nyers női test-tárlaton feltünést
keltett a karjaival, mellével, vállaival. Melegség, szilajság áradt
belőle; ingerlő alattomossággal tudott mosolyogni, s ha kaczagott,
rebegtek az orrczimpái. Hangosan beszélt, szélesen gesztikulált s erősen
lépett. De érdekesen tudott suttogni s ha tánczolt, repült, mint a
madár.
Az ura sokkal öregebb volt mint ő: a becsületes, jámbor Gergely bácsi.
Mily jó és csendességszerető volt! A feleségét csodálta. Igy szólt
hozzá: »Enni való vagy!« ha szépen felpiperézte magát, mikor az utczára
készült, kedvtelve ugy csettintett, mintha egy kövér bárány farktő
darabot vinne a szájához. Ő sohase haragudott; gyomrával,
lelkiismeretével rendben volt s ezek mián igen nehéz s lusta lett.
Pipált, kontemplált, szunyókált, sokat imádkozott, igy töltve a napokat.
Szerette, ha a felesége társaságot gyüjtött, hogy a tökéletessége annál
inkább kitünjék. Mimi válogatott formátlan fehérnépekkel barátkozott, az
igaz. Trónolt közöttük s büszkélkedhetett vele a bácsi. Ilyenkor sok
édességeket ettek uzsonára, a miket a bácsi felettébb kedvelt. Ideális
finom vacsorákat ettek, ha valami előkelő vendég látogatta Mimit.
Ilyenkor a kapu előtt sétifikált Gergely bácsi, hogy elhessegtesse a
netán alacsonyabb állásu vendégeket. »Ne menjünk be – igy szólt, – mert
a báró ur mulat a feleségemmel; ne zavarjuk őtet!« Mikor teljesen
besötétedett, persze behivták a vacsorára Gergely bácsit s jól lakoztak.
Egy bálban (mily bóditó volt Mimi! nagy rózsával hullámos erős fekete
hajában, mályvaszin selyem köntösbe beleszoritva pompás testét)
ismerkedtek meg Bekével a finánczczal. Ez urat akkoriban tették át
hozzánk s nagy kedveltségre tett szert hamarosan e gavallérfajta,
vadász, tánczoló, jó mulató ember. A haja már gyérecske volt, de még
hajlós a dereka s a dreisrittet nagyszerüen tánczolta. »Lefestetni való
vagytok«, igy kedveskedett Gergely bácsi a feleségének. Ők többnyire
egymással is tánczoltak, a publikum pedig megtapsolta őket.
Hamarosan összebarátkoztak. Nagyon illettek egymáshoz. Nap nap után
együtt töltötték az estéket.
Igazi jó pajtások lettek s Gergely bácsit mindketten kényeztették.
Megfogták a kezeit kétfelől s szentirásnak vették, a mit mondott. A jó
vacsorákon figyelemmel őt traktálták, a legzsirosabb falatokat az ő
tanyérára rakva. Igaz, Mimi egyebekben kissé megszoritotta a háztartást,
mert több költséget igényelt a kedves uj barátság, de ha jött Beke, az
asztalon volt mindaz, mi szemnek, szájnak kedves vala s ilyenkor Gergely
bácsit mindig odahivták. Tehát a bácsi igen örvendett a kedves
vendégnek, sőt ha netán egy-két napig kimaradt (tiszta rut önzésből),
fölkereste: »Elkerült minket barátom uram, igen nélkülöztük.« És ekkor
Beke ott töltötte az estét. Mimi megölelte a Gergely bácsi fejét a
kedvességeért, s oly megelégedetten turbékoltak Bekével egy szögeletben,
hogy azt öröm volt látni. És természetesen nagyon finom vacsorát ettek.
Eleinte persze nálunk mindenféle gonoszságokat gondoltak e barátságról
(tán mondtak is), de később megszokták. Ám a bácsit, e jó embert, nem
bántották. Soha sem szóval, sem tekintettel nem kedvetlenitették, sőt
némi megkülönböztető gyöngédséggel bántak vele.
Az évelődés oktalanság lett volna is. Mimi is jól tudta: mi illik, mi
nem, Gergely sem engedné, hogy botránkoztassa a világot. Még a sétatérre
se mentek magukra. Mindig velük volt Csókné, a szótalan, sovány gazdag
özvegy, a Mimi testi-lelki jó barátnéja; ők hárman jártak elül s hátul
ballagott a bácsi, nagyon szép társaságot alkotva. Mimi kedves modora
bearanyozta természetesen. Csak a rossz akarat találhatott valami
kifogásolni valót.
A következő tavaszon azonban némi egyenetlenség furakodott a kis
társaság közé. Csókné el-el maradozott tőlük. Beke is többször kivonta
magát a társaságból olyankor, ha Csókné is távol volt. Ennek okát
Gergely bácsi semmiképen sem tudta kieszelni. Kis viták támadtak Mimi és
Beke között. Mimi boszusabb lett, s szótlanul megült tünődve egy
helyben, sőt türelmetlen lett Gergely bácsival. Akárhol volt, utban
állott; ha szólt, alkalmatlan időben szólott. »Valami hibát találsz
bennem?« kérdezte kedvetlenül. »Az ördög veszi észre magát?« igy felelt
Mimi. Az ördög! Nem jó az Isten ellenfelének ajánlgatni egy kegyes
lelket.
Az, hogy »magázta« Mimi, már rossz jel. Ha kedves volt, tegezte a
bácsit, Beke napokig is el-el maradt, s Mimi barátnéja, a sovány Csókné
mindenféle szalagokkal, dudorokkal felpiperézve elkocsikázott az ablakuk
előtt (ily czifrán még csufabb volt) a nélkül, hogy benézett volna a
barátnéjához.
– Az almásszürkék – ennyit szólt Gergely bácsi – a bonyhádi ménesből
valók.
Mimi mit se felelt. Később Gergely bácsi, füzvén a beszédet, igy zavarta
meg a csendet:
– A kocsi Hilberttől való; legalább 800 pengőt adott érte.
Ez ártatlan szókra elkeseredett arczczal elfordult Mimi néni s két kövér
csepp bugygyant ki a szemhéja alól.
A bácsi meglátta s elfacsarodott a szive e látványra. Hozzáment s
gyöngéden megérintette a Mimi kezét.
– Akarod, hogy kocsit szerezzünk?
Mimi haragosan elkapta a kezét s kitört.
– Mi kell már nekem e világon! Aztán sirva tette utána: S milyen lenne
is az a kocsi?
Letörülte a könyeit s valamikor alkonyatkor ennyit szólt:
– Mi igen szegények vagyunk ahhoz.
Még mindig a kocsin járt az esze. Gergely bácsi megnyugodva igy felelt:
– Az igaz. De miért haragszik reám, kedvesem?
Ilyen kedvetlen jelenetek folytak le közöttük. Azelőtt hirből se
ismertek effélét. Gergely bácsi sulyosokat sóhajtott s a templomba
ballagott. Egyszer a financz tisztet találta az uton:
– Valami bánata van Miminek.
– Valóban? kérdezte Beke. Nagyon sajnálnám.
Gergely bácsi részvétlennek találta e feleletet s roszul esett neki.
Mily jó vacsorákat evett végig pedig a háládatlan. Mégis kibékült vele,
mert este akkor náluk volt s igen örvendtek egymásnak.
Vacsora közben nagyon fölpezsdült a bácsi, s filozofálni kezdett. Az
egész világot boldognak szerette volna látni. Egyszer váratlanul rontott
Bekére:
– Meg kell házasodni barátom uramnak. Egyedül bolyongni az életet – hát
élet ez? Kutya élet. Van-e szebb dolog, ha az embernek van csöndes
otthona, jól fütött szobája télen, hüs szobája nyáron, jó felesége s
egyébb ilyenfélék.
Beke bölcsnek itélte Gergely bácsit: »Ez igaz, igaz« mondta mohón. Mimi
néni mélyen, sötéten megnézte a tisztet, hogy bele lásson, s hevesen
ellene mondott.
– Hát nem vagyok-e én boldog? szavalta lelkesen a bácsi. Mi? Hát
cserélnék egy királylyal…?
Beke tréfára forditotta a beszédet.
– Hát mit tegyen az ember, ha már ezt az egy hölgyet elvette a bátyám?
És érzelmesen rebegve sóhajtott. Arra elhallgattak ugy, hogy csak későre
melegedtek a beszélgetésbe. Jól belehaladtak az éjbe, mikor elváltak.
– Én hivtam ide a barátunkat, mondta Miminek reggel.
– Hát nem magától keresett föl minket?
Ez estével elmultak a nyugodalmas napok.
Gergely valamiért alkalmatlan lett, utbanálló lett Mimi előtt. Ezt
éreztette is vele. Mit sem tehetett a bácsi, hogy balul ne essék ki.
Miért vajjon? Ő, a megelégedett, jó lelkiismeretü ember szorongva
érezte, hogy valami fojtós levegő nehezedett a ház tájékára. Csak nem
Beke bőszitette föl Mimit a bácsira? De miért tenné Istenem! A bácsi
busult. Jó igyekezetét visszautasitották. Az étvágya egészen elveszett.
S az imádságban szórakozott lett, »uh« kiáltott föl s keresztet vetett,
hogy elüzze az ördögöt. Erőltetett tréfáit meg sem mosolyogta Mimi s ha
egy cserép virágot vagy valami piperefélét hozott, alig nézte meg.
Egyszer a Csókné drága kocsijában Bekét látta meg Mimi s igy sziszegett:
– A szemtelen.
Aztán a bácsihoz fordult élesen:
– Maga ajánlgatta neki, hogy házasodjék meg. Még megfogadja a maga
szavait. Van valami proviziója ebben az üzletben?
– Rosszul tettem? kérdezte szeliden.
Azon napon emésztette Mimi a jámbor férfiut. Prófétának nevezte, ki
jövendöl előre; aztán szamárnak csufolta. A szuszogása is izgatta a
vacsorán, s fölkelt az asztaltól. »Vén létére áll be keritőnek? Nem
szégyenli?« A bácsi szájából kifordult a falat. Akkor rákiáltott:
– Egyék, igyék… ugy se egyébre való. Aztán a kés nyikorgására
felsikoltott. Igy gyötörte a szegény bácsit.
– Valamivel megbántottalak? rebegte aggodalmaskodva s melléje ment. Az
asszony haragosan felugrott s bezárkózott a szobájába.
A tavasz nagy lucskot hozott. Az ibolya szintelen, bágyadt s illattalan
lett. A napot csak vendégül tisztelhették egyszer-máskor. Husvét másod
napján a prédikáczió végén a templomban kihirdették Bekét a sovány
özvegygyel.
Ah, mily rosszkedvü ebéd volt azon szent ünnepen! Gergely bácsi nem mert
előállani a hirrel Miminek. Nem tudta, hogy miért kell azt eltitkolni?
de nem volt bátorsága hozzá. Érezte, hogy felháboritaná Mimit. Kissé
fojtogatta a torkát az egész dolog, de elnyomta a rossz érzését.
Mert ő mindig a nyugalmat szerette. Ha csak pletykát mondott neki
valaki, igy szólt: »Ne hidd a csuf történetet, a mi nem is igaz.« »De
láttam« felelte a hirthozó. »A szemed csalt meg tégedet, szegény«.
Az ünnep harmadik napján viszont kihirdették Bekét. Mimi nem ment ki az
ebédhez.
– Valaki megmondta neki, morogta busan a bácsi s leverten lógatta nagy
fejét. Annyi dologtalan fecsegő van a világon.
Mert délután se jött ki a szobájából (előbb kopogtatva szépen), be akart
menni. Azonban be volt zárva. Ez okon leült az ajtó előtt s mindenféle
együgyü szavakkal kérezkedett be. Az óra csuful ketyegett a
csendességben, az eső zuhogott kinn. Azon helyben elaludt csendesen a
szintelen egyhangu zakatolásra, fejét az ajtófélre támasztva.
Estére kilépett Mimi. Valósággal meg volt vénülve. A szeme s az ajaka ki
volt dagadva. Egy puha hálókabátban, csoszogóval a lábán lépett ki. Az
arczszine egészen fakó volt.
– A fejem fáj… igy szólt törődötten.
– Mert üres a gyomrod, szivem, azért fáj a fejed.
Mimi leroskadt a diványra.
– Valami rosz hirt halottál? kérdezte későn.
Mimi ugy tett, mintha nem is hallotta volna. Tehát csendesen
megismételte:
– Valaki rosz hirt hozott neked?
– Ki hozzon?
– Valaki megháboritotta a nyugalmadat.
Akkor minden ok nélkül kitört Mimi.
– Kémlelsz engemet? Mit halljak? Miféle hirről beszélsz nekem, a mivel
megháboritott volna valaki? Miért kérded?
Aztán neki keseredve hangosan reá kiáltott:
– Kémlelsz engemet? Szeretőim vannak? Azokért busulok? Hol vannak? Add
ide őket hamar. Melletted nélkülözöm a szeretőket. Mi után tapogatózol?
S fölemelkedett s a bácsi elé toppant.
– Mert rabod vagyok, ugy-e. Zárj be, hogy ne lássak senkit, ne halljak
semmit. Ugyis tömlöczbe tartasz, a honnan nincsen menekedés. Megvettél
az oltár előtt. Mert szegény voltam. Hát őrzöl…
– Nem lelkem, nem, én lelkem! – dadogta ijedten a bácsi.
– Mondd még egyszer a szemembe. Csapj el, ha meguntál. Már nem is kellek
senkinek, ne félj. A fiatalságom elhervadt melletted, már dobj ki a
szemétre. Nem kellek senkinek se, ne félj.
S efféle oktalan beszédek között ugy zokogott, hogy kövér teste
hintázott bele. Kapkodott a levegő után, aztán az oldalához szoritotta
mind a két kezét. A görcs meggörbitette harczrakészen fölágaskodott
termetét.
A bácsi lehajtotta a fejét a káromlásra. Mintha vihar zugna át őszbe
borult feje fölött, összehuzódott ijedtében.
A nehéz csendet későn beteges panaszos hang szakitá meg:
– Nem is hirdetik ki többet. Dispenzácziót kaptak s holnap esküsznek. Az
Isten nincsen az égben.
Gergely bácsi a sötétben keresztet vetett s rebegve mondta:
– Isten van az égben.
Ez nem úgy hangzott, mintha vallaná az ő Urát, de mintha az Igazságtevőt
hivná.
Többet nem is szóltak azon este. Nem is tudott volna az ő párjához
közeledni. A feje zugott. Keserü izzel telt meg a szája s a melegség
kiütött az egész testén. A kezeit dörzsölte a nadrágjához. Meg volt
zavarodva. Hát ő utban volt örökké? Ő tömlöctartó volt?
Miért mérte rá ezt az Ég? A fején ezer emlék száguldott át…
Legénykorában dévajkodott a paraszt fehérnépekkel, megcsipkedve őket… A
boltjában megcsalt egy kelengyét vásárló menyasszonyt. Visszaadta neki…
Részegeskedett a vásárokon… A gyónószékben elhazudta a csufabb büneit… A
lakodalma, ah, mily szépséges volt… Mint a tiszta harmat, oly üditő és
ragyogó volt a fényes szemü Mimi… Akkor gőgös volt rá… Egyszer
nagypénteken bünös vágygyal csókolgatta meg patyolat testét… Mint
irigyelték tőle… Mily gyönyörü volt mályvaszinü köntösében, az anyja
igaz gyöngyeivel kövér nyakán…
Megtörölte a homlokát és lenyelte az epeizet a szájában.
Valami nehéz káromkodás fakadt ki az ajakán. Mindenféle
haszontalansággal telt meg az agya. Összevissza semmi szók; ételek ize;
kis gyermekkorából való, kereszt előtt mondott imádságok; piczkázó
versikék nagy elevenséggel, világossággal keltek föl az agyában s ugy
jártak-keltek összevissza a fülében s a szeme előtt, mintha apró
villámlások játszadoznának feje fölött. Aztán valamikor elhomályosodott
mindez benne s reggel felé leejtette a karjait s lecsuszott csendesen a
székéről.
Valaki az ágyába fektette. Ő azt mind tudta. Valamit mondott Gergely
bácsi. Azt nem értették meg. Azt ő ismételte; még sem értették meg.
Tizszer kiabálta el. Még sem értették meg. Ezt akarta megkérdezni: »Nem
értetek engemet?« Mind csodálkozva néztek reá. Azután belefáradt a
küzködésbe, megadta magát csöndesen.
Ama napon esküdt Beke, a fináncz, a keszeg Csóknéval. S lásd! e napon
csak ugy fölült az égboltra nagy nyájasan a nap, mint máskor.
A doktor megfogta a kezeit. A bácsi elmagyarázta neki az egész dolgot:
»Sehol sem fáj, higyje el neki! csak fáradt egy kissé.« Habarta, habarta
sokszor egymásután, de ki értse meg őt!
Valamikor délfelé járt az idő. Annyian voltak a szobában. Kiabált, hogy
hagyják magára. Tán nem is volt más bent, csak Mimi asszony magában.
… Akkor érkeztek bizonyosan a templomba a vőlegény s a menyasszony. A
kezüket összekötözte a pap a stolával, s arany karikák koppantak meg az
ezüst tálczán.
És Mimi asszony az arczát hozzá szoritotta az öreg ember kifényesedett
homlokához és mintha igy szólana:
– Ne menj el, te jó, ne hagyj el te türelmes, áldott jó ember engemet
egyes-egyedül ezen a világon. Mit csináljak most már, ha meghalsz? A mig
másé lehettem volna, hozzád füzött a sors; mikor elengednél, nem lehetek
a másé.
Mindezt tán mondta, tán meghallotta a bácsi, vagy tán ugyanazon gondolat
suhintotta meg mindkettejüket egy időben, – mert Gergely bácsi
felszegezte merőn a szemeit az ég felé, mintha feleletet mondana a
feleségének.
»A SZIGETVÁRI VÉRTANUK.«
A terménytárlat igen dús volt abban az esztendőben, kivált a kerti
tanácslom, mert a szénpor bemázolja a habitusát.
Katicza hangtalanul lépett fel a felhérczre.
Vége… vége mindennek, már nem maradt semmi a világon. Még az álomnak is
vége… vége van.
A szenes székely gonoszkodó arczczal megcsapkodta a lovacskákat. A
szekér a köves uton nagyokat döczczent; a szénpor felszállt. A búcsusok
a sátrak alól kaczagva nézték.
S aztán igy emelkedtek fel a hegyen. Az eső csapkodott. A bikkesben szél
szaladt át s hozzá verte kegyetlenül a lombokat a fehér, vén leány
arczához. Fekete vonalak támadtak képén.
A székely megütődve nézte meg.
– Ej! édes asszonyság, ez a csuf idő beteggé teszi.
Oda se neki.
De, mert a nézése olyan dúlt volt s mert az eső szakadt, a székely
kivette kék nagy, babos zsebbevalóját s ráteritette a vén leány őszülő
fejére. Valami leli, mert reszket a szerencsétlen. Katicza nem is tudott
róla.
A hegy aljában már mosolygott ismét az ég, illatok szállongtak a virágos
mezőn. Madarak csippentek fel.
Aztán beértek a városba s a kis bolt ajtaja előtt állottak meg.
Katicza belépett.
– Vége… rebegte. Ez volt az egyetlen szó. Aztán lehullott szüzi ágyára.
A BIRTYÓKA.
Gyergyóból került közénk egy szelid, jó fiu, akit Dulbuk Vilmosnak
hivtak. Szép fehér arczu, szénfekete haju, szemérmes, ábrándozó örmény
legényke volt. Buzgó katholikus faluból jött, ahol a legelső ember a
tisztelendő s ahol egyetlen egy ellenségtől remegnek: az ördögtől.
Nagyon jó tanuló volt, a leczkéjét örökösen tudta; kivülről, belülről,
betüre. A vásottságnak árnyéka se volt benne. Nem játszott velünk, hanem
félrevonult a zajos mulatságoktól. Még bosszantani se lehetett, mert oly
alázatos szelidséggel tért ki előlünk, hogy szégyeltünk keserüséget
okozni neki. A piaristák igen szerették őt, – mi csak türtük.
A papoknak ugyancsak volt okuk reá. Mert Vilmos áhitatos, imádkozó fiu
volt. Ő külön oltár elé térdelt, ha mi a padokban ültünk, ottan-ottan
taszigálódva. A bőjtöket megtartotta hüen és gyónt minduntalan, hogy
rendben legyen a lelkiismeretével. Oly mértékletes volt, hogy ha valami
netán izes falat került a konviktus asztalára, Vilmos szájához vitte a
finom falatot, aztán felnézett az égre s letette a villáját, eltolva a
tányért.
Bizonyosnak látszott, hogy pap lesz… de még se lett az.
Csak a női incselkedésekkel szemben volt Vilmos igen szilárd. Az édes
anyjának megcsókolta a kezét, de leánytestvérének az ajakát már nem, még
a bucsuzáskor sem. Az élő veszedelem a földön a nő… a vérforraló.
Különben, hogy valaki megkisérteni akarta volna, azt ma sem képzelem.
Nagyon esetlen volt Vilmos az ő hosszudereku magyarkájában, amely
ruhadarab rendeltetése szerint fekete kellett volna, hogy legyen, de nem
volt az, hanem hol zöldes, hol vörös. És hegyesorru csizmáit is a
gyergyai mester szabta s csárdás kalapjainak párját azóta se láttam.
Nagyon szegény volt a Vilmos anyja, akitől nem telt jobb holmira.
A nyolcadik iskolában Vilmos preczeptorságot kapott, ahonnan valamicskét
szerezzen a nélkülözhetetlenekre.
A papok betették Vilmost egy gazdag fogadóshoz, hogy haszontalan
fiacskáját tanitsa; s hogy rendbe tarthassa a vásott kölyköt, oda
kellett költöznie.
Egy égetni való parázsszemü kis fruska fogadta Vilmost a korcsmáros
házában:
– Maga akar tanitani minket?
Szégyenlősen felelt:
– Nem. A fiucskát fogom tanitani.
– Hát mit is tanulhatnék én, magától?
Ez az »én« egy kitanult perszóna vala. Oly apró lábacskáju (csoda, hogy
birta!), fehér kis kezü, igen arányos testü, fekete szemü leány volt s
az egész oly könnyü személyke, hogy a szárnyas madárkára emlékeztette az
embert. A mesterségére nézve olyan félig házikisasszony, félig
pincérnő-féle volt. Fizetést kapott, de ugy parancsolgatott, mint egy
urnő. A fiucskát ő öltöztette s a vendégeket (ugy dörzsölődött hozzájuk,
mint egy macska) szolgálta ki.
E kaczér perszonáról különben e történetben kevés szó lesz, óh! legyenek
önök nyugodtak, szemérmes, tiszta olvasók!
– Hol lakik az a gazember kecske, aki magára ruhát szab? kérdezte
Vilmostól, ha lehetetlen magyarkáját látta. A csizmáit melyik
csavargótól örökölte? Igy incselkedett Vilmossal; keseritve őt.
Máskor igy gyötörte:
– Jó-e a lelkiismerete? mert nem mer a szemembe nézni. S ha Vilmos a
földre szegezte tekintetét, félvállról odadobta: »pedig szép szemei
volnának« – s azzal elszaladt. Vilmos majd elsülyedt szégyenében.
A korcsmáros kölyke egy izben eltörte a lábszárát. Ágyba került s nagyon
nyögött. A fruska napközben ápolgatta a kölyköt, mig Vilmos az iskolába
járt, de este, mikor vendégekkel telt meg az ivó, a leány a korcsmában
sürgött-forgott. Vilmos viszont a beteg mellett imádkozott. A leány
(Cziczának hivták; Katiból kényeztetve) néha felszaladt, megsimogatta a
gyermek arczát s nagy frissibe megczirógatta, megveregette a Vilmos
képét is.
– No nem eszem meg, nevetett a piruló legényre s azzal visszaszaladt.
Vilmos imádkozott volna tovább is, de (hiszen önök, akik fiatalok
voltak, tudják) szórakozott lett e simogatásra s ahelyett, hogy tovább
dicsérte volna az Urat, mind azt az egérjárásra hasonló neszt ügyelte,
amilyent a Czicza csinált, mig a grádicson föl-fölszaladt. Nagyon bájos
volt, anélkül, hogy szép lett volna. Illett neki minden.
Egy ilyen este, amikor elbágyadt Vilmos az éjszakázásban, azt kérdezte
tőle Czicza:
– Nem vagyok-e csinos? Mindenki dicsér – hát magának miért nem tetszem?
s mért nem mondja, ha csinos vagyok? Ha matuj volna s rám se nézne,
érteném. De egy ilyen csinos fiu, hogy nem néz reám? mikor pedig én
akarom. Ez földühösiti az embert. Nézzen reám, hallja! Nem formás ez im
az arczom? a derekam? Eh! Élhetetlen!
Tán fülemile esdekelt, tán a tücsök czirpelt, tán a sejtelmes sötét, a
keritő éj… ők a hibásak, a bünösök abban, hogy ez az ártatlan, szegény
jó Vilmos másformáju fiu legyen, amilyenné lett – ez estétől fogva.
Mert Vilmos (mily elevenen látom még most is) ennekutána úgy elromlott a
nyolcadik osztályban, hogy alig tudtak ráismerni. Készületlenül jött a
leczkére, s oly fáradt szempár nézett ki a sápadt fejéből egy jól
megkötött lila másli fölött, hogy sirva nézne rá az anyja is… Csak
imádkozni tudott még. A mellékoltár előtt a téli reggeli
istentiszteleteken ott térdelt, törve a kezeit, leborulva a homlokát, a
hideg kőig hajtva, s ha mentünk a csöngetyüszóra az iskolába, vörös volt
a szeme a sirástól. A professzorok gyöngéd elnézéssel bántak vele, s mi
még kevésbbé bosszantottuk, bárha kegyetlen gyermekek voltunk. Mert
Vilmos oly kimerült volt, mint az a cserebogár, amiből malmot szoktunk
csinálni, amikor már halálra válva alig vergődött.
Tavasz végén az irásbelieket csináltuk az az érettségire. A magyar
dolgozatra ezt kellett kidolgozni, hogy: »a munka nemesit«. Vilmos
tehetetlenül rágta a pennanyelét. Egy árva gondolata se volt. Vette a
kalapját s kiment. A professzor rászólt. Vilmos oly esdeklően nézett rá,
hogy megsajnáltuk.
– Nagyon fáradt vagyok – ennyit mondott…
Mert akkor reggel nagybetegen hagyta odahaza Cziczát. Nála járt az esze,
amig dolgoznia kellett volna. Mire hazaért, csak alig suttogott a
tökéletlen leányzó.
– A _gyermeket_ a bölcsőben el ne hagyd – tördelte, ugy felejtsen el
tégedet a nagy Isten, amint te elhagyod őtet… Már végem van. De
megvártalak, hogy még egyszer beszéljek veled s reád bizzam a
gyermekünket.
Nagyon erőlködött. A maga akaratából élt, hogy még egyszer beszélhessen
Vilmossal. Valami száraz, határozott, parancsoló, bárha tompa hangon
beszélt:
– Számon tartom a másvilágon: mit teszel a gyermekünkkel? Engemet
felejts el és ő se… ő se… tudjon rólam. Jó. De a gyermekért te élj és
érette dolgozzál. Becsületes leány legyen. Tanitsd meg imádkozni, amit
én… én… én – honnan tudjak én?
Aztán összecsukódott a szeme, mint a déliglátó kelyhe, ha a nap fénye
rátüz.
Az érettségi persze kutba esett.
Hiszen a veres leányka rivalgott a bölcsőben. Mindenféle szalagok voltak
a főkötőjén, és a bölcső takarója tiszta rózsaszinü selyem volt, és a
pólyakötője stikkelt – de egy falat kenyérre valója sem volt. A
korcsmáros temettette el és annyi sok czifra leány ment a temetésére
sirva, – de a csecsemőnek senkije se volt a világon.
Még egy-két napig ott nyávogott a korcsmárosnál, aztán egy közeli falusi
parasztasszony elvitte dajkálásba. A korcsmáros fogadta. Vilmos nagyon
szégyelte őt.
Még a temetésen se volt ott Vilmos, hanem a menetet messziről kisérte,
hogy amint a temetőből visszatértek, a czifra leányokkal, szembe ment.
Egy kövér, nagymellü hölgy féloldaloslag ránézett s hangosan igy szólt a
társának, Vilmosra mutatva:
– Ez a becstelen _az_, látod, _most_ jött…
Vilmos ugy tett, mintha nem is hallotta volna, egy közönyös sétáló
himbáló járásával haladt odább. De a temetőkert ajtajánál görcsös
sirásba kezdett, amikor már senki se látta.
A gyermekeket minden nap meglátogatta. Hajnalban kelt föl s ment ki a
közeli faluba, s mire fölébredt a város, visszatért.
A gyermek hitvány semmiség vala. Nem is sirt valami nagyon, csak
nyöszörgött s álmos kis macskaszemeivel alig pislogott ki a világba,
ránczos kezecskéi máslis reklijében alig mozdultak meg.
Azonban tán valaki sugta a gyermeknek – (oly száj, amelynek hangját meg
se érti senki az élővilágon más a fonnyadt csecsemőn kivül) egy nap
megfogta a Vilmos ujját, amint a keze a bölcsőn pihent. Megfogta
érezhetően. – Vilmos igen ostobán nézett a gyermekre s mikor az ujját
eleresztette, annyit dörzsölte a nadrágjához, hogy piros lett egészen.
Az uton amig hazatért is, mind külön tartotta ezt az ujját a többiektől
s a levegőbe beszélt a senkinek, értelmetlenül, mint egy bolond.
– Nem hagylak el… nem, nem. Mintha vásárt csapott volna velem. Kezet
adott. Gilt. Áll a vásár. Én megtartom.
Az a kis diák, aki még soha semmit se akart, szegődést igy csinált a
névtelen csecsemővel s valami egészen szokatlan melegség melegitette
meg. Férfiasabbnak, erősebbnek érezte magát. A gyermek megfogta az
ujját!… Nincs kihez támaszkodjék? Jó! Ne félj! Dulbuk Vilmos nem hagy el
tégedet.
Az anyjára némi tartózkodással gondolt, azt hiszem, egy kissé félt tőle.
Önkéntelenül meghajolt előtte. S bárha majd megfuladt a gyönyörben, ha
köntösének fodrához ért is, nem vágyott utána, ha nem látta. De a
gyermek, más… A szivét kitárta előtte. A csecsemőre gondolt; akármit
csinált, róla álmodozott; a nyöszörgését, őt hallja. Egy élő lélek…
meleg kis test, félénk, fátyolozott apró szemek, száj, mely édes szóval
fogja _őt_ hivni… Ah! nincs hozzá fogható kincs több e földi világon.
Bátran érte nekiment Vilmos az életnek. Neki buzdult: vivni érte bármi
veszedelemmel szemben. A legalacsonyabb munka érette könnyü és kedves.
Érette törődni, nőni érette: – a gyermekért, ki erővel megfogta az
ujját. Nem hagyja el!
Vilmos megkopogtatott érte minden ajtót. Czégeket festett külvárosi
boltosoknak; egész éjszakákon át másolt a prókátoroknak és leveleket irt
a szerelmes cselédeknek virágos levélpapirosokra.
Akkor a Sors meglátta ezt a verejtékező ficzkót… meglátta és rácsapott.
Egy hajnalban, amint kifutott Vilmos a falucskára, hogy megsimogassa a
gyermek vézna arczocskáját, a gyermek fel se pillantott s ránczos
kezecskéje tehetetlenül csüngött le a párnáról.
– Oda van, mondta a dajka.
– Oda?… Mit mond?
Reácsapott s felrázta. A gyermek fáradtan felpislantott, lehunyta
szemeinek hitvány takaróját, amely olyan volt, mint egy fülledt
rózsaszirom.
– Mit akarsz? mit? kiáltott reá.
– Megöli őt…
A gyermek tehetetlenül pihegett, hang nélkül tátotta a száját, mint egy
verébfióka, amelyet a fészkéből valami rossz gyerek kivert a rögös
földre.
Akkor ott ült mellette Vilmos egy harapás, egy ital viz nélkül estig.
Hogy meghidegedett az apróság, hazamenve az uton az erdőben, amint
felszökkent nagyfényesen a csillag, felfenyegetett az égre:
– Te kegyetlen, rettenetes, én megtagadlak ott fenn, ki trónolsz. Hát
kellett-e neked ez ártatlan? Irigyelted tőlem? Te borzasztó. És itt
hagysz engemet már egyedül, egyes-egyedül… Jaj.
És öklét rázva, orditott mint egy farkas, amelyen halálos sebet vert a
golyó.
Sötétben, amint haza ért, a régi gazdájának a korcsmájában hangosan
énekeltek. Vilmos betért. Berugta az ajtót keményen s lecsapta magát egy
asztal mellé… Az öklére hajtotta a fejét és ivott.
Másnap is oda tért. És igy tett azután is. Egy hét mulva megcsókolta a
cigányokat és énekelt a muzsikájuk után. Ha hozzászólt valaki,
parasztoskodott. Szemtelen, kötekedő lett s valami verekedésbe elegyedve
egyszer, a városszolgák bevitték a tömlöczbe.
Aztán ezt az életet nagyon megszokta.
Ki se szokott belőle soha…
*
Birtyókának hivják nálunk azt a tökéletlen szilvát, amelyet valami nagy
nyavalya bántott bingyó korában s megsárgulva, összetöpörödve hull le…
Olyan a formája, amilyen a szilva… van magva, formája, de kicsinek marad
és kicsi, izetlen, rossz.
Igy hullott le Dulbuk Vilmos, mint a birtyóka.
ELKÉSETT.
Mimi néni soha se volt szép, de mégis annyi sikert aratott, a mennyit
csak akart. Ügyes, kivánatos volt. Kissé darabos az arcza, húsos az
ajaka, a szemei nagyok; de a bálban, a nyers női test-tárlaton feltünést
keltett a karjaival, mellével, vállaival. Melegség, szilajság áradt
belőle; ingerlő alattomossággal tudott mosolyogni, s ha kaczagott,
rebegtek az orrczimpái. Hangosan beszélt, szélesen gesztikulált s erősen
lépett. De érdekesen tudott suttogni s ha tánczolt, repült, mint a
madár.
Az ura sokkal öregebb volt mint ő: a becsületes, jámbor Gergely bácsi.
Mily jó és csendességszerető volt! A feleségét csodálta. Igy szólt
hozzá: »Enni való vagy!« ha szépen felpiperézte magát, mikor az utczára
készült, kedvtelve ugy csettintett, mintha egy kövér bárány farktő
darabot vinne a szájához. Ő sohase haragudott; gyomrával,
lelkiismeretével rendben volt s ezek mián igen nehéz s lusta lett.
Pipált, kontemplált, szunyókált, sokat imádkozott, igy töltve a napokat.
Szerette, ha a felesége társaságot gyüjtött, hogy a tökéletessége annál
inkább kitünjék. Mimi válogatott formátlan fehérnépekkel barátkozott, az
igaz. Trónolt közöttük s büszkélkedhetett vele a bácsi. Ilyenkor sok
édességeket ettek uzsonára, a miket a bácsi felettébb kedvelt. Ideális
finom vacsorákat ettek, ha valami előkelő vendég látogatta Mimit.
Ilyenkor a kapu előtt sétifikált Gergely bácsi, hogy elhessegtesse a
netán alacsonyabb állásu vendégeket. »Ne menjünk be – igy szólt, – mert
a báró ur mulat a feleségemmel; ne zavarjuk őtet!« Mikor teljesen
besötétedett, persze behivták a vacsorára Gergely bácsit s jól lakoztak.
Egy bálban (mily bóditó volt Mimi! nagy rózsával hullámos erős fekete
hajában, mályvaszin selyem köntösbe beleszoritva pompás testét)
ismerkedtek meg Bekével a finánczczal. Ez urat akkoriban tették át
hozzánk s nagy kedveltségre tett szert hamarosan e gavallérfajta,
vadász, tánczoló, jó mulató ember. A haja már gyérecske volt, de még
hajlós a dereka s a dreisrittet nagyszerüen tánczolta. »Lefestetni való
vagytok«, igy kedveskedett Gergely bácsi a feleségének. Ők többnyire
egymással is tánczoltak, a publikum pedig megtapsolta őket.
Hamarosan összebarátkoztak. Nagyon illettek egymáshoz. Nap nap után
együtt töltötték az estéket.
Igazi jó pajtások lettek s Gergely bácsit mindketten kényeztették.
Megfogták a kezeit kétfelől s szentirásnak vették, a mit mondott. A jó
vacsorákon figyelemmel őt traktálták, a legzsirosabb falatokat az ő
tanyérára rakva. Igaz, Mimi egyebekben kissé megszoritotta a háztartást,
mert több költséget igényelt a kedves uj barátság, de ha jött Beke, az
asztalon volt mindaz, mi szemnek, szájnak kedves vala s ilyenkor Gergely
bácsit mindig odahivták. Tehát a bácsi igen örvendett a kedves
vendégnek, sőt ha netán egy-két napig kimaradt (tiszta rut önzésből),
fölkereste: »Elkerült minket barátom uram, igen nélkülöztük.« És ekkor
Beke ott töltötte az estét. Mimi megölelte a Gergely bácsi fejét a
kedvességeért, s oly megelégedetten turbékoltak Bekével egy szögeletben,
hogy azt öröm volt látni. És természetesen nagyon finom vacsorát ettek.
Eleinte persze nálunk mindenféle gonoszságokat gondoltak e barátságról
(tán mondtak is), de később megszokták. Ám a bácsit, e jó embert, nem
bántották. Soha sem szóval, sem tekintettel nem kedvetlenitették, sőt
némi megkülönböztető gyöngédséggel bántak vele.
Az évelődés oktalanság lett volna is. Mimi is jól tudta: mi illik, mi
nem, Gergely sem engedné, hogy botránkoztassa a világot. Még a sétatérre
se mentek magukra. Mindig velük volt Csókné, a szótalan, sovány gazdag
özvegy, a Mimi testi-lelki jó barátnéja; ők hárman jártak elül s hátul
ballagott a bácsi, nagyon szép társaságot alkotva. Mimi kedves modora
bearanyozta természetesen. Csak a rossz akarat találhatott valami
kifogásolni valót.
A következő tavaszon azonban némi egyenetlenség furakodott a kis
társaság közé. Csókné el-el maradozott tőlük. Beke is többször kivonta
magát a társaságból olyankor, ha Csókné is távol volt. Ennek okát
Gergely bácsi semmiképen sem tudta kieszelni. Kis viták támadtak Mimi és
Beke között. Mimi boszusabb lett, s szótlanul megült tünődve egy
helyben, sőt türelmetlen lett Gergely bácsival. Akárhol volt, utban
állott; ha szólt, alkalmatlan időben szólott. »Valami hibát találsz
bennem?« kérdezte kedvetlenül. »Az ördög veszi észre magát?« igy felelt
Mimi. Az ördög! Nem jó az Isten ellenfelének ajánlgatni egy kegyes
lelket.
Az, hogy »magázta« Mimi, már rossz jel. Ha kedves volt, tegezte a
bácsit, Beke napokig is el-el maradt, s Mimi barátnéja, a sovány Csókné
mindenféle szalagokkal, dudorokkal felpiperézve elkocsikázott az ablakuk
előtt (ily czifrán még csufabb volt) a nélkül, hogy benézett volna a
barátnéjához.
– Az almásszürkék – ennyit szólt Gergely bácsi – a bonyhádi ménesből
valók.
Mimi mit se felelt. Később Gergely bácsi, füzvén a beszédet, igy zavarta
meg a csendet:
– A kocsi Hilberttől való; legalább 800 pengőt adott érte.
Ez ártatlan szókra elkeseredett arczczal elfordult Mimi néni s két kövér
csepp bugygyant ki a szemhéja alól.
A bácsi meglátta s elfacsarodott a szive e látványra. Hozzáment s
gyöngéden megérintette a Mimi kezét.
– Akarod, hogy kocsit szerezzünk?
Mimi haragosan elkapta a kezét s kitört.
– Mi kell már nekem e világon! Aztán sirva tette utána: S milyen lenne
is az a kocsi?
Letörülte a könyeit s valamikor alkonyatkor ennyit szólt:
– Mi igen szegények vagyunk ahhoz.
Még mindig a kocsin járt az esze. Gergely bácsi megnyugodva igy felelt:
– Az igaz. De miért haragszik reám, kedvesem?
Ilyen kedvetlen jelenetek folytak le közöttük. Azelőtt hirből se
ismertek effélét. Gergely bácsi sulyosokat sóhajtott s a templomba
ballagott. Egyszer a financz tisztet találta az uton:
– Valami bánata van Miminek.
– Valóban? kérdezte Beke. Nagyon sajnálnám.
Gergely bácsi részvétlennek találta e feleletet s roszul esett neki.
Mily jó vacsorákat evett végig pedig a háládatlan. Mégis kibékült vele,
mert este akkor náluk volt s igen örvendtek egymásnak.
Vacsora közben nagyon fölpezsdült a bácsi, s filozofálni kezdett. Az
egész világot boldognak szerette volna látni. Egyszer váratlanul rontott
Bekére:
– Meg kell házasodni barátom uramnak. Egyedül bolyongni az életet – hát
élet ez? Kutya élet. Van-e szebb dolog, ha az embernek van csöndes
otthona, jól fütött szobája télen, hüs szobája nyáron, jó felesége s
egyébb ilyenfélék.
Beke bölcsnek itélte Gergely bácsit: »Ez igaz, igaz« mondta mohón. Mimi
néni mélyen, sötéten megnézte a tisztet, hogy bele lásson, s hevesen
ellene mondott.
– Hát nem vagyok-e én boldog? szavalta lelkesen a bácsi. Mi? Hát
cserélnék egy királylyal…?
Beke tréfára forditotta a beszédet.
– Hát mit tegyen az ember, ha már ezt az egy hölgyet elvette a bátyám?
És érzelmesen rebegve sóhajtott. Arra elhallgattak ugy, hogy csak későre
melegedtek a beszélgetésbe. Jól belehaladtak az éjbe, mikor elváltak.
– Én hivtam ide a barátunkat, mondta Miminek reggel.
– Hát nem magától keresett föl minket?
Ez estével elmultak a nyugodalmas napok.
Gergely valamiért alkalmatlan lett, utbanálló lett Mimi előtt. Ezt
éreztette is vele. Mit sem tehetett a bácsi, hogy balul ne essék ki.
Miért vajjon? Ő, a megelégedett, jó lelkiismeretü ember szorongva
érezte, hogy valami fojtós levegő nehezedett a ház tájékára. Csak nem
Beke bőszitette föl Mimit a bácsira? De miért tenné Istenem! A bácsi
busult. Jó igyekezetét visszautasitották. Az étvágya egészen elveszett.
S az imádságban szórakozott lett, »uh« kiáltott föl s keresztet vetett,
hogy elüzze az ördögöt. Erőltetett tréfáit meg sem mosolyogta Mimi s ha
egy cserép virágot vagy valami piperefélét hozott, alig nézte meg.
Egyszer a Csókné drága kocsijában Bekét látta meg Mimi s igy sziszegett:
– A szemtelen.
Aztán a bácsihoz fordult élesen:
– Maga ajánlgatta neki, hogy házasodjék meg. Még megfogadja a maga
szavait. Van valami proviziója ebben az üzletben?
– Rosszul tettem? kérdezte szeliden.
Azon napon emésztette Mimi a jámbor férfiut. Prófétának nevezte, ki
jövendöl előre; aztán szamárnak csufolta. A szuszogása is izgatta a
vacsorán, s fölkelt az asztaltól. »Vén létére áll be keritőnek? Nem
szégyenli?« A bácsi szájából kifordult a falat. Akkor rákiáltott:
– Egyék, igyék… ugy se egyébre való. Aztán a kés nyikorgására
felsikoltott. Igy gyötörte a szegény bácsit.
– Valamivel megbántottalak? rebegte aggodalmaskodva s melléje ment. Az
asszony haragosan felugrott s bezárkózott a szobájába.
A tavasz nagy lucskot hozott. Az ibolya szintelen, bágyadt s illattalan
lett. A napot csak vendégül tisztelhették egyszer-máskor. Husvét másod
napján a prédikáczió végén a templomban kihirdették Bekét a sovány
özvegygyel.
Ah, mily rosszkedvü ebéd volt azon szent ünnepen! Gergely bácsi nem mert
előállani a hirrel Miminek. Nem tudta, hogy miért kell azt eltitkolni?
de nem volt bátorsága hozzá. Érezte, hogy felháboritaná Mimit. Kissé
fojtogatta a torkát az egész dolog, de elnyomta a rossz érzését.
Mert ő mindig a nyugalmat szerette. Ha csak pletykát mondott neki
valaki, igy szólt: »Ne hidd a csuf történetet, a mi nem is igaz.« »De
láttam« felelte a hirthozó. »A szemed csalt meg tégedet, szegény«.
Az ünnep harmadik napján viszont kihirdették Bekét. Mimi nem ment ki az
ebédhez.
– Valaki megmondta neki, morogta busan a bácsi s leverten lógatta nagy
fejét. Annyi dologtalan fecsegő van a világon.
Mert délután se jött ki a szobájából (előbb kopogtatva szépen), be akart
menni. Azonban be volt zárva. Ez okon leült az ajtó előtt s mindenféle
együgyü szavakkal kérezkedett be. Az óra csuful ketyegett a
csendességben, az eső zuhogott kinn. Azon helyben elaludt csendesen a
szintelen egyhangu zakatolásra, fejét az ajtófélre támasztva.
Estére kilépett Mimi. Valósággal meg volt vénülve. A szeme s az ajaka ki
volt dagadva. Egy puha hálókabátban, csoszogóval a lábán lépett ki. Az
arczszine egészen fakó volt.
– A fejem fáj… igy szólt törődötten.
– Mert üres a gyomrod, szivem, azért fáj a fejed.
Mimi leroskadt a diványra.
– Valami rosz hirt halottál? kérdezte későn.
Mimi ugy tett, mintha nem is hallotta volna. Tehát csendesen
megismételte:
– Valaki rosz hirt hozott neked?
– Ki hozzon?
– Valaki megháboritotta a nyugalmadat.
Akkor minden ok nélkül kitört Mimi.
– Kémlelsz engemet? Mit halljak? Miféle hirről beszélsz nekem, a mivel
megháboritott volna valaki? Miért kérded?
Aztán neki keseredve hangosan reá kiáltott:
– Kémlelsz engemet? Szeretőim vannak? Azokért busulok? Hol vannak? Add
ide őket hamar. Melletted nélkülözöm a szeretőket. Mi után tapogatózol?
S fölemelkedett s a bácsi elé toppant.
– Mert rabod vagyok, ugy-e. Zárj be, hogy ne lássak senkit, ne halljak
semmit. Ugyis tömlöczbe tartasz, a honnan nincsen menekedés. Megvettél
az oltár előtt. Mert szegény voltam. Hát őrzöl…
– Nem lelkem, nem, én lelkem! – dadogta ijedten a bácsi.
– Mondd még egyszer a szemembe. Csapj el, ha meguntál. Már nem is kellek
senkinek, ne félj. A fiatalságom elhervadt melletted, már dobj ki a
szemétre. Nem kellek senkinek se, ne félj.
S efféle oktalan beszédek között ugy zokogott, hogy kövér teste
hintázott bele. Kapkodott a levegő után, aztán az oldalához szoritotta
mind a két kezét. A görcs meggörbitette harczrakészen fölágaskodott
termetét.
A bácsi lehajtotta a fejét a káromlásra. Mintha vihar zugna át őszbe
borult feje fölött, összehuzódott ijedtében.
A nehéz csendet későn beteges panaszos hang szakitá meg:
– Nem is hirdetik ki többet. Dispenzácziót kaptak s holnap esküsznek. Az
Isten nincsen az égben.
Gergely bácsi a sötétben keresztet vetett s rebegve mondta:
– Isten van az égben.
Ez nem úgy hangzott, mintha vallaná az ő Urát, de mintha az Igazságtevőt
hivná.
Többet nem is szóltak azon este. Nem is tudott volna az ő párjához
közeledni. A feje zugott. Keserü izzel telt meg a szája s a melegség
kiütött az egész testén. A kezeit dörzsölte a nadrágjához. Meg volt
zavarodva. Hát ő utban volt örökké? Ő tömlöctartó volt?
Miért mérte rá ezt az Ég? A fején ezer emlék száguldott át…
Legénykorában dévajkodott a paraszt fehérnépekkel, megcsipkedve őket… A
boltjában megcsalt egy kelengyét vásárló menyasszonyt. Visszaadta neki…
Részegeskedett a vásárokon… A gyónószékben elhazudta a csufabb büneit… A
lakodalma, ah, mily szépséges volt… Mint a tiszta harmat, oly üditő és
ragyogó volt a fényes szemü Mimi… Akkor gőgös volt rá… Egyszer
nagypénteken bünös vágygyal csókolgatta meg patyolat testét… Mint
irigyelték tőle… Mily gyönyörü volt mályvaszinü köntösében, az anyja
igaz gyöngyeivel kövér nyakán…
Megtörölte a homlokát és lenyelte az epeizet a szájában.
Valami nehéz káromkodás fakadt ki az ajakán. Mindenféle
haszontalansággal telt meg az agya. Összevissza semmi szók; ételek ize;
kis gyermekkorából való, kereszt előtt mondott imádságok; piczkázó
versikék nagy elevenséggel, világossággal keltek föl az agyában s ugy
jártak-keltek összevissza a fülében s a szeme előtt, mintha apró
villámlások játszadoznának feje fölött. Aztán valamikor elhomályosodott
mindez benne s reggel felé leejtette a karjait s lecsuszott csendesen a
székéről.
Valaki az ágyába fektette. Ő azt mind tudta. Valamit mondott Gergely
bácsi. Azt nem értették meg. Azt ő ismételte; még sem értették meg.
Tizszer kiabálta el. Még sem értették meg. Ezt akarta megkérdezni: »Nem
értetek engemet?« Mind csodálkozva néztek reá. Azután belefáradt a
küzködésbe, megadta magát csöndesen.
Ama napon esküdt Beke, a fináncz, a keszeg Csóknéval. S lásd! e napon
csak ugy fölült az égboltra nagy nyájasan a nap, mint máskor.
A doktor megfogta a kezeit. A bácsi elmagyarázta neki az egész dolgot:
»Sehol sem fáj, higyje el neki! csak fáradt egy kissé.« Habarta, habarta
sokszor egymásután, de ki értse meg őt!
Valamikor délfelé járt az idő. Annyian voltak a szobában. Kiabált, hogy
hagyják magára. Tán nem is volt más bent, csak Mimi asszony magában.
… Akkor érkeztek bizonyosan a templomba a vőlegény s a menyasszony. A
kezüket összekötözte a pap a stolával, s arany karikák koppantak meg az
ezüst tálczán.
És Mimi asszony az arczát hozzá szoritotta az öreg ember kifényesedett
homlokához és mintha igy szólana:
– Ne menj el, te jó, ne hagyj el te türelmes, áldott jó ember engemet
egyes-egyedül ezen a világon. Mit csináljak most már, ha meghalsz? A mig
másé lehettem volna, hozzád füzött a sors; mikor elengednél, nem lehetek
a másé.
Mindezt tán mondta, tán meghallotta a bácsi, vagy tán ugyanazon gondolat
suhintotta meg mindkettejüket egy időben, – mert Gergely bácsi
felszegezte merőn a szemeit az ég felé, mintha feleletet mondana a
feleségének.
»A SZIGETVÁRI VÉRTANUK.«
A terménytárlat igen dús volt abban az esztendőben, kivált a kerti