Vidéki emberek (novellák) - 3

kis Gretchen most jön az iskolából, a zseniliával kivarrott táskájával.
A kis sottis ruhácska van rajta, amit Eliz varrt még odahaza. Ő igy
szól: »Elizabetnek ki ad ma virágot a nevenapjára? én neki küldöm a
szent képemet, a mit a nővér adott«… A lóvonatról a kis Hans szökik le s
rohan be, akár a förgeteg. A gyárból vassalakot hoz, mely lilába játszó
veres… és bizony Eliznek hozza a nevenapjára.
Lábujjhegyen felkelt s lopódzva, mint a tolvaj kisuhant Eliz az ajtón.
Óvatosan tette be a kilincset s nesztelenül kiment a házból. Hova? Meg
ne tudja valaki, merre? Haza? Hol lakik ő? Most irják a levelet, amelyet
az anyjának küldenek. »Eliz gonosz – irják – ki a szeretőjével tekereg
az uton.« Hogy ő is tudja meg – és már az egész világ tudja.
Egyik gondolat hajtja a másikat a fejében. Mi dolga van már neki a
világon? Szinte futva igyekszik a falak mellett az utczán, nehogy
meglássa valaki…
A kertész háza előtt, ahol virágot akart venni a reggel, a nyitott
léczes kapu mellett krizantemumok viritanak a halódó kertben. Egy szálat
letép a nevenapjára s megkerülte a kertésztelepet.
A Maros lustán simult odább magas martja között.
Istenem! Hova menjen egy kis leány, ha senkije sincs immár a kerek
világon?…


KALAND.
Szörnyüség, hogy a város mily rátartivá tesz egy hölgyet!
Odahaza falun egy szál virágot vitt Dénes a mezőről. Oroszlánszájat,
amely igy tátogat, hogy á–á ha az ember nyomogatja a nyakát. A kapu
előtt a kis padra leültek Anettel (egy penzionált kapitány leányával),
egy szót se szólva bár, maguk elé néztek, játszva az oroszlánszájjal, s
igen boldogok, vidámak voltak.
A városon?
Az antik melltüt, a czukrászasztal mellett állva Anett, (friss, kék
virágos kartonba fehér csipkével a mellén) megnézve apróra az ékszert
igy szólt:
– Csinos… Az efféle antik csecse-becséket pompásan gyártják most;
kétségtelenül utánzat ez is. Onnan lehet megismerni, hogy a kontürjei
igen élesek. De csinos… Kedvencz szinem a kék. Illik az arczomhoz.
A hadnagy: Dénes urfi, akinek ritkán van módja arra, hogy efféle csinos
utánzatokat ajánlhasson fel Anettnek, kissé elszontyolodott. Azonban a
nőcske feltüzte a nyakára, a tükörben tetszőleg megbillegte a karcsu
derekát (mint egy csinos madár a fészekrakás előtt), s igy szólt:
– Tetszem?
A hadnagy néhányszor nehezet lélekzett, csak ennyit felelve, de még sem
olyan boldogan mosolygott, ahogy máskor szokott nézni Anettre, ha látta.
A hölgy észrevevén ezt, ugy kaczérkodott, hogy kigombolta a ruhája
gallérját s két felé kitüzte, ugy hogy fehér, rózsaszinnel belehelt
gömbölyü nyaka kikukucsált a szövetből, mint a szegfü a tokjából s
ravaszul igy szól:
– Bárha nem látszik már a bross, (mert a nagy melegért kitüröm a
galléromat) már nem tetszem?
Persze akkor Dénes megcsókolná (bárha alig látszott az ékszer), ha száz
puskacső tiltaná is. De nem tehette, mert két sovány diák majszol a
márványasztal mellett valami habos tésztát, amitől czukros lett az egész
ábrázatuk.
Azóta, hogy Anett a czukrász felesége lett (igen szegény leány volt),
nagyon dongják a boltot, amin kivált Apollo busulhatott. Mert, hogy mi
vers pattant ki a diákokból Anettre szegülve! ki adhat számot arról?
Mosolygó arczáról, kék szemeiről, picziny szájáról, aranyveres hajáról,
darázs derekáról, a tökéletes czukrásznéről, aki nektárt tölt (persze)
az Olimpuson, nagyban burjánzott a vers a gimnázium folyosóin.
Sőt a kis falusi származásu nőcske kedveért a vén kövér patikárus, a
czukrászatban itta meg délután a haboskávéját, s a hüvös, előkelő
adótárnokkal oly eleven diskurálást vittek végbe az asszonyka
hajlandóságáért versengve, akár a verselő diákok. Mindenki részére is
volt Anettnek egy-egy kedves szava s oly üde, mosolygós, leányos
kedveskedő volt, mint maga a tavasz.
– Félhónapi fizetésébe került ez a semmiség – sugta halkan a hadnagynak
Anett. És miért? Maga kevesebbet, vagy többet ér-e, ha efféle
költségekbe veri magát? Aztán miből él a többi napokon? Valósággal
haragszom.
Ugy haragudott, hogy szeme, szája mosolygott.
– Milyen szép, lehelte Dénes (hang nélkül a diákok mián)! Imádom!
Anett tréfásan tovább zsörtölődött.
– Dehogy imád! Ezt csak az uram teheti, ha ugy tetszik neki, maga nem is
gondolhatja…
Aztán a homlokára ütött a mutató ujjával kecses zavarral.
– Sőt mit is mondjak az uramnak, ha meglátja ezt a szép drágaságot?… Ah!
hogy ő mindig utoljára jut az eszembe! olyan feledékeny lettem.
Aztán elfordulva a hadnagytól, csak félarczczal tekintve reá, ezt sugta:
– Ma még csak nem faggat az uram, mert nem lesz odahaza egész éjjel,
minthogy a majálison lesz a sátorban (gondolhatja! hogy félek ilyenkor
egyedül lenni odahaza, mint unatkozom egész éjjel), de holnap reggel
mindjárt megkérdezi: »honnan kaptad ezt a aranynemüt?« Mit feleljek
akkor, mondja? Látja! Ilyen bajt szerez nekem…
S odább ment, hogy ne füzhesse a beszélgetést Dénes. Törülgette az
üvegharangokat, a nagy poharakat, amikben álltak az édességek. Valaki
bejött, mindjárt hozzá ment, letörülte az asztalt s fecsegésbe eredt a
vendéggel igen derülten fölkaczagva, hogy apró fehér fogai kivillantak
ajkai körül, mint valami igazgyöngy-füzér.
Dénes tanácstalanul követte a szemével. Jelent-e valamit, amit az imént
mondott? Bátoritotta-e valamire mikor tudatja, hogy magában lesz az
egész este? Nem. Hiszen lám, mindjárt odább ment derülten, zavar nélkül
beszélgetve idegenekkel, mintha semmi jelentékenyt se mondott volna.
Régebben ők igen bizalmasan voltak. A borostyán-lugasban a magaslábu
padon igen alkalmatlanul esett az ülés, mert az Anett lábai lógtak a
levegőben. Azért Dénes az ölébe vette. Ugy jól ült egészen. Átkarolta,
nehogy leessék. Akkor még leeresztve hordta aranyhaját Anett,
pántlikával a végén.
Ha Dénes fölékesitette egy bokréta gégevirággal Anettet s gyönyörködve
nézte, megcsókolták egymást. Ha igen hosszasan beszivta a leány ajakát
(ez igen csuf szokás volt tőle, mert még másnapig is meglátszott az
ajakán), elbágyadtak s arra elkezdtek szaladni a veresszőlővel
szegélyezett uton, hogy fölfrissüljenek. Aztán lekuporodtak egy
bokoraljra, ugy ették a bogyókat, hogy egymás szájába tették a fürtöket.
Az este is igy lepte meg őket, akkor (a kapitány »gyilkos ropogós!«
káromkodására) szétfutottak, hamar feküdtek le, hogy korán keljenek föl,
ujból kezdve a játékot.
Azután Anettet elvitte a tagbaszakadt jámbor német czukrász az aranyos
boltba, oltár elé vezette s érette hajnaltól estig dolgozott, nagyon
megbecsülve. Egy kis fiuk is született, aranyos kövér kölyök, akinek a
karika lábai most gyakorolják be magukat, hogy kibirják a gazdájukat a
sirig. Dénes kissé elkeseredett akkor az Anett férjhez menésén, elment
bujában katonának. Hogy visszakerült a városba, csak oly bájosnak
találta Anettet, még százszor kivánatosabbnak. A játékot már nem birná,
mint azelőtt, mert most, mihelyt csak az ujjhegyéhez ért, kigyult
mindjárt, hogy elhomályosodtak a szemei, mintha köd borulna rá.
Az ördög bujjék az egész német nemzetbe! akibe minden oldalról
beleütközik a magyar!
Vajjon mondott-e valamit Anett?
Már nem lehet kiokosodni e hölgyből. Egyszerre lett az átlátszó, igaz
kis leánykából egy rejtelmes hölgy, akiről nem lehet tudni, mikor
enyeleg – mikor érzeleg? mikor tréfál – igazán szól? mikor akar valamit
– mikor nem akar valamit? Honnan tudja már Dénes? akinek egy
szempillantására pedig száz baka igazodik.
Ugy sürgött-forgott le, fel, ugy elfoglalta magát, hogy hozzá se
juthatott, egy halk szóra bár, hogy tájékozza magát. A nyakon
összekapcsolta a gallérját s megtüzte ismét az ékszerrel. Hangosan
egy-egy jelentéktelen szót dobott Dénes felé, sőt apró malicziózus
megjegyzéseket tett a szemüket meresztő diákokra, akik, mint annyi lomha
tuzok, lassan bontogatták szárnyaikat. Hölgyek jöttek a czukrászatba,
fölgyujtották a gázt. Egyszer halkan hozzá szólt Déneshez:
– Miért ül itt? Szóba vesznek, ha itt ül sokáig. Menjen – és mosolygott
(rejtelmesnek látta Dénes) s halkan hozzátette: »viszontlátásig«.
Később bezárták a boltot, az ura felkészült a majálisra. Minden
cselédjét elvitte, akik a tortákat, fagylaltos ónkandérokat vitték.
Az ég csillagzatos volt; a lámpák pislogtak a vak sötétben. Anett
fölment az emeletre, ahol a lakásuk volt s kikönyökölt az ablakba,
minthogy fojtos meleg volt az idő. A fiacskája aludt rácsos kis ágyában,
kövér lábacskáiról lerugva a takarót. Egy nagy tarka vizsla feküdt
karikában az ágy előtt, diófa szinü szemeivel ügyelve az asszonyt.
Az óra ketyegése hangosnak hallatszott a nedves, tikkadt levegőn. Valami
régi barátklastrom lehetett a ház, ahol laktak. Bolthajtásos
folyosóival, fekete barokk tölgyfa ajtaival, czifra vasalásával,
várszerü falaival: – minden oly öreg, törpe, erős volt, mintha sóhajok
raktárául épitették volna.
Az Anett lépéseinek a zaja is alkalmatlan volt. Leült. Halkan dudolt.
Igen idegennek találta a saját hangját. Varrást vett elő. De nem igen
nézett reá. Szórakozottan öltögetve megszurta az ujját. Erre
bosszankodott és ideges lett. Valamiért a gyertya lángja libegett,
valahonnan jött légvonat mián. Felkelt, hogy megnézze: be van-e zárva?
Akkor eső eredt meg. Egyszerre jött nagy suhogással, mintha egy sereg
csóka libbenne át a fekete levegőn.
Ugyanakkor lépés hallszott a gangon s aztán nehány diskrét koppanás.
Anett kiáltani akart.
Azonban az ijedelem megszoritotta a torkát.
– Csak én vagyok itt Anett, hallszott az ajtó előtt.
Nem ismerte meg.
– Csak én: Dénes… egy perczig Anett, egy perczig.
Tompa torokhang volt.
– Mit akar?
– Nagyon zuhog az eső.
– Aztán, nincs esernyője?
– Nem nyit ajtót egy perczre?
– Valamijét itt hagyta?
– Igen, valamim van itt.
– Mi?
A zár tolóját félrehuzta. Azt szerette volna mondani Dénes: »a szivem«
de nem mondta. A félhomályos szoba (egy lélekző kis babával) megzavarta
s gyámoltalanul állt ott meg. Az asszony visszalépett. A Dénes ajaka
kissé rebegett:
– Mondta, hogy magára van ma este és fél. Azért jöttem Anett, hogy
bátoritsam. Nem birtam otthon ülni, mig maga remeg. Nézze! csupa viz
vagyok. A magánytól tán fél – de tőlem nem.
– Máskor nem, de ilyenkor a tolvaj jár…
Nagyon szigoru akart lenni, de elmosolyodott. Hamar visszakapta az
erejét, látva a gyámoltalan lucskos legényt. Ő a gyengébb. A sapkájáról
csorgott a viz, s a bluza fekete volt, ugy megázott.
Azért behajtotta az ajtót utána, de nem zárta be. Az eső hangosan
zuhogott. Derülten kérdezte:
– Maga kalandot keres kedves urfi? Kalandot – ilyen lucskosan?
Ha szenvedélyes volna; felháborodására, merész lett volna, de a nevetése
megzavarta.
– Nézze kedves Dénes! folytatta, könnyen, még a kezét se foghatom meg
ilyen ázottan. Pedig ilyenkor legalább is meg szokták fogni a kalandos
emberek egymásnak a kezét, ugy-e? Mert én nem vagyok jártas az
effélében. Maga máskor nem szokott ilyenkor hozzám járni. Nem is tudom,
hogy kell bánni magával. Szegény! nagyon piros! Forrósága van? Szegény!
A kutya fölkelt s odalépett. Morogva járta körül Dénest.
– Pedig ismeri a kutya magát. De valami rossz szándékot szimatol ki
magából. A kutya igen okos. Belép? Ügyelve, szegény Dénes! A szőnyeg
szinthagyó s ha rálép: meglátja a talpa helyét holnap reggel az uram.
Vagy tán ő küldte magát, hogy bátoritson engem egyedülvalóságomban?
Dénes bosszusan dobta le a sipkáját. Az enyelgő hang teljesen
megzavarta. Keserü harag tört ki az ajakán.
– Mi lakik magában?
Benn volt legott majdnem a gyermek ágyacskájáig.
– Mi lakik magában? Játszik velem, mint egy játékszerrel. Hiv és
eltaszit; felbátorit és elkerget. Mit akar velem? Elkábit. Lehetetlen,
hogy ne foglalkozzam magával, mert gondoskodik maga arról, hogy a merre
járok velem legyen mindenütt a maga hangja, képe mosolygása, álmomban és
ébren. Éreznem _kell_, hogy hozzátartozik az életemhez. És nyomban
kinevet. Elveszi a bátorságomat. Hát itt vagyok Anett. Hivott. Szégyen,
hogy mondom: de hivott ma. Itt vagyok és nem megyek el.
A hangja megerősödött s merészen az asszonyka arczába kapcsolta égő
szemeit.
– Adósom a kinoztatásért Anett, amit rám szab. Vagy azért kinoz, hogy
fölébreszszen? Azért. Mert szeret. És most nem megyek el. Mert
sze-szeret… szeretsz… Nem ugy, mint régebben… jobban ezerszer…
másképpen. Próbálj hazudni! Ugy tartsz, mint a solymodat selyemszálon;
kieresztel, visszahuzol. Velem foglalkozol. És én megbolondulok utánad.
Visszaáhitom a gyermekidőt, amikor az ölembe ültél s édes ajakkal
csókoltál meg.
Ah! A veszedelem! Mint a zuhatag, ugy áradtak le a szenvedélyes szavak a
szájáról. A homlokáig kigyult. A forró lehelete érintette az asszony
arczát. Alig mert fölpillantani reá. Megijedt.
– Birni akarlak, Anett. Ez kinlódás, édes! Az neked is, az nekem is! Nem
igaz, hogy a másé vagy. Az enyém vagy, minden jognál erősebbel.
Beeresztettél! Nem megyek el. Ide várlak a karjaimba, a szivemre.
Szeretlek, szeretlek!
És kiterjesztette a karjait. A gyertya lobogott a félig nyitva hagyott
ajtón beáradó széltől. Az eső hangosan zuhogott. Anett érezte, hogy az
ereje elhagyja; a feje zugott, a nézése bizonytalan lett s a teste oly
gyönge, erőtelen, mint az a pehely, melyet a szél karjaira vesz.
Ekkor a hangos szóra a fiucska fölneszelt az álmából, fölnézett, kerekre
nyitotta a szemeit és hangosan fölsirt. A kacsóit fölemelte és ijedten
rivallta:
– Ne… ne…
Az arczocskája egészen eltorzult ahogy csak kifért a torkán, üvöltött
sirva.
Anett önkénytelen mozdulattal a gyermek fölé borult s érthetetlen
gagyogással csititotta.
A gyermek visitva kiáltotta:
– Menj… menj.
Dénes kikelve magából, fenyegetően az ágyhoz szökött, megragadta az ágy
fáját, fölemelte és lecsapta, hogy csattogott.
Az ütődésre fölébredt Anettben az anya.
Egyszerre és teljesen fölébredt, fölemelkedett, mint a veréb, a mely
fiókját védi a komondor ellen és szikrázó szemmel állott szembe:
– Akarom, hogy elmenjen innen. A gyermekemre emelte a kezét? Az ajtó ott
van… Kitakarodjék innen. Megtiltom, hogy reám nézzen, és takaradjék
innen, és rögtön ebben a perczben. Ha nem fut innen fölszakitom az
ablakat és tolvajt fogok kiáltani, segitséget kiáltok a rablók ellen… ki
innen ki…
A karjával mutatta az ajtót.
A gyermek élesen orditott, egészen kiszederjesedett a kiabálásban.
Dénes komoran, mint egy bika, amelyet drótostorral vertek meg, nehéz
léptekkel az ajtó felé ment. Aztán kiment.
*
Anett becsapta az ajtót utána és nagy zajjal bezárta.
Azután a mint visszafordult, meglátta a vizes sipkát a padlón.
Mosolygott, lassan megnézve fölvette s az erős rácsos ablak mögül igy
szólt ki a gangra:
– Ott van-e Dénes?
A sötétben valami rekedt szótagok morajtak.
– Itt a kalapja vitéz ur! Nem kell vesztegetni a drága sipkát, pazar
vitéz ur! Aztán az eső is zuhog künn… Itt benn jó idő vagyon.
Aztán bezárta az ablakot.


A TARVÁSÁRI BUCSU.
Egy nyárra töméntelen ember gyült össze a tarvásári bucsura. Meleg,
fényes idő volt. A falu zugott az idegenektől. A város kiköltözött a
nagy napra. Laczi konyhákkal, áruló-sátrakkal tele volt hintve a
templomtér. A hegyoldalban a régi, romlott, pusztult Tar-kuria tágas,
füves udvarát belepték a szekeresek. Nagy zaj, zugás, harangszó, muzsika
volt a templom előtt.
A »szentföldről« a székely falusiak énekelve jöttek reggel; elől a
virágos fejü szüzek; utánuk az olvasót pergető öreg asszonyok; hátul az
ingujjban ballagó gazdák. A városi mesteremberek, az ősz bajuszu,
facsaros üstökös gombkötők, a kövér, veres mészárosok, a munkában
viseltes csizmadiák egész háznépeiket is elhozták. A bucsu nagy czéczó
napja. Délelőtt az istené, délután a vigasságé.
Hire járt, hogy Ferencz páter, a nagy barát, fog prédikálni a bucsun.
Érte sokan jöttek az ünnepre. A mesteremberek jól emlékeznek reá. A
hatalmas, szép, fiatal férfiura, a széles mellü, vállas, öblös, érős
hangu emberre, aki ugy beszélt a forradalomkor a piaczon a muzsikuskut
erkélyén, hogy megrészegedett, aki hallotta. Honvédsapka volt
reverendája felett, kokárda mellén, láng a nyelvén s ha szólt, a
városban megüresedtek a mühelyek s mentek utána az öregek, a legények és
mindenki, aki kardot csak birt. Hej! micsoda világ volt az. A barát
szegény falusi fiu volt. Ott született Tarvásáron, a templom felett, egy
kis zsuppos házikóban s mégis gőgös nagyurak, aranyos, kényes dámák
szálltak utána, mint ahogy valaha a csillagot követték a három királyok
Bethlehembe.
Tarvásárról ők ketten mindjárt a nagy idő elején mentek el. A barát s a
Tar kisasszony, a szépséges Katicza. A barát gyalog szerel ment át a
falvakon, szónokolva s vihart verve fel; a szép Katicza fullajtáros
batáron. A városba már kézenfogva mentek be, kiabáló éneklő népség
előtt.
És ott látták őket naphosszat a városban. Zászlókat vittek az utczákon,
szablyákat forgattak, énekelve mentek a menyecskék s lelkesen riongattak
a fiuk.
Néha gonosz hireket hoztak a csatatérről; özvegyek sirtak, vesztes
anyák, magasra emelt kezekkel, ajkukon kétségbeesett szókkal: akkor
Katicza patyolat kötényébe temetett arczczal könnyezett; néha diadalról
szóltak a hirek: Katicza féktelen kedvvel ujjongott, énekelt s odaszórta
öröklött vagyonát, hogy felfrissitse az ő fáradt fiait. Néha megjelent a
városban naptól elsütött, füsttől fekete arczczal a barát is. A rátarti
uri leány ott a piaczon megölelte a lustos barátot: »Szép vagy, istentől
küldött vagy s én szeretlek« igy szólt hozzá.
– Beh egymásnak is termettek – mondták. De ez nem volt szeretkezésre
való idő.
S a fényes napok elteltek – a barát eltünt valamerre. Kinek volt ideje
akkor arra, hogy tudakozódjék az eltüntekről? Jó dolga volt annak,
akinek legalább az élete megmaradt.
Minden elmult, csak az emlékezés maradt meg.
… A mint a tarvásári völgyből felcseng vigan a harang, az erdei árnyas
uton ballagó bucsusok a barátról beszélgetnek. Mindenki tud valamit
róla: hol senyvedt tömlöczben? hová dugták be valahová a tótok közé?
hogy lett csendes ember belőle?
Sokan jöttek az ösvényeken. Egy-egy öreg honvéd magyarázta a dombról,
hol állottunk Gálfalva mellett mi, hol törtek be az erdőből az oláhok?
merre futottak? ott állott a barát, a négyszegletü arczu félisten, a kis
lengyel ott ült szürkén a dombon. Mintha csak a dob peregne fel a rezgő
levegőn.
Por szállong a völgyből, vontatott ének hallszik fel s amint a lombos
ösvényekből egy-egy uj csoport bukkant ki utra, oda fülelnek a dalra s
halkan dudolták tovább a felsiró nótát. Szekerek döczögtek fel a hegyre,
gyerekek csipegve, a tikkadt, poros virágokat tépegetve szaladtak.
A nagyharang megkondult a templomban. A nagymisére hiv. Mindenki sietett
lefelé a nyüzsgő aljba.
Akkor csendes lépéssel egy magas, száraz, csontos hölgy lépett ki az
erdőből az ösvényről. Nehány gyermek követte messziről. A bucsusok
megálltak egy perczre, hogy megnézzék.
– Nézd csak Tar Katicza, a boltos is kibujt a napra, – mondta az egyik s
vigan nézett rá. Mi csalta ki? vajjon?
– Szellőzteti – kaczagott egy menyecske – a menyasszonyi köntösét
szellőzteti.
– Csend – mormogott egy öreg ember – ez a katona-leány a forradalomból.
Azt ne nézd, mi lett belőle, arra gondoj, a ki volt.
A jövevényen óságos fehér selyemköntös lógott. Sovány derekától a földig
apró fodrok libegtek. Vállán megsárgult máslik, neczolt keztyükbe takart
kezében parazol, amelyiket legyezővé alakitotta. Ruhájának hajtásai
sárgán szaladtak végig a szöveten, mintha csak az egész hölgy rég-rég
óta egy fiókba bepakkolva állott volna. Némi feszességgel lépkedett;
sovány nyakát emelve, kereken nézett szét a hegyekkel szegett völgyre. A
Tar-kuriára vetette szemét… romlott falai, alázatosan, fedél nélkül
néztek le a piaczra, elvadult, összenőtt kertjével együtt. Katicza kissé
lehunyta szemét s megbotorkázott.
– A lába alá nézzen kisasszony – csippent fel egy hamis gyermekhang. A
vén leány elborult arczczal nézett a vásott, kaczagó gyermekekre.
… Ott született… Apja ott a hársos alatt szokott ülni… vadászatra amott
az oldalon szoktak indulni kürtszó mellett… Nem a kopók csaholása
hallszik-e?
Ha medvét lőttek, ott szoktak ravatalt állitani. A székely hajtók hozták
fenyőágakon. Szurokfáklyákkal állottak körülötte… Mintha kesernyés szaga
szállongana ide.
A por, Katiczát meglepte egészen. Fehér köntésének ránczai megteltek.
Tar Katicza szemérmesen megrázza.
– Hadd segitsek – ingerkedtek a gyermekek s oda siettek, mintha segiteni
akarnának.
– Odább – riadt fel Tar Katicza. Ah! a gyermekek. Ez utálatos békák.
Arczátlan nézésük hányszor bőszitik fel. Katicza tart a kinevetéstől.
Tán őt ki is kaczagja mindenki. Pedig, ha óvatlanul apróság betéved az ő
kis boltjába: látni kell, hogy kapja fel, mily mohón, mily
szenvedélyesen ölelgeti, mint szorongatja, csókolgatja: »Kis rügyecském,
kis bolondocskám, édes madaracskám«, igy gyügyög neki, mig csak siróba a
gyermek nem fakad. Neki egy csepp sincs. Mint csak az árnyéktalan
jegenyék ott alant, melynek nincs se virágja, se gyümölcse.
– Odább – riadt fel Katicza a gyermekekre komoran. Szeme nem tud betelni
azzal a képpel ott alant. Nem járt _attól fogva_ erre felé, ahonnan
batárban vitték el valamikor. Minden domb, minden fa ismerője. Álmában
látta csak azóta.
Hová lett a dali szép barát, akivel kézen fogva járták be a falvakat, a
várost? A Maros partját, a füzest, hol álmaikat szőtték.
Ekkor igy gondolkozék: »Vajjon megismerne-e, aki régen látott engem?« És
ugy felpirult egész homlokáig.
Vajjon nemcsak tegnap történt-e mindez? Egyszerre eleven lett előtte
minden. Az emberek előtte járnak, énekelnek, zugnak az aljban s ott fog
beszélni ismét, istenem! a barát, a hatalmas férfiu.
Mintha csak megnőtt volna a vén kisasszony, ugy megemelkedik. Szekér
jött utána és kikerüli, mert Katicza ki nem áll előle: Itt ő az ur. Ősei
ott laknak. Itt Tar – az urak.
Ah! a kis boltot elfelejti, ahol esztendők óta a gyertyát pakolja a
lánczczal megkötött kősót, ahonnan szerezi soványdarab kenyerét.
Katicza egyenesen, mereven ereszkedik le a völgybe, meg se látja az
incselkedő gyermekeket, a ballagó, zekés székely bucsusokat… itt őseiből
való anyag él egy-egy cserefalevél zöldjében, a fenyőfa érdes derekában.
Szeretne felkiáltani: »ide való vagyok, tulajdon abból a jófajta
matériából, amiből ti lettetek.«
Fellengzve, lelkesedve a laczikonyháig igy ért a bucsusok közé.
– Megfüstöli kisasszony a szép habitusát, a lábasok miatt – szóltak
hozzá a pecsenyesütők.
Katicza kissé összébb huzza magán a köntöst. A gunyos tekinteteket észre
sem veszi.
Mert ez a köntös ugyanaz a régi, fehér köntös, melyet egyszer halottas
diszéül varrt valamikor… Szépen azt elzárta, őrizte, hogy egyszer majd
eleihez méltó ékességben hagyja el benne ezt a siralomvölgyét… Mirtus
koszorut tesznek majd homlokára, szüzeknek illően… De hát megváltoztak
az idők… Ime mintha a sirok nyiltak volna meg, és dali lelkes társa, a
barát, feltámadt s az Ur igéit hirdeti ismét. Katicza felöltötte hát
féltett fehér köntösét, hogy még egyszer szép legyen előtte mint valaha,
mikor kézen fogva mentek a dicsőséges utra, katonát toborozni.
Proczessziók jártak a piacztéren kék selyemzászlók alatt. Az ének zug a
Boldogasszonyhoz:
»Magyar népedről, örökségedről
Ne felejtkezzél el, szegény magyarokról.«
A harang énekel a toronyban. Egy reszkető hang dicséri a Szeplőtelent:
»Oh elefántcsont-torony: Mária« és sirva rebegi a búcsus: »Könyörögj
érettünk.« Beteg szegény asszony morzsolja az olvasót s reszketeg ujjai
között fogja a viaszkart, a viaszlábat, melyet a Szeplőtlen képére
helyezi, hogy szeme előtt álljon a közbenjárónak, s ne felejtse el őt.
Valami falusi banda recseg. A Tar-udvarból csikaját elvesztett ló röhög
fel. Gyenge füst szállong fel az üstök alól. Tehén bőg s porban uszik a
bucsusok lábai alatt az országut.
Mikor Katicza a templom elé ért, szinig tele volt már a nagy hajó.
Katicza az ajtó előtt állott meg. Csak a fejek erdeje látszott ki.
Katicza bátran indult be a templomba.
– Veszteg álljon – szólt ki egy durva hang, ne taszigáljon.
– Be akarok menni – szólt indulatosan.
– Nézd a keszeg maskara – mondták méltatlankodva. Hát hol fér be? Üljön
egy seprüre s azon lovagoljon be.
Katicza indulatosan nézett a beszélőre, de akkor mély, recsegős, ismerős
prédikáló hang szólalt ki a templomból. A vén leány oda támaszkodott a
templom ajtajához. Szédült volt.
A nap élesen tüzött oda. A piaczon a zaj meg-megujult. Dinnyés
szekereket rohantak meg, a leányok vihogtak boldogan.
Az erős szó dörgött benn a templomban. A zugásban nem lehetett érteni.
Ah! mint tünnek el a semmibe az esztendők e hangra Katicza előtt. Mintha
megfiatalodott volna hallatára; a keze önkénytelenül elényul, mintha egy
meleg, erős kezet keresne, hogy azt megfogva, menjenek odább a
felzajgott nép közé az utczára… lelkesiteni őket… a puskagolyó elé… a
hazáért.
Mig a barát beszélt benn, a hegyek felé fekete felhők tolakodtak. Gyenge
szellő nyargalt át a völgyön, aztán egy perczig csendes, imádkozó morgás
hallszik s az orgona ismét felzúg a templomban. Egy-egy kövér esőcsepp
csepent a porba.
A nyitott ajtón tolakodni kezdtek ki a búcsusok. A piacz nyüzsögni
kezdett, mint a megcsapkodott hangyaboly. A sátrak megteltek egy percz
alatt. Az eső mind sebesebben eredt meg. A templomból taszigálták ki
egymást. Csak az orgona szólt nyugodalmasan, fennen.
Amint kiürült a templom, Katicza belépett az ajtón. Nehéz szag
terjengett, a tömjén is érzett még. Gyertyák lobogtak az oltárokon s a
Szeplőtelen arcza képe körül. A papok fehér karingekben vonultak be a
sekrestyébe.
Katicza kábult volt. A lélekzete rövidebb lett, a szive erősen dobogott.
Hát látni fogja ismét őt! Szeretett volna átmenni a templom hajóján,
hogy felkeresse, de nem tudott volna megmozdulni. A falhoz szorult…
reszketett.
Akkor a sekrestye ajtaján egy széles, kövér férfiu lépett ki; lustán
nézett körül s aztán megindult a hajón át. A deszkapadlat döngött lábai
alatt. Széles, husos, veres arcza fénylett az izzadtságtól. Puffadt orra
körül a mély ránczok verejtékeztek; izzadság-gyöngyök peregtek le.
Széles, bikanyakát kiszabaditotta a gombok közül; veres, kövér kezei
nagy potrohán feküdtek keresztbe fonva. A nagy ember vonszolta,
ellágyult testét az ajtó elé s a lépcsőre lépett.
Akkor megfordult egy hangra, mely nevét mondta:
»Ferencz!«
A barát megállott s merően nézett Tar Katiczára.
– Nem emlékezik reám?
– De hogy ne? – Aztán fanyarul hozzátette: Tar kisasszony ugy-e? Tán
»kisasszony« ugy-e? S él-e még? Akar tán valamit a kisasszony?
Aztán egykedvüen kinézett a suhogó esőbe s visszatért.
– Nagyon kihevültem a beszédben. Csak hallotta tán a beszédemet? Csak
még érünk tán valamit? Mi? De az eső esik… nem jó ez a kimelegedett
embernek. S a kisasszony is gyöngén van öltözve. Féljen a hüléstől!
Ő maga pedig letörülte ismét veres orczáját; begombolta izzadtságos
nyakát; zsebkendőjét a torkára facsarta s egykedvüen visszaballagott a
templom hajóján. Mégis egyebet gondolt, s még egyszer visszafordult.
Katicza sóváran nézett reá.
– Ebédelt a kisasszony? A gvardián szivesen látja a búcsusokat… Itt jól
főznek… jó erősen… kissé kövéren… A pincze, mondhatnám, kitünő. Aztán
suhog az eső.
És egyebet semmit.
Katicza lehajtotta fakó arczát a melléig. Visszahanyatlott a falhoz.
Felsóhajtott.
Aztán egyszerre kiegyenesedett s hirtelen megfordult, hogy fehér fodrai
meglibbentek. Aztán szaporán az ajtónak indult és kisietett az esőbe.
Künn szakadt a viz.
Hová? hová fusson? Halottas fehér köntöse egy percz alatt átázott s
sovány testéhez tapadt.
A templom előtt egy szenes székely szekér döczögött csendesen. Katicza
szólani akart neki, de érezte, hogy sikoltani fog; a torkához kapott
hát, hogy elfojtsa. Csak intett a székelynek.
A tömzsi ember kaczagva nézett rá.