Uzoni Margit: Regény fiatal leányok számára - 3

figyelmeztette azokat, kiket az estszürkület az udvaron ért, hogy
vonuljanak be az intézetbe. Oly nehéz volt a válás. Kart-karba öltve
haladtunk át az udvaron, fel a lépcsőn. A lányok csodálkozva, szinte
megütődve néztek ránk. Úgy látszik, nem akartak hinni a szemöknek.
– Ni, hogy csodálkoznak, – súgta Lili.
– Miért?
– Mert téged választottalak…
– De hisz én választottalak téged ideálnak!
– Igaz, de mások is választottak engem, csakhogy én nem vettem
tudomásul!
– Édes jó Lili! Áldjon meg az Isten!
– Mi kár, hogy nem egy szobában lakunk! De azért sokszor találkozunk,
ugy-e?
– Ahányszor lehet.
A lakószobában a négyes társaság fogadott. Egyszerre kérdezték roppant
izgatottan: igaz? Csakugyan igaz?
– Mi?
– Hogy Balázs Lilit választottad ideálnak?
– Igaz.
– Azt a gőgös leányt! – méltatlankodott Sárosi Magda.
– Még a nagy leányokkal is alig áll szóba, – fűzte tovább Pál Vilma.
– Na, nem baj. Sőt! – vigasztalta társait Bathó Klári, – legalább most
megtudjuk a titkát!
– Persze, persze, – mondtam én szórakozottan. De bent a szívem mélyén
egy hang annál határozottabban mondta: Soha! Soha! Uzoni Margittól soha!

NYOLCADIK FEJEZET. A rózsák.
Új világ nyílt meg számomra Balázs Lili barátságában. A mi érzelmünk
több a barátságnál. Senkitől sem háborítva húzódhatunk meg a kert
valamelyik félreeső zúgában, vagy ha nem lehetünk a kertben, besurranunk
hol ebbe, hol abba a szobába, ahol a kandi kiváncsiság együttlétünket
meg nem zavarja. Igaz, hogy Sárosi Magdának és társainak, alig szereztem
meg, már el is vesztettem barátságát, de ez éppenséggel nem okoz nekem
fájdalmat. Miután teljes egy hónapig hiába faggattak, nem tudták kivenni
belőlem Balázs Lili „titkát“, fölmondták a barátságot.
– Reméljük, – jegyezte meg Sárosi Magda kacagtató fagyossággal, mikor
kimondotta a társaság halálos itéletét, – hogy azért ami titkot veled
közöltünk, titok marad.
– Legyetek nyugodtak, – feleltem én. – Lilit a ti titkaitok nem
érdeklik, más pedig nem törődik velem.
Valóban, Lilit aligha érdekelte volna, hogy Sárosi Magda egy
kikent-fent, középen gondosan kétfelé választott dús fürtü
jogászocskáról álmadozik, aki valahányszor sétálni vittek, körülöttünk
ódalgott, lesve-várva, hogy Magda elejtse a zsebkendőjét. Hopp! egy
ugrásra ott termett az ugrifüles úrfi, fölkapta a zsebkendőt s
bűvész-ügyességgel cserélte ki a zsebkendőbe gomolyitott levélkét egy
másik levélkével. Igy levelezett Magda a „barna jogászszal“ – ahogy őt
az ötös társaság nevezte, ami roppant mulatságot szerzett a leányoknak,
kik maguk is kedvet kaptak erre az olcsó levelezésre, amit abból sejtek,
hogy mind többen és többen ejtették el véletlenül a zsebkendőjüket. És
csodálatos – hopp! égből-e, földből-e? – a jó Isten tudja, oda toppant
kellő pillanatban egy-egy gondosan fésülködő ifju, aki a zsebkendőt
boldog mosolygással adta fel.
[Illustration]
Istenem! Hát efajta ártatlan titkai voltak az ötös társaságnak, meg a
többi hármas, négyes, ötös meg hatos társaságoknak. Mit mondhattam volna
olyat Lilinek, amit ő nem tud? Hisz épp úgy szemtanúja volt ennek, mint
én. De hát, mondaná Sárosi Magda s talán részben igaza is volna –
„savanyu a szőlő“. Annyi bizonyos, hogy én hiába ejteném el
zsebkendőmet, magamnak kellene fölvennem. Ám tisztában vagyok azzal is,
hogy ha volna aki fölemelje, akkor sem ejteném el. Átok vagy áldás-e
rajtam, nem tudom: nem vagyok képes lelkesülni ezekért az iskolakerülő,
szörnyű gondosan kinyalt gavallérkákért, akik még azok a semmik,
amelyekből minden lehet, de tény, hogy ezidőszerint semmik. És mégis,
úgy érzem, hogy igazságtalan vagyok társaim iránt. Ők az igazi boldogok,
s én vagyok a boldogtalan.
Ha majdan megöregszenek, a derüs emlékek megfiatalitják szivöket, mig
nekem csak mind olyan emlékeim lesznek, melyek könnyet sajtolnak
szememből. A költő is nekik ad igazat. „A virágnak megtiltani nem lehet,
hogy ne nyiljon, ha jön a szép kikelet.“ Félek, hogy nem is vagyok én
olyan „öreg gyermek“; hogy egy kissé erőszakolom is magamra az
öregséget. Félek, hogy megsiratom még ifjúságomat, melynek nem voltak
ábrándjai, édes titkai.
De vajjon nincsenek-e? Vajjon nem azért-e ellenszenvesek ezek a
járdakoptató jogászocskák, mert lassanként, észrevétlenül az én lelkembe
is belerajzolódott annak a költőnek a képe, kinek életéért az én
boldogtalan Lilim este, reggel imádkozik s kinek nevét – Lili
kivánságára, én is imádságomba foglalom? Kezdetben az ő kivánságára,
most már lelki szükség, hogy imádságba foglaljam a nevét. Megrezzenek:
vajjon nincs-e titkom, mit rejtegetnem kell Lili előtt?
[Illustration]
Lili sűrü levelezést folytat egy barátnőjével, aki tanítónő s
szépirodalmi lapokat járat. Ami vers Reviczkytől megjelenik, mind
elküldi Lilinek. S anélkül, hogy szólnék erről, magam is irok Rózának:
ha talál valahol verset Reviczkytől, irja le és küldje el nekem. Rózát
megdöbbentette az én kivánságom.
– Hol jár a te eszed, kicsike? – írja Róza. – Hagyd a verseket a nyári
vakációra. Most tanulj. Nehezen is jutok hozzá, hogy verseket másoljak.
Reggeltől estig zakatol a gép, öt-hat tanítvány mellettem, kiket
szabni-varrni tanítok. Barátnőim mind velem akarják varratni a
ruhájukat. Rám disputálják, hogy senki úgy el nem találja ízlésöket,
mint én. Lehet, hogy igazat mondanak, de látom én jól, hogy
tulajdonképen jó szívök vezeti hozzám. Elhalmoznak munkával s órákat
töltenek nálam, vidám tereferével űzve el az én borús gondolataimat. De
hiába üzik el nappal, estére visszaszállanak ezek a gondolatok, itt
lebegnek körülöttem a csöndes éjszakában, míg én a gép fölött
görnyedezem. Rendszerint itt talál az éjfél. Így is alig győzöm a
megrendeléseket. De legalább éjféltől reggelig mélyen alszom s nincsenek
álmaim. Nos, küldjek neked verset? Hej, kicsike, kicsike! Jól van. Hát
hadd „csubbanjon a cukor.“ Mindig rabszolgája voltam a kivánságaidnak,
úgy látszik, nem is lesz ez másként. Hanem a te költőd, amint ebből a
verséből látom, nem sokáig fog dalolni szegény. Arcoban írta ezt. Oda,
hová „Neki“ is el kellett volna mennie. Akkor talán élne…
Itt befejezte a levelet Róza. Remegve olvastam a verset. A közeledő
halál bús postája ez. Lili még nem olvasta. Félve, aggódva mutattam meg
neki.
Szegény leány! Úgy járt-kelt, mint az alvajáró. Alig egy hónap választja
el a képesítő vizsgálattól, de a könyv mindegyre kihull a kezéből s
mélyen beesett szeme órahosszat mered belé a semmiségbe. Sem él, sem
hal, beteges érzése valósággal beteggé tette. Abból a tudományból él,
mit a három év folyamán szerzett. A tanárok, tanárnők kezdetben
dorgálják, később, mikor látják, hogy ez a lány lelki beteg, szánják,
sajnálják. Az intézet büszkesége volt eddig s most talán kegyelemből
adnak neki diplomát. Szinte fásúltan, közömbösen olvassa a verset,
melyet átadtam neki. De érzem, hogy a szíve kínosan vonaglik. Karjával
átfonja nyakamat s hallgat.
– Nem fog meghalni, – szakítom meg a fájdalmas csöndességet. – Csak
azért, hogy megszakítsam, mert tudom, hogy nem mondok igazat.
– Te, édes!
Szeme megtelt könnyel, hálásan nézett reám, aztán egy papirlapot vett
elő tárcájából.
– Olvasd ezt.
Ez is vers volt. Meg-megcsuklott a hangom, amint halkan olvastam,
meg-megállva minden sor után.
Számlálgatom, találgatom,
Hogy hány hetem vagy hány napom
Van hátra még…
Irgalmas ég,
Esdek, ne légy fukar nagyon.
Oh, hányszor hívtam a halált,
Mihelyt a kedvem búsra vált.
De most, hogy itt
Ólálkodik:
Nem érzek mást, mint borzadályt.
Meghaljak?… Oh, ne még, ne még,
Agyam még eszme-tűzben ég.
Forró szívem
Jobban pihen
A napon: óh, a sír sötét.
Vágy még hevít, kedv még emel,
Óh még sok dalt nem zengtem el.
S eszméimet
Mind a hideg,
Sötét koporsó nyelje el?
Toldjad meg hát, kegyelmes ég,
A csüggedt költő életét.
Hadd öntse ki
Érzelmei
Zengő, zsibongó tengerét.
Kezem lehanyatlott, éreztem, hogy halálos sápadtság borítja el arcomat.
Lili csöndes, szomorú mosolygással fogta meg a kezemet.
– Ő meg fog halni, kicsike. Meghal anélkül, hogy sejtené…
Önkéntelen rebegtem én is:
– Anélkül, hogy sejtené…
– Mért hogy mellette nem lehetek! Mért hogy nem virraszthatok fölötte!
Mit bánom én, ha ő nem látna engem, csak én lássam őt. Csak
letörülhetném homlokáról a lázas verejtéket!
Hirtelen fölállott.
– Badar gondolatok, – mondotta. – Gyerünk.
Május vége volt: teljes pompájokban nyiltak a rózsák az intézet
kertjében. Most mind erre jártak a leányok, meg-megálltak, félbehagyták
a tanulást s vágyódva csüngött szemök a virágba borúlt rózsabokrokon. Ha
egyet, bár egyet le lehetne csippenteni! Valamennyinek ez a gondolatja,
vágya. Lili is majd elnyelte tekintetével a rózsákat. Egyszerre
megállott.
– Holnap úgy-e vasárnap?
– Miért kérded?
– Szeretnék kimenni a nagynénémhez. Azaz hogy mégsem. Nem birom ki az
örökös faggatást. Tudod mit, menj ki te hozzá. Mondd meg, hogy sok a
tanulni valóm. Nem mehetek. Kimégy?
– Ha kivánod.
– És kiviszel egy kis csomagot. S azt föladatod a postára. Nagyon kicsi
lesz, észrevétlenül kiviheted.
– Mit akarsz? – kérdeztem aggódva.
Lehajolt hozzám, úgy súgta a fülembe.
– Ma éjjel lopni fogok.
– Lili!
– Na, na, kicsikém, ne félj, – cirógatta meg arcomat – s e pillanatban
mintha Rózát hallottam volna. – Rózsát fogok lopni s elküldöm…
– Istenem! De ha megtudják.
– Nos? Önként fogok jelentkezni Janka néninél, ha keresik a
rózsatolvajt.
– Ne tedd, Lili! Majd veszek én s elküldöm.
– Ó nem! Ezekből fogok küldeni. Már ki is szemeltem tizenkettőt.
Meghalnék, ha nem küldhetném el s épen ezeket nem.
– Őrült vagy.
– Őrült! Az hát. Kiviszed a csomagot?
– Nem tudok neked ellentmondani.
Nem mondtam a teljes valóságot. Tetten értem magamat, hogy irigylem
Lilitől ezt a szép gondolatot. Sohasem tudtam véteknek minősíteni ezt a
lopást. A szívem csak úgy repesett ennek a gondolatnak a
gyönyörüségétől, hogy mily édes örömet szerez majd a beteg költőnek az a
tizenkét rózsa. Csak azt fogja látni, honnan jött s nem tudja kitől. Be
fogja lehelni a rózsák édes illatát, csókot lehel rájok, elbeszélget
velök, megkérdezi őket: ki küldött? S a rózsák nem mondják meg a nevét a
leánynak, de a költő megérzi, hogy az, aki küldötte, nem földi érzéssel
szereti őt. Egy csöndes rajongó leány, ki könnyeinek harmatjával öntözte
meg e rózsákat, mielőtt útnak eresztette.
Annyira fölizgatott Lili terve, hogy egész éjjel nem húnytam le a
szememet. Most már nem csak a költő nevét foglaltam imádságba, de a
Liliét is. Kértem a jó Istent: segélje meg Lilit, hogy vághassa le a
tizenkét rózsát, de még a kertész nevét is belefoglaltam imádságomba:
Édes jó Istenem, altasd el a kertészt, boríts a szemére mély álmot,
nehogy fölébredjen.
Hálószobánk ablaka a kertre nyílt. Fölkeltem az ágyból, lábujjhegyen az
ablakhoz osontam s bár meleg volt, dideregve huzódtam meg az ablak
mögött. Csillagos ég volt, de a hold már fogytán, s csak nagy
megerőltetéssel födözte föl szemem a rózsabokrok halovány körvonalait.
Szinte elsikoltottam magamat: megpillantottam Lili sugár magas alakját.
Ő most csakugyan úgy járt a bokrok közt, mint egy alvajáró. Rettentő
gondolat villant meg agyamban. Valami azt súgta nekem, hogy ez a leány
csakugyan alvajáró, nem is tudja, hogy hol jár, mit cselekszik. A szívem
hangosan vert s majd levert lábamról egy különös félelem. Ha most
meglepnék Lilit s a rémülettől holtan esnék össze!
Önként végig húztam kezemet a homlokomon. Forró lázban égett. Ez
megnyugtatott, nemhogy megijesztett volna. Tehát az én lázas agyam lát
ily rémképeket.
– Gyorsan, gyorsan! – biztattam Lilit suttogva.
De Lili nem sietett. Meg-megállott egy-egy rózsabokor előtt, s mintha
beszélgetett volna velök. Aztán föl s alá bolyongott nyugodtan, minha
övé lett volna a kert. Mintha mondta volna a rózsának: tudjátok-e kinek
küldenek? Költőnek! Ne fájjon az elválás. Költő keblén hervadtok el,
boldog virágok! Büszkék lehettek, nagy szerencse ér!
Nekem egy örökkévalóságnak tetszett, mig Lili kilépett a bokrok közül s
csöndesen, nyugodtan végig haladt az úton, vissza az épületbe.
Erőtlenűl hanyatlottam ágyamba. A forró melegséget fagyos hideg váltotta
föl, homlokomon kivert a hideg verejték. Alig tudtam reggel fölkelni,
annyira gyenge voltam.
Lili, oly nyugodtan, mintha semmi se történt volna, jött kora reggel a
mi hálószobánkba. Kezében egy kis skatulya volt. Látták a többi lányok,
amint átadta nekem. Hallották, amint mondotta: Kicsike, vidd ki a
nagynéninek ezt a kézimunkát. Csókolom a kezét. Mondjad, hogy nem megyek
ki a képesítő előtt. Pá!
Kezembe csúsztatott egy papírlapot: ezen volt a cím. A költő címe. Aztán
megcsókolt. Forró meleg volt a csókja, szinte perzselte ajkamat. És
jóformán ügyet sem vetve a többi leányokra, látható izgalom nélkül
távozott.
Csak erre vártak a leányok, mind hozzám szaladtak.
– Mutasd, kérlek, – ostromoltak egyszerre tizen is.
Szörnyü zavarba jöttem.
– Úgyan, – dadogtam, – mi látni való van egy kis kézi munkán?
– Ej, ne légy olyan különös, kicsike. Már hogyne volna rajta látni való?
– Nem vagyok különös, de mégsem mutatom meg, mondtam most már
határozottan. – Lili nem hatalmazott föl rá.
– Lili nem hatalmazta föl rá! – nevetett gúnyosan Sárosi Magda s vele a
többiek. – Kedvesem, te túlságba viszed az ideálod imádását. Valóságos
rabszolgája vagy annak a…
– Minek? – kérdeztem sértődötten.
– Bolond holdkórosnak, ha éppen akarod tudni. Hallottuk a harmad meg a
negyedévesektől, hogy holdvilágos éjjeleken föl szokott kelni és
órahosszat bolyong a kertben.
– És nappal – tódította a csúfondáros természetű Molnár Bella, – akkor
is úgy jár-kel mint egy alvajáró. Ha leül, szeme belemered a semmiségbe
s egy fél napig képes így ülni egy helyben. Nagy kedvem volna egyszer
elszavalni neki Vörösmarty „Merengőjét.“
Mindjárt ki is állott a szoba közepére, s kómikus páthosszal kezdett
szavalni:
Hová merült el szép szemed világa…
Hanem mikor ehhez a szóhoz ért: „Ábrándozás az élet megrontója…“ a szó
megakadt a torkán s a leányok is hirtelen abbahagyták a nevetést. Lili
lépett be. Váratlanúl jött, engem talán még jobban meglepett a
visszajövetele. Nyílván hallotta künn a szavalatot, mert Bellához
fordult:
– Folytassa, kisasszony, folytassa. Nagyon szép költemény ez. Hátha még
szépen is szavalják! – jegyezte meg nem minden célzás nélkül Bella
kómikus páthoszára.
Bella gúnyosan elfintoritotta arcát, vállat vont s nem válaszolt
Lilinek. De ő ezzel nem törődött. Elvette a skatulyát s mondta nekem:
jere, kicsike. Itt az öcsém a várószobában, őt küldötték utánam. Már
bejelentettem Janka néninek, hogy helyettem te mégy ki.
– Jó mulatást! – kiáltották utánam a leányok. – Kicsike, ne egyél sok
csokoládét!
Alig tudtam visszafojtani a sírást, a torkomat valósággal fojtogatta, s
ha még egy percig itt kell maradnom, azt hiszem, megfulladtam volna.
Kint a folyosón görcsösen kapaszkodtam Lili karjába.
– Senki sem szeret, senki! Sem téged, sem engem! – tört ki szívemből az
elfojtott keserűség.
– Édes kicsikém! – karolt át Lili, – s mindez miattam! Na, ne búsulj,
nem tart már sokáig.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem ijedten.
– Kis csacsi. Hát nem tudod, hogy egy hónap mulva meg lesz a képesítő s
akkor válnunk kell. Ki tudja, merre vet a sors engem, te pedig itt
maradsz és más ideált fogsz keresni.
– Soha, soha!
Eközben leértünk a földszíntre, a várószobába. Ott várt reánk egy csinos
fiatalember, kinek még alig pelyhedzett az álla s akit én – nagy
meglepetésemre – nem most láttam először. Mert voltam úgyan már Lili
nagynénjének a házánál egy párszor, de Jankó, a jogászfiú egyszer sem
volt odahaza. Hol láttam ezt a fiatal embert? – villant át agyamban a
kérdés s rögtön jött is rá felelet: Hisz ez a Sárosi Magda jogászkája!
– Öcsém, Kendi Jankó – Uzoni Margit, – mutatott be Lili egymásnak.
[Illustration]
Nem kerülte el figyelmemet, hogy „Jankó öcsém“ csalódottan hajtotta meg
magát (ámbár kifogástalanúl), hogy az Uzoni Margit nevéhez más leányt
képzelt. Azon sem csodálkozom s mindjárt meg is bocsátom neki, hogy
milliószor jobban örül, ha Lili Sárosi Magdát tünteti ki barátságával s
nem az én csekélységemet. Most Magdát kisérné haza! Hol a toll, mely le
tudná írni Jankó öcsém boldogságát, ha ő végigkisérhetné az utcán
Magdát! De végre is Jankó öcsém jól nevelt ifju volt, végtelenül örült,
hogy megismerhette Lili kedvencét s kifejezte abbeli reményét, hogy jól
fogom magam érezni náluk, bár az ő huga csak tizenkét éves, ő meg nagy
sajnálatára már eligérkezett délutánra.
– Nagyon kedves, – gondoltam magamban, – akkor én ma délután jól fogok
mulatni. Mert ugyan kinek telnék öröme egy jogász-gyerek
kínszenvedéseiben?
Ám a mennyire gyenge erőmtől tellett, igyekeztem enyhíteni Jankó öcsém
szenvedését s nálam szokatlan kedves előzékenységgel oldottam föl a
délelőtt alól is.
– Jól tudom, – mondottam, – hogy a jogászok vasárnap délelőtt szeretnek
– templomba járni s kérem, kedves Kendi, ne tartsa visza magát miattam a
templomba menéstől.
Jankó öcsém gyanakodva figyelte arcomat. Vajjon gúnyolódik ez a prepa,
vagy mint afféle falusi libácska, komolyan beszél? Szerencsére, Jankó
öcsém abban állapodott meg, hogy én falusi libácska vagyok s megható
korlátoltsággal mondá:
– Úgy van, Margit kisasszony, én rendesen eljárok a templomba – s ezt
mondván, hirtelen előrántotta zsebkendőjét és roppant igyekezettel
nyomkodta a száját, hogy valahogy el ne kacagja magát.
Csakhogy éppen nem mondta, de világosan kiült arcára, akár leolvashattam
róla e szót: liba!!! (Három fölkiáltó jellel.)
De ő is leolvashatta volna az arcomról e szót: buta!!!!!! (Hat fölkiáltó
jellel.)
– Minekelőtte azonban a templomba menne, – vettem föl a szót újra, – egy
nagy kérésem volna, kedves Kendi.
– Kérem, parancsolja, – készségeskedett Jankó öcsém kézzel-lábbal.
– Ezt a skatulyát szeretném föladni a póstán… De nem tudom, hol a
póstaépület.
– Majd elküldjük hazulról a cseléddel, – oktatott Jankó öcsém. – Nem
szükséges ezt személyesen adni föl.
– Úgy ám, csakhogy erről senkinek sem szabad tudni magán kivül. S
remélem, hogy nem is fogja megtudni soha.
– Kisasszony, ez a bizalom…
– Lili bizik magában, nem én, – igazítottam helyre Jankó öcsémet, aki
meglepődve nézett reám. Úgy tetszett nekem, hogy még mindig ott ül arcán
a liba szó, de most már nem fölkiáltó, hanem kérdő jellel. Ellenben
kiült arcára a Lili neve is s ezután már annyi volt a fölkiáltójel, hogy
nem is fért el Jankó öcsém széles arcán, mely az álmélkodástól még
szélesebbre terült. De elég hamar összeszedte magát. Láthatóan
fölizgatta, hogy most megtudja Lili minden titkát s büszkévé tette, hogy
Lili megbizik benne.
Éreztem, hogy Jankó öcsém magába temeti a titkot, legalább egy hónapra,
s ez nekünk elég.
– S kinek szól ez a csomag?
– Reviczky Gyulának.
– Reviczky Gyulának? Hát ez ki?
– Maga nem ismeri Reviczkyt, a költőt?
– Ah, pardon, hát hogyne. Igen… hát persze. Olvastam tőle egy pár
verset.
– Én is olvastam egy párt. Lili is egy párt, – mondottam ártatlan
képpel. – Azt hallottuk, hogy nagy beteg szegény. Kórházban fekszik.
Lili néhány szál rózsát küld neki. Úgy-e szép gondolat tőle?
– Nagyon szép gondolat! – kiáltott föl lelkesülten Jankó öcsém s úgy
látszik, csakugyan megkapta lelkét a gondolat szépsége, gyöngédsége. –
Kisasszony! – szólt most olyan hangon, mintha legalább is Sárosi Magdát
látná maga előtt e pillanatban – megnyugtathatja Lilit, hogy a titkát
örökre eltemetem. Gyerünk a póstára.
Előbb azonban pecsétviaszt, spárgát kellett vásárolnunk. Bementünk egy
boltba. Jankó öcsém gavallérosan fizetett, hiába tiltakoztam az ellen,
hogy költségbe verje magát. A póstán is ő fizetett. Büszke volt rá, hogy
részese lehet két leány édes titkának. A skatulyát én címeztem meg, a
szállító levelet Jankó öcsém töltötte ki.
– A föladó neve? – kérdezte Jankó.
– Irjon oda képzelt nevet.
Jankó oda írta: Bánó Lili.
Megvoltam elégedve Jankó leleményességével. Lili küldi a rózsát s mégsem
ő. Én meg fölírtam a skatulyára: Reviczky Gyulának, a költőnek.
Budapest, Üllői-uti klinika. S szélről „Érték nélküli minták.“
Mily boldog voltam, édes Istenem, mikor a föladó vevényt tárcámba
csúsztattam! Holnap már megkapja a költő a rózsát. Be fogja lehelni édes
illatát. És eltünődik: vajjon ki lehet ez a Bánó Lili? Igazi vagy
költött név-e? Akár igazi, akár nem, széplelkü fiatal leány lehet. Lám,
nem élt hiába. A messze távolban is vannak szívek, melyek aggódnak az ő
életéért. Olvassák költeményeit, szeretik, imádják őt. Jöhetsz, halál,
jöhetsz! Ajkamon a te neveddel halok meg, Lili!
Jankó úr is – ezentúl így nevezem – szinte megváltozni látszott, mióta a
rózsát póstára adtuk. Őt is láthatóan izgatta ez a dolog s egész úton
arról beszélt, hogy de szeretné látni a költőt, mikor a csomagot
fölbontja s megpillantja a rózsákat.
– Ezt magam is szeretném látni, – gondoltam, – de nem mondottam.
Egyszerre aztán nagy nyugtalanság fogott el. Mi lesz, ha észreveszik a
rózsalopást! Lili, amilyen büszke-bolond, amint szóváteszik a
rózsabokrok megdézsmálását, jelentkezik Janka néninél. Elég lesz neki,
hogy valaki mást gyanusítsanak s egy pillanatig sem fogja tűrni, hogy
miatta más szenvedjen. De hát nem ugyan úgy cselekedném-e én is? Aztán,
ha szó lehet bűnről, nem vagyok-e bűnös magam is?
Jankó úr észrevette a meglepő gyors változást.
– Miért lett egyszerre ilyen szomorú?
– Haza gondoltam, vajjon mit csinálnak otthon, – füllentettem.
– No, majd jól fogunk délután mulatni, – mondta Jankó úr. – Rajta
leszek, hogy feledje az otthont.
– De hisz már eligérkezett.
Jankó úr fülig vörösödött.
– Hát igen, de majd kimentem magamat. A barátaimmal minden nap
találkozhatom, de magával nem.
Álmélkodva néztem Jankó úrra. Azt hiszem, valóságos kérdőjellé vált az
arcom.
Jankó úr még jobban elvörösödött.
– Vigyázzon, mert én nem szeretem a bókot.
– De, kisasszony! Hát csoda az, hogy rokonszenvezek az iránt, ki Lilinek
egyetlen bizalmas barátja? Azt hiszem, hogy mi is nagyon jó barátok
fogunk lenni s akkor majd…
– Közölni fogja, hogy van az intézetben egy prepa, aki iránt…
– Tudja?! Honnan tudja?!
– Hát melyik első éves prepa nem tudja ezt? Azt hiszi, ma látom magát
először? Valahányszor sétálni visznek, ott settenkedik körülöttünk.
Izgatottan lesi, várja, hogy elejtse a zsebkendőjét – Sárosi Magda. Nem
igaz?
– Igaz, – nyögte ki Jankó úr boldog megadással.
– Aztán a zsebkendő egy kedvező pillanatban földre esik, Jankó úr
odaugrik, fölkapja s bűvészi ügyességgel lop bele egy kis levélkét. Nem
igaz?
– Igaz, igaz.
– És most Jankó úr barátságot fog velem kötni s délután levelet ír.
Talán verset is. És megkér szépen, hogy nagy titokban adjam át Magdának.
Eltaláltam?
– Ördöge van!
– Nos, csak írja meg a levelet, mig a hugával játszom. Nem tudnék
háládatlan lenni. Maga nélkül a rózsákat tán nem is tudtam volna póstára
juttatni. Aztán – már úgy is benne vagyok, egyik bünt követi a másik: át
fogom adni a levelet Magdának.
– Maga angyal!
– Most mondta, hogy ördögöm van! Vigyázzon a szavaira.
Őszintén beszélve, jól éreztem magamat abban a tudatban, hogy bár
fiatalabb vagyok Jankó úrnál, hozzáképest gyermek, én vagyok
tulajdonképpen a nagy s ő a gyermek. Mint egy kezes bárány mendegélt
mellettem, amig hazaértünk s otthon is egész nap megmaradt az én kezes
bárányomnak. Az anyja egy ritka kedves, még fiatal asszony, csodálkozva
kérdezte, erősen megnyomva az utolsó szót:
– Nos, Jankó, nem mégy templomba?
Mikor aztán látta, hogy Jankó egész délelőtt otthonmarad, kedves
megbotránkozással csóválta a fejét.
– Jankó, Jankó, mi történt veled! Hova lett az ájtatosságod?
Jankó úr fülig pírúlt, dadogott valamit, aztán sietett fölhasználni az
első kedvező alkalmat, hogy elmeneküljön anyja szerető csipkedése elől.
A kertben töltöttük a nap jó részét s büszke vagyok rá, hogy Jankó úr
már-már megfeledkezni látszott a levélírásról. Uzsonna után nekem
kellett figyelmeztetnem:
– Kedves Jankó, jó lesz, ha megírja a levelet, mert mindjárt vissza kell
mennem az intézetbe.
– Az ám, a levél! – ütött a homlokára Jankó, kit ezentúl már csak
Jankónak nevezek, mivelhogy erős barátságot kötöttünk a nap folyamán. –
De hol írjam meg, hogy a mama észre ne vegye? Aztán… nem is illik, hogy
magára hagyjam…
– Barátok közt ez megengedhető, – nyugtattam meg Jankót. – Üljön be a
lugasba, azalatt én bemegyek a nénihez.
Jankó hálásan szorította meg kezemet, kipirúlva osont be a lugasba,
izgatottan kotorászott elő zsebjeiből papírt, ceruzát s haját borzolva,
ceruzáját rágva, neki dőlt a levélírásnak.
Sárosi Magda ma éjjel nem fog aludni! S ha magamért nem is, ezért a
levélkéért ma estétől kezdve barátommá lesz Magda. Nem sokat érő
barátság, de talán jobb a semminél. Mi más a Lili barátsága! – suttogtam
magamban, amint beléptem a házba.
– Hát Jankó? – kérdezte a néni. – Talán mégis elment a templomba?
– Mindjárt jön, – feleltem. – Aztán elkisér az intézetbe. Fájdalom,
mindjárt vissza kell mennem. Olyan szép volt ez a nap!
– Még nem szokta meg az intézeti életet?
– Nagyon nehezen megy. Lilin kivül nincs más jó barátom. S ezt nem is
bánnám, ha Lili is első éves volna. De Lili most végez s akkor én
egyedül maradok, pedig oly sokan vannak!
A jó néni szeretettel vont magához, megcsókolt s úgy a szívéből
vigasztalt, mintha édes lánya lettem volna. Aztán figyelmesen a szemembe
nézett s kissé elkomolyodva mondta:
– Lili túlságosan ábrándozó lélek. Ebben ne kövesse őt. Féltem Lilit. Az
utóbbi időben nem tetszik a dolga. Alig tudom szavát venni s bár második
anyjának tekint, valamit rejteget előlem. Nem közölt magával valamit?
Rettentő zavarba hozott ez a kérdés. Arcomon jól láthatta a néni, hogy
olyas valamit tudok Liliről, amit ő nem tud. Mit tegyek? Szabad-e
közölnöm bárkivel is Lili titkát?
Nagy nehezen összeszedtem magamat.
– Valóban, Lili nagyon hallgatag. Én is aggódom érette…
– Nos, nos, mit tud?
Mintha csak vasmarokkal fojtogatták volna a torkomat, éreztem, hogy egy
pillanat s kitör belőlem a zokogás. Könyörögve néztem a nénire: ne
faggasson! Nem szólhatok!
– Maga mindent tud, – szólt a néni szomorúan, – de megfogadta Lilinek,
hogy megőrzi a titkát. Értem. Lili boldogtalan…
Nem tudtam tovább visszafojtani, zokogva borúltam a néni keblére s
fuldokolva nyögtem: az, az… boldogtalan…
– Szedje össze magát, kedvesem, – riadt föl a néni. – Valaki jön… Menjen
át a szomszéd szobába. Majd én elkisérem az intézetbe.
Betámolyogtam a szomszéd szobába s erőtlenűl roskadtam le egy pamlagra.
Hallottam a Jankó ijedt kérdését:
– Hová készülsz, mama? Oly izgatottnak látszol!
– Én izgatott? Csalódol, Jankó. Elkisérem Margitot az intézetbe.
– De minek fáradnál, kedves mama? Én majd elkisérem.
– Jöhetsz te is, – szólt a néni, – de én is megyek.
Belépett hozzám, gondosan behúzta maga után az ajtót.
– Jöjjön, kedvesem a fürdőszobába. Csupa köny az arca, a szeme meg olyan
vörös. Nem szeretném, ha valaki észrevenné, hogy sírt.
Szegény néni oly izgatott volt, hogy mikor valamennyire eltüntettük a
sírás nyomát, a maga felöltője helyett mindenképpen az enyémet akarta
magára erőszakolni, én azonban ezekben az izgalmas pillanatokban sem
feledkeztem meg az én szegény Jankó barátomról s sikerűlt egy futó
pillantásra egyedűl lennem Jankóval, ki már kétségbe volt esve miattam,
illetőleg a – levél miatt. Hamarosan eltüntettem „a kis levélkét, drága
kis levélkét“ s Jankó boldogan, hálásan kapta el a kezemet. Mielőtt
megakadályozhattam volna: kezet csókolt.
– Az első kézcsók, – jegyeztem meg mosolyogva. – Köszönöm, Jankó!