Uzoni Margit: Regény fiatal leányok számára - 1

UZONI MARGIT
REGÉNY
FIATAL LEÁNYOK SZÁMÁRA
IRTA
BENEDEK ELEK
MÜHLBECK KÁROLY RAJZAIVAL
MÁSODIK KIADÁS
BUDAPEST, 1908
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
Andrássy-út 10.
Minden jogot fenntartunk.
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA

ELSŐ FEJEZET. Margit levele az íróhoz.
Uram! Egy „vén leány“ küldi önnek ezt a könyvet. Növendék leány voltam,
mikor az első szót leírtam e könyvbe, vén leány vagyok most, hogy
könyvem utolsó oldalára írom: _vége_. Igen, vége. A könyv betelt s
annak, mit életemből regénynek, vagy legalább regénybe illőnek
nevezhetek, folytatása nincs. Érzem, hogy, bár nem vagyok még harminc
éves, vége az ifjuságnak, örökre vége. Az én ifjuságomnak, melynek egén
többször borongott gyászfekete felleg, mint ahányszor verőfény
mosolygott, s mely mégis csak ifjuság volt. Ábrándokkal, reményekkel
teljes, bohó ifjuság, melyet álmatlan éjszakákon visszasír a szívem…
Bolond szív, sírhatsz, az aranyos, szép ifjukor elmult, elenyészett, nem
maradt egyéb belőle e könyvnél. Az én leghívebb barátomnál, kivel
közöltem örömet, bánatot, félve rejtegetett ábrándokat; aki becsületesen
megőrizte szívemnek titkait s akit – – ah, nincs erőm arra, hogy tűzbe
dobjam őt! A hosszu téli estéken hányszor ültem órákhosszat a kandalló
előtt, kezemben e könyvvel s lelkemben nagy elhatározással: tűzbe dobom,
tűzbe, nehogy valaki más kezébe kerüljön; oly valaki kezébe, aki nem
érti meg egy leányszív vergődését, semmiségeken való ujjongását s
ugyancsak semmiségeken való kétségbeesését, s szánakozva mosolyog rajtam
vagy éppen kinevet! Meg-megkisértettek a lobogó lángok: dobd közénk, ne
habozz! Ime, láthatja, uram, a kisértésnek ellent állottam. Az ön kezébe
teszem le könyvemet. Olvassa el s ha van benne a nyilvánosság elé
bocsátásra érdemes, a fiatal leányok lelkét, szívét nemesen
termékenyítő, ne engedje nyomtalan elenyészni életemből a hasznosat, a
példaadót. Öntse irodalmi formába az én dadogásomat. Nem hiúság, nem
szereplési vágy vezérel, hisz a név, melyet levelem alá írok, nem az én
nevem, csupán a keresztnév az enyém. Majd talán, az élet alkonyán, a
véletlen összehoz önnel s alkalmam lesz egy gyönge, de meleg
kézszorítással megköszönnöm, hogy nemcsak végigolvasta az én
dadogásomat, de méltónak is találta arra, hogy megtermékenyítse a magyar
leányok szívét, amiként cselekedte ezt egykor Szentpáli Katalin
tanulságos életének megírásával.
Igaz híve: _Uzoni Margit_.
[Illustration]

MÁSODIK FEJEZET. Az író az olvasónak.
Uzoni Margit könyvét végigolvastam, s im, már eleve tanuságot teszek
arról, hogy e leány tündöklő erényei közt nem utolsó az ő nemes
szerénysége. Valóképpen nem napló az ő könyve, hanem kész regény.
Stilusán meglátszik, hogy írás közben egy pillanatig sem gondolt a
nyilvánosságra. Pongyola bizony ez a stilus, de kedves ez a pongyolaság!
Könnyen megeshetik, hogy veszít a regény kedvességéből, de mégis
teljesítem Margit kívánságát: a magam tollával írom meg az ő regényét,
de úgy, hogy valóképpen ő az elbeszélő. Átadom a szót Uzoni Margitnak.

HARMADIK FEJEZET. Margit búcsúzik a gyermekkortól.
… Egy hete már, hogy itt élünk e kis városban s én még mindig azt
hiszem, hogy álmodom. Hármacskán vagyunk: anyám, Róza nővérem s én. Mind
a hárman gyászruhát viselünk. Gyászoljuk az én drága jó édes apámat.
Akinek én alig egy hónapja még a térdén lovagoltam; akinek én a nyakát
egy nap százszor is átfontam, halovány arcát pirosra csókoltam. Ő
mosolygott, de mosolygása oly szomoru volt, hogy sírva fakadtam.
– Na, ne sírj, kicsikém, ne sírj, – csöndesített s sovány ujjaival
simogatta arcomat, fejemet.
– Hát ne légy oly szomoru! Tudom, mi bánt. Azt hiszed, hogy meghalsz. Ó
apám, hogy gondolhatsz ilyet!
Észrevettem, hogy erősen vigyázza arcomat. S mintha mondta volna: lám,
ez a gyermek is alakoskodik. Tudja, hogy betegségem halálos. Mind
alakoskodnak körülöttem. Alakoskodik ő is.
Úgy volt, úgy. Véletlen tanúja voltam annak, amint a doktor mondotta
édes anyámnak:
– Tiszteletes asszony, nem áltatom. Egyedül csak a jó Istentől
remélhetünk…
Nem hallottam többet. Hirtelen szédület fogott el, forogni kezdett velem
a szoba, aztán az ágyban ébredtem fel. S az én drága jó édes apám ott
ült az ágyam mellett. Sejtelme sem volt arról, hogy mi vette el
eszméletemet.
– Édes kicsi, gyönge lánykám te, – gügyögött nekem, mint egy kis
babának. – Lám, lám, mind a testvéred erős, mint a vas; arcuk piros,
mint a rózsa, csak te vagy vézna, sápadt, te penészvirág, te. Ugy-e az
én kedvemért maradtál ilyen kicsike, ilyen véznácska, hogy legyen, akit
becézzek?
Szemem megtelt könnyel, a torkom elszorult. Válaszul elkaptam a kezét,
ráborultam s csókoltam hosszan, sokáig.
Nemcsak édes apámnak, de az egész háznak én voltam a becéje. István
bátyám, ez a hatalmas, erős ifju pehelyként kapott föl a vállára s
nyargalt velem az udvaron, a kertben. Róza nénémen, ki hat évvel
idősebb, mint én, valósággal zsarnokoskodtam. Híres volt a
pajkosságáról, szelességéről, csípős nyelvéről, a legzajosabb kedvéből
hirtelen csapott át a kiállhatatlan rosszkedvűségbe, de engem még
ilyenkor is kényeztetett. Mint afféle sokat betegeskedő gyermeknek,
csunya szokásaim voltak. A kávét nem ittam meg, ha a cukrot jó magasról
nem dobták bele.
– Nem csubbant! – mondtam kényeskedve s addig nem nyúltam a kávéhoz, míg
egy szelet cukrot bele nem csubbantottak. Ha senki más nem, Róza
engedett a szeszélyemnek. Ágnes, a másik néném, a család dalos madara,
esténkint ágyam mellé ült s mélabús dalokkal altatott el. Az édes anyám
szelíd, kevés beszédü, szinte hidegnek tetsző asszony, (pedig mily meleg
szív, édes Istenem!) néha-néha neheztelő fejcsóválással fogadta
kényeztetésemet, holott voltaképen ő is kényeztetett.
Koraérett gyermek voltam, mint általában a betegeskedő gyermekek, nem
titkolták, hogy én vagyok a legeszesebb a családban s gyakran mondták:
ezt a gyermeket megeszi az ész. Lehet, hogy ez is kényeztetés volt. Vagy
vigasztalás: mit Isten megtagadott tőlem testben, egészségben,
formaságban, – elmém elevenségében pótolta ki? Egy bizonyos: sok mindent
leolvastam szüleim, testvéreim arcáról, mit ők nem tettek fel rólam,
bármily okosnak tartottak is. Leolvastam a hallgatólagos megállapodást:
kényeztessük szegénykét. Nemcsak azért, mert a legkisebb, de mert
beteges, vézna, kinek ha napjai nem is, az évei meg vannak számlálva. Ha
egy-egy talpraesett mondásomon nagyot nevettek, láttam, hogy szeretnének
elfordulni s kisírni magukat: mért, hogy ez a gyermek nem erős,
egészséges!? Mért kell elvesztenünk őt, ki egy-egy szavával felvidámítja
az egész házat?
Egy szép májusi napon – sohasem felejtem el e napot – két fiatalember
jött ki a városból. Nem most jöttek először. Az egyik Adorján Dénes
ügyvédjelölt: a Róza, a másik Damokos Balázs kálvinista pap: az Ágnes
jegyese volt. Édes apám, bár alig birt állani a lábán, fölkelt s az
asztal körül sétálgatott velem.
– Jertek, jertek, – fogadta leendő vejeit, – hadd támaszkodom rátok,
mert erre a leánykára a kezemet sem merem rátenni. Ugy-e, kicsike,
összelapulnál? Mi?
A leendő vők karon fogták édes apámat, aztán kivezették a kertbe. A
gyümölcsfák virága édes illatot árasztott szét. Túlvilági boldogság
fénye ragyogott édes apám arcán. Csak István bátyám nem volt itt: ő a
szomszéd vármegye egyik falujában hirdette Istennek igéjét. Mert pap ő
is. Az volt a nagyapám is. Annak az apja is. Apáról fiúra öröklődött
Istennek szolgálata. S mily boldoggá tette édes apámat a gondolat, hogy
_két leánya_ közül egyet pap vesz el feleségül. Igen, két leánya közül.
Tudom, bizonyosan tudom, hogy engem nem nézett férjhez menendő leánynak…
Nem, nem, ezt a napot sohasem felejtem el. Édes apám arca, az az arc,
melyet e napon, e röpke órában láttam, lelkembe vésődött
kitörülhetetlenül. Ime, – ezt olvastam arcán – most már meghalhatok. Két
leányom sorsát két derék ifju kezébe tettem le. A fiam pap… Aztán
hirtelen reám tekintett. S mintha arra a túlvilági fényre felleg borult
volna! Egész testében megrázkódott. Ha erősen nem fogják, összeesik.
Alig hallhatóan rebegte:
– Fázom. Vezessetek be.
Ó édes, drága jó apám, hát mégsem halsz meg nyugodtan! Ó lelkem, édes jó
apám, hát mégsem feküdtél nyugodt szivvel a te koporsódba!
… Akkor éjjel meghalt az édes apám.
S ott, az édes apám ravatala mellett elbúcsúztam a gyermekkortól.
Éreztem, hogy többé már nem vagyok gyermek. Vége a bohó, a gondtalan
gyermekkornak, vége. Hogy azon a szép, májusi napon fogtam el az utolsó
pillangót…
A temetés után mindössze két hetet laktunk a parókhián. A derék,
becsületes székely atyafiak nagyon szerették az ő „aranyszáju“ papjokat,
könnyes szemmel kisérték utolsó útjára s mikor észrevették úti
készülődésünket, szinte erőszakkal akartak itt tartani. Kérve-kérték
édes anyámat:
– Bár addig maradjon itt nagytiszteletü asszony, míg új papot hozunk.
Itt megmaradhatnak békében.
De édes anyámnak nem volt maradása. Bármerre nézett, minden csekélység a
felejthetetlenre emlékezteté. Ő, ki eddig meleg szívének érzelmeit
szinte hideg álarc alá tudá rejteni, most folyton könnyezett. István
bátyánk, ki ekkor még nem volt házas ember, könyörögve hívott az ő
falujába, az ő parókhiájára.
– Nem! nem! Nem nyomorítunk meg pályád kezdetén!
– Hát legalább Margitot adjátok nekem!
Az én drága jó édes anyám önkéntelen megragadott, mintha el akart volna
rabolni.
– Nem, nem, őt nem adom. Talán Ágnes… Hadd vezesse házadat, míg férjhez
megy.
Ágnes elment Istvánnal, én meg ott maradtam édes anyámmal. Megszakadt
volna a szívem, ha most el kell tőle válnom.
Kicsi volt az eklézsia, melynek édes apám papja volt. De a kicsi
jövedelemből is tudott némi vagyonkát gyüjteni az én jó apám s anyám.
Sok fejős állatot tartottak s nénéim anyámmal együtt már hajnalban
talpon voltak, ők maguk is részt vettek a fejésben, mérték a tejet a
kannákba s kora reggel küldötték a városba, abba, a hol most lakunk. Egy
kicsi birtok maradt a nagyapánkról is. Nem kellett félnünk a nyomortól,
főként, ha tovább – dolgozunk. De ki? Róza és Ágnes – férjhez megy.
Akkor ketten maradunk: anyám s én. Mibe kezdjünk? Ugyan mibe?
– Most még ne beszéljünk a jövendőről. Menjünk be a városba. Fogadjunk
szállást. Velünk lesz az Isten.
Tehát – – Isten veled, szép gyermekkor, Isten veled, édes kicsi falum!
Nem hallom többé harangodnak templomba hívó hangját. Nem látlak többé,
hófehér falu, mosolygó képü házikók! Nem űzöm többé tarka pillangóidat,
virágos mező! Nem szedem többé gyöngyvirágaidat, te szép kerek erdő! Nem
kérdik többé ezek a jó falusi asszonyok: hogy van, édes kisasszonykám,
nem beteg-e? Ó, de halavány az arca! Ó, de gyönge a testecskéje! Nem
ébreszt fel többé az édes hajnali álomból fecske csicsergése. A kedves
falusi idilleknek vége, vége!
… Ah, itt vagyunk a városban. Itt jártam végig a leányiskolát, minden
utcáját, házát ismerem s mégis oly idegen. Ez a lakás… A földszintes ház
ablakai szűk utcára s keskeny udvarra néznek. A felső szomszédunk egy
mindig részeg fazekas mester, az alsó szomszédunk csizmadiamester, ki
egész nap lábszíjazza az inasait. Áthallik keserves sírásuk. Hol a kert
virágos gyümölcsfáival, illatos orgonabokraival, virágágyaival?
Örüljünk, hogy egymagunk lakhatunk ebben a kis háromszobás házban. Még
nagy is nekünk. Még olcsónak is mondja anyám. Most még az. De ki tudja,
mit hoz a jövő?
Érzem, hogy nem sokáig maradhatok itt. Érzem, hogy vagy meg kell halnom
vagy magamnak kell megszereznem azt a keveset is, mit megeszem. Mert
szörnyü keveset eszem. Oly keveset, hogy láttára az anyám sírva fakad.
És Róza is, ez a talpig szív leány. Aki magára erőszakolja a jókedvet,
bohóságot, csakhogy minket egy pillanatra felvidámítson. Aki, hogy
beköltöztünk a városba, az első reggelen, szeretettel nézett rám,
miközben magasra emelte a cukorszeletet: – belecsubbantsam a kávéba?
– Ne, ne, – tiltakoztam én, – ennek vége! Többé ne becézz…

NEGYEDIK FEJEZET. Gyászra gyász következik.
Adorján Dénesnek és Rózának szentelem e lapokat. Ez a csöndes, kevés
beszédü ifju, valóságos ellentéte Rózának, ennek a „rossz nyelvü“,
szókimondó, mindent meglátó leánynak. Hét ördög lakik Rózában s a hét
ördög mellett egy nagy szív. Az emberek viselkedésében a legapróbb
félszegség sem kerüli el éles szemét, ki is gúnyolja szemtől-szembe, de
annyi kedvességgel, hogy soha még senki sem tudott rá megharagudni.
Gyermekészszel csodáltam, hogy ez a két ellentétes természet meg tudta
egymást szeretni. Ma már nem csodálom. Dénes alig egypár évvel volt
idősebb Rózánál s gyermekkori barátságból fejlődött ki szerelmök.
Kálvinista pap volt Dénes apja is, épp a szomszéd faluban s az Adorján
és Uzoni gyerekek gyakran összejöttek. Évek során együtt játszottunk a
vasárnap délutánokon, hol nálok, hol nálunk, de csak később, mikor Dénes
már nagy diák volt s Róza serdülő leány, vettük észre, hogy kölcsönös
érzelmök több a barátságnál. Házunknál sok fiatalember fordult meg.
Szívesen jöttek a városból az egyszerü papi házba, hol – úgy látszik –
igaz melegséget s mesterkéletlen jókedvet találtak. Na – és pompás
tejfölös csirke-paprikást. Mind élvezték Róza kedves pajkosságát, de
senki sem udvarolt neki komolyan: tudták, hogy Róza szíve már rég el van
jegyezve Adorján Dénesnek. Úgy tetszett nekem, hogy az egész világ
szeretettel nézi e valóban ideális frigy szövődését. Mintha az egész
világ egy érzelemmel vallotta volna: ezek igazán illenek egymáshoz.
Éppen azért, mert az egyik nagyon eleven, a másik nagyon csöndes.
Már valóságos jegyesek voltak, mikor Damokos Balázs a házunknál először
megjelent. Akkor már – mint később kiderült – szerette Ágnest. Egy
fillér-estélyen lobbant a szíve szerelemre, hol Ágnes népdalokat
énekelt. Nem volt iskolázott a hangja, de üde, lágyan csengő, szívhez
szóló. Ez a hang ejtette rabul Damokos Balázs szívét. Ez hozta el őt a
mi házunkhoz. Róza már az első negyedórában tisztában volt a tiszteletes
úrral. Dénessel együtt jöttek. Mintha csak testvérek lettek volna.
Magas, karcsú alak mind a kettő. Az arcukban is volt némi hasonlatosság
s a természetökben is. Épp oly csöndes, kevés beszédü Balázs is, mint
Dénes. Szelid lelkü, igazi pap, de mintha férfiasabb lett volna mégis,
mint Dénes. A szót Róza vitte egész délután, a vacsoránál is. Mintha már
meg is kérte volna az Ágnes kezét s mintha ő lett volna a ház feje,
aprójára kikérdezte a tiszteletes urat.
– Szép-e a kertje?
– Elég szép. Persze egy kissé gyomos.
– Na, Ágnes, ott majd gyomlálhatsz…
– Róza! – szólt rá feddően, haraggal, az édes anyám.
Szegény apám nevetett. Ágnes arca lángba borult s kiszaladt. Közben a
paprikás-csirkéből a jobb falatokat – tiszta szórakozottságból – mind
Róza szedte ki. A tiszteletes úrnak bizony csak a csirkék szárnya meg a
háta maradt. Anyám majd elsülyedt szégyelletében, de nem szólhatott.
Hanem mikor a vendégek elmentek, alaposan megmosták Róza fejét. Hogy
mennyire használt a nagy mosás, kitünt a következő vasárnap. Most már
Róza le sem ült az asztalhoz. Ő volt a „fennjáró“. Ő hordta körül a
tálat. És mondá Damokos Balázsnak, elébe tartván a tálat:
– Kedves tiszteletes úr, a multkor nagyon megszidtak maga miatt. Az
Isten áldja meg, válassza a combját meg a mellét.
S ő maga adta Balázs tányérjára a legjobb falatot.
Jaj, szegény anyám és mink valamennyien! De végre is egy pillanatnyi
kínos hallgatás után – nevetésbe törtünk ki mind. Balázs nevetett a
legjobb ízűen.
Róza a vendégek távozta után ugyan megint részesült a fejmosásban, de
hát őt már megjavítani nem lehetett. Ami a szívén, az a nyelvén. S nagy
szeleburdiságában sohasem gondolta meg, hogy vannak családi dolgok,
miket idegeneknek nem szükséges tudniok. De viszont most is jóra
vezetett a szókimondása. Damokos Balázs nekibátorodott. Úgy látszik,
szívesen látják, ha Rózát alaposan megmosták, amiért elszedte a jobb
falatokat. S csakugyan jól érezte: egy hónap mulva már Ágnes és Balázs
boldog jegyesek valának.
[Illustration]
Még csak most volt elemében Róza. Kedves páthosszal mondotta:
– Ó, édes jó anyám, de boldog lehetsz te! Egyszerre két leányodtól
szabadulsz meg!
És nem szünt meg az évődése.
– Végre a familiánkba beleházasodik egy ügyvéd. Ügyetlen, az igaz, de
mindegy. Elég volt már a papokból. Az egész nemzetségünk csupa
tiszteletes úr. Végre lesz köztünk egy tekintetes úr is. S ezt nekem
köszönhetitek, nekem!
– Hogy a kakas rúgjon meg, te nagy száju, – mondotta apám, ki sohasem
tudott szigoru lenni a lányai iránt s az efajta csacsogásokon úgy a
szívéből kacagott, hogy a könnyei is kicsordultak.
Ime, erre a derűs képre borult a gyászfekete fátyol: apám halála.
S jaj, mi következik még ezután!
Még fél esztendeje sincs, hogy drága jó apámat eltemettük, tetszett az
Úrnak, hogy újra gyászba borítson: Adorján Dénes ott fekszik egy
hóborította sírhalom alatt!
Te jó Isten, kinek szolgálatában öregedett meg annyi ősöm, mivel
érdemeltük meg e szörnyü csapást!? Nem lázadott föl szívünk, mikor
magadhoz szólítottad a Te szolgádat, a mi jó édes apánkat. Bár a
természet rendje szerint még sokáig élhetett volna, öreg ember volt,
kínos betegség gyötörte s meghalván, maradt legalább egy csöpp enyhülése
szívünknek: nem szenved többet! De Dénes ifju volt, erős, szíve tele
volt egy szép élet reménységével, ott állott a földi menyország
küszöbén, miért nem engedéd, hogy átlépje azt!?
Nem, nem! Csendesülj, szívem, ne háborogj! Imádkozzunk a meghalt ifju
lelki üdvösségeért s az én drága Rózám életéért. Dénes a föld alatt,
Róza élet és halál közt! Itt ülünk ágya mellett, virrasztva fölötte a
hosszu téli éjszakákon: anyám, Ágnes és én.
Ágnes már asszony. Nagy csendben volt az esküvője. De itt van velünk:
Róza ágya mellett tölti házasságának első heteit.
Nem akarom hinni, hogy Dénes meghalt. Nem akarom hinni, hogy Rózát
elveszítsük. Miért, hogy Róza haljon meg s miért nem én!? Én, kinek a
szellőfúvás is megárt, a folyton betegeskedő teremtés!?
Nem tudom rendezni gondolataim zűr-zavarát. Hogy is történhetett Adorján
Dénes halála? Bálban volt. Reggelig táncolt. Másnap már erősen köhögött.
Aztán vért hányt. De ennek már egy éve. Jött a nyár s elmúlt a köhögés.
Aztán jött az ősz, a hideg, nyirkos ősz s Dénest újra előfogták a
köhögési rohamok. És sorvadni kezdett megdöbbentő, szivetszaggató
gyorsasággal. És egyszerre csak ágyba szögezte a halálos betegség. És
éjjel, késő éjjel, bezörgettek ablakunkon.
– Mi történt?
– Oh, Istenem, Dénes… igen, Dénes… meghalt…
Róza eszméletét veszítve hanyatlott vissza ágyába. Alig volt
eszméletnél, míg Dénes a ravatalon feküdt. A harangok zúgására ébredt
föl egyszer, hogy újra elaléljon. S mi csak egy göröngyöt sem dobhattunk
Dénes koporsajára. Balázs mondott imát a sírja felett…
Imádkozom én is.
– Uram, könyörülj meg rajtunk! Tartsd meg nekünk Rózát!
Róza hallja könyörgésemet s fájdalmasan mosolyog. Alig hallhatóan
rebegi:
– Ne az életemért, a halálomért imádkozz… ha szeretsz!

ÖTÖDIK FEJEZET. Uj életre készül Róza is, Margit is.
Isten meghallgatta szüntelen való könyörgésünket: Róza meggyógyult. A
halálmadár, mely egész télen ott huhogott kicsi fészkünk fölött, a
tavasz nyiltával – elröpült. S hogy megjöttek a verőfényes, langymeleg
tavaszi napok, egy-két órát kiülhettünk a szűk udvarra, melegedni a nap
bizsergető sugaraiban. Aztán mint a repülést próbálgató madárfiókák,
tovább-tovább röppentünk, azaz hogy mendegéltünk. Egy bájos, illatos
májusi napon már ki is jutottunk a rétre, a Küküllő mellé. Ott
sétálgattunk föl s alá a folyó partján, meg-megálltunk s a csendes
folyóvíz tükrébe mélázva merült tekintetünk. Vajjon mit gondoltunk e
pillanatban? Azt hiszem, egyet, de hogy mit, azt egyikünk sem merte
volna elmondani a másiknak. A halál gondolata járt Róza lelkében. Az
enyémben is. De önkéntelenül megragadtuk egymás kezét, mint akik bűnös
gondolaton érik magukat. Hallani véltem a mennyei szózatot: Örüljetek az
életnek, mely sok bánat közt sok örömet is tartogat azok számára, kiket
a nehéz csapások sem rendítenek meg Istenben való hitökben. Az isteni
gondviselés rendelései beláthatatlanok s a gyarló ember néha akkor lázad
fel ellene, mikor valóképpen a legnagyobb jóban részelteté.
Hosszu hallgatás után Róza megszólalt:
– Tudod-e, kicsike, mi terv fő a fejemben?
– Tudom.
Róza meglepődve nézett reám.
– Tudod?
– Igen, tudom. Meghalt a jegyesed s azt hiszed, többé nem akad ifju, aki
elfeledtesse az ő emlékét.
– Tovább, tovább.
– Nem mégy férjhez soha. De ha nem mégy, valamely foglalkozás után kell
látnod. Ez fő a te fejedben.
Róza elmosolyodott. Az első mosoly, mit láttam ősz óta.
– Kicsike, neked ördögöd van. Beláttál a lelkembe. Úgy van, valami
foglalkozás után kell látnom. Lám, de jó volt, hogy megtanultam a
szabást s varrást. Emlékszel, hogy Ágnes is, meg én is, kezdetben
mennyit zúgolódtunk magunk közt, mikor édes anyánk Johanka nénihez adott
tanulásba! Irígyeltük a volt iskolatársainkat, kik, amíg mi a gép fölött
görnyedeztünk, a sétatéren csevegtek, nevetgéltek… Egyik-másik le is
nézett talán… Mit kezdenénk most e tudományom nélkül?
– Igen, nekünk dolgoznunk kell, – mondtam én.
– Nekünk? Hát te mit akarsz dolgozni, kicsike? Nem neked való a
szabóskodás.
– Tudom, én tanulni akarok. Elhatároztam, hogy tanítónő leszek.
– Ugyan, kicsike! Hát azt hiszed, hogy anyánk elereszt téged maga
mellől?
– El kell hogy ereszszen. Jól tudom én, hogy mi szegények vagyunk. Annak
a kis birtoknak a jövedelméből meg nem élhetünk. Apránként elfogy s
akkor aztán a testvéreim tartsanak el? Soha!
– Eh! Te gyönge vagy a tanulásra. Te itt maradsz velünk. Eltartalak
téged a két kezemmel. Téged is, anyámat is.
Mondtam én:
– Hiába ne vesztegessük a szót, Róza. Anyámnak elég az ő kis jövedelme.
Még nekünk is tud juttatni valamit. Amit te dolgozol, magadnak dolgozod.
De én is meg akarom keresni a magam kenyerét. Ha aztán megszerzed te is,
megszerzem én is: legyen minden darab kenyerünk közös, nem bánom. Ugy-e,
te sem? Meglásd, mily édes lesz majd minden falat. Mi szereztük! És nem
kérdezzük: melyik mennyit szerzett. Dolgozunk és – szeretjük egymást. Mi
kell még?
Ó, Uram, áldassék a te neved, most már látom, most már hiszem, hogy Róza
meggyógyult. Megcsillant újra az ő kedvesen csúfolódó természete. Most
először annyi idő multán! Igen, Róza ezt mondta az én bölcselkedésemre,
kenetes hangon, mint ahogy Johanka néni szokott beszélni, ki maga is
özvegy papné volt:
– Kicsike! Eddig is tudtam, hogy bölcs vagy, de ennyire mégsem. Ily
bölcs leányzó vaj’ léphet-e más, mint a nevelés és oktatás tövises
útjára? Igen, te nagy dolgokra vagy elhivatva…
Itt megakadt Róza.
– Beszélj, beszélj! – biztattam kimondhatatlan örömmel, hogy feltámadni
láttam újra a régi Rózát.
– Hát beszélek, kicsike, – s becéztetve veregette az arcomat, mint
valami kis babának. – Ugy-e, valami ősz öreg ember jelent meg álmodban s
az szózatolt: leányom, ne törődj testednek gyöngeségével, a fő, hogy
erős a lelked s nagy te benned a tudomány. Eredj, tanulj és tanítsd
hazádnak jövendő nemzedékét. S ha netalán veszedelembe jutnál, itt ez a
síp, neked adom s fújj bele. Én ott leszek melletted!
Össze-vissza öleltem, csókoltam Rózát. Talán sohasem volt oly kedves,
aranyos, mint e pillanatban. A gúnyolódásból kiszivárgott jó szivének
melegsége! Éreztem, hogy bár ellene beszél most az én tervemnek,
valójában helyesli azt. Most aztán elárultam neki, amit eddig titkoltam
anyám előtt is, előtte is: hogy én már beszéltem is az én tervemről
Mózsi bácsival.
Ki ez a Mózsi bácsi? Vajjon ki sejt e név alatt – tanfelügyelőt? Mózsi
bácsi régi jó barátja volt apámnak s az egész családnak. Némi rokonság
is volt köztünk. Afféle régi szabásu úriember, meleg kedélyü, barátainak
bánatában, örömében résztvevő, érettök minden áldozatra kész; inkább
kálvinista papot mutat a megjelenése, mint tanfelügyelőt s jóformán az
egész városnak Mózsi bácsija ő.
Mózsi bácsi nagyon helyeselte a tervemet, sőt magára vállalta azt is,
hogy édes anyámat is megnyeri annak. Többet is igért: ő maga visz el a
tanítónőképzőbe s „kijárja“, hogy ingyenesnek vegyenek föl. A saját
leányát is viszi, de… Majd megírom később, mit jelentenek e
gondolatjelek. Hanem arra nem gondoltam, hogy sétánkból haza térve,
nálunk találjam Mózsi bácsit. Szinte észrevétlen léptünk be, épp abban a
pillanatban, mikor Mózsi bácsi élénken, mondhatnám, lelkesülten
fejtegette, hogy ma már más világ van, mint az ő ifjuságukban;
szükséges, hogy a leány is szerezzen valami kenyéradó diplomát. Ha nem
lesz rá szükség, annál jobb; de ha szüksége lesz, megbecsülhetetlen
kincs az a diploma.
[Illustration]
– Igaz, igaz, – hagyta helyben édes anyám.
– Na, hugom, viszlek! – e szavakkal fogadott Mózsi bácsi s csak úgy
ragyogott az arca az örömtől, hogy meggyőzhette édes anyámat.
Anyám nem fojthatta el könyeit s gyöngéd szemrehányással mondta nekem,
miközben a szokottnál melegebben ölelt meg:
– Te rossz leányka, te. Hát összeesküdsz az édes anyád ellen?
– Édes jó anyám! Bocsáss meg! Azt akarom, hogy ne legyek terhedre
sokáig…
– Úgy, úgy, igaza van a leánykának. Bárcsak minden leány így
gondolkoznék, – áradozott Mózsi bácsi. – Még e héten elküldjük a
folyamodványt. A felvételi vizsgára magam viszem el. Ellát is elviszem,
az én leányomat. Téged is elvinnélek, – fordult Rózához – de…
Mondta Róza szomoru mosolygással:
– Én már egy kicsit kivénültem a tanulásból, Mózsi bácsi. Aztán csak nem
hagyjuk egészen magára az anyánkat. Mi már együtt maradunk, amíg élünk,
úgy-e, édes anyám?
Erre már nem volt szava sem anyánknak, sem Mózsi bácsinak. Összenéztek s
láttam, hogy Mózsi bácsi szemében is könny csillant meg.
Később valamit dünnyögött Mózsi bácsi: no, no… igen, igen… Hiszen majd
meglátjuk…
Vette a kalapját és búcsúzott.
S hogy eltávozott Mózsi bácsi, sokáig szótlanul ültünk a kis szobában.
Aztán egyszerre mind a hárman kezünkbe temettük arcunkat s csöndes
zokogásban tört ki mind az a sok bánat, keserűség, mit egymás elől eddig
félve rejtegettünk.
Ekkor éreztem először, hogy a legnagyobb jótétemény, melyben Isten
részelteté a bánatba merült szíveket: a könny. A sírás. Úgy
megkönnyebbült a szívünk, hogy csöndben, senkitől nem látva, nem hallva,
kisírhattuk magunkat.
Korán pihenni tértünk. Anyám, mielőtt maga pihenni tért, ágyamhoz jött s
végtelen szeretettel simogatta meg arcomat.
– Tehát tanítónő leszel… Itt hagyod Lila mamát… jó, jó. Aludj. Álmodj
szépet… Jó éjszakát.

HATODIK FEJEZET. Az első lépés.
Nagy emeletes ház a lakásom. Közvetlen alatta szalad el a nagyon szűk
mederbe szorított Szamos. Egyedül állok a becsukott ablak mögött;
szívemet sajogtatja még a válás fájdalma, arcomat égeti még édes anyám,
testvéreim csókja, könnye. E pillanatban azt sem tudom, merre szalad ez
a folyó. Keletre, az én hazám felé, vagy más irányba? Mintha mindent
elfeledtem volna, amit eddig tanultam. Önkéntelen suttogtam: merre
szaladsz, Szamos vize? Állj meg, állj meg egy pillanatra, hadd üzenek
édes anyámnak, aki most könnyeit hullatja érettem; Rózának, ki
varrógépje fölé hajolva űzi bús emlékeit, de hiába űzi: lelke ott
imbolyog a temetőkertben; Ágnesnek, ki ezen a verőfényes őszi napon a
papi kertben talán épp szedi a piros páris almát s bizonynyal felsóhajt:
Istenem, ha most egy kosár almát Kolozsvárra röpithetnék! És Istvánnak,
kitől el sem búcsúzhatám.
Itt ebben a rengeteg nagy házban engem még egyetlen leány sem szeret.
Egyedül Janka néni, ez az áldott jó lélek, mutat irántam gyöngéd
szeretetet. Valóképen az ő meleg szívének köszönhetem, hogy itt vagyok.
Mert könnyü kimondani gyermekészszel, gyermeki felbuzdulással: tanítónő
leszek! – de lám mindjárt az első lépésnél összeomlik az én tündérváram,
ha Janka néni jóságos szíve meg nem esik rajtam.
Forró meleg juliusi nap volt, midőn Mózsi bácsi Kolozsvárra vitt. Egész
úton bátorított: ne féljek a felvételi vizsgától. Ő nem félt engem…