Uzoni Margit: Regény fiatal leányok számára - 2

– Csak egy kicsit nagyobb, egy kicsit erősebb volnál, – szaladt ki ajkán
a rejtegetett aggodalom. – Ez az ugrifüles, – fordult Ellához, a
leányához, – na, ennek, tudom, nem mondja a doktor: untauglich! Csak
aztán a tanárok ne mondják!
Mondtam én:
– Én nem féltem Ellát. Magamat sem. A doktortól…
Mózsi bácsi közbe vágott:
– Attól se félj, hugom. Végre is, gyönge vagy, de nem beteg. Igaz-e?
– Gyönge sem vagyok, Mózsi bácsi. Oly erősnek érzem magamat!
– Nos, hogy még erősebb légy holnap, feküdj le. Te is Ella. Aludjatok.
Ő maga egy sarokban meghúzódott s minket lefektetett. Ella csakhamar el
is aludt. Az én szememre nem jött álom. Szánalmas színben léptem át
reggel az intézet küszöbét. Az udvarokon, a folyosókon csak úgy
hullámzott a sok serdülő leányka. Ott álldogáltak a szülők, bácsik, a
nénik, valamennyi szorongó arccal. Negyven leányra van hely s több
jelentkezett száznál. Ez mind tanítónő akar lenni. Kevés a jókedvéből, a
legtöbb kényszerűségből. Ellenségekként méregetik egymást a szülők, bár
sohasem látták egymást. Irígykedve néznek azokra a leánykákra, kik
előbbkelő pártfogók kiséretében jöttek ide. A szegény még szegényebbnek
vallja magát s akinek nyolc gyermeke van, szeretné, ha tizenkettőről
mutathatna fel bizonyítványt. Mind abban bizakodik, hogy az ő
nyomorúságán megesik az igazgatónő szíve, aztán a miniszteré s az ő
leánya mégis csak bekerül az intézetbe, ha a többié nem is.
Amint elhaladtunk a földszinti folyosón, az ott álldogáló csoportok
előtt, hallottam a megjegyzéseket.
– Tudják, ki ez az úr? Tanfelügyelő.
– Hát azt a leánykát minek hozza ide? Vinné a kórházba s ne ide.
Belekapaszkodtam Mózsi bácsi karjába. Szédült a fejem. Nem mertem
körülnézni, csak sejtettem inkább, hogy csupa piros pozsgás képü leányok
álldogálnak itt, kiknek arcát még pirosabbra festette az izgalom. Máig
sem tudom, hogy kerültem Janka néni elé. Ösztönszerüen csókoltam kezet s
aztán, érezve, hogy egy puha kéz megsimogatja arcomat, lassan fölemeltem
tekintetemet. Végtelen jóság mosolygott reám egy kedves szempárból;
éreztem, hogy gyönge pirosság gyúl ki sápadt arcomon, jótékony melegség
áradt szét minden tagomban.
– És magácska tanítónő akar lenni? – csendült meg lágy, meleg hangja.
– Az akarok lenni.
– Igen, az akar lenni, – vette át a szót Mózsi bácsi. – Nem bánom, ha az
én leányomat nem is veszik föl, csak ezt a kis leányt vegyék föl,
nagyságos asszonyom.
Janka néni meglepődötten nézett Mózsi bácsira, arca vidám mosolyra
derült a szokatlan szavak hallatára.
– Mondhatom, az első apa, kitől ilyesmit hallok. Legyen nyugodt,
tanfelügyelő úr, ha jól kiállják a felvételi vizsgát, rajta leszek, hogy
mind a kettő bejusson az intézetbe. Nos, félnek a vizsgától? – fordult
hozzánk.
– Egy kicsit, – rebegtük mind a ketten.
E pillanatban nyilt az ajtó s magas, barna, szemüveges úr lépett be.
– Isten hozta, doktor úr, – üdvözölte Janka néni a belépő urat s az én
arcomról egyszerre eltünt az a gyenge pirosság, mintha egy hideg kéz
letörülte volna.
– Nemde, kezdhetjük a vizsgálatot, nagyságos asszonyom? – kérdezte a
doktor.
– Ime, itt az első „prepa-jelölt“, – mutatott rám mosolyogva Janka néni,
de ugyanabban a pillanatban láthatóan megijedt. Hozzám lépett, gyöngéden
megfogta a kezemet. Reszkettem, mint a nyárfalevél. – Na, na, ne féljen,
kicsikém, nem eszi meg a doktor bácsi. Jó ember ő. Ugy-e, doktor úr, ön
jó ember? – fordult a doktor felé s olyan pillantással nézett a
doktorra, melyben benne volt e kérés: ne szomorítsa meg ezt a szegény
gyereket!
Félve emeltem szememet a doktorra, de látva, hogy arca nem oly rideg,
minőnek első tekintetre véltem, összeszedtem magamat s bátran néztem a
szemébe. S mintha újra kigyult volna arcomon az a gyönge pirosság. A
doktor megsimogatta arcomat, s jókedvűen mondta: na, mosolyogjon.
Nem tudtam elképzelni, hogy mért kivánja ezt, s önkéntelen elnevettem
magamat.
– No lám, csak ezt akartam. A fogai épek, egészségesek. Mondhatnám:
szépek. Most már csak az a kérdés, hogy van-e jó étvágya?
Az orrom hegyére tette a mutató ujját s komolyságot erőltetve mondta:
őszinte feleletet várok.
– Mostanában gyönge volt az étvágyam…
Mózsi bácsi közbe vágott:
– Nem csoda, kérem, igazán nem csoda. Sok bánat érte szegényt
mostanában.
E szavakra arcomat ellepte a könny, s csöndes zokogással borultam Mózsi
bácsi széles mellére.
– Na, csendesüljön, kedvesem, – csitított Janka néni. A jó doktor is úgy
szívéből vígasztalt. – Majd megjő itt az étvágya. A sok leány közt
elfeledi a bánatot. Nemde, nagyságos asszony?
[Illustration]
– Hát fölvesznek? Csakugyan beválok? – kérdeztem mohón s nagy
buzgalommal törültem a könnyeimet.
– Ha a másik vizsgálat is sikerül, – mondotta Janka néni, – én melegen
ajánlom a kegyelmes úrnak.
– Arról a másik vizsgálatról kezeskedem, – áradozott lelkesülten Mózsi
bácsi s úgy feldicsért, hogy a szégyentől forró melegség perzselte
arcomat.
– No lám, – nevetett a doktor, – nem is halovány ez a kis leány!
Tauglich!
Ellával hamar végeztek. Csupa élet, erő, üdeség volt ő. Istenem, mily
boldogan léptünk ki a folyosóra, pedig még hátra volt az írásbeli, a
szóbeli vizsgálat és hátra volt a miniszter. De mégis bátrabban néztem
körül a folyosón s most csakugyan láttam, hogy valóságosan ellenséges
szemekkel néznek reánk. Hallottam az irigy megjegyzéseket: ezeket már
fel is vették. – Hja, kinek Krisztus a barátja, könnyen üdvözül. – No,
lám, ez a penészvirág. Csak nem akar tanítónő lenni!?
Ezt már egy leány mondotta. Visszanéztem reá. Magas, szélesvállu,
csaknem teljesen kifejlett leány volt. Arca csak úgy duzzadott az
egészségtől, de a szeme nem sokat igért. Odasúgtam Ellának: te, jegyezd
meg ezt a leányt. Fogadjunk, hogy szörnyü buta.
– Miről gondolod? – kérdezte Ella.
– A szeméről. Nézd csak – buta és irigy.
Kimentünk az udvarra. Mózsi bácsi sok ismerőssel találkozott. Volt
köztük végzett földesúr, kishivatalnok, pap, tanító (különösen tanító
sok), aztán özvegy asszonyok, többnyire ezek is tanítók özvegyei, s ezek
mind közrefogták Mózsi bácsit s mint valami Istent kérték, hogy
támogassa őket.
Megható megalázkodással mondta egy özvegy tanítóné:
– Vegyen engem is kegyes pártfogásába, nagyságos uram. A nagyságod
leányát, tudom, felveszik, de talán felvehetnék az enyémet is. Hat
gyermeket nevelek kétszáz forint nyugdijacskámból. Ez a leányka a
legnagyobb gyermekem. Benne van minden reménységünk. Ha ő majd tanítónő
lesz, nem rongyoskodunk, nem éhezünk. De ha ingyen vennék fel, nagyságos
uram, teljes ingyen… Máskülönben akár ne is vegyék fel.
A szívem elszorult. Hisz ez jobban rászorult a pártfogásra, mint én. Mi
csak megélnénk valahogy otthon, tisztes szegénységben. S hány lehet itt
még, a ki nálamnál sokkal szegényebb. Úgy szerettem volna szólni Mózsi
bácsinak: óh, édes Mózsi bácsi, ne törődjék velem, pártolja a nálamnál
szegényebbeket. De nem juthattam szóhoz. Mózsi bácsi elővette a kis
könyvét, egymásután jegyezte föl a neveket, mindenkinek juttatott
egy-egy jó szót s a refrén ez volt: mindent megteszek, ami tőlem telik.
S ez nem volt üres igéret. Mózsi bácsi szinte kereste, kutatta a
legszegényebbeket, a kik leginkább rá vannak utalva, hogy maguk
szerezzék meg a mindennapi kenyeret. Azt a sovány kenyeret!
Áldott legyen Istennek szent neve: Ő megsegélt engem. A felvételi
vizsgálatom jobban sikerült, mint ahogy magam is reméltem. Sőt annál is
jobban, mint ahogy Mózsi bácsi remélte. A szegény szülőket, kiket igazán
nem hibáztatok, hogy ellenséges szemmel mustráltak, sikerült
lefegyvereznem. De ennek a lefegyverezésnek nagy ára volt: a szívembe
nyilallott a suttogva, halkan felém röppent részvét, szánakozás.
– Mi kár, hogy ilyen vézna! Szegény, de hiába fog tanulni! Megeszi a
tudomány, mielőtt tanítónő lesz…
Hallottam a megjegyzéseket minden feleletem után s leolvashattam az
arcokról, hogy ezek mind eljegyeztek engem a halálnak. Óh, édes jó apám!
Tehát mégis férjhez megyek én is, ha máshoz nem: a Halálhoz! Ime, már el
vagyok jegyezve!
Ami a vizsgálatok eredményének kihirdetése után történt: rettenetes egy
jelenet volt az. Sohasem felejtem el, éljek bár száz esztendeig.
Megmérhetetlen öröm és szivethasogató kétségbeesés megdöbbentő keveréke
morajlott, zúgott a folyosón, az udvaron. Akiket elsősorban terjesztenek
föl a miniszternek a vizsgálat sikere és szegénységük, családi
körülményeik egybevetése alapján, sírnak örömükben, egymás nyakába
borulnak szülők, gyermekek; akiknek gyermeke nincs a szerencsés
kiválasztottak között, dühöngenek, fenyegetőznek, részrehajlást,
igazságtalanságot emlegetnek.
– Csupa nehéz kérdést adtak az én leányomnak.
– Az enyém kitünően felelt s mégis csak jó osztályzatot kapott. Megyek a
miniszterhez. Nem hagyom az igazamat!
Szegény Janka néni s mind a tanárok, tanárnők nem győzik vigasztalni,
csöndesíteni a háborgó szülőket. Hisz ők, ha hely volna, fölvennék
valamennyit. De mikor százhusz jelentkezik negyven helyre, – világos,
hogy nyolcvanat meg kell szomorítaniok, bármennyire fájjon nekik.
– S mire jó ez a fölvételi vizsga? – méltatlankodtak a szerencsétlenek.
– Napok óta itt vagyunk. A vasut, a szálló, az étkezés: tenger pénz
szegény embernek s a vége: eredj haza, a leányodat nem veszik föl!
A leánykák, kiket visszautasítottak, már nem is vették a dolgot oly
komolyan. Láttam a legtöbbnek arcán, hogy szeretne tapsolni, ugrálni
örömében. Mert hát mindenütt jó, de legjobb otthon, ha még oly szegény
is az az otthon. Az a nagy leány, kit még a vizsgálat előtt megjegyeztem
volt magamnak, s a kiben csakugyan nem is csalódtam, mert oly szánalmas
tudatlanságot árult el szegény, hogy már meg is sajnáltam – amennyire el
tudta rejteni a kevés tudását is, épp oly kevéssé tudta elrejteni
örömét.
– Oh, de jó, hála Istennek! – tört ki belőle az őszinte öröm.
Később megtudtam, hogy már hallgatag el volt jegyezve a helybeli
jegyzővel, de az előrelátó szülők jobb szerették volna, ha diplomával
megy férjhez. S hátha éppen abban a faluban nyilnék tanítónői állás s
megduplázódnék a jövedelem! A szép terv dugába dőlt, Emilia (ez volt a
leány neve) diploma nélkül fog férjhez menni. De férjhez megy!
Magamra erőszakolom, hogy a nyolcvan visszautasított leány közül Emilia
az, akinek helyét elfoglaltam s ez a gondolat megnyugtat. Hogy Emilia
még kevésbbé tudná, mint én e pillanatban, hogy merre foly a Szamos;
hogy Emilia nem az édes anyjának, nem a testvéreinek küldene üzenetet a
rohanó haboktól, hanem a gernyefalvi jegyző urnak; és hogy ez a szép
erős leány itt csontvázzá aszalódnék a titkos kesergésben, míg én jobban
már le nem soványodom. Ez ellen tesz is az áldott Janka néni. Külön
kosztra fogott s a segédtanítónő, ki az ebédlő asztalunkon elnököl,
folyton diktálja belém az ételt. Mindegyre tetten ér, hogy a villa meg a
kés mozdulatlanul hever a pecsenye mellett, tekintetem – azt hiszem –
bután mered a semmiségbe, de egyszeribe felriaszt egy erélyes hang:
[Illustration]
– Uzoni! Mi dolog ez! Egy falat húsnak sem szabad maradni a tányéron.
Értette?
A leányok összesúgnak, vihognak. Ella is, mintha röstelkedve nézne rám.
Szegény Ella! Neki még nem bocsátották meg, hogy az édes apja
besegítette ezt a penész-virágot, aki iránt szemmelláthatóan mind ahány
bizodalmatlan. Szinte látom, hogy már hallgatólag megegyeztek abban:
alamuszi leányka lehet ez az Uzoni Margit. Féljetek tőle. Meglátjátok,
ez majd minden csinyünket besúgja.
Apám! Apám! Úgy-e, ott vagy a fényes menyországban!? Úgy-e látsz engem?
Látod, úgy-e, könnyes arcomat? Hát azt sejted-e, mit tesznek föl a te
becézett penész-virágodról? Óh, ne lássad, ne is sejtsed. Ha látnád, ha
csak sejtenéd, fölvinnél magadhoz, úgy-e bár?
Ne, ne! Élni akarok. Szeretetre vágyódik a szívem. Akarom, hogy mindenki
megszeressen.
Meg fognak szeretni. Meg.

HETEDIK FEJEZET. Margit ideált talál.
Két hónapja már, hogy itt vagyok, de még nem érzek semmi melegséget a
társaim részéről. Ha végig megyek a folyosón, vagy belépek valamelyik
szobába, hol három-négy leány van együtt, hirtelen másra terelik a
beszédet s dühös pillantásokat vetnek rám, mert megzavartam. Hogy miről
folyt a beszélgetés, arra igazán nem vagyok kiváncsi, de ezt ki hiszi el
rólam? Úgy teszek, mintha nem is láttam volna meg őket, a legtávolibb
sarokban meghúzódom, fölnyitom a könyvet, mit rendesen hozok magammal és
olvasok. De hiába merülök olvasásba, ezzel még gyanusabbá teszem
magamat. Vége a bátor, élénk beszélgetésnek s oly halkan suttognak, hogy
egy szó sem jut el a fülemhez.
Megelégeltem ezt a különös viselkedést s ma, a dolgozószobában, hol négy
osztálytársam bújt össze és halkan suttogott, míg én az ablakmélyedésben
olvastam, hirtelen becsaptam a könyvet s egyenesen a suttogókhoz léptem.
Meglepődve, zavartan néztek rám.
– Mondják, kisasszonyok, mért félnek tőlem?
Úgy látszik, rosszul fogalmaztam meg a kérdést, mert Sárosi Magda
büszkén végig mért és sértő hetykeséggel felelt:
– Nem félünk mi magától. Ugyan miért félnénk?
– Igaza van, miért félnének tőlem? Egyszerüen nem szeretnek, a
szeretetet pedig erőltetni nem lehet.
– Úgy van, a szeretetet erőltetni nem lehet, – kapott a szón Sárosi
Magda s nyilván arra célozva, amiről az előbb suttogtak, a négy leány
összenézett s hangosan nevettek.
Lángba borult az arcom, de nyugalmat erőltettem magamra s mondám:
– Én a magam részéről nem is erőltetem. Csak egyre kérem: bocsássák meg
nekem, hogy gyönge, beteges és csúnya vagyok s mielőtt itéletet
mondanának fölöttem, ne sajnálják megismerni Uzoni Margitot.
Szavaimnak látható hatása volt a négy leány arcán. Röstelkedve néztek
össze, valamit hebegtek is, míg végre Pál Vilma, egy sugár, szép szőke
haju, kék szemü leányka vette át a szót. Kezet nyújtott nekem s mondá,
amint következik:
– Hát úgy lesz, amint kivánod. Ennek a négyes társaságnak én vagyok az
„elnöke“, s elnöki hatalmamnál fogva beveszlek ötödiknek. S most már azt
is megmondom: miért voltunk hozzád hidegek. Kimondtuk rád első látásra,
hogy irigy természetü vagy bizonyosan s te leszel az intézet spiónja.
– Én irigy!? És spion!
Tudom, hogy így gondolkoznak rólam, de ma hallottam először magát a
rettentő szót. Szememből előtörtek a könnyek s zokogva fordultam a
falnak.
Kell is több ilyen süldő leányoknak, mint hogy valakit sírni lássanak!
Mind a négyen elpityeredtek, aztán öleltek, csókoltak, mindenféle becéző
nevekkel halmoztak el. No lám, mily édesen csalódtam ezekben a
leányokban! Még egy pillanattal előbb hittem, hogy csupa rideg, kőkemény
szívüek, holott olyan puha a szívük, mint a lágy kenyér.
– Hát csakugyan nem irtóztok tőlem?
– Nem, nem!
– Lássátok, én nem kívánom, hogy ma még titkaitokba avassatok, ha vannak
titkaitok; – várjatok, míg megismertek. Annyit előre mondhatok: nem
vagyok olyan rossz, mint amilyen csúnya.
Pál Vilma megragadta a karomat, egypárszor megforgatott, aztán kómikusan
ráncba szedte homlokát, utánozva az intézeti orvost s elvégezvén az
orvosi megfigyelést, roppant komolyan mondá ki a szentenciát:
– Kedveseim, ez a leányka nem is olyan csúnya, mint amilyennek először
láttuk. Igaz, hogy az arca egy kissé öreges, de ennek a sok betegség az
oka. Ellenben a szeme szép. Tudjátok, ha az én szőke hajamhoz ily fekete
szemem volna – nem adnám egy csésze habos kávéért, pedig tudjátok, hogy
azt végtelenül szeretem!
A leányok jóízüen nevettek Vilma véleményén, egyhangulag elfogadták ezt.
– Az ám, – szólalt meg Marosi Klára, – választottál-e már magadnak
ideált?
– Ideált? – kérdeztem én meglepődve. – Miféle ideált?
– Hát te még nem is ismered ezt az intézeti szokást? Minden elsőéves
„prepa“ ideált választ magának a harmad- és negyedévesek közül.
– S mire jó ez?
[Illustration]
– Hogy mire jó? Mert – ez a szokás. Kiszemelsz magadnak egy leányt, aki
legjobban tetszik neked, hozzá mégy s megmondod neki: kisasszony, én
magát választottam ideálnak. Igyekezni fogok, hogy mindenben kövessem a
példáját: tanulásban, magaviseletben, öltözködésben, még a járásban is.
Ha búja van: ossza meg velem. Ha sír, én is sírok. Ha nevet, én is
nevetek. Ha rosszat mond magára valaki, az nekem is ellenségem, arra én
többet jó szemmel nem nézek. Ha megosztja velem szíve titkát, nyugodt
lehet abban, hogy hétszeres lakat alatt őrzöm. Nem fogad el imádójának?
Teheti. De azt nem akadályozhatja meg, hogy „titkon kísérjem lépteit,
mindegyre híven, nem mint az árny az utazót csak jó időben!“
Önkéntelen elkacagtam magamat. A könyem is kicsordult belé. Azt hiszem,
ez volt az első kacagás, mióta az intézetben vagyok.
– Na ez igazán nagy bolondság, – mondtam én, miután kissé magamhoz
tértem.
– Kicsike! – fenyegetett meg színlelt komolysággal Pál Vilma – vigyázz a
szavaidra, mert kizárunk a társaságból, mielőtt megmelegedhetnél
köztünk. Választasz ideált vagy nem?
– Választok.
– S közlöd-e velünk az ideálod titkait?
– A titkait? Hisz épp most tanítottál rá, hogy az ideál titkait
hétszeres lakat alatt kell őrizni!
– Persze! Csakhogy a mi társaságunk kivétel. Egymás között nem szabad
titkunknak lenni. Nekünk tudnunk kell, hogy ki a te ideálod – ideálja.
Csak mi fogjuk tudni öten. Te is megtudsz mindent a mi ideáljainkról.
Kezet rá!
Kezet adtam, bár őszintén megvallva, különösnek találtam ezt a
szövetkezést. (Mai eszemmel másként itélem meg a dolgot. Süldő leányok
ártatlan időtöltése volt ez, semmi egyéb.)
– És most indulj, – parancsolta Sárosi Magda, ki a szövetkezet feje
volt, – eredj kicsike s vissza se jőjj közénk, míg ideált nem találsz.
Szép őszi délután volt, egyike a hosszu ősz utolsó verőfényes, meleg
napjainak s mert ezen a délutánon előadás sem volt, a leányok nagy része
kint sétált az udvaron, kettesével vagy négyes-ötös csoportokban. Élénk
csevegés, vidám nevetés, halk dalolás vegyült össze a zeneteremből
lehangzó zongorakalimpálással. Nyilván buzgó elsőévesek lehettek, kik
ezen a szép napon is visszahúzódtak a zeneterembe s kínozták a fekete
meg fehér billentyüket. Én magamra öltöttem őszi kabátomat, mielőtt az
udvarra lementem, nemcsak azért, hogy a naplementekor hirtelen leszálló
hűvösség meg ne ártson (hogy a lelkemre kötötte ezt a vigyázatot az én
drága jó anyám!), de azért is, mert annak az oldalzsebében föltünés
nélkül elfért az én kedves verseskönyvem. Családi ereklye volt ez a
könyv. Még a nagyanyám kezdett beleírni leánykorában az ő kedvenc
költőitől: Csokonaitól, Vörösmartytól, Kisfaludy Sándortól és Károlytól;
aztán folytatta az édes anyám Petőfivel, Tompával, Tóth Kálmánnal. Nekem
is maradt még vagy harminc üres oldal s ezt én teleírtam a legújabb
költők ama verseivel, melyeket itt-ott találtam: könyvekben, ujságban.
Elsárgult levelek, fakult, itt-ott elmosódott (talán könnyáztatta)
betük, magános, szomoru életem hű barátai, borongós órák fölvidítói!
Hányszor csókoltam hálásan ezeket az elsárgult leveleket, melyekből
nemcsak a nagy költők lelke szólt hozzám, hanem hallani véltem
nagyanyám, az istenfélő, kegyes lelkü vén papné hangját s az én szomoru
édesanyámét!
Csokonai költeménye nyitotta meg a sort: „A reményhez“ címü, ez a
felséges szép költemény, melyet nagyanyám az ő remegő hangján annyiszor
dalolt s mely e század első felében legkedveltebb éneke volt az
ifjúságnak. Miért hogy most nem dalolják?
Leülök egy padra, hátam mögött jázminbokrok (hová lettek a bódító illatu
fehér virágok?), óvatosan körülnézek s reszketve húzom elő a drága
ereklyét. Suttogva olvasom az oly fiatalon elhunyt költőnek, Lila bús
szerelmesének feljajdulását:
Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan:
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak:
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Miért tesz rám e költemény oly mély hatást? Hisz eddig még azt sem
tudtam: mi a remény? Volt-e reményem? Ha volt: csalt-e meg? Van-e
reményem? Mi reménye lehet egy beteges, formátlan leánynak? Vagy éppen
az, hogy nincs reményem szép, mosolygó jövendőre, azért ragadja meg oly
erősen lelkemet a költemény?
Tovább, tovább!
Gyorsan forgatok az én költőimhez, azokhoz, kiknek verseit én írtam be.
Sok van bennök is, amit még nem értek, csak sejtek édes sejtéssel.
Ime Endrődi Sándor, ki sok-sok esztendőn át eped egy leányért, mígnem
diadallal vezeti oltár elé; itt a napfényes boldogságában is borongó
lelkü Jakab Ödön, Róza hű dalnoka; és itt van Reviczky Gyula, kinek feje
fölött mindig gyászfekete felhők borítják az eget, csak nagy ritkán
nyiladozik, hogy még erősebben beboruljon! Előttem az alakja: kicsiny,
csenevész, beteges ember lehet, a sír szélén álló. Folyton a halál
gondolatával vívódik, pedig úgy szeretne élni, szeretni és szerettetni.
Szegény költő!
Az utolsó lapot vele zártam le. A „Talált rózsá“-val. Az eldobott
rózsáról szól a dal, a rózsáról, melyet a költő fölemel az út porából.
„Rideg kedély volt“ – suttogom a költő után, rideg, ki ezt a rózsát
eldobhatta. Pedig:
„Ki rád tekint, forróbban érez,
Eldobni téged, lehet-é ez?
Jer hát ide szívemre, jer!
Ne a hideg földön heverj.
Pompája teljes még a nyárnak,
S téged már haldokolni látlak.
Ki se lehelted illatod:
S leveleid már hullatod.
Szegény virág! Jer, én megértlek,
Az én szívem rokon te véled.
A sors könyörtelen keze
Virágkorában tépte le.
Most hervad, mint te, eltiporva,
Ifjan, részvétlenül a porba’,
S nem akad senki, senki sem,
Ki fölemelje szelíden.
Ujra, meg újra olvasom a dalt, aztán tekintetem önkéntelen a gondosan
kavicsozott útra téved. Szinte felsikoltok: fövényes kavicsok közé
nyomkodva, összetaposva hevert egy félig hervadt rózsa. Nem álmodom-e?
Ellenállhatatlan vágy ragad magával: fölveszem a rózsát. Szegény kis
virág te! Vajjon ki ejtett el? Hol nyiltál, illatoztál, hogy kerültél
ide? Visszaülök a padra s gondosan tisztogatom a fövénytől a „talált
rózsát“. – Látod, látod, – beszélgetek vele, – akadt, aki fölemeljen.
E pillanatban egy kéz gyöngéden megérintette vállamat. Ijedten néztem
föl, el akartam rejteni a rózsát, de már késő volt. Egy karcsu, magas,
halovány, rendkívül érdekes arcu leány állott mellettem. Ábrándozó kék
szeme szeretettel tapadt reám, ajkán bánatos, szelíd mosoly lebbent
végig s mint valami lágy, halk zene, olyan volt a hangja, hogy kevés
vártatva megszólalt:
– Zavarom a gügyögésben, kedvesem?
– Nem, nem zavar…
– Maga ismeri Reviczky „Talált rózsá“-ját?
– Én? Honnan gondolja, kisasszony?
– Véletlenül meghallottam a gügyögését: Látod, látod, akadt aki
fölemeljen. Ez a gondolat abban a költeményben van. Valóban, csodálatos
eset. Épp ezt a költeményt szavalgattam magamban s magát tetten érem,
amint a talált rózsát fölveszi és gügyög vele. Ugy-e, ismeri ezt a
költeményt? Na, ne titkolja!
– Ismerem. Itt van a könyvemben. Utolsó oldalon.
– Kérem, csak egy pillanatra! – s a keze remegett, amint átvette a
könyvet.
Halovány arca kigyúlt, olvasván a költeményt, melyet könyv nélkül
tudott.
– De szép, de szép! Ez – szerintem – az ő legszebb költeménye.
Leült mellém s végigforgatta a könyvet, aztán visszaadta.
– Ismeri Reviczkyt? – kérdezte félénken.
– Hogy ismerem-e? Mind a költeményét ismerem, amit eddig írt. Őt magát
nem. De előttem az alakja. Láttam az arcképét… azaz hogy őrzöm. Első
tekintetre oly közönséges az arca. De amint tovább, tovább nézed, arca
átalakul, minden vonás megelevenedik s mérhetetlen bánatról, kegyetlen
sorsról beszél. Nyomor, testi szenvedés, sivár, örömtelen gyermek- és
ifjukor, szíve kiapadhatatlan forrása a szeretetnek, de ő szeretetre nem
talál…
Nem akadt senki, senki sem,
Ki fölemelje szelíden!
– Szegény költő!
– S tegye hozzá: szegény leány! Szegény bolond, rajongó leány! Vajjon
van-e sejtelme arról, hogy míg ott a nagy város részvétlen tömegében
hasztalan keres egy szerető szívet, messze tőle egy leány rajong érte s
annyi reménye sincs e leánynak, hogy bár egyszer kezet foghasson vele!
Ez valóságos vallomás volt s most, hogy e vallomást tette, tért csak
magához s ijedten nézett körül, majd megragadta a kezemet.
– Istenem! Mit tettem! Ugy-e nem árul el?
– Én!?
– Lám, esztendők óta hordok szívemben egy emésztő titkot s elárulom
magamat egy kis leány előtt, akinek még a nevét sem tudom.
– Uzoni Margit vagyok.
– De szép név! Az enyém nem hangzik oly szépen. Balázs Lili az én nevem.
– Én nagyon szépnek találom. Aztán mi szüksége önnek a szép névre, mikor
önmaga oly szép?
– Hizelgő!
– Nem szokásom, kisasszony.
– Szólíts Lilinek.
– Köszönöm, köszönöm!
– Van-e már ideálod?
– Már van, – mondtam s szeretettel néztem föl rá.
– Már van? – kérdezte kedvetlenül. – Légy hozzá hűtlen s válassz engem!
– Nem tudok hűtlen lenni, – feleltem mosolyogva. – Lehet-e tehozzád
valaki hűtlen!?
– Ó, te édes kis csúnya bogaram, te!
Hevesen megölelt s össze-vissza csókolt.
– Úgy, úgy, szólíts csak az igazi nevemen. Csúnya bogár vagyok én. De
tőled hallva, oly jól esik.
– Tehát nem haragszol, hogy csúnyának talállak? Azaz, hogy… – s kedves
fontoskodással vizsgálta arcomat.
– Sohse fáraszd magadat, édes Lili, az én arcomon nem találsz szépséget.
– Csalódol. Külön-külön annyi szép és érdekes vonás van rajtad, csak jól
meg kell figyelni az arcodat. Az ajkadon van valami kedves kaján vonás…
– Mondjad egyszerűen: kaján.
– Nem, nem! Kedves kaján. Te az a leány vagy, ki első látásra észre
veszel máson minden félszegséget, visszatetszőt s akkor kiül az ajkadra
valami kaján mosolygás. De ezzel nem ártasz senkinek, csak… jól esik
neked. Eltaláltam?
– El.
– A szemedből azt látom, hogy egyszer majd te is rajongani fogsz
valakiért titokban. De te azt soha senkinek el nem árulod, mint ahogy én
tettem. Sem az a valaki meg nem tudja, sem senki más. Még csak nem is
sejtik, mi forrong a szíved mélyén. Vigyázz, csúnya bogárkám, vigyázz.
Megperzselődik a szárnyad. Elégsz.
– Inkább elégni, mint…
– Nos?
– Tudom is én, mit akartam mondani. Gyermek vagyok én még. Öreg gyermek,
– mondják otthon, – de az elégésről még nem gondolkoztam. Hát – égjek
el. Szép halál ez!
– És soha senkire sem gondolsz, ha magadban vagy? Vagy éjjel, ha nem jő
álom szemedre?
– Arra nem, akire te gondolsz. Nekem eddig senkim sem volt szüleimen,
testvéreimen kívül. Ő rájuk gondolok, velük foglalkozik a lelkem.
Mostantól kezdve téged is közéjük állítlak.
– S a tánciskolából semmi emlék?
– A tánciskolából? Sohasem jártam tánciskolába. Ugyan mit kerestem volna
ott? Mi végből tanulnék meg táncolni? Ki visz táncra egy csúnya bogarat?
Tisztában voltam magammal már csöpp leányka koromban. Néha-néha
elkisértem a nővéreimet ugyan a tánciskolába s mondhatom, jól is
mulattam a sarokban, hol meghúzódtam édes anyám mellett. Senki sem
háborgatott. Mindenki tudta, hogy beteges vagyok s hál’ Istennek, nem
törődtek velem. Igy aztán nyugodtan szemlélhettem a többnyire borzasztó
izléstelenül felcicomázott leánykákat s a kipomádézott haju
gavallérkákat, kis és nagy diákokat meg kereskedő legényecskéket.
Istenem! hogy kurizáltak, hogy sürögtek, forogtak, hajlongtak a jó fiúk
a süldő meg még nem is süldő leánykák körül! Talán itt jelent meg
először ajkam szélén az a kaján mosoly. A tánc- és illemmester egy apró
emberke volt, ki nappal a bádogos-ipart űzte – nem nagy szerencsével. Az
ő illemtanai közt volt egy nevezetes paragrafus, melyet sohasem feledek
el. Igy szólt: „sugdosódni, rugdosódni, köpdösődni tilos.“ Pfuj! Innét
volna nekem emlékem? Az én barátaim itt vannak ebben a könyvben! Ezeket
szeretem. Ugy-e, ezeket szabad szeretni?
– Szabad, szabad!
Kellemetlen hang sivított végig az udvaron. Valamelyik cselédleány