Román népdalok és balladák - 2

Nagy örömet érzett,
És imigyen szólott:
– Ti hires mesterek,
Kőmives emberek,
Mondjátok meg tisztán,
Lélekre gondolván,
Van-e tudománytok,
Épitni tudnátok
Egy más zárdát nekem,
Hogy legyen emlékem!
Fényesebbet ennél!
Sokkal szebbet ennél!
És a kilencz mester,
Mind kőmives ember,
A zárda tetején,
A zárda fedelén
Mind egymásra nézve,
Mosolyogtak rajta,
Igy feleltek arra:
– Mi hires mesterek,
Kőmives emberek,
Nincs e földön párunk,
Csak egyedül állunk, –
Mi bármikor tudnánk
Épitni ily zárdát,
Ennél sokkal szebbet,
Sokkal fényesebbet! –
Az ur figyel erre,
Gondolkodik egyre,
S aztán parancsolta,
Hogy szedjék le nyomba,
A nagy lajtorjákat,
A nagy állás-fákat…
Hogy a nagy mesterek,
Kőmives emberek
Ottan maradjanak,
Ottan pusztuljanak
A zárda fedelén,
A zárda tetején.
De a nagy mesterek
Szárnyat készitettek,
Könnyü a szárny röpte,
Zsendelyből készitve…
Kiterjesztik gyorsan
S elrepülnek onnan…
De a földre esnek,
Százba megy a testek.
És szegény Manoli,
A mint megpróbálta,
Hogy keljen már szárnyra.
Ime egy hangot hall,
Mintha szólna a fal, –
Siró fojtott hangot,
Egy oly kedves hangot,
Mely a falból nyögve,
Ezeket beszélte:
– Manoli, Manoli!
Szorit a fal engem,
Sir belé a lelkem,
Gyermekemet nyomja,
Életemet oltja.
Ennek hallattára,
Mán keblét kín szállta
Szeme forgott szörnyen,
A felhők az égen,
És a föld mellette,
Mind forogni kezde.
Zárda fedeléről,
Zárda tetejéről
Halva hullt a földre!
De mi lett a helylyel,
Hová Mán esett el?
– Csergő patak támadt,
Kevés vize árad,
Sós a patak vize,
Könytől jő az ize.

Bujor.[1]

I.
Fenyőfőnak fenyőága,
Bejött Bujor az országba;
Nem öl, hanem prédál, űzi
A sok embert, s lánczra füzi, –
Költőpénzre, van szüksége,
Szép ruhára öltözékre.
Bujor jő és Bujor mondja:
– Ide pajtás heja, huja,
Az erdőbe jertek velem
Minden zugát jól ismerem;
Tudom hol a kosok nyája,
Merre foly a patak árja,
Tudom hol a lányok serge,
A sok zacskó pénzzel telve.
Itt a vőlgyben, ott a vőlgyben
Egy hang hallszik olyan szépen,
Nagy leánynak csengő hangja,
Bujor egyre csókolgatja.
A vőlgyben, a patakban
Két lány mos tiszta buzát
Bujor fogja derekát.
Itt a vőlgyben, a kis kutnál
Két leány a gyapjat mossa,
Bujor a kis kezét fogja.
Itt a szép Terint völgyében
Két leány szed érett lencsét
Mind a kettő veszti eszét.

II.
Fenyőfának fenyő ága,
A fogsáni szép határba’
Áll egy korcsma, rongyos, törpe
A bükkfáktól körülvéve.
Bujor uram benne hál,
Az özvegy Aniczánál.
A bort a vederrel méri
S részeg a ki ajkát éri.
– Jó Anicza, Anna drága!
Rég vágyodom egy virágra,
Gyenge virág, ajkán hordja,
Szép ajakad édes csókja.
– Bujor lelkem, Bujor drágám!
E virágot oda adnám,
De ne igyál, mert elfognak
S innen messze elhurczolnak.
– Ám jöjjenek, semmi bajom,
Ha a pallos az asztalon;
És mellettem a galambom.
És a csóknak nincsen vége,
De a biztos meg is jöve
Harczolt Bujor a mig tudott,
Szabadulni még se tudott.

III.
Fenyőfának fenyő ága,
Bujort viszik az országba,
Mutogatják, mint egy vadat,
És bezárják a tömlöczbe,
Nincs fegyvere, sem napfénye.
Ejnye, ejnye te szép erdő!
De szép vagy te nyáron által,
S hogy elrodhatsz télen által.
Most már jó Bujor szegényke,
Fekszik hanyatt a börtönbe! –

IV.
Fenyőfának fenyő ága,
Elitélik Bujort h’jába!
Biró kérdi egyre – másra
– A mig rabló valál, mondd meg,
Hány keresztényt öltél te meg?
Ő keresztet vet magára
És igy felel nem sokára:
– Uram! senkit meg nem öltem,
Én az embert csak megvertem.
– Mondd meg tehát Bujor Pista,
Kincsed hol van eldugdosva?
Ha megmondod szabad leszesz,
– Eldugtam a tőlgytövébe,
Az országnak sok szegénye,
Ökröket hogy vegyen értte!

V.
Fenyőfának, fenyőága,
Bujor hág egy lajtorjára,
A sok szegény bánatára.
Az urak nem járnak rajta,
Csak az olyan rabló-fajta.
– Ez a halál rut ajtaja.

Rádica.
Amott a nagy házba’
– Nap süt ablakába, –
Sok a boros hordó,
Hajolnak egymásra.
Sok nincs is megkezdve
– Ötszáz veder egybe’. –
Amott a nagy házba,
– Nap süt ablakába –
Édes a bor ize,
Egy nap fogy száz ice;
Rádica árulja
Kevés az ő gondja.
Kereskedők, sokan,
Elfogyasztják nyomban.
Közülök egy aztán,
Mátyás a kapitán.
Öreg szatócs ő már,
A sir szélén áll már,
Rada felé tartva
Egy nagyot sohajta,
És szóla eképen:
– Radica, Radica!
Szépséges Radica!
Légy a feleségem,
Eltartalak szépen,
Leolvasok nyomba’
Száz rubelt markodba, –
És veszek topánkát
Indiai, drágát, –
Kendőt a nyakadra,
Selyemmel kivarrva
S aranynyal ékitett,
Drága teritéket,…
Rada nézve rája,
Felelt nem sokára:
– Hej Mátyás kapitán!
Gazdag vagy jól tudom,
Még sem leszesz uram,
Fehér a szakállad,
Fog nem körzi szádat.
Egyébiránt férjnek
Azt választom én meg,
Ki átmegy a Dunán
Lábaira állván,
Buzogányt szoritva,
A jobbik marékba’. –
… Senki nem áll erre,
Egynek sincsen kedve; –
Idegen vendégek,
Sorban amott ülnek.
Közülök egy ifju,
Feláll hamarjába’,
A helyét jól állja,
A Dunát átuszsza
És ismét jő vissza;
Lábaira állván,
S buzogányt szoritva
A jobbik marékba’. –
Radica örvendve,
Ezeket rebegte:
– Jere, ifjam, szépem,
Légy te az én férjem
Én téged választlak,
Ifiu uramnak, –
Van egy példabeszéd,
Szól az pedig ekép:
A ki a Dunát átuszsza,
Feleségét nem kinozza.

Toma[2].
Beszól Toma a szobába:
– Jöjj ki hozzám, jöjj ki drága;
A küszöbig, – azt ne lépd át;
Vagy tán félsz a rászedéstől…
Ne félj attól, a ki imád!
– Nem mehetek ki a házból,
Kemenczémben a tüz lángol;
És a gyermek sir, a kincsem,
Kivüle ma senkim sincsen,
Mert a férjem ágyban alszik, –
Két pisztoly van két lábánál,
Fejtől töltött puskája áll.
Beszól Toma a szobába:
– Jöjj ki hozzám, jöjj ki drága!
A küszöbig, – azt ne lépd át;
Vagy tán félsz a rászedéstől…
Ne félj attól, a ki imád!
És az asszony kijött erre,
Övnél fogva felragadta:
Széles – mondá – lovam nyerge!
… Közepében az erdőnek,
Hol a „Holló“ vize vagyon,
Elfáradva le ülének.
És a férfi igy beszéle:
– Keress kincsem a fejembe’…
S puha keze babrált fején…
Látott bárányt szopni emlőt,
Anya-keblen szép csecsemőt;
Látott gerlét, nyomba párja,
A mint fészkét körüljárja,
Rigót, a mint étket szállit,
Hogy táplálja fiókáit…
S szép szemének könye-árja
Lefoly Toma arczájára…
– Mit akartál, mit müveltél?
Megforráztál, megperzseltél?
Vagy szemeddel megkönyeztél?
– Semmit Toma! nem is sirtam
Láttam bárányt szopni emlőt,
Anya-keblen szép csecsemőt;
Láttam gerlét, nyomba párja,
A mint fészkét körüljárja,
Rigót, a mint étket szállit,
Hogy táplálja fiókáit…
– Öltözzél át gyorsan tehát,
Öltsd fel ezt a férfi ruhát…
Menjünk haza éjszakára!…
Megérkeztek a kis házhoz,
A kis háznak ablakához
– Aludj, aludj árva kincsem,
Atyád van, de anyád nincsen,
Nincs a török hálójába, –
Tomával ment a világba.
Atyád neked csinálni fog
Sima bölcsőt diófából,
S felakasztja a kilincsre,
Az eresztől nem is távol.
Ott a szellő suhogása
Ringatni fog lassan, szépen,
És a madár szép dalára
Előtted tárt lesz az éden…
Beszól Toma a szobába:
– Visszaveszed nődet, bátya?
– Hogy ne venném, jámbor ember,
Igy magamra ég és föld ver!
S beugrott a nő a házba,
Megszoptatá csecsemőjét,
A ki sokáig volt árva.
De a férj a pallost vette,
És a nőnek fejét vette!
… Aludj, aludj árva kincsem!
Atyád van, de anyád nincsen,
Atyád neked csinálni fog
Sima bölcsőt diófából;
S felakasztja a kilincsre,
Az eresztől nem is távol;
Ott a szellő suhogása
Ringatni fog lassan, szépen,
És a madár szép dalára
Előtted tárt lesz az éden!…
Hanem atyád boldogsága
Oda lett… lehullt virága! –

A három rabló.
Megy az uton legény, három,
Erdély fia mind a három;
Három ménen Moldovából,
Facsebrekkel a Szilágyból.
… Összejárták a világot,
Dultak, a mit szemök látott.
– Többek közt igy este tájba’
Beülének egy csárdába,
A királyi korcsomába.
– Csaplárosné, virágszálom!
Van vendéged ime három…
Bort mindenik asztalára,
Megfizetjük, mi az ára?
… Három nap és három éjjel,
Épen három átalagot
S három hordót vertek széjjel.
S ha az asszony árát kérte,
Gúnyolódtak egyre véle.
Elrémült e tolvajságra,
Tolvajságra, prédaságra;
S ládájából öltött nyomba,
Fehér szoknyát derekára,
Piros csizmát a lábára;
Fekete volt főkötője,
Fekete, hajában, tője…
S el indult az asszony nyomba’,
Elérte a király házát,
Nem telt bele tán egy óra.
Letérdelt a király előtt
És könyörgött, kucsolt kézzel,
Hallgassa ki a király őt…
– Korcsmárosné, rózsaszálom!
Mond meg, mi bajodot látom?
Nincs tán több bor a hordóban?
Vagy a gyertyád van fogyóban?
– A borod is, a gyertyád is
Mind elfogyott, drága uram?
Mert hozzám jött legény, három,
Erdély fia mind a három,
Három ménen Moldovából,
Facsebrekkel a Szilágyságból;
Három nap és három éjjel,
Épen három átalagot
S három hordót vertek széjjel.
S ha talán az árát kértem,
Gúnyolódtak egyre vélem.
– Menj békével, térj csak vissza,
A boromat a pinczéből
Ez a három mind megissza.
Jól ismerem mind a hármat,
Arczaikat most is látom:
Hegedüssel Mircsát, Topreát,
Utonálló mind a három.
Hisz hozzám is eljövének,
Körülvettek bár legények
S bár üldöztek, – mind hiában!
Menekültek a vásárba;
S a vásár, hol legszebb vala,
Elvonultak mind rabolva;
A sátrakat felperzselték,
– Hajamat is megtépdesték.

Mogos.
Bukurest szép városában
Hét férfiu áll magában;
Nem győzi az ember nézni,
Sárkány-szülött e hét férfi, –
Mintha hét fenyőszál volna,
Mind a hét Mogos sógorja…
Ott a tágas utcza végen,
Nézve át a járó népen –
Várják drága növérüket,
S növérüknek hites társát,
Mogost, a ki szép és gazdag,
Jó élczei mindig vannak.
Az árnyékba leülének,
Esznek, isznak, szól az ének, –
A kulacs is járja rendre,
Öt veder s egy oka benne;
A belgrádi vedret értve,
Király által erősitve.
A nagyobbik feláll közben,
– Mert habár nagy, esze nincsen –
Lenéz messze, le az utra,
S rekedt hangon imigy szóla:
– Látjátok őt, mint én látom,
Ott jő Mogos, jő lóháton…
Ott jő Mogos, mint egy sárkány,
Ugy ül lován, a szép sárgán.
Mind felállnak a testvérek,
A mezőkön által néznek,
S ime, látták szinről-szinre,
Mint jő Mogos jókedvébe…
– Jó napot ti hét testvérek,
Mint hét szála a fenyőnek!
– Fogadj Isten, sógor uram,
Hogy ma megjősz, nem is tudtam.
De hol van a feleséged?
A növérünk mért nem követ?
Vagy a midőn hozzánk jőttél,
Midőn Stancát nöül vetted,
Arról is megfelejkeztél,
Hogy elhozd egy télen hétszer,
Mert ilyenkor több az ünnep;
Nyáron által csak is négyszer,
Mert ilyenkor nincs sok ünnep!
– Arról meg nem felejtkeztem,
Midőn Stancát nőül vettem,
Most is vele keltem utra,
Hogy elhozzam vigalomba: –
De utközben, puszta uton,
Török, tatár értek utól,
És elvitték fele utról…
– Nővérünket elragadták?
És te Mogos megszaladtál?
Nem volt erő a szivedbe’
A tőrökkel szállni szembe?
S nem üldözted hét éven át,
Hogy leöld a török, tatárt?
Halj meg tehát elátkozva!
Nem volt ugy elrendelve, hogy
E fiuknak légy sógorja!
Kik Stancával mind testvérek,
Mind hét szála a fenyőnek. –
Tüzbe jőnnek, lángra gyulnak,
A pallosok messze nyulnak…
E közben az idősb testvér
– Ennek esze poltrát sem ér –
A nagy pallost megforgatja,
S vele Mogost meghajitja,
De a pallos nem ért szivbe,
Suhogott a levegőbe;
Megütődve egy kőfalba,
Onnan ismét megfordula
S Mogos mellett le is esett;
Leesett a puha földre,
S markolatig ment a földbe…
A kisebbik is felálla;
– Kicsiny, de nagy bátorsága –
A pallosát megforgatja,
S vele Mogost meghajitja,
Szivéig ért markolatja…
De ki jöhet amott szembe,
Nem is hisznek már a szemnek!
Egy taliga mozog elől,
Kiczifrázva kivül-belől –
Tizenkét öszvér befogva,
A sörényök hosszu, tiszta.
A nővérük ott ül benne,
Egészségnek is örvendve.
– Jó napot ti hét testvérek,
Mint hét szála a fenyőnek!
A sógortok hol van? halljam!
Drága férjem köztetek van?
– Elküldöttük a pokolba,
Szivébe hét pallost nyomva…
Nem érdemes, hogy itt éljen,
Hogy kőzöttünk még beszéljen,
A kinek nincs bátorsága,
Hogy a török utját állja.
És megvédje drága nejét!…
– Mit tettetek? jaj én nékem,
Mogos tréfált jó kedvében,
Midőn rólam szólt eképpen!
Alig, hogy a nő igy szóllott,
Szemeiből a köny csorgott…
Mogos mellé ült a földre,
Két karjával átölelte –
És rebegett drága szókat,
Férje mellett rögtön meghalt,
Ott a tágas utcza végén,
Annyi ember busan nézvén.

Péter.
Tova, messze, a hegy alatt,
Hol a zugó csermely fakad, –
Égő tűznél, néma éjben,
Éjfél tájban, vajj’ ki légyen…
Péter vassal hátas-lovat,
Szép patkóval, sárga rézből,
Jó szegekkel, lágy ezüstből. –
De hát ki ül Péter mellett?
… Péter anya, öreg aszszony,
Foly a köny a ránczos arczon,
Bánatában ily szót ejtett:
Péter fiam, Péter lelkem!
Mért vasalod sárga lovad,
Szép patkóval, sárga rézből,
Fehér szeggel, lágy ezüstből?
Mért titkolod bánatodat?…
– Ránk ütött a török tatár!
Pusztit romból, mint a vizár;
Létiporja vetésinket,
Megmérgezi vizeinket,
Lánczra füzi lányainkat,
Felkonczolja ifjainkat,
Szép szó elől ki nem állnak…
Megyek anyám katonának!…
Ha vágyni fogsz engem látni,
Küszöbünkre jőjj ki, állj ki, –
Nézz meredten fel a hegyre…
Fiad lova felnyergelve,
Nyargalni fog bokron, árkon,
Nincsen oly gát, hogy megálljon,
Szikrázni fog a patkója,
Lángot bocsát majd az orra; –
Te meg igy szólj szelid hangon:
– Megállj, megállj szelid állat!
Fiam, urad, merre vagyon?
Elesett tán török kéztől,
Hosszu, véres csata közbe,
Vagy tán jutott török kézre!
S aztán járd össze a vőlgyet,
Szedj számomra gyógyfüveket,
Kötözzem be sebeimet. –
* * *
Elment Péter a csatába,
Török, tatár csorda ellen,
Hogy a magva is elveszszen!
… De az anya nem sokára,
Péter fiát látni vágyta,
Ki is állott a küszöbre,
Felnézett a magas hegyre,
Látta fia lovát futni,
Tüskén-bokron, vizen, árkon,
Nincsen oly gát, hogy megálljon!
Szikrázik is a patkója,
Lángot bocsát, fu az orra!
És igy szólott szelid hangon:
– Megállj, megállj nemes állat!
Fiam, urad, merre vagyon!
Elesett tán török kéztől,
Hosszu véres csata közbe,
Vagy tán jutott török kézre?
S összejárta a szép vőlgyet,
Sok gyógyfüvet összeszedett
Fia vérző sebeire…
Ezzel gyorsan haza tartott,
De Péter az ajtóba volt:
– Kivertük a török, tatárt,
Megmentettük a dus határt;
Kimentettük lányainkat,
Megmentettük ifjainkat; –
Im itt vagyok ujra, épen,
Az istennek hála légyen!

Mágdu.
Jő fel Mágdu a szép völgybe,
Egy szép lánykát talál szembe.
– Ifju Mágdu, Reszucsenből,
Mért jársz nálunk, tán jó kedvből?
Mit keressz te nálunk mostan?
Nincs elég lány falutokban?
– Van elég lány, de még ifjak,
Enyelegni még nem tudnak.
Ide jöttem lányt keresni,
Ha nagyobbat tudnék lelni,
Kész volnék őt nőül venni.
– Itt nálunk van elég nagy lány,
Mint a csillag, mint a virág,
De olyan, mint én, egy sincsen…
Légy tehát te feleségem,
Elélünk mi ketten szépen!
A szántóból jő Mágd’ haza,
Ellenségi megtámadják,
Az ő utját körülállják…
Tizenkét szép ökrét nyomba
A sok tolvaj ki is fogja;
Mágdu lelkét harag szállja,
Harczol élet- és halálra…
Annyival ki szállna szembe?
Haláldöfést kap a mellbe…
Amott a kis szalmás-házban
Egy szép ifju fekszik lázban.
Már nem tudom – fekszik, alszik?
Mert a hangja egyre hallszik,
A napfénynél, hüvös árnyba’
Nyugtalan mind egyre-másra.
Nincsen éje, nincsen napja,
Kezdődik a halál harcza!
Bagoly huhog a kereszten,
Mágdut viszik lassan, csendben…
Sirni, vajjon ki siratja?
És ölében vajj’ ki tartja?
Foly az édes anya könye,
A növérek sirnak egyre;
De a neje, ha kezd sirni,
A szeméből vért látsz folyni,
És kínjától, bánatától,
A levél hull le az ágról.
– Mágdu édes, Mágdu férjem!
Elvetem a neved szépen,
Mindefelé, minden völgybe,
Hol szép virág lesz belőle…
Hogy ha letép vagy egy lányka,
Annak lelkét a vágy bántsa:
De viselni a ki merne,
Holtan hogy a földre esne.

Cholera.
Tova le Pruth a partján
A jó Vilkul lakásán,
Vilkul iszik egyre-másra;
Három leányt tart a térden
S nem gondol a cholerára.
Gondoskodik anyja róla,
Kögyes szemmel ekép szóla:
– Drága Vilkul, drága fiam!
Te csak iszol egyre-másra,
S nem gondolsz a cholerára…
Szokd el már a részegséget,
Minden roszra az visz téged;
Pruthban van már a cholera,
Vagy talán átlépett rajta…
És az ifju szót fogadott,
Négy szép ökröt befogatott,
A szép lovát fölnyergelte,
Le a völgybe utját vette;
Utazni ment messze tájra,
Kereskedni jónak látta.
Egy gyönyörü téres völgyben,
A kanyargós Pruth vizében
Vajjon, vajjon mit is láta?
Egy agyaros, fogasbába.
A testéből méreg árad
És bőre a csonthoz száradt;
Lobog haja kibomolva,
Rút kigyókkal van befonva;
Ugrál ide, ugrál oda,
Töviseket termel nyoma;
Szárad a fű a nyomába,
Embert küld a más világba…
– Derék ifju, csendes utad!
Olyan büszkén merre halad?
– És ke’d bába, térne vissza!
Merre vész el majd az utja?
– Megyek a szép Pruth partjára
A jó Vulkul lakására!
Hogy életét vegyem hátra
S menjek vele más világra!
– Te utazó rút nyavalya,
Rút betegség! kérlek arra, –
Vedd a lovam, fegyveremet,
De ne bántsd az életemet…
Nekem otthon van szép lányom,
Engedd, hogy őtet meglássam!
A szekerem s ökrőm vidd el,
Vidékünket ne pusztitsd el…
– Nem kell nekem ember-fegyver,
Van énnekem ördög-fegyver;
Láthatatlan három kaszám,
Tüzes vassal van kiverve;
Az egyik a hős ifjaké,
A másik a csecsemőké,
A harmadik nagy lányoké
És az ifju menyecskéké!
Nem kell nekem ökrös szekér,
Három kaszám titeket kér, –
Élteteket veszem hátra,
S megyek vele más világra!
Vilkul álla megkövülve,
De Cholera hozzá szökve,
Zörgő csontját kinyujtotta,
S szegény Vilkult körülfogta,
Száját teszi a szájára
És ajkát ajakára, –
Az életet ki is szivta,
Vilkul vissza azt nem vivta.
Vilkul halva le is rogyott,
A Pruth vize közelében,
A szép mező közepében!
Varju, holló rá is szállott –
S a Cholera görbét nézve,
Sántikálva tovább állott:

A gyűrü és a keszkenő.

I.
Volt egyszer egy királyfiu,
Súgár, magas, erős fiu,
Mint a fenyő az erdőben,
Ott a havas tetejében.
Meg is nősült, mert ő látott
Egy falusi szép virágot;
Román lányka, szelid lányka,
Minden szomszéd előtt drága;
Az ő arcza vonzó, édes
És a teste gyönge, kényes,
Mint a mező violája,
Uszva a nap sugarába’.
Levél jő és el kell menni,
Katonának is kell lenni.
Megszorul a szive mélye
És az ifju igy beszéle:
– Drága nőm, oh drága lelkem,
Itt a levél, el kell mennem;
Vedd e gyűrüt, tedd az ujjra,
Nézd meg sokszor, nézd meg ujra;
Ha e gyűrüt rozsda éri,
A te férjed nem fog élni.
– Búban hagyod ifju nődet,
Vedd magadhoz keszkenőmet,
Aranyos a szegély rajta,
Az arany, ha majd elolvad,
Drága nőd is meg lesz halva.

II.
Felült sárga ménlovára,
Elszáguldott messze tájra;
De egy erdő közepében,
Hol a patak folyik csöndben,
Ime, hamar nagy tüz támad,
Szilaj dühe ki nem fárad.
S keze a kebelre ére,
Rátekint a keszkenőre,
S szive csakhogy meg nem hasad.
– Kedveseim, hű bajtársak.
Itt az idő, hogy megálljak.
E zöld fának árnyékába’,
Enyhül az ut fáradsága.
Buzogányom, zöld asztalon,
Otthon hagytam, visszatérek,
Hiszen korán visszaérek.
Visszatért s a mint ment volna,
Ráakadt egy utazóra.
– Jó napot! – szólt ő hozzája –
Mi hir van e szép hazába’?
– Hirt ha akarsz tudni, uram,
Kedves lehet másra nézve,
De tégedet bánat ére;
Atyád tábort hivott össze,
S mig rátalált ifju nődre,
Rommá tette ez országot…
És szép nődet be is dobta,
Ama mély és tiszta tóba…
– Itt a lovam, a szép sárga,
Vezesd atyám udvarába;
Ha megkérdi, hová lettem,
Mondd meg neki, útra keltem,
Fölfelé itt a tó partján…
Csend honol a tiszta tóban,
Feleségem vár rám ottan.

III.
Atyja tábort hivott össze,
Kiszárad a mély tó vize,
Aranyszinü lágy iszapon
Rátalál a két ifjúra,
Egymásba van kezük fonva…
Arczuk szelid, olyan sima,
Mintha bennük élet volna.
A királyt mély bánat szállja,
Selyem közé bepólálja
És beviszi a templomba,
Elhelyezi koporsókba.
A királyok szép nyugágya,
Latin betü vésve rája.
A szép ifjút elhelyezte
Az oltárban, napkeletre;
És a nőt a sekrestyébe,
Hová a nap estve ére…
S tudod mi lett az ifjuból?
Zöld levelü fenyő fája,
A templomra hajolt ága;
Futóvirág lett a nőből,
Mely kikelt a kemény kőből,
Reggel kelt ki, és már estve
Össze vala ölelkezve
Templomtetőn a fenyővel.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Oh! ég dörögj s sujtsad agyon,
Kiben olyan rosz sziv vagyon,
Hogy megront egy hü szerelmet,
Pusztává tesz két életet.

Márk vitéz.
Fényes drága kastélyában,
Annak egyik szobájában,
Dús, teritett asztal mellett
Ült Márk vitéz, ivott, evett.
Ott az anyja, ott a neje
Esznek, isznak együtt vele.
Hoz a szolga leveleket,
Olvasásra egy percz kellett:
Mindegyiket végig futja…
Az utolsót a mint látja,
Egész lénye lobban lángra
S lecsapja az asztalára.
– Édes fiam, mi lelt téged?
Mi baj ére? mi tüz éget?
Elhozván a leveleket,
Olvasásra egy percz kellett:
A mint szemed ezt meglátta,
Egész lényed lobbant lángra.
– Édes anyám! de hogy is ne,
E levelet Alfék küldte…
Még azt irja, hogy nincs nékem
Tudományom, nevelésem;
S nincs bátorság a szivembe’,
Vele kardra szállni szembe.
Felült sárga ménlovára,
Elvágtatott messze tájra,
Másnap el is ért Budára.
A nagy falu közepébe’
Áll a király vendéglője;
Lovát köté a sövényhe’
Ő benyitott a csapszékbe.
– Korcsmárosné! bort izibe!
Nem tréfálni jött Márk ide.
Egy veder bor majdnem semmi,
Más bor után kellett menni.
– Korcsmárosné, még egy vedret!
De már erre szólni kellett:
– Drága uram, Márk vitézem!
A sok megárt neked, nékem!
Ha leiszod magad itten,
Elvihetnek lánczra verten.
– Korcsmárosné, már ha mondom!
Nekem arra nincsen gondom,
Láss utánna! bort izibe!
Nem tréfálni jött Márk ide…
Megfizetem borod árát…
Alig végzé be a szavát,
Alfék hamar meg is tudta,
Hogy Márk van a fogadóba’!
Alfék megy is pallosával,
Olyant vág az ajtófára,
Hogy darabra törik, százra.
Feláll Márk az asztal mellől,
Hat aranyt vesz ki a zsebből:
– Három arany a bor ára!
A háromért gondolj Márkra.
S kilépett az ajtón nyomba,
De Alféknek semmi nyoma,
Ment utánna… utol érte,
Pallosával végig mérte…
S lerogyott Alfék a főldre.

Erkuleán.
Reggel a hajnalba
Három lány kelt utra,
Szép virágot szedni.
A lányok egyike
Elment a tengerre;
Közbelső elméne
Parton fel, a kertbe;
És a legkisebbik
– Szilaj ő még eddig, –
Elér nem sokára
A Cserna partjára.
A leánykák után
Sok szép ifju ment ám;
Vigan keltek utra
S visszajöttek sirva.
De im egy kapitán,
A derék Erkulán
Előjő a ködből
És a parthoz érve,
Csernához beszéle:
– Tiszta futó habok
Ám ne szaladjatok,
Lányok hová lettek,
Reggel utra keltek?
– A lányok egyike,
Elment a tengerre,
Fel a Duna partján
Van illatos virány;
Közbelső elmene
Parton fel, a kertbe,
Hét havast megmászva,
Az erdőbe szálla;
És a legkisebbik
– Szilaj ő még eddig, –
Ama kősziklában
Sirdogál az árnyban.
A deli kapitán
Utra kél szaporán,
Ugy vágtat a lóval,
Hogy a part megszólal;
És imigy repülve,
A sziklához ére.
– Jöjj ki szép leányka!
Tekintsek arczádra.
– Nem mehetek innen,
Tiszta ruhám nincsen,
És a naptól félek,
Én az árnyban élek.
– Ne félj kis tündérem,
Nem bánthat senki sem;
Felveszlek az ölbe,
Hozzád nem is érve;
Gyengén betakarlak,
Meg is oltalmazlak,
Széltől, napsugártól
És azok csókjától.
– Szép ifju, galambom!
Hogyha szeretsz nagyon
S nőül akarsz venni,
– Hozzád fogok menni, –
Hozz ki a sziklából,
A szikla árnyából;
Leszek feleséged,
Mert szeretlek téged.
Az ifju kapitán
Átugrik a sziklán.
Ime, nem sokára
Kijő a világra,
Egy lebegő tündér,
– A világgal felér, –
Gyönyörű s oly édes,
Üde s olyan kényes;
Arany haja fénylik,
Puha vállra omlik;
– Mert ilyent nem látott –
A nap is megállott;
Kigyuladott arcza,
Sugár pihen rajta.
A deli kapitán
Felkapja az ölbe,
Hozzá gyengén érve;
Melléhez szoritja,
Lágy térdén ringatja.
Csinált neki fészket,
Hol a nap nem éget;
Csillagfénynél támadt
Virágból nyugágyat.

Márk.
Török tábor közepében,
A vitéz Márk hirét vette,
Hogy a nejét elvesztette
És az anyját összevágták!.
Mig átnézte a levelet,
Drága lován otthon termett,
S a mint mondák ugy volt minden;
A szép asszony sehol sincsen
És az anyja összevágva.
Bement nyomba a klastromba,
Mig a pap a misét mondta,
Imádkozott térdre hullva…
Fel is öltött papi ruhát,
Koldulni ment, mint egy barát,
Hogy a zárda gazdag legyen,
Hiányt miben se szenvedjen.
S a mint koldult a világba’
Elérte a török házát,
Melybe neje el volt zárva.
Kinyitotta az ablakot
A török s ily szókat mondott:
– Barát! hol vetted a lovad?
Az a szép ló a Márk lova…
A vitéz Márk imigy szóla:
– Ugy van uram, a Márk lova,
A vitéz Márk már azonban
Rég nyugszik a hideg sirban.