Román népdalok és balladák - 1

Total number of words is 3692
Total number of unique words is 1684
30.3 of words are in the 2000 most common words
42.5 of words are in the 5000 most common words
48.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

ROMÁN
NÉPDALOK és BALLADÁK
Forditotta
MOLDOVÁN GERGELY.
KOLOZSVÁRTT.
NYOMATOTT K. PAPP MIKLÓSNÁL.
1872.
Méltóságos
TISZA LÁSZLÓ
urnak
_hazafias tisztelettel ajánlja_
a fordító.
Méltóságos uram![**format]
A román népköltészet nehány gyöngyszemét ültettem át a magyar
irodalomba, azon élénk és tiszta rokonszenvből, melylyel a magyar
irodalom iránt viseltetem.
E kis, szerény munkát Méltóságodnak ajánlom, ki a román nemzet iránt
minden időben és minden téren jóindulattal, őszinte barátsággal
viseltetett.
A magyar és román napi sajtó érdemem feletti méltánylattal fogadta e
müvemet, melyet én csupán jóakaratu buzditásnak tekintek.
Fogadja Méltóságod is annyi jóakarattal, mint a mennyi tisztelettel
nyujtom e kötetet, Részemről szivemből örvendek, ha szolgálatot tehettem
vele a román és magyar irodalomnak. Ez bőségesen megjutalmazza
fáradozásomat!
Fogadja Méltóságod őszinte tiszteletem nyilvánitását.
Kolozsvártt, 1872. augusztus 1.
kész hive
=Moldován Gergely=.


NÉPBALLADÁK.

Erdélyi Anna.
Barna kövü oszlop alól
Igy kiált Erdélyi Anna:
– Végy el engem, végy el szentem! –
– Nem veszlek én el tégedet,
Mig a te kis testvéredet,
A kis hős, bár még fiatal.
Meg nem ölöd méreg által,
Viselete s minden szava
Kitünőbb, mint az enyém ma. –
– Megmérgezném, de hát mivel? –
– Egy szentséges vasárnapon,
Ha a pap templomban vagyon,
Menj házatok kis kertjébe,
Ott egy csohány kis bokrában
Lelsz egy kigyót, csúfat élve.
A pikkelye arany szinü,
Tajték foly a csúf szájából,
Méreg csepeg a farkából…
Végy egy pohárt s támaszd hozzá,
És a mérget fogd fel benne,
Testvéredet öld meg vele.
Kaszálóból haza, ha jön,
Add: ígyék hogy erősbüljön,
Hogy ha, jön a forgatásból:
Add, hogy igyék szomjuságból.
S a mint haza megérkezett,
Anna ép ugy cselekedett.
– Igyál, igyál öcsém, lelkem!
Piros bor ez, szép Brassóból
A te kedves barátodtól.
Ajakához nem is tette,
S már a méreg meggyult benne.
Másodszor is kiált Anna:
– Végy el engem, végy el szentem! –
A mint mondád, ugy van minden.
– Bizony lelkem, el nem veszlek,
Mert ha reám megharagszol,
Ezt teszed majd, hehj, tudom jól.

A galaczi vásár.
Tegnap kedd volt, – ma van szerda…
Csütörtökön, a szép napon,
Hires vásár van Galaczon.
… Mosolyg az asszony kilépve,
Ha bejön, köny ül szemébe.
– Mi dolog az hites társam,
Mondd csak, mért mégysz ki nevetve,
S ha bejösz, köny ül szemedbe?…
– Tegnap kedd volt, – ma van szerda…
Csütörtökön, e szép napon,
Hires vásár van Galaczon.
Mindenki hajt ökröt, juhot;
Az én dolgom csak nem halad…
Csak nekem nincs a mit hajtsak.
– Ne vedd számba, kedves férjem,
Felöltözöm én is szépen:
Alól, mint az urnők szoktak,
S arczom olyan ékes lészen,
Mint a nap a magas égen!
A szép asszonyt fogva kézen,
Indulásra voltak készen,
… Összejárták a nagy vásárt,
Mindenkinek helyét, sátrát,
S leültek a sátrak végén,
Vizet ittak, megpihenvén.
Jön egy czigány, mint a holló,
– Eladod tán ezt a szép nőt?
– Nem tarthatom, – eladom őt…
De nem azért, mert rest, tunya,
S férje mellett magát unja;
Hanem anyám faggat engem,
Oly szegény nőt, hogy vehettem!
– Hogy adod el? mi az ára? –
– Száz öt lé, meg annyi apró,
Egy kendőbe leszámlálva,
Annyi rézpénzt hozzátéve:
Azt hiszem, hogy nem lesz drága…
… Köpenyét a földre tárta,
És a készpénzt leszámlálta.
– Vén czigány! mit adsz pénzt érttem?
Nem élnél te soha vélem…
Vitte tovább a szép asszonyt:
Összejárták a nagy vásárt,
Mindenkinek helyét, sátrát, –
S leültek a sátrak végén,
Vizet ittak, megpihenvén.
S ime jött egy deli hadfi,
– Eladod tán ezt a szép nőt?
– Nem tarthatom, – eladom őt…
De nem azért, mert rest, tunya,
S férje mellett magát unja,
Hanem anyám faggat engem.
Oly szegény nőt, hogy vehettem? –
– Hogy adod el, mi az ára?
– Száz öt lé, meg annyi apró,
Egy kendőbe leszámlálva,
Annyi rézpénzt hozzátéve.
Azt hiszem, hogy nem lesz drága!
… Köpenyét a földre tárta
És a készpénzt leszámlálta.
A szép asszonyt kézen fogta,
S beültek egy fogadóba.
Három napig ettek, ittak,
De egymásról mit se tudtak:
Ki micsoda, hová való? –
És a hadfi igy beszéle:
– Eszünk, iszunk három napja,
De közülünk egy sem tudja:
Ki, micsoda, hová való?
– Nevem Anna, – a „bán“ lánya,
Hátszeg-vidék királyának
Oldalágon unokája.
És a hadfi igy beszéle:
– Fia vagyok én a „bán“-nak,
Nevem János, unokája
Hátszeg-vidék királyának…
S im, megtudták, hogy testvérek…
S kézenfogva a szép asszonyt,
Visszavitte őt férjének…
– Itt van hölgyed, sógor lelkem.
Ne árulgasd, – kimélj engem;
Hogy ha ujra elfogy pénzed,
Tele töltöm én erszényed
– Egy csókért, a mit nőd adott,
Ad a pap is bocsánatot.

Toma.
Mán ablaka előtt állva,
Beszól Toma a szobába:
– Anna, Anna, drága lélek,
Jöjj ki hozzám arra kérlek.
– Nem mehetek ki a házból,
Kemenczémben a tüz lángol,
És a gyermek sir, a kincsem,
Kivüle ma senkim sincsen;
Nyikorog is a ház ajtó
Künn az ebem; a haragvó.
– Anna, Anna, drága lélek
Jöjj ki hozzám arra kérlek,
Tüzet lehet eloltani,
A gyermeket elaltatni, –
Ajtód sarkát kend kenőcscsel,
A kutyádat tartsd kenyérrel.
– Nem mehetek ki a házból
Nem lehetek ma már távol, –
Itt a férjem, alszik, mellém,
Töltött puska pihen mellén,
És két pisztoly a lábánál
Pallos fekszik oldalánál.
Ha mozdulok: puska ropog,
Ha felkelek: halva rogyok.
– Anna, Anna, drága lélek,
Jöjj ki hozzám arra kérlek, –
Kis ideig leszünk távol.
… És az aszszony kijött erre,
Fel is kapta a nyeregbe;
Mentek nem is nézve hátra,
El is vitte messze tájra:
Zöld erdőnek közepébe,
Csergő patak közelébe,
Vastag fának árnyékába.
Itt leültek megpihentek.
És a férfi igy beszéle:
– Keress kincsem a fejembe…
S puha keze babrált fején…
Látott gerlét, a mint várja,
Merről? honnan? jő a párja;
Messzebb ismét, benn az erdőn,
Látott bárányt puha emlőn
S rigót, a mint étket szállit,
Hogy táplálja fiókáit; –
Látta kedves csecsemőjét,
Szép szemében drága könnyét,
Csendes szellő fuvalmában,
Gyermek sirást hall magában.
… Anna erre, a kést vette,
És Tomának fejét vette.
Visszaindult haza felé, –
Megérkezett a kis házhoz,
A kis háznak ablakához,
S benézett a nő a házba:
Látta férjét vacsorálva,
És anyosát rongyot kötni,
Csecsemővel bibelődni
És altatva drága szóval:
– Aludj, aludj, árva gyermek,
Lefektetni nem is merlek,
Mert mióta anyád nincsen,
Jó éjszakád, álmod sincsen;
Két szép szemed, két nap óta,
Nem volt soha becsukódva;
Nem is szoptál édes tejet,
Nem is fogtál puha kezet,
Nem csókoltál édes ajkat,
Nem volt soha nyugodalmad,
Nem figyeltél anya-szóra, –
Két nap óta, gyermek, néked,
Csupa sirás volt az élet…
Beszól a nő a szobába;
– Feleséged, ha megjönne,
Mit csinálnál vele bátya?
– Meg se sütném, meg se verném,
Rút szavakkal sem illetném;
Meg se kérdném: merre jártál,
Annyi időt hol töltöttél,
Kivel voltál, mit csináltál?
Csak az volna kivánságom,
A mig magam vacsorálok
Legyen gyertyám, mécs-világom…
Bement a nő a szobába,
Megszoptatá csecsemőjét.
A ki sokáig volt árva.
De Mán erre mitsem szólott,
A ládához ment, s belőle
Vett ki puha, fejér gyolcsot.
S betekerte a nőt vele,
És szurokkal csepegtette,
S meggyujtotta és világolt,
Mig maga Mán vacsorázott.

Miora.
A hegy oldalánál,
A menny kapujánál,
Ime összejöve,
Lefelé a vőlgybe,
Kövér juhnyáj, három,
Velök három pásztor.
Az első Moldován,
Második Ungurán,
A harmadik Vracsán.
A második pásztor,
S a harmadik pásztor,
Beszélgetnek nagyba,
Tanácskoznak rajta,
Ha a nap leszálla,
Küldjék más világra
A moldvai pásztort,
Mert rászedte párszor,
És szebb is a nyája,
Kővér a báránya,
Ügyes ebe, lova,
Jól kitanitotta!…
De a szép Miora,
Ékes gyapja fodra,
Három napon innen,
Ugy jajgat szünetlen,
Nem eszik füvet sem.
– Kis szőke Miorám,
Drága kis Miorám!
Három napon innen,
Csak jajgatsz szünetlen,
Nem szeretsz már fűvet…
Tested beteg volna!
Te drága Miora!
A juhnyájt hajtsd össze,
Ide a fris zöldbe, –
Mert miénk a jó fű,
Tietek az árnyék, –
Drága gazdám, drága,
Hivd el jó kutyádat,
Legjobbik kutyádat!
Az éj el fog jönni.
Megakarnak ölni,
Az erdélyi pásztor,
És a másik pásztor…
– Drága, kis báránykám!
Jövendőlöm talán,
Hogyha meg van irva,
Hogy tegyenek sirba,
Mondd meg nekik tisztán,
Temessenek ők el,
Itt valahol közel,
A tanyán, köztetek,
Hogy veled lehessek, –
Ott a hol a halom,
Ebemet meghallom.
Mond meg nekik azt is,
Tegyenek fejfámra,
Furulyát tőlgyfából,
Öröm jő hangjából;
Kis furulyát csontból,
Bánat szól a hangból;
Bodzafa tilinkót,
Ez nagy tüzzel sikolt, –
Ha a szellő támad,
Közöttük elárad,
Összejő a nyájam
És véres könnyekkel,
Megsirat majd engem; –
De hogy én meghaltam,
Ne szóljon az ajkad,
Mondd meg nekik aztán
Hogy én összekeltem,
Hogy én megesküdtem,
Egy szép királynéval,
Világ-menyasszonynyal.
Népes esküvőmnél
Csillag hult az égről.
A fényes nap s a hold,
Zöld koronát tartott;
Fenyők a vőfélyek,
Nyirfák a vendégek;
Papok a havasok,
Éneklők, szárnyasok;
Repdeső madárkák,
S csillagok a fáklyák…
De te ha meglátod,
Utközben találod:
Az édes anyámat,
Szivében mély bánat –,
És szemében könynyel,
Járva szerte-széjjel,
Mindenkit megkérdve,
És ekép beszélve:
– Vajjon ki ismerte,
Vajjon ki járt véle,
A karcsu pásztorral?
Olyan az ő képe,
Mint a jó tej fénye,
És ajkán a bajsza,
A buza kalásza;
És hajának fodra,
A hollónak tolla;
Égető két szeme,
A mezőnek szedre;
Te kedves Miora,
Könyörülj meg rajta;
Mond meg neki tisztán,
Hogy én megesküdtem,
Hogy összekeltem,
Egy gyönyörü vőlgyben,
Szép király-leánynyal.
S ha te megtalálod,
Ne mond meg anyámnak,
Hogy az esküvömnél,
Csillag hult az égről,
S fenyők a vőfélyek,
Nyirfák a vendégek,
Papok a havasok,
Éneklők, szárnyasok,
S hogy a kis madárkák
A fáklyákat tarták!

A hegedüs.
Korán reggel, félhomályba’,
Midőn vész az éj homálya.
Hegyek között az ösvényen,
Ki fut s vajjon hova mégyen?
Ifju asszony, – ölbe zárva,
Egy kis fiu, egy kis árva.
Felérve a hegytetőre
Énekelvén megy előre;
De a gyermek, a kis árva,
– Angyal szelid az orczája –
Meg nem szünik egyre sirni,
Kérdést intéz az anyához,
Miért kezdesz énekelni?
– Vagy nem látod tova, tova,
Fenyőfáktól körülfonva,
Ott a tolvaj-banda fészke,
Ama dombos, tágas vőlgybe’.
Félek anyám, félek nagyon,
Nem ölnek meg minket vajjon?
Nem érez a tolvaj-banda,
Szállna rá a Szüz haragja.
Nem figyelnek a kérdőre,
Énekelve tart előre,
Itt van már a rablók háza,
A menyköve esnék rája.
Felénk ki jő mind előre?
Az a rablók vezetője.
Ifju asszony kaczag, nevet,
Leteszi a kis gyereket,
Lehelyezi puha földre;
Ő meg elvész az erdőbe.
A kis gyermek, a kis árva,
Ugy zokogott egymagába,
Hogy az erdő felelt rája – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De kik jőnek amott szembe,
A tündérek fényes serge!
Fehér lepel által födve,
Arany hajjal tündökölve,
Drága gyöngyből koronával,
Az ég annyi csillagával!
Ő lesz az, az erdő anyja
S tündérserge, mely nem hagyja.
A kis árvát felölelte,
Felhő által körülvette.
Arany felhő lágy ölében,
Eltüntek a zőld erdőben – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Erdő mélyben, a hegy alatt,
Hol a futó csermely fakad,
Ott él a kis szegény árva,
Három tündér vigyáz rája.
Három tündér kedves, szépek,
Virágai a mezőnek,
Egyik mesét mond a távol
Eső csillag- s holdvilágról;
Futó patak morajáról;
Kelő hajnal szép pirjáról.
És a másik fütyöl, mintha
Esti szellő lágyan sugna.
A harmadik kényezteti,
Dalok között lefekteti.
… Öröm között, jólét között,
A kis gyermek már nagyra nőtt.
Hozott anyja uj nyirettyüt,
Diófából szép hegedüt,
Arany hurok rajt’ feszitve,
Arany hajból kikészitve.
Egyik hur a bánat hurja,
A másik a szomort fujja.
És az egyik a gyönyöré,
A negyedik az örömé.
A szép ifju figyel rája,
– Beteljesült lelke vágya,
Igy tanitja őt a tündér:
– Hangja édes, sokat felér. –
– Ez a hur a bánat hurja,
Ujjad nagyon ne is nyomja,
Fájdalomtól el is szakad,
A ki hallja meg nem marad.
Ez a hur már ad ki szomort,
Könyt fakaszt, ha éri vonód;
Harmadik a gyönyör hangja,
A mátkások dalát dallja;
Szerelmet önt ifju szivbe,
Fris erőt a vénült érbe;
Ettől a meghalt feltámad,
Ebből öröm hangja árad – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És az ifju figyel erre,
A hegedüt kézbevette,
A nyirettyüt végig futja,
Rezg az eszköz minden hurja, –
Néha roszul, majd meg jobban,
A sziv néha fel-feldobban,
Míg végtére a dal árja,
A közbámulatnak tárgya,
A tündért is csóda szállja. – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nemsokára a szép ifju,
Hegedüvel utnak indul, –
Játszik falun, a vásárban,
Tapsolnak is, tizen-százan;
Szép dalát a ki csak hallja,
Elmerengve bámul rajta.
– Koborolva ide-oda,
Véletlenül bejutott a
Rablók közé a csárdába,
A mennyköve esnék rája – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Hé, hegedüs! mi a neved?
Elfelejtém a nevedet,
Huzz rá, mit is bámulsz rajtam!
A nyakadat kifacsarjam?
S hegedült is, a mint mondák,
Csak ne üssék, csak ne bántsák;
A kebleket öröm szállja;
Tánczra kelnek, ki-ki járja.
… Ime mást hurt érint ujja,
Elnémulnak, a mint fujja,
A hur, a mint ki-ki hallgat,
Sziv repesztőn rezeg, jajgat,
Mint egy megtört sziv fohásza,
Setét, rémes éjszakába.
Asztal köré csoportulnak,
Nincs keletje már a bornak,
Nem is töltik a kupákat,
Kebelöket szállja bánat…
S jaj a szegény csaplárosné,
Minden dolgát elfelejté, –
Olyan szomoru az ének,
Még szomorubb lágy szivének.
– Szép hegedüs, oh, megállj csak!
Addj helyet egy árva szónak!
Arra kérlek szépen téged,
Dalold el a gyermekséged – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kézbeveszi a hegedűt,
Megkeni rá a nyirettyüt,
Igazít a bánat hurján,
Imigy kezdi drága hangján:
– Korán reggel, félhomályba’,
Midőn vész az éj homálya,
Hegyek között az ösvényen,
Ki fut s vajjon hová mégyen?
Ifju asszony, – ölbe zárva,
Egy kis fiu, egy kis árva.
Felérve a hegytetőre – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Áll az asszony megnémulva, –
Élettelen földre hulla,
És ez asszony, névleg Anna,
A hegedüs édes anyja.

Szegény Jankó.
Hegy alján a juhász legény,
Elaludott mélyen szegény,
S a juhnyáj a sötét éjjel
Barangolt is szerte-széjjel…
Pásztor nélkül csavarogva,
Bement volt már a tilosba.
– Befogták a juhász legényt, –
Bekisérték lánczon szegényt, –
A juhnyáját behajtották
Semmi áron ki nem adták.
– Jött az apa, jött az anya,
Tüszöjükben hozva bankót,
Könyörögtek, térdre hullva,
… Adnák ki már szegény Jankót. –
A bankóért a jó birák,
Szegény Jankót ki nem adják.
– És jövének a fivérek,
Tüszöjükben aranyt hozva,
Szavuk olyan, mint az ének,
Minden szép szó összehordva,
… De aranyért a jó birák,
Szegény Jankót ki nem adják!
– Felöltözött a mátkája,
Vett szép szoknyát derekára,
Piros csizmát a lábára,
Szép nyaka a gyöngytől fénylett,
Már messziről hajtott térdet,
És kezeit összecsukta,
Szép szeméből a köny hulla:
– Törvénylátó, drága urak!
Váltságdijba miket hozzak?…
Eresszétek már ki Jankót;
Ha bűne volt meg is lakolt
Drága gyöngyét földre dobta,
Szép szoknyája már kioldva…
Erre aztán a jó birák,
Szegény Jankót ki is adták!
* * *
– Végy el Jankó feleségül,
A börtönből megmentélek,
Értted halok, érted élek…
– Nem veszlek el feleségül,
Mert megcsaltál már mint mátka,
Félek rám száll az ég átka!

Gruia.
… Az országot tüzzel-vassal
Három izben összedulta,
Novák vitéz fia Gruia!
– Gruia, Gruia, édes fiam,
Hadd az italt, hadd az álmot,
Rajtad ezek vernek lánczot, –
Kerüld el a korcsomákat.
Felejtsd el a sok babákat.
Annak a ki nappal-éjjel,
Tivornyázik szerte-széjjel,
És az üdvöt borban, lányban
Keresi csak és találja –
Üres lesz a tarisznyája…
Add sisakod két ökörér’,
A pallosod még kettőt ér…
Gruia, Gruia, édes fiam!
Ugyan mond meg mi lelt téged?
A nősűlés vágya éget?
– A nősülés nem bánt engem,
Belgrád felé szállna lelkem!
– Gruia, Gruia, édes fiam,
Járj a merre neked tetszik,
Tégy azt, a mit akarsz, tetszik,
Csak kerüld a korcsomákat.
Bort ne igyál, lányt ne szeress,
Bortól, lánytól rettegj, reszkess…
Ne lépj Belgrád városába,
Belgrád vára szép a szemnek,
Van sok pénze, katonája.
Felült Gruia a lovára,
Előtte állt Belgrád vára;
Nem figyelt az atya-szóra,
Bement, betért vacsorára
A királyi fogadóba.
– Korcsmárosné, ha nem bánod
Bort előmbe, drága lélek,
Megfizetem hogyha élek.
… Meg is ivott három vedret,
Három után kért még hetvent, –
Elprédált már három hordót.
Fizetésre nem is gondolt.
A csaplárné ölt azonnal
Piros czizmát a lábára,
Fehér szoknyát derekára,
El is indult, elment nyomba,
Elérte a király házát
Nem telt bele tán egy óra.
– Korcsmárosné, virágszálom,
A mióta szolgálsz engem,
Három éve lesz a nyáron;
És te mégis soha, soha,
Nem is gondolsz az adóra!
– Oh, felséges nagy királyom!
Haragodat immár látom;
Nem fizetni adót jöttem…
A tegnap igy este tájba
Beszállott volt egy erdélyi,
A királyi korcsomába. –
S ezt mondotta első szóra:
– „Korcsmárosné, ha nem bánod;
Bort elömbe drága lélek,
Megfizetem, hogyha élek.“ –
Meg is ivott három vedret,
Három után kért még hetvent;
Elprédált már három hordót,
Fizetésre nem is gondolt. –
– Korcsmárosné, virágszálom,
Hü vagy hozzám immár látom!
Hanem az, ki este tájba,
Beült az én korcsomámba,
Nem más mint a vitéz Gruia,
Ez országot tüzzel, vassal,
Három izben összedulta…
Hanem étesd, itasd ingyen,
Szép szemedbe, hadd tekintsen.
Gruia magát le is itta.
Ezt a török meg is tudta, –
Megfogták és megkötötték,
Uj szijuval, uj kötéllel;
Hét sing vassal és egy féllel,
Térdig vasra, lánczra verték…
El is vitték onnan nyomba,
Oda, hol a török császár
A rabokat tartni szokta. –
S mint felébredt este tájba’,
Magát térdig vasba látta.
… Betelt Isten akaratja…
Messzetájról repült rája
Holló madár fiókája.
– Holló madár fiókája!
Orrod hamar de megérzi,
Hogy van veszni való férfi…
Ide jöttél sebes szárnyon,
Tüskén, bokron vizen, árkon, –
Tán husomat, hogy megedd,
Tán véremet, hogy megidd,
S életemet hogy elvídd!?
– Gruia, Gruia, Novák fia,
Sem megenni lágy husodat,
Sem meginni szép véredet,
Sem elvinni életedet,
Jöttem ide sebes szárnyon
Tüskén, bokron, vizen, árkon, –
Atyád küldött engem, mintha
Balsorsodat tudta volna. –
– Holló madár fiókája,
Azt izenem jó atyámnak,
Fia vagyok a halálnak;
Hanem mégis arra kérem,
Öltözzék fel, dusan, szépen,
Kapja fel a buzogányát,
Nyergelje meg azt a sárga
Ifjukori paripáját.
… Betelt Isten akaratja, –
Holló madár sebes szárnyon
Repűl, repül messze tájon.
Novák ezen gonosz hirre,
Dusan szépen felöltözve,
Felkapta nagy buzogányát,
Felnyergelte azt a sárga
Ifjukori paripáját; –
Meg sem állott Belgrád-várig
A királyi korcsomáig.
S a mint Novák közel jára,
Lova nyeritő hangjára
Gruia tisztult a sok láncztól.
– Gruia, Gruia, édes fiam,
A két oldal-szárnyat törjed
Hadd számomra a középet.
– – S fordult Novák dühvel jobbra;
Hullt a török mint a gomba,
Fordult balra s egy csapása,
Száz töröknek sirját ássa!
– Vágjunk, fiam, a mit vágunk,
Hadjunk egyet hirmondónak.
S nézzünk széjjel, hol a lányunk,
Ilonádat vigyük haza,
Mert szeretőd, s szeret téged,
Legyen is a feleséged.

Az árgesi zárda.

I.
Az Arges vizén le
Amott a parton le,
Halad Negru vajda,
Tiz követi nyomba,
A kilencz nagy mester,
Mind kömives ember,
És Mánoli a fő,
Ő közöttük a fő.
A völgyben menének,
– Örőkös emléknek, –
És helyet választnak,
A fényes klastromnak.
És a mint haladtak,
Utközben akadtak
Egy juhász legényre,
Furulya kezébe;
És a mint meglátta,
Szól az ur hozzája:
– Hé te fürge juhász,
Oly ügyes furulyás,
Az Árges vizén le,
Juhnyájad legele;
Az Árges vizén fel,
Juhnyájad hajtád el,
Mondd csak te nem láttál,
Szerte a mint jártál,
Egy elhagyott falat,
Bevégzetlen falat,
Annak a tetője,
Fűvel van benőve.
– De uram én láttam,
A mint oda jártam,
Egy elhagyott falat,
Bevégzetlen falat;
Kutyám, a mint látta,
Futott is hozzája,
És meg is ugatta,
A halált jósolva.
Az ur örült ennek,
Ennek a beszédnek;
S indult is lefelé,
Ama kőfal felé,
A kilencz mesterrel,
Kömives emberrel,
És Mánoli a fő,
Ő közöttük a fő.
– Ime az én falam,
E helyet választom,
A zárda helyéül,
Örökös emlékül.
Hanem ti mesterek,
Kömives emberek,
Csak fogjatok hozzá,
Kezdjétek a munkát.
S nekem épitsetek,
E helyt emeljetek,
Egy oly magas zárdát,
Hogy ne lássam párját.
Kincset adok nektek,
Bojárokká teszlek.
De ha nem lesz olyan,
Megmondom komolyan,
Mind befalaztatlak,
Az alapba raklak!

II.
A sok mester siet,
Nyujtják a zsineget,
Megmérik a földet,
Sánczot ásnak, szélest.
Mindegyre dolgoznak,
Nyulnak már a falak,
De a mit épitnek,
A falak ledölnek;
Másodnapra ismét,
Harmadnapra ismét, –
Negyedik nap rája,
Dolgoznak hiába.
Bámul Negru vajda,
Méregbe jő rajta,
Szidja a sok mestert,
Sok kőmives embert,
S őket beakarja,
Falazni a falba.
És a sok nagy mester,
Jó kőmives ember,
Ugy félnek mindegyre,
Dolgoznak remegve,
Hosszu nyári napon,
Reggeltől estvélig,
Dolgukban sincs haszon!
De Mánoli rája,
Nem is megy munkába;
Lefeküdt az ágyba
S álmot lát álmába, –
És a mint felébredt
Kezdé a beszédet:
– Héj ti kilencz mester,
Mind kőmives ember,
A mint elaludtan,
Ezeket álmodtam:
Egy hang szólott hozzám,
Mely megmondta tisztán,
Hogy kezünk munkája,
Ledöl éjszakára,
Mig elhatározzuk,
Hogy mi befalazzuk,
A feleségünket,
Vagy a növérűnket,
A ki holnap reggel,
Legkorábban jő el,
Hozván finom étket, –
Férjnek vagy fivérnek.
Akarjátok tehát
Végezni e munkát,
Az isten szent helyét,
A vajda emlékét, –
Jertek fogjunk hozzá,
Esküdjünk meg reá,
És ezen eskünket,
Tartsuk meg, mint szentet,
Hogy feleségünket,
Avagy nővérünket,
A ki holnap reggel
Legkorábban jő el,
Azt mi feláldozzuk,
A falba falazzuk.

III.
Másnap reggel korán
Fel is ébredett Mán,
S nyomba fel is méne
Vessző-keritésre
És lenézett róla
A kanyargós utra.
De kit veszen észre?
Ki tart ott feléje,
Az ő hites társa,
A mező virága!
Közeledik egyre,
Hozván a kezébe’
Bort, hogy igyék férje, –
Párolog az étke!
A mint ő meglátta,
Szivét a kín szállta,
És ekép beszéle:
– Isten a nagy égbe’ –
Esőt küldj a földre,
Hogy a patak folyjon,
A viz ugy omoljon,
Nőjjenek a vizek,
Őtet állitsák meg,
Állitsák meg utba’,
Hogy térhessen vissza.
Isten meghallgatta
A szép imát, s nyomba
Felhőket hoz össze,
Sötét lesz, mint estve,
Az eső megeredt
És nagy eső esett,
A patakok folytak,
A vizek omlottak.
A viz bármint áradt,
A nő meg nem állott, –
Hanem csak jő egyre,
Egyre közeledve.
És Mán a mint látta,
Köny folyt arczára,
Térdre hullott ujra
Ekép imádkozva:
– Hozz istenem szelet,
Hadd fujja a földet,
Hogy fenyőt letörjen,
Tölgyfa meggörbüljen,
Havas leszakadjon,
Ember hogy megálljon,
Állitsa őt utba,
Hogy térhessen vissza.
Isten meghallgatta
A szép imát, s nyomba
A földre eresztett
Kemény, hideg szelet,
A fenyőt letörte,
Halomra döntötte,
A havas leszakadt,
A nő meg nem állott,
Hanem csak jött egyre,
És elért a férjhez,
Istenem kegyelmezz…

IV.
A sok mesterember,
Mind kőmives ember,
Őt a mint meglátta,
Öket öröm szállta;
De Mánt kín gyötörte,
Nejét megölelte,
Ölébe felvette,
Derekára tette,
S feltette a falra,
Mondá tréfálkozva:
– Megállj édes lelkem,
Ne félj senkitől sem,
Az egész csak tréfa,
Berakunk a falba.
Anna hitt a szónak,
Ajkai mosolygtak;
De Mán csak sohajtot
És hozzá is fogott;
A fal felrakáshoz…
Be is telt az álom!
A fal már nőtt egyre,
Már-már körülvette,
Fehér lába sarkát,
Fehér bokacsontját;
Szegény asszony erre
Nevetni nincs kedve…
Hanem egyre mondja:
– Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
Ne tréfálkozz férjem,
Magam nem jól érzem!
Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
A fal szorit engem,
Már fáj is a testem,
De Mán nem szól – hallgat,
Csak rakja a falat,
A fal már nő egyre,
Emelkedik rendre,
A lába sarkáig,
A boka-csontjáig,
Vékony oldalcsontig,
A fehér emlőkig…
S jaj a szegény asszony,
Foly a köny az arczon,
Csak ezeket mondja:
– Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
Szorit a fal engem,
Szorul tőle keblem!
Gyermekemet nyomja!
A férj sirva fakad,
De rakja a falat,
A fal már nő egyre,
Emelkedik rendre,
Az oldalcsontjáig,
A fehér emlőkig,
Egész ajakáig,
Szemevilágáig!
Az asszonyt, jaj neki!
Már nem látja senki!
A falból ezt mondja:
– Manoli, Manoli,
Nagy mester Manoli!
Szorit a fal engem,
Meg is halok lelkem!…

V.
Az Arges vizén le,
Ott a szép parton le,
Negru vajda megyen,
Hogy imát rebegjen,
Ama szép klastromba, –
Amott áll a zárda,
Melynek nincsen párja.
Ez a mint ránézett,
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Román népdalok és balladák - 2
  • Parts
  • Román népdalok és balladák - 1
    Total number of words is 3692
    Total number of unique words is 1684
    30.3 of words are in the 2000 most common words
    42.5 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Román népdalok és balladák - 2
    Total number of words is 3800
    Total number of unique words is 1732
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    44.7 of words are in the 5000 most common words
    50.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Román népdalok és balladák - 3
    Total number of words is 3422
    Total number of unique words is 1536
    29.9 of words are in the 2000 most common words
    43.0 of words are in the 5000 most common words
    49.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.