Román népdalok és balladák - 3

A mért testét eltemettem,
E szép lovat adták nekem.
– A nagy ég urának hála!
Hogy ezt hallom valahára.
Most már nincs a kitől féljek,
Nincsen gondom, vigan élek!
No de jöszte, igyunk egyet,
E jó hirért megérdemled!
Bevezette a szobába,
Melyben neje el volt zárva,
S a mint ránézett az asszony,
Folyt a könyű a szép arczon,
De a török arczul vágta.
Evett, ivott a két férfi…
Az asszony nem győzte nézni;
Csepp bor sincs már a kupába’;
A török más után láta!
Márk benmaradt az asszonynyal,
És a férfi imigy szólal:
– Mondsza drága, ifju asszony,
Pogányt szeret már a lelked?
A keresztényt megvetetted?
– Nem vetém meg a keresztényt, –
Nem szeretem a pogány lényt,
De ha meghalt drága férjem,
Itt az élet pokol nékem.
– Imádkozzál ifju asszony,
Legyen hited, nagy az isten,
Kiszabadit téged innen…
Jött a török és igy szóla:
– Ejnye barát, hol az eszed?
Ez az asszony tán nem szeret?
– Török uram már bocsánat,
A mióta vagyok nálad,
Mindegyre csak sértesz engem!
Ezt az asszonyt arczul vágtad,
Csodálom is, hogy eltürtem,
Hogy vissza nem adtam hármat.
De ha harag száll meg engem,
Megfordulok ballábamon,
S a kit érek, levagdalom,
Éles kardom egy csapása,
Száz töröknek sirját ássa.
Megfordulok a jobblábon,
Nincs ki velem szembeszálljon…
Összekötöm kéve számra,
Elhelyezem kalangyába.
… A török rá ismert Márkra…
– Kegyelmezz meg, ne bánts még ma,
Aranyt adok váltságdijba.
– Aranyod is a kezemen,
Életed is, – nincs kegyelem!
… Harag szállta a Márk lelkét,
Megfordult a ballábára,
A törököt ő levágta;
Éles kardja egy csapása,
Száz töröknek sirját ássa…
Meg is fordult a jobblábon,
Nincs ki vele szembeszálljon, –
Összeköté kéve számra,
Elhelyezte kalangyába…
Márk a nejét haza vitte;
Nem a török táborában:
Otthon éltek boldogságban.


NÉPDALOK.

Szürke tollu…
„Szürke tollu kakuk madár,
Szépen dalolsz, ha itt a nyár!
Eltartalak piros borral,
Szép buzából, lágy czipóval;
Leszesz lelkem drágasága:
Csak jöjj s dalolj palotámba’.“
‚Méreg legyen hordód leve,
Czipódat a penész egye;
Inkább szállok ágról-ágra:
Ez lelkemnek szabadsága!‘

Mig a leány…
Mig a leány nagy-lány kort él,
Szép hajával játszik a szél,
És nem tudja mi a bánat…
De ha a lány férjhez megy, már
Kalitkában elzárt madár, –
Akkor tudja mi a bánat.
Istenem! az én arczom,
Nem gondoltam, hogy köny folyjon…
De nem gondolok a könynyel,
Mert letörlöm keszkenőmmel, –
Sajnálom két szép orczámat,
Hogy elhervasztja a bánat.

A szép leány.
A nagy leány kérdést teszen:
– Édes anyám mond meg nekem,
Midőn csendes idő vagyon,
Mért suttog a szellő, vajjon?
Virágimat nappal lengi,
Ablakomat éjjel veri,
– A mit hallasz, kedves lányka,
Nem a szellő suttogása,
A szép ifjak lágy beszéde,
Nem térhetek ki előle…
Jönnek egyre s nőül kérnek,
Hanem veled sokat kérnek,
Vasas ekét hat ökörrel,
Vasas szekért nyolcz tehénnel
És a lovat felnyergelve,
Aranypénzzel megterhelve.
– Ha még egyszer erre járnak,
Küld csak vissza, én még várok,
A mig tavasz leszen ujra,
Mi a virág kihajt ujra;
Csinálok majd egy kis kertet,
Hegy alatt a patak mellett,
És ültetek szép virágot,
Milyent eddig egy sem látott;
Felékitem magam azzal,
Birni fogok derült arczczal,
És elmegyek majd a tánczba,
Hárman-négyen kérnek tánczra,
Megforgatnak lassan, jobban,
Érző szivök fel-feldobban
Ha meglátják szemeimet,
Elfelejtik ökreidet;
Nézve ajkam szép pirjára,
Nem gondolnak a bárányra,
Pénzt és lovat majd nem kérnek,
Szép hajamra ha tekintnek.

A szerelmek.
A szerelmek, a szerelmek,
Mint a madár, énekelnek;
Havasakon, a berkekben,
A pusztákon, az erdőkben,
Itt is, ott is, mindenütt.
A hűséges nagy szerelmek
Szabad uton járnak-kelnek;
A kicsikék elhuzódnak
Belsejébe a vadonnak…
Sárban járnak s mégis tiszták,
Az ifjukat megrohanják;
Vizben úsznak, meg nem fulnak,
Lány kebleket ostromolnak;
Tüzbe mennek, el nem égnek,
Annál tovább s jobban élnek.

A gerlicze…
A gerlicze bus madárka,
Ha elpusztul a hű párja;
Pusztán bolyong, repül gyorsan,
Nem is élve, inkább holtan;
Életén át gyászol mindig,
Más gerléhez nem szegődik;
A zöld erdőt is megjárja,
Virulását nem is látja;
Mig elfárad, bolyong, repül,
De zöld ágra akkor sem ül;
Hogyha néha le is szállna,
Rászáll egy-egy száraz ágra;
Vagy rászáll a szirttetőre,
Étel, ital nincs inyére;
Ha folydogál csermely, patak,
Felzavarja s tovább halad;
A vadászt, ha jönni látja,
Eleibe repül szárnya.

A sólyom és a szedervirág.
Egykor a sólyom leszálla
A havasi fenyőfára.
Merőn tekint fel a napba,
Szárnyaival csattogtatva.
Lenn a fenyőfa tövében
Szedervirág nyilik szépen,
Napvilágra nincs szüksége,
Oda simúl a fatőre.
– Jó illatú virágocska!
Én vagyok az erdő sólyma;
Ki az árnyból, napvilágra,
Hadd tekintsek szép orczádra!
Szeretnélek szárnyra venni,
S a világba elrepülni;
Járni veled napsugárban,
A nap körül, a fényárban.
Virágozzál velem, nálam,
A nap körül, a fényárban.
– Sólyom madár, szép szólással!
Mindenki bir hivatással.
Te birsz sebes röptü szárnynyal,
Én enyelgek itt az árnynyal;
Te fenröpülsz a magasban,
Én világom itt alant van;
Szárnyaiddal játszik a szél,
Én virágzom a fatőnél.
Menj csak el, ne bolygasd álmom’.
Elfér benne: nagy a világ –
Egy sólyom s egy szedervirág!

Szép tavaszszal…
Szép tavaszszal, május felé
Megindultam a menny felé,
A mennyország be volt zárva,
Egy tövisből volt a zárja…
Oda léptem és eltörtem,
S mindjárt is a mennybe léptem.
Azonban a mennyországban
Én jóformán meg sem álltam, –
Nem ülhettem ott sokáig,
A sok papi olvasástól,
A koldusok lármájától,
A sok kigyó sziszegéstől
És a vadak hidegétől.

Sokat faggat…
Sokat faggadt érző szivem…
Gyakran kérdez, mi fáj nékem?
S én esküszöm egyre-másra,
Nincsen gondom senki másra…
De hát van lény a föld hátán,
Mely ne vágyjék egy név után?
Hogy egy szivet ne szeressen?
A miként én, árva lelkem!
… De megintém kis szivemet,
Ne faggason, hogyha szeret, –
Mert ha égek, ha nem égek,
Nem mondhatom mindenkinek;
Ha szeretek hiven, nagyon,
Egy falunak nem mondhatom…
– Az áldott nap fenn az égen,
Megesküszik százszor értem;
De már aztán a teli hold,
Soha érttem nem állna jót:
Az estve is látott engem,
Mit csináltam? hová mentem?
Az ő halvány világánál,
Rózsám kertje ajtajánál,
Lovam kantárszárát fogva,
Szép rózsámat átkarolva…
– Csak a hold s egy csillag tudja,
Kis szivemben hány az óra!?

A falevél mit sem érez…
A falevél mit sem érez –
Olyan korán adtak férjhez;
És elvittek oly anyához,
Ki szüntelen engem átkoz;
A csalogány nincs felkelve,
S a hajnalpir elterjedve,
Már elküld az aratóba,
Férjem nélkül, a mostoha!
Láttam miként jö a nap fel,
S egy kis madárt, mint repül el,
Rá repült a barázdámra,
S dalolt lelkem fájdalmára…
Hallgass, hallgass, gerle-madár,
Ne énekelj, hallgass el már,
Inkább irj egy kis levelet,
Egy pár sorból, csak rövidet,
Hogy elküldjem jó anyámnak, –
Hadd hogy hiddje, hadd hogy lássa,
Mily szomoru az ő lánya,
Mily fekete az én szivem,
Mint a sár a falu végen,
Mit a szekér tapos össze,
A falunak sok juhnyája,
S a királynak katonája.

Lenn a zöld erdők…
Lenn a zöld erdők mentében
Két csillag támadt az égen,
De tán azok nem csillagok:
Fényök bátyadt, nem is ragyog.
Két növér az két anyától,
Két anyától, egy atyától.
Az egyiknek arcza halvány,
Láng – piros a másik leány,
Az egyik sir, jajgat mélyen;
És a másik mosolyg, nevet,
Mert nem érez bút szivében…
A ki mosolyg, ezt hallatja:
„Ne sirj kedves, kis növérem!
Atyám, anyám azt mondotta,
Téged férjhez adnak nyomba,
Éjszak felé, messze, messze,
Hol a háznak nincs eresze, –
És a napnak nincsen fénye;
Hol a buza nem is terem,
A hol nincsen kenyér – falat,
S a virágon ezüst harmat;
Hol a madár nem is dalol,
Szép éneket reggel, estve;
Gyümölcs alatt ág nem hajol;
A hol nincsen piros hajnal,
Csak is átok, földön, vizen,
Fán, virágon, levegőben…
Engem pedig férjhez adnak
Kelet felé, messze, messze,
Hol a háznak van eresze;
A hol a nap szebben ragyog;
Gazdag kalász a határon,
Kövér száron kettő, három:
A hol vagyon kenyér – falat,
S a virágon ezüst harmat;
Hol a madár szebben dalol,
Szép éneket reggel, estve;
Gyümölcs alatt az ág hajol…
A hol vagyon piros hajnal…
Hol áldás van minden ágon,
Vizen, földön és virágon…

Nincsen öröm…
Nincsen öröm üröm nélkül,
Nincs szerelem bánat nélkül…
Patakként foly drága könyem,
És a bánat, a búbánat
A lelkemet gyötri szörnyen.
… Midőn elment, igy biztatott:
– Mint a többit, ha elmentem,
Elfelejtesz százszor engem!
… Akkor foglak felejteni,
Hogyha a föld lesz csillagos,
És fenn az ég tüskés, bokros;
Ha az ember szárnyat öltve,
A felhőket járja öszsze;
És a madár a világot,
Gyalog járja vesztve szárnyat;
Ha a világ felfordulna…
A szerelem, a szivemből
Nem pusztul ki soha, soha.
De jöjjenek szentelt papok,
Kik kezében kereszt ragyog,
S legyen bármily szent az ének,
Legyen bármily szent az ima,
Hő szerelmem a szívemből,
Nem pusztul ki soha, soha.
És hozzanak kuruzslókat,
Kik kezében a kő olvad;
De szedjenek százegy fáról
Famagokat, – és hozzanak
Gyógyfüveket hét határról;
Füves vizben füröszszenek,
Famagokkal füstöljenek, –
S legyen bármily szent az ének,
Legyen bármily szent az ima,
Hő szerelmem a szivemből
Nem pusztul ki soha, soha!

Sok leánynak…
Sok leánynak uram, uram!
Ne adj uram egészséget!
Megcsufoltak, tönkre tettek,
Nincs már bennem egy csepp élet.
Két szememet nem bántották,
– Igaz, igaz, mit beszélek!
Ebből látszik, tisztán látszik,
Talán bennök is van lélek?!
Nem bántották két szememet,
Meghagyták két mécsvilágnak,
Hogy ne essem kertelésnek,
Hogy ne verjem magam oda,
Ajtajához jó anyámnak!

A Maros nagy…
A Maros nagy, elzúg, halad,
Búbánatom el nem marad;
A Maros nagy, lassul, enged,
Búbánatom nem ád enyhet;
Sirok, de senki sem látja,
A bánat szivemet bántja;
Sirok, de senki sem hallja,
A bánat jajom visszhangja.

Nagy leánynak…
Nagy leánynak a szerelme
Utban nyiló violaszál,
Midőn lanyha szellő éri,
Csak hogy lelked rája nem száll.
Menyecskének a szerelme
Ablakban diszlő viola,
Oldalvást ha éri szellő,
Illatos az egész szoba.

Zöld levelü…
Zöld levelü almafácska,
Az én rózsám bájos lányka,
Napsugárból van a haja,
Szél lengeti erre-arra.
Két szeme két fényes csillag,
Rájuk nézesz, meggyilkolnak;
Két vércsepp a két arczája,
Gyönyörrel tekintesz rája;
Ajaka van eperizből;
Puha testén fehér inge,
Édes tejbe van fürösztve;
A járása csendes, mintha
A földön betüket irna;
Szép idő a mosolygása,
Mennybe repit a szólása,
És ha a föld minden kincsét,
Hét országnak drága gyöngyét
Adnák nekem édes lelkem,
Egy hangodért én megvetem.

Honnan repülsz…
Honnan repülsz kakuk madár?
– Messze tájról, a hol van nyár?
– Messze tájról? künn nem láttad,
Értem élő szép rózsámat?
– Lehet, – de rá nem ismertem!
– Ismerhetted volna könnyen,
Mert a rózsám ismert lányka,
Sárga pohárt tart kezében,
Csillog drága köny szemében,
Felköszönt és sohajt egyre,
Búban uszik egész lelke!
Hallgass, hallgass drága lélek,
Majd elveszlek, hogyha élek,
Jegenye, ha terem körtvét
És a füzfán megygy lesz nőve,
Hogy együnk mi majd belőle.
Szerelmünktől egykor, régen,
Virágoztak a fák szépen,
Nagy titokban az irigyek,
Minden ágot letördeltek.
Ki a más szerelmét rontja,
Gabnáját a madár hordja,
Ne is legyen annak étke,
Sem egészség a testébe. –

Érjel téged…
Érjen téged, rózsám, érjen
Az vágy, a mely üz engem;
A szerelem vágya érjen;
– Egész nap ülj a töltésen…
Jókor, – később, ozsonára,
Hogy égj, mint a gyertya lángja,
És azután este felé,
Mint a viasz, olvadj belé;
Aztán a nagy vacsorára
Aludj ki, mint gyertya lángja:
Hogy a midőn éjfél lészen,
Halálverejték emészszen;
És a midőn hajnal leszen,
Életednek vége legyen;
Hogy a napnak áldott arcza,
Süssön rád a koporsóba;
– Mert te rútul megcsaltál,
Nem tudom, mit gondoltál.

Mit véthettem…
Mit vétettem neked bánat?
Hogy megkötve tartasz folyton,
Mint a lopott portékákat.
Mit vétettem neked bánat?
Hogy ugy kergetsz, mint a szélvész
A fáról leszakadt ágat…
Lefekszem, hogy erőt nyerjek,
Testem, lelkem olyan fáradt;
S egy percz alatt felébredek:
Felébreszt a gond, a bánat!

A korcsmákat…
A korcsmákat, az ut mellett,
Nem csinálták bolondságból,
De csinálták okosságból…
Sok embernek sok a gondja,
Sok embernek szivét, lelkét
Sulyos bánat fekszi, nyomja.
Betér… iszik, s a sok gondja,
A bánatja, oszlik nyomba.

Gyónni menten…
Gyónni mentem én is egyszer,
Rózsámat a mezőn lelém,
Mit sugott? de én a gyónást
Isten ugyse’ elfelejtém!

Életem virága…
Életem virága,
Mit fáradsz hiába?
Anyám nem ad hozzád?
Mert anyám megtudta,
Hogy kitől, nem mondta:
Hogy van neked otthon,
Sok tehened bornyas,
Sok szép juhad gyapjas,
Fonni kell majd s fejni,
Sok dolgom fog lenni.
– Ilona szép lányom,
Üdvöm és világom!
Jösz-e hozzám nőül?
Kedved ha lesz fejni,
Kis kezed fog fejni.
A mi megmaradna,
Bornyamnak maradna!
Kedved ha lesz fonni,
Szerzek neked nyomba
Rokkát diófából,
Orsót ezüstszálból.
– Életem virága,
Mit fáradsz hiába?
Anyám nem ad hozzád,
Mert anyám megtudta,
Hogy kitől, nem mondta:
Hogy a belső házba,
Gyolcsból készült inggel
Tele van hét láda,
És azt a szabadban,
A tiszta patakban
– Szekeren kitólni –
Kell majd kisujkolni,
– Ilona! szép lányom,
Üdvöm és világom!
Ha akarsz sujkolni,
Ott künn a szabadban,
Szerzek neked sujkot,
Szépet, kőrisfából,
A nyele lágyfából, –
Mosni fogsz, a mennyit,
És a többit rendre,
– Mély a patak medre –
Ereszd a haboknak.
– Életem virága,
Mit fáradsz hiába?
Anyám nem ad hozzád!
S én nem megyek hozzád;
És előled, leszek
Virág a határon,
Harmat a virágon.
– Ilona! szép lányom,
Üdvöm és világom!
Én meg, leszek pásztor,
Báránybőr sapkával,
S leszakasztalak,
Reá akgatlak,
Haza viszlek s leszesz,
Jó anyámnak lánya,
Ékesség a házba!

Csendes folyam…
Csendes folyam, Duna vize,
Rég vagyok már én is árva,
A kim volt és kit szerettem,
Elment már egy szebb világba.
Hogyha nem hiszed talán,
Illatos virány,
Itt a sirja, ásd ki ujra,
Virágos a sirja!
Vedd a fátyolt arczájáról,
Virág a határról;
Arczájáról és kezéről,
Virág a mezőről;
Kezeiről és lábáról,
Virág a sirjáról.

Kis menyecske…
Kis menyecske jő a párja…
– Ha jő itt lesz, ördög bánja,
Készen áll a vacsorája.
Egy pár lepény… öszszeszedve,
Hét udvarról a sok növényt,
Csak megenni legyen kedve.
Mert gonoszul egyre-másra
Szidalmazva, csak azt mondja:
„Hej feleség ne néz másra!“
– Kis menyecske jön babája!
– Egészségben érjen hozzám,
Készen áll a vacsorája:
Egy sült csirke paprikázva,
Jó sütemény tejben ázva…
Megérdemli, mert ő soha
Nem pirongat, sem nem mondja,
„Ez vagy amaz jól igy volna.“
Bejön, köszön, csókol, leül…
Egy ilyennel a nő elül.

A jegyes levele.
Levelet ir a leányka,
Jegyesének van az szánva,
A szép ifjut rég nem látta.
„Legyen oly jó vőlegényem,
Jöjjön hozzám, arra kérem,
De ne jöjjön a havason,
Erdejében farkas vagyon,
Hozz’ magaddal lovast, ötvent,
Gyaloglegényt számra többet.
„Legyen oly jó vőlegényem,
Jöjjön hozzám, arra kérem,
Be se nézzen a berekbe,
Sok a tüske, bokor benne,
Csal a berkek hüvös árnya,
S rá léphetnél a virágra…
Hozz’ magaddal lovast, ötöt,
És gyalogost, tizenkettöt.
„Legyen oly jó vőlegényem,
Jöjjön hozzám, arra kérem,
Még is jöjjön csak magára,
Ne üljön fel a lovára,
Mert nem tudnám megitatni,
A patakra kihajtani,
Szénát tennék majd elébe,
Megsértene a sörénye.
„Legyen oly jó vőlegényem,
Jöjjön hozzám, arra kérem,
De ne jöjjön az esőben,
Mert a ruha ázik könnyen,
Gyenge vagyok én még arra,
Hogy kivigyem a patakra,
Kifacsarjam, kiteritsem,
Erre nekem erőm nincsen,
Gyere hozzám szép időben,
Mint a sas a levegőben,
Szép koszorut nekem fonva,
Akkorát, mint az ég holdja,
Gyere hozzám, tedd fejemre,
Jegy-gyürümet adom érte.

A virág és a dér.
Gyönyörü kert közepében,
Ül a lányka s mereng mélyen, –
Nyugszik boglár-rózsaágyban,
A violák árnyékában.
Egy ifiu arra menve,
A leánykát megkérdezte:
– Kedves gyermek, fehér arczczal,
Fénylő szemmel, rózsaajkkal,
Leány vagy-e vagy menyecske,
Avagy angyal égből esve?
– Sem lány biz én, sem menyecske,
Sem szép angyal égből esve,
Virág vagyok, nyilok szépen,
Gyönyörü kert közepében,
De te ki vagy oly rejtélyes,
Szabad ifju, feleséges?
– A dér vagyok kedves lányka,
Szólt az ifju nyomba rája,
Estve járok én az árnynyal,
Virág kebel az én ágyam,
S napsugárral ha felszállok,
Elhervadnak a virágok,

Ha a lányok…
Ha a lányok, mint a bárány,
Hegyoldalon legelnének,
Juhász lennék s furulyámon
Éjszakán át szólna ének.
S midőn küzd a nap az éjjel,
Piros hajnal hasadtával,
Behajtanám kis kertünkbe
S betakarnám a subámmal.

Anyám, anyám…
Anyám, anyám, lelkem anyám,
Neked is szép volt az élet,
S ha gyönyörködtetett téged –
Ne tanits az unalomra…
Mert veszett eb az unalom,
– Minden estve nálad vagyon,
Melletted ül: – ott pipázik,
A sok könytől arczod ázik.
Egy hajlékot lakván véle,
Nevetni sem lehet tőle; –
S aztán ott ül a kuczkóban,
Azt sem tudod eszed hol van?
Mint vele lakni egy házban,
Jobb, ha beteg vagy az ágyban, –
Betegségből, gyógyszerével,
Engem anyám kigyógyithat,
Unalomból csak a sirhant.

Édes rózsám, édes lelkem…
Édes rózsám, édes lelkem –
Késő éjjel, éjfél tájba’,
Midőn alszik a madárka
És a hold a tiszta égen
Csillagok közt úszik fényben,
Ablakodhoz vágyott lelkem,
Oda vágytam, oda mentem.
… Fontál kerek guzsaly mellett,
Könyben úszott drága szemed;
De hallottam mostohádat,
A mint szidott s szórt rád átkot,
A mért forrón szeretsz engem.
Pedig már az mind hiába!
Mert ha három éjjen által
Eresz alatt térden állva,
Habzó ajkról, vérző szivből
Szakad is ránk szitka, átka, –
Hogy ha misét mondat, hetvent,
S kalácsot süt egyszáz hetvent
Egymástól mi puszta szóra,
El nem válunk soha, soha.
Nem, mig anyád meg nem tudja
Leveleit egy tölgyfának
És fűszálát egy határnak;
A mig tisztán meg nem tudja
Szőrszálait száz egérnek,
Virágait egy mezőnek;
Mig a bükk nem terem körtét
S a fűzfán megy nem lesz nőve,
Hogy anyád egyék belőle.

Mért nem nősülsz…
Mért nem nősülsz ifju, vajjon,
Midőn annyi virág vagyon?
Tán szülőid nem egyeznek,
Vagy a lányok nem szeretnek?
– A szülőim egyeznének,
A leányok szeretnének, –
És üldöznek is a vágyak,
Mégis sugják, hogy csak várjak,
A mig ujra tavasz leszen,
Hátha eljő uj kedvesem…
Csinálok én akkor kertet
A kis törpe kunyhóm mellett,
Virágim közt ülök, járok,
Nézni jőnek majd a lányok…
Ki is ülök a töltésre,
A lánykákkal összejőve,
Nyujtok nekik szép virágot,
Olyan szépet egy sem látott, –
De ha eljő a galambom,
A legszebbet neki adom, –
Ott nyilik az ablakomban,
Nőm számára azt ápoltam.
– Mondd meg milyen, mondd meg várjuk?
Ismerjük meg, ha méglátjuk…
– Könnyü zerge,
Nagyon fürge;
Gerle madár,
Repül, nem jár;
Az ő teste,
Sugár, gyenge;
És az arcza
Rózsás, barna;
Szép hajában
Nyilt virág van;
Fürteibe
Virág hintve;
Szemét nézve,
Megigézne;
Ajakában
Egy világ van.

Megszáll a vágy…
Megszáll a vágy reggel, estve,
Nyugtot nem ad, bár egy perczre;
Beszél nekem… kérdi egyre:
– Mért vagyok én olyan gyenge?
Azt felelem siró hangon:
– Mert szerettem hűen, nagyon;
És felelem könyes szemmel:
– Nem szerettem soha renddel.
A vágy kaczag s tovább ereszt,
Verné meg őt a szent kereszt…
Ha a vágy eladó volna,
Galambomnak adnám nyomba!…
Ha a rózsám vevő lenne,
Szivem vele megegyezne;
Meg is venném, hogy megvédjen,
A vágy, ha megtámad éngem.

A jegyes szerelme.
A bojárok kérdik egyre:
– Mért oly fényes a két szeme?
Mintha volna ezüstözve,
Aranyszikra a középe!
Szemöldököd, holló tolla,
Aranyszinü hajad fodra
Be van fonva hatban, hétbe’,
Hajad közé virág téve…
Ezüst fényü a két szemem?
Ugy szereti a kedvesem;
A közepén aranyszikra?
Szép rózsám is annak irta;
Szemöldököm sötét, barna?
Illik hozzá rózsám bajsza;
Fénylik hajam aranyszinben?
Mert fürösztöm rózsavizben,
És befonom szép virággal,
Mert galambnak csak igy áll jól…
Benn az erdőn gerliczém van,
Csak én tudom hol ül, hol van;
Ott ül ő a fenyőágon,
És lenyugszik virág-ágyon,
Előmbe jő a hajnallal,
Előmbe a kelő nappal;
A mint látom, hozzá vágyva,
Én is vele kelek szárnyra;
S ekkor szemem fényben rebdes,
Csakhogy neki legyek kedves,
Egész lényem fényes leszen,
Csakhogy őtet hőn szeressem.
Vele szállok, vele megyek,
Hogy szeressem a mig élek;
Utját ő nappal járja,
Szivem holtig őt imádja;
Nagy szerelem, a mit érzek,
Mit jegyesem iránt érzek.

Anyámnál…
Anyámnál a midőn voltam,
Ha dolgoztam, vagy ha ültem,
Anyám előtt kedves voltam…
A mióta férjhez mentem,
Rabszolgája másnak lettem.
Jókor reggel házat seprek,
Tüzet rakok, ágyat vetek;
És teritek asztalt nyomba,
Friss reggeli párolg rajta;
És kifutok a forrásra,
Rokkámat nem hagyom másra,
Hozok tiszta forrásvizet,
Megmosdatom gyermekimet;
Csecsemőmet megszoptatom,
Gédelgetem, elaltatom;
És megfejem a tehenet,
A mi keskeny kapunk mellett;
És igy telik napom, éjem,
Nincs ki engem megkiméljen…
– Dorbézoló férjem, drága,
A dolog igy rosszul járja…
Választok egy szép barátot,
Osszon nekem igazságot.

A kis kakuk…
A kis kakuk repül, repül…
Három napja ágon nem ül;
Hegyen, völgyön, vizen, árkon,
Csak repülni, szállni látom.
Kakuk madár! bár leszállna,
Közel hozzám, a zöld ágra,
S énekelne reggel, estve,
A bánatom ugy engedne.
Ha a kakuk ifju volna,
Én elfognám szegényt nyomba!
Szőnék neki finom inget,
Tartanám, mint szeretőmet…
Ha a kakuk vitéz volna,
Elüzhetné búmat nyomba!…
Hej, de ő egy szabad madár,
Zöld erdőkön, lombok közt jár,
Énekelni leszáll ágra:
Búmat nem is veszi számba.

Anyám, anyám…
Anyám, anyám, ne adj férjhez,
Ne adj férjhez vén legényhez;
Mert az öreg nem is csóda,
Kimegy reggel aratóba,
Estve eljő, lába gyenge,
Egyre baktat ide-oda…
És ha hivom vacsorára,
Nem eszik csak sohajt rája;
S ha megvetem ágya helyét,
Gyenge hangon azt feleli:
Kössem be a fájó fejét…
Anyám, anyám, ne adj férjhez,
Ne adj férjhez vén legényhez;
Ifjuhoz adj, – ez ha kimegy
Jó reggel az aratóba,
Estve eljő fütyürészve,
Nem baktat ő ide-oda;
Ha elhivom vacsorára,
Mosolyogva mondja rája:
– Ital, ital nem kell nekem,
Egy édes csók százszor jobb lesz,
Édes, kedves feleségem!