Rabok - 3

feleségül akarja venni. A kisasszony – mint meg van állapítva – egyre
csak mosolygott és hagyta beszélni Sebfit. Nem felelt neki. Sőt még
akkor sem felelt, mikor Sebfi a szónoklata végén azt mondta neki: «Most
pedig várom feleletét, kisasszony». Nem felelt és Sebfi már akkor látta,
hogy az ő élete végig boldogtalanság lesz és szenvedés. Vannak ilyen
pillanatok, a melyek hirtelen végig világítanak egy egész életen, mint a
hogy a világító tornyok forgó lámpása végig villantja sugarát a tenger
sötétjén. És Sebfi akkor már oly biztosra vette a tagadó választ, hogy
nem is akart rögtön feleletet hallani.
Hamar azt mondta: «Hát jó, kisasszony, hát jó, ne feleljen most.
Gondolkozzék a dolog felett néhány napig, aludjon rá egyet-kettőt és
csak aztán feleljen.» De szegény ezt sem azért mondta, a miért szokták
az ilyet mondani. Ő a legnagyobb bizonysággal tudta, hogy Rizának esze
ágában sincs őt szeretni, vagy a mi ennél kevesebb, de neki talán mégis
elég lett volna: hozzá menni feleségül. De a mig ezt a kisasszony
szájából nem hallotta, addig még volt némi igen kis remény. Csakhogy
Riza rögtön felelt. Azt mondta: «Hagyjuk ezt, Sebfi úr.» Viszont Sebfi
úr nem «hagyta ezt.» És akkor Riza szépen, okosan megmagyarázta neki,
hogy a dolog lehetetlen, mert Sebfi fiatal, majdnem gyerek még, hogy nem
keres egy árva krajczárt sem, hogy az egész ügy végtelenül komikus és ő
csak azért nem nevet rajta, mert tiszteli Sebfi úr érzelmeit és mert ő
jó leány és soha életében nem nevetett ki senkit, a ki azt mondta neki,
hogy szereti. Ezt gazdag és jól nevelt úrilányok szokták tenni, – mondta
– szegény és egyszerű teremtések soha. Valóban meg is volt hatva, mint a
hogy nem lehetett nem elérzékenyedni, ha az ember hallotta Sebfit erről
beszélni. De bármily szép formában történt is, visszautasításnak
visszautasítás volt, még pedig a javából, igazi, komoly, végérvényes
kosár, a mely után hónapokig nem szól ujra az olyan ember, a kiben csak
némi önérzet van. Sebfi pedig csupa önérzet volt, mint mondani szokta.
Tehát vette a kalapját, illedelmesen köszönt és kiment a boltból azzal a
mozdulattal, a hogy a növendék-előadásokon a visszautasított szerelmest
szokta játszani. Nem pózolt, csak elegáns akart lenni a nő előtt, a kit
szeretett. És ez volt a legnagyobb eleganczia, a mit Sebfi úr az
életben, mint a szinpadon ki tudott fejteni.
Lenke összekuporodva ült egy kis puffon és sürgette a bonyodalom
kifejlését:
– Mi lett a vége?
– Ez.
– Hogyan… ez? Mit csinált Sebfi?
– Semmit.
– Nem ment vissza még egyszer?
– Dehogy nem.
– Újra megkérte a kezét?
– Azt nem tette. Ő csupa önérzet volt és erről a szerelemről többet nem
beszélt. De viszont csupa szerelem is volt, tehát továbbra is eljárt a
czukrászboltba, de akkor már többet sóhajtott mint kávézott és többet
nézte a kisasszonyt, mint a süteményeket. Az egész társaság tudott
mindent, a legapróbb részletekig, csakhogy azontúl már nem én voltam
bizalmasa, hanem az a Bella nevű hölgy, a kit már említettem egyszer s a
ki kóristalány volt a Népszinházban. Hogy miért? Mert most már nem
«józan polgár» kellett az ő szegény szivének, hanem valaki, a ki úgy
gondolkozott, mint ő. Az ember ahhoz megy tanácsért, a kiről fel lehet
tenni, hogy jóleső tanácsot ad. És most már úgy fordult a dolog, hogy
nem kellett a józan, polgári vélemény. Ezzel a Bella kisasszonynyal
sétálgatott a kerepesi-úton és ennek mondta el búját-baját. Az aranyhajú
Bella pedig hűségesen referált Riza kisasszonynak, a ki még mindig
tisztelte Sebfi érzelmeit, de ennél többet a legjobb akarattal sem
tudott cselekedni az érdekében. S ekkor történt az, hogy egy éjszaka,
mikor jóizűen aludtam odahaza, fölvertek. Valaki becsöngetett a lakásba
éjfél után fél kettőkor, úgy, hogy a lakásadó asszonyom halálra ijedt.
Nem is merte kinyitni az ajtót. Csak kikukucskált a függöny mögül. Sebfi
állott künn és hogy igazolja magát, mert a hangjáról nem ismerte meg az
asszony, gyufát gyujtott. Az asszonyom még ma is rémülettel beszél róla.
Sebfi olyan volt, mint valami őrült. A gyujtó világánál is látszott,
hogy halálosan sápadt. Az asszony ijedten jött be hozzám, felköltött és
azt mondta, hogy itt van a művész, de úgy látszik, meg van bolondulva,
mert nincs rajta kalap és olyan fehér, mint a fal. Bebocsátottuk Sebfit,
a ki térdre rogyot az ágyam előtt és keservesen sírt. Akkor aztán
egyszerre fölemelte a fejét, kiütött belőle a szinész és valami roppant
fájdalmas hangon, lassan, keserűen ezt mondta: «Doktor úr… a Rizát ma
este elvitték a rendőrök…» Erre aztán én is megijedtem. «Jöjjön azonnal,
– mondta Sebfi, – ő küldött a lakásomra, ő izente, hogy menjek önért,
hogy legyen az ügyvédje…» Felöltöztem és azonnal kocsiba ültünk. Előbb
hazavittem Sebfit a kalapjáért. Aztán a főkapitányságra hajtattunk. Az
úton eldadogta Sebfi, hogy háromszáz forintról van szó, a mit a
kisasszony ellopott a kasszából. Meg akart szökni, már meg is volt a
jegye Bécsig. A pénzt nem találták meg nála. Aztán két detektiv jött és
elvitte a lakásáról…
Miklós felállott. A szép déli verőfény már bágyadtabban mosolygott.
Télen egy-két óráig van csak öröme belőle az embernek. Már nagyon sok
volt mára a történetből. És Miklósnak el kellett menni.
– Vacsorázzék itt – mondta Lenke. Az apjára nézett.
Az öreg úr boldogan mosolygott:
– Jőjjön el, Miklós. Legfeljebb ide rendel egy konflist tizenegy órára…
mert innen ugyan bajos hazagyalogolni éjszaka…
Miklós meghajolt:
– Köszönöm.
– És folytatni fogja? – kérdezte Lenke.
– Igen.
– Hát… hát jőjjön korán…
– Jó. Hét órára itt leszek.
Az öreg Rimmer most tapintatosan kiment a szobából. Mindig kiment, mikor
Miklós jött, vagy búcsúzott. Ez már az apák boldogsága. Hadd csókolják
meg egymást a gyerekek. És magukra maradtak ketten a kis fehér szobában.
Miklós gyöngéden megölelte a kis leányt és a szemébe nézett. Lenke pedig
komolyan szólt:
– Te – mondta – de neked… úgy-e neked soha semmi közöd nem volt… ehhez a
Riza kisasszonyhoz?
Miklós elbámult:
– Nekem?
– Igen, neked. Tudod, mikor azt mesélted, hogy az a Sebfi elhivott téged
a Duna partra sétálni, megállott a szivem verése. Azt hittem, hogy
gyanakodott rád… hogy azt hitte: te szereted ezt a leányt… mert, tudod,
ha ő azt hitte volna, akkor én most… akkor most én is azt hinném…
Elpirult, elkomolyodott, rettenetesen megbánta azt, a mit most mondott.
– Menj, menj, – mondta Miklósnak, – menj, most szégyellem magam.


V.
Itt künn csöndes volt az este.
Itt nem robognak kocsik, ide nem hallatszik fel még az a csöndessé
szűrődött kis utczai lárma sem, a mely legvastagabb függönyökkel elzárt
lakásba is beduruzsol a pesti utczáról. Itt halálosan nyugodt
szántóföldek aludtak a hólepel alatt s a nagy ház velük hallgatott. A
nagy ház nem aludt, mint a földek. A nagy házon érezni lehetett, hogy
ébren van és csak hallgat. Minden kis ablak mögött nyitott szemű emberek
voltak – így érezte, a ki megállott a hóborította udvaron – minden
czellában emberi sóhajtások szállottak s ez volt az, a mi ennek a nagy
háznak a látszólagos nyugalmát valójában elfojtott nyugtalansággá tette.
Olyan érzés ez, hogy az ember azt hiszi: még egy percz és egyszerre csak
fellázad itt minden, recsegve törnek fel az ajtók, ordítástól
visszhangzik a sok hosszú folyosó s mint valami fojtás mögül
előszabaduló nagy erő, úgy tör ki, árad szét az épületben a megszabadult
emberek viharozó csoportja… A ki járt este fogházban, az ismeri ezt az
érzést. Furcsa, nyugtalanító gondolat.
De most, a csöndes vacsora mellett senki sem gondolt erre. Az öreg
Rimmer azért, mert már megszokta, a leánya azért, mert nem tudott
semmiről semmit, a mi körülötte volt s talán Miklós volt az egyetlen, a
kiről fel lehetett volna tételezni, hogy érez valamit ebből a nyomasztó
gondolatból, de ő meg szerelmes volt.
Ez tette, hogy kedélyesen, nyugalmasan tudtak itt vacsorázni, halk
csöndesen diskurálni, mint a hogy hosszú téli estéken valami nyugalmas
falusi kurián diskurálnak az emberek. A forróságot, mely ennek a nagy
háznak a levegőjében volt, nem érezték. A sóhajtásokat nem hallották, –
igaz, hogy ezt nem is a fülével, hanem a szivével hallja az ember… és
nagy elégedettségükben, nyugalmukban nem érezték meg maguk körül ezt a
sok véghetetlenül szerencsétlen emberi szivet, ezt a sok elgyötrött
lelket, a mi mind úgy kinlódott itt körülöttük: alattuk egy emelettel,
felettük egy emelettel, jobbról-balról, mindenfelől, mint valami nagy,
hideg pokol, mely telve van elkárhozottakkal. Ennek a hidegnek látszó és
mégis lázas világnak a közepébe ékelve ült három boldog és ezuttal nem
gondolkodó ember. Barátságos fényű lámpa világította meg az arczokat és
a szemekben boldog derű fénylett.
Miklós beszélt, halkan, kényelmesen, mint a kinek nincs oka sietni s
mint a kit nem nagyon izgat a történet, melyet elbeszél.
– Ott hagytam el – mondta – mikor éjjel kocsiba ültünk és felkerestük
Rizát a főkapitányságnál, a hol ép folyt a kihallgatása. Jegyzőkönyvbe
vették a vallomását, aztán beszélhettem vele. De hiába igyekeztem belőle
kivenni valamit. Sötéten nézett rám és azt mondta, hogy most nagyon
fáradt, hagyjam békén. Hiába magyaráztam neki, hogy minél előbb kezdjük
meg a munkát az érdekében, annál hamarább szabadul meg, ha ugyan
megszabadul – nem is állott velem szóba. A szó szoros értelmében
kidobott s csak annyit tudtam elérni nála, hogy védőjéül nevezett meg s
nagy kegyesen beleegyezett abba, hogy másnap fölkeressem. Néhány nap
telt el, a nélkül, hogy valami érdemleges történt volna az ügyében.
Akkor aztán átszállították az ügyészség fogházába s ott beszéltem vele.
Sebfi ezalatt szaladgált a városban, mint valami bolond. Össze akarta
szedni a háromszáz forintot, a mivel meg lehetett volna menteni Nagy
Rizát. De minden futkosásának csak az lett az eredménye, hogy a
legnagyobb uzsorakamatok árán, a hitelképessége teljes kimerítésével meg
tudott szerezni húsz forintot, összesen húsz keserves forintot, a mi
ugyan abban a pilanatban, hogy meg volt, már negyven forintjába került,
hála egy-két uzsorás pinczérnek és vállalkozóbb szellemű hordárnak, de a
mely a czélra még sem volt elég. A húsz forintot átadtuk a
fogházfelügyelőnek, hogy fordítsa Riza élelmezésére s aztán szerdán,
mikor Lenkét a kocsiba ültettem a vasútnál, elmentem a Kóréba, hogy
beszéljek az öreggel a bűnös leány érdekében. De hallani sem akart róla.
Hiába volt minden. Mikor Sebfinek elbeszéltem, hogy miket mondott,
szegény fiú keserves sirásra fakadt. Most már hiába volt minden, most
már bele kellett nyugodni abba, hogy a kisasszony börtönbe kerül rongyos
háromszáz forint miatt, a mit senki se tudott előkeríteni egész Pesten.
Megvallom, magam is megpróbáltam, nem a leány miatt, hanem szegény Sebfi
kedvéért, de én is hiába operáltam. Talán ha nekem lett volna rá oly
rettenetesen nagy szükségem, mint Sebfinek, meg tudtam volna szerezni.
De így nem ment. És másnap beszéltem Rizával a fogházban.
Most először kezdett feszengeni Miklós két főből álló hallgatósága a
széken. Tudniilik e pillanatban vonult be a történetbe Nagy Riza, mint
szereplő személy. Eddig csak némán szerepelt és _róla_ volt szó. Ez volt
az ismerkedés pillanata.
– Fogadta? – kérdezte Lenke.
– Fogadott.
– Most már nem volt dühös?
– Nem.
– És mit mondott?
Miklós hallgatott egy pillanatig. Aztán úgy tett, mint a ki nekidurálja
magát valamihez:
– Borzasztókat mondott.
S ezzel valami hideg lehellet csapott le a szobába, a hol együtt ültek,
s melynek barátságos esti csöndjében eddig majdnem unalmas
egykedvűséggel hangzott a Nagy Riza története.
– Azon kezdte – mondta Miklós – hogy ő már egyszer szivta a
börtönlevegőt hasonló dologért. Elmondta, hogy Kolozsvárott is megtette.
De ott sok bőkezű barátja volt és egy fiatal erdélyi mágnás egy summában
kifizette érte a pénzt, úgy hogy ezuttal elvitte szárazon. Még egy
furcsa kifejezést is használt a mostani esetére. Azt mondta: «most
megakadtam». De roppant furcsa volt a leány, roppant különösen
viselkedett, úgy hogy rá se ismertem. Megszoktam, hogy a czukrászboltban
kedves firma volt. Megszoktam rajta a tiszta fehér köténykét és a
hófehér csipkegallért, a mi ép úgy hozzátartozott a lényéhez s ép úgy
jellemezte ezt a különös teremtést, mint az ő állandó, kedves, szinte
hizelgő mosolygása, a melyet itt a fogházban a fehér köténynyel együtt
levetett.
A kis leány megint beleszólt.
– Szomorú volt?
– … Nem.
– Haragos volt?
– Azt se mondhatnám.
– Hát miben állott a furcsasága?
– Tudja Isten. El se tudnám azt így, egy mondatba szorítva mondani. Majd
hogy szigorúan nem nézett rám. A pillantásában elszántság volt, a szeme,
a szép nagy fekete szeme vadul csillogott s talán az is adott valami
vadságot az arczának, hogy fekete haja, mely azelőtt apró fürtöcskékké
göndörítve engedelmes koszorúként vette körül a homlokát, most nagy
hullámban omlott a szeme fölé, gondozatlanul. És ekkor azt a rettenetes
fölfedezést tettem, hogy csalódtam ebben a teremtésben. Nem az volt az
igazi Nagy Riza, a kit a boltban láttam édesen mosolyogni a habos
sütemények között, hanem ez, ez a vad, fekete kis teremtés, a kinek most
minden pillantásából dacz és akarat sugárzott s a kinek minden
mozdulatából áradt az elszántság és a mindenre készség. Bevallom,
megijedtem tőle egy kicsit. De aztán arra gondoltam, hogy én e
pillanatban hivatalos személy vagyok, az ő védője, a kinek nincs ideje
arra, hogy lélektani megfigyeléseket tegyen, ellágyuljon ezen a gyors
változáson. Hát áttértem az ügyvédi kötelességemre. Elmondtam neki, hogy
beszéltem érdekében az öreg czukrászszal. Szúrósan nézett a szemembe és
ezt mondta:
– Miért tette ezt?
Szinte mentegetőztem:
– Ez volt az egyetlen dolog, a mit megpróbálhattam a maga érdekében.
– És mit mondott az öreg?
Vállat vontam:
– Nem akar hallani se a dologról.
– No lássa! – mondta diadallal, mintha örült volna annak, hogy jobban
ismeri Kórét, mint én.
Hogy némikép vigasztaljam, elmeséltem neki, hogy Sebfi mindenütt
megpróbált pénzt szerezni neki, de nem tudott. Legnagyobb meglepetésemre
ezt felelte:
– Utálom azt a Sebfit.
– Hogyan? – mondtam – hiszen imádja magát, hiszen feleségül akarta
venni, hiszen még tegnap is azt mondta, hogy nincs más czélja, mint hogy
magát innen kiszabadítsa, a feleségévé tegye és megmentse az élet
számára!
– Utálom – mondta még egyszer – épen ezért utálom! Ne is jőjjön ide.
Elbámultam.
És akkor egy kicsit mintha megszelidült volna, kezdte mentegetni magát.
Azt mondta:
– Tudja, ne itéljen meg szigorúan ezért. De semmi közöm hozzá, nem
szeretem… És kapaszkodik belém, jár utánam, meg akar menteni, rám
tukmálja magát, mikor tudja, hogy nem kell. És nekem nem kell az ő
élete, nekem nem kell egy szegény bolond, csak azért, mert el akar
venni. Kedves ügyvéd úr, engem nem lehet elvenni. Nem azért, mert kósza
és rossz életet éltem eddig, hanem mert nem vagyok abból a fából, a
miből a feleségeket faragják. Én magam akartam valami lenni. Ne higyje,
hogy művészi ambiczióim vannak. Szó sincs róla. Csak élni akartam,
akárhogy, akárkinek az oldala mellett, de igazán élni, beleavatkozni a
dolgokba, olyan nővé lenni, a kinek a kegyétől nagy urak függenek, a ki
diktál, a ki parancsol!
Lenke most feszülten figyelt. A kis leányok amaz égő pillantásával
hallgatta Miklóst, mely felragyog az ártatlan szemekben, mikor valami
érdekes nőről van szó, a ki nem akart úgy élni, mint ők: lenn, a föld
szinén, enyhe boldogságok közepette, hanem kikivánkozott a világba
küzdeni és daczolni, hódítani és uralkodni.
– Érdekes leány – suttogta csöndesen.
Miklós ráhagyta:
– Érdekes…
– És aztán?
Tovább mondta:
– És aztán… engem nagyon meglepett ez. És valami fájó érzés bujkált a
lelkemben, mikor konstatáltam, hogy ime ezt nekem a fogházban kell
megtudnom Rizáról, akkor, mikor majdnem lehetetlennek látszik, hogy
kiszabadíthatom valaha innen. Nagy hatással volt rám ez a pillanat.
Mikor elmondta, hogy mi akart lenni, fölegyenesedett s látszott az
arczán, hogy tudott volna azzá lenni, a mi akart, ha most nem törött
volna bele a bicskája. Sőt… többet mondok: akkor úgy éreztem, hogy még
mindig ki tudja magát vágni a bajból. Én ugyan semmi módját nem tudtam a
rajta való segítésnek, de a hogy beszélt, a hogy rám nézett, az azt az
impressziót tette rám, hogy ez a leány meg fogja találni az utat, a mely
a fogházból visszavezet az élet kellő közepébe.
Most az öreg Rimmer szólt:
– De hát miért lopott?
– Azt is megmondta.
– Nos?
– Az volt a terve, hogy azzal a háromszáz forinttal Bécsbe utazik. Két
bécsi ismerősére számított. Az egyik egy magyar leány, a ki évekkel
ezelőtt kiment Bécsbe s ott balletet tánczol egy nagy szinházban, a
másik pedig egy katonatiszt, a kivel Aradon ismerkedett meg. A pénzzel
élni akart egyideig, a mig a katonatisztet megtalálta, s mint mondja,
azt meg akarta kérni, hogy küldje vissza helyette a pénzt Kóré úrnak. A
leány segítségével pedig ő is be akart jutni valami szinházhoz, nem
azért, hogy művésznő legyen belőle, hanem, hogy ismeretségeket kössön és
onnan induljon el arra a hódító útjára, a melyről annyit álmodozott.
– No – mondta az öreg – ez nagyon naiv ravaszság volt.
– Nem volt naiv. Csak pechje volt szegénynek. Az előtt ő kezelte a
pénzt, ő vezette a könyvet és tizszer is megszökhetett volna ezzel az
összeggel, a nélkül, hogy a czukrász rájött volna. De most azt törte ki
a nyakát, hogy Kóré úr a pénzt másnap a bankba akarta vinni. Öt percz
leforgása alatt minden kisült és jöttek a detektivek.
– A pénz már nem volt meg?
– Nem.
– Mit csinált vele?
– Azzal is pontosan elszámolt nekem. Húsz forintot kölcsönadott Bella
kisasszonynak, kétszázharmincz forintért pedig megvett egy nagyszerű
ruhát, a mit a Bécsi-utczában látott meg egy kirakatban. Egypár forintot
elköltött fiakkerre, a többi pedig megvolt nála. Valami harminczöt
forintja maradt. Ezzel akart elutazni.
– De hát… a ruháért talán vissza lehetne kapni a pénzt?
Miklós mosolygott:
– Annak már vége. Mikor a detektivek elfogták, arra kérte őket, engedjék
meg neki, hogy holmiját rendbe hozza. Azzal fogta a drága ruhát és ezer
darabra tépte. Mikor ezzel elkészült, tiz forint borravalót adott a
cselédnek, tiz forintot küldött a viczeházmesternének, a maradék pénzét
kidobta az ablakon és azt mondta a detektiveknek: «Most mehetünk,
uraim!»
– Érdekes lány, – suttogta Lenke.
Miklós folytatta:
– Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért tette ezt, vállat vont. Azt
mondta: «Nem tudom. Bolond voltam». Magyaráztam neki, hogy ha ezt nem
tette volna, vissza lehetett volna az összeg nagy részét fizetni Kóré
úrnak, a többi keveset majd csak megszereztük volna hozzá, s ő most
kiszabadulna. Erre nevetni kezdett. Azt mondta:
– Akkor már mindegy volt minden. Nem sikerült, hát nem sikerült. Sokszor
próbáltam magamat kivágni ebből az ilyenfajta életből, egypárszor bűnös
módon, sokkal többször szorgalommal és okosággal, de egyszer sem
sikerült. Nagyon el voltam keseredve. Azt mondtam magamban: «Az élet nem
engedi, hogy felrúgjam magamat a fenékről a víz szinére. Az élet
visszanyomja a fejemet a vizbe, a hányszor csak fel akarok jutni. Hát
úgy látszik, az a sorsom, hogy megfulladjak!» Ezt mondta. És daczosan,
szinte ellenségesen nézett rám, mintha én is egy része, egy tagja, egy
atomja volnék annak az életnek, a mely folyton visszalöki őt a
mélységekbe. Ebben a pillanatban nagyon sajnáltam.
Elhallgatott egy kicsit Miklós. És most már nem volt egykedvű az arcza,
mint az imént, mint délben, mikor még az ügyvéd érdeklődése volt az
egyetlen izgalom, a mely a történet elbeszélése közben lelkét
melegítette. Most olyan volt az arcza, mintha ő is szereplő személy
volna ebben a történetben.
Hallgatott, és a hallgatása mintha jelentett volna valamit. Valami el
nem mondott részlet volt e hallgatás mögött. Néhány pillanatig idegesen
babrált a feketekávés csészéjével, mintha haboznék, hogy elmondja-e a
többit. Aztán találkozott a pillantása a Lenkéével.
Ha a kis lány e pillanatban derűsen, nyugodtan, a mit sem sejtés
pillantásával nézett volna rá, talán örökre elhallgatta volna a történet
folytatását. De a Lenke szemén valami furcsa kifejezés ült: a fokozott
kiváncsiság volt ez, de valami ijedtséggel keverve. Mintha azt mondta
volna a szeme: «Te most el akarsz hallgatni valamit.»
És akkor csöndesen, szinte mogorva szólt a fiú:
– Aztán valami olyat mondott… de hisz gyerekség az egész… talán nem is
érdemes arra, hogy megemlítsem… tudniillik…
Lenke nem szólt. Csak nézte mereven, most már tisztán látható félelemmel
nagy, ártatlan szemében.
Az öreg mindebből nem érzett semmit. Hát nyugodtan kérdezte:
– Mit mondott?
– Nagyon meglepett… badarságokat beszélt…
Most megszólalt Lenke, nyugodtan, szinte hidegen:
– De hát mit mondott?
– Azt mondta… hogy szeret.
Lenke lehunyta a szemét. Ezt ő az első pillanattól fogva érezte. Tudta.
Rimmer kedélyesen nevetett:
– Téged szeret?
– Engem.
– Hogyan? Már úgy, hogy szerelmes beléd?
– Úgy.
– És te mit mondtál neki?
– Zavarban voltam. Azt mondtam, hogy ez szamárság… és hogy… hogy ennek
semmi köze ehhez a dologhoz, hogy ezt nem veszem tudomásul… és hogy meg
fogom kérni egy barátomat, hogy inkább ő vállalja el a védelmét, ha ez
így van…
– És ő?
– Erre sirni kezdett és megesküdött, hogy soha többé nem tesz erről
említést, hogy soha többé nem mondja se nekem, se másnak, csak vállaljam
el a védelmét, csak szabadítsam ki innen…
– És te?
– És én… nagyon megsajnáltam… és mert nagyon könyörgött és mert
megigérte, hogy örökre elfelejti a dolgot, hát én… elvállaltam a
védelmét.
Hozzátette, mintha restelte volna, hogy most itt egy pillanatra
megzavarodott:
– Elvégre is nekem semmi közöm hozzá!
Rimmer nyugodtan mondta:
– Úgy van.
– És máskülönben is – mondta most már nekibátorodva Miklós, – ismerem én
ezt a metódust. Ezt szokták ügyvédeknek mondani. Csupa ravaszság ez a
lány. Azért mondta, mert azt hitte, jobban megfog vele. Vannak fiatal
kollégák, a kik beugranak az ilyesminek. De én!…
Visszatért a nyugalma. Vidáman intett a levegőben a kezével:
– Nekem beszélhet!
Későre járt az idő. Miklós felállott és búcsúzott. Az öreg Rimmer
köszörülte a torkát.
– Várj csak, – mondta, – majd leküldök valakit, hogy itt van-e már a
kocsid.
Azzal kiment. Általában nagy ötletességet fejtett ki a körül, hogy
hogyan kell a gyerekeket magukra hagyni a búcsúzás pillanatában.
Magukra maradtak. Miklós odament a lányhoz és megölelte. A lány nem
szólt semmit. Ölelés közben is némán, szomorúan nézte a fiút.
– No? – mondta vidáman a fiú. – Mi ez?
Nem felelt.
– Haragszol?
– Nem.
– Hát?
Ráhajolt a vállára. Sóhajtott s ebbe a sóhajtásba olvadt bele az a
csöndes szó, a mivel mindent elárult, a mi tiszta gyereklelkében e
pillanatban történt:
– Félek, – mondta.
Az ajtó előtt megint a torkát köszörülte az öreg. Mintha mondta volna:
«Jövök gyerekek.»
Aztán koczogni kezdett a fagyos téli éjszakában egy szerény konflis a
város felé. Miklós szivarozott a kocsiban és lehúnyta a szemét. Ugy
érezte, hogy valami bántó hangulat maradt ott a nagy sárga házban. És
most ő is nyugtalan volt. Csöndesen, magában mondta:
– Le fogok mondani a védelméről.
Ment, döczögött vele a kocsi. A serfőző előtt nagy fény áradt. Két
villamos lámpa szórta ragyogó világosságát a fehér útra. Itt visszatért
a bátorsága, érezte maga körül a várost, az embereket, az életet.
– Dehogy! – mondta csöndesen. – Dehogy fogok lemondani! Mi közöm hozzá?
Ügyvéd vagyok és pont.
A lakása előtt leszállt és kifizette a kocsit. Magára maradt. De nem
csöngetett be a kapun.
– Érzem, – gondolta – hogy most nem tudok aludni.
A tulsó oldalon kávéház ragyogott. Átment a kocsiúton s megállt az
izzadt tükörablakok előtt.
– Mégis hazamegyek, – mondta.
Aztán felelt magának:
– Nem. Megiszom egy konyakot.
És benyitott a meleg, füstös kávéházba.
Nyugtalan volt.


VI.
Mikor Miklós másnap reggel fölébredt, egyszeribe kiment az álom a
szeméből. Máskor szeretett ébredés után egy kicsit lustálkodni az
ágyában, de most nem volt erre kedve. Vannak reggelek, – a cselekvés
napjainak reggelei – mikor az ember az öntudatlanságból egyszerre ugrik
át az életbe. Miklós is érezte, mikor kinyitotta a szemét, hogy a mai
nap a cselekvés napja, ma _tenni_ kell. Gyorsan öltözött fel s lesietett
az utczára.
A kapu előtt egy zilált figura sétált fel-alá. Sebfi volt. Miklós
meglepetten nézett rá:
– Hogyan?…
– Igen, én vagyok.
– Mit keres errefelé korán reggel?
– Magát várom.
– Hát miért nem jött fel?
– Nem akartam zavarni. Itt sétálok már másfél órája. Korán keltem, de
tudja, mostanában ez nem határoz nálam, mert úgysem alszom éjszaka. Néha
a villamoson elnyom az álom, ha már nagyon fáradt vagyok. Tegnap is
elaludtam és még hozzá az volt a pechem, hogy körforgalmi kocsin.
Aludtam egy sarokban és a kocsi körülszaladgálta velem a várost. De ez
nem fontos. Beszélni akarok magával.
Miklós a kávéházra mutatott, melyben az éjszaka oly sokáig ült
egymagában egy csésze tea mellett:
– Gyerünk reggelizni.
Bementek. Sebfi le se vette szárnyas kabátját, odatelepedett az asztal
mellé s beszélt:
– Tudja, az éjszaka mindenféle elhatározások jutottak eszembe. Azért
jöttem, hogy ezeket magának elmondjam. Az egyszer szent és ennek kell a
kiinduló pontnak lenni, hogy ezt a leányt meg kell menteni. Hosszas
megfontolás után arra az elhatározásra jutottam – és ezen az
elhatározásomon most már nem változtathat semmiféle égi vagy földi
hatalom – hogy Riza kisasszonyt feleségül veszem, akár kiszabadul most a
börtönből, akár azután, miután már kitöltötte büntetését. Tehát maga
okosabban teszi, ha a helyett, hogy erről engem lebeszélne, vagy bármely
módon megvigasztalni próbálna, vagy módokat ajánlana, a melyek arra
vezethetnek, hogy én elfelejtsem Riza kisasszonyt és ezt az egész
szerelmet egyszerű kalandnak, vagy ha önnek ez jobban tetszik, őrült
kirándulásnak tekintsem, mondom, jobban teszi, ha mindezek helyett arra
törekszik, hogy ezen a leányon segítsen.
Miklós czukrot rakott a kávéjába. Nem tudta, mit feleljen erre, tehát
nagy szeretettel adta rá magát a kávéval való foglalkozásnak. De Sebfi
most már benne volt a beszédben. Kérdezett és felelt ő Miklós helyett
is. Azt mondta:
– Tudja, mi vitt engem erre?
– Micsoda?
– A logika, doktor úr. Én egy roppant különös fölfedezést tettem.
– Mit?
– Megmondom, de ehhez aztán az ön legnagyobb diskrécziója szükséges.
Feltétlen titoktartás.
Miklós bólintott, hogy ez meglesz. Sebfi odahajolt hozzá:
– Megmondom, doktor úr, de még arra is figyelmeztetem, hogy ezt az
adatot még akkor sem szabad felhasználnia, ha esetleg törvényszéki
tárgyalásra kerül a dolog.
– De hát mi az?
Sebfi boldogan mosolygott.
– Doktor úr – mondta alig hallható, csöndes hangon – az a leány szeret
engem.
Miklós szép csöndesen letette a tálczára a kanalat és rábámult Sebfire:
– Micsoda?
– Igen! – mondta Sebfi.
– Szereti magát?
– Szeret.
Ezt oly biztonsággal, oly nyugalommal mondta Sebfi, hogy Miklós elámult.
A történtek után ez legalább is különösen hangzott. És Sebfi hozzátette:
– Igen, doktor úr, szeret. És ez érlelte meg bennem éjszaka ezt az
elhatározást Most már ismét van erőm a küzdelemhez. Ez a tudat
megaczéloz!
Ha ezt két-három nappal előbb mondta volna Sebfi, Miklós szó nélkül
készpénznek vette volna ezt a rá nézve közömbös kijelentést. De most
egyszerűen nem értette. Habozott egy pillanatig, hogy foglalkozzék-e
ezzel az ellentmondással, mely a Sebfi szavai és az ő tapasztalata közt
volt, s aztán győzött benne a kiváncsiság. Ugy tett – először életében