Rabok - 2

való szép szavak használatát. Úgy érezte magát, mint a választópolgár, a
kihez választás idején jók, leereszkedők és barátságosak a nagyurak, a
kihez szép szavakkal jönnek, mint: haza, becsület, nemzeti jóllét,
párthűség és a többi s a kit, ha leszavazott rájuk, többé meg sem
ismernek és csunya szavakat használnak vele szemben, mint: a képviselő
úr nincs itthon, ne járjon a nyakamra, maga nélkül is meglettem volna és
a többi. Az önző kisemberek örök nagy gyűlöletét érezte a szép szavakkal
szemben, a mi jogosult dolog s méltó büntetésük a csalóknak.
A sokszor kihasznált, elbolondított, megcsalt és végül kiábrándított
szegény embernek ez az egyetlen elégtétele.
Ezt körülbelül meg is látta rajta Miklós és úgy gondolkozott, hogy most
ugyan hiába szedi össze az ékesszólását. Szép csöndesen felállott, egy
kicsit még nézte a megdühödött czukrászt, aztán vállat vont.
– Majd eljövök máskor, – mondta – most egyelőre fizetek. Majd ha jobb
kedve lesz, kedves Kóré úr…
A czukrász dörmögött az ujság mögül:
– Minden hiába, doktor úr!
De miután a császárkörte áráról volt szó, nem vitte a duzzogást odáig,
hogy ülve maradjon. Előjött a pénzért, sőt a kabátot is fölsegítette
Miklósra. És akkor hirtelen eszébe jutott még valami:
– Tudja kérem, – mondta gonosz sunyítással, – aztán ha ez a Riza valami
csunya öreg nő lenne, nem törődnék vele a kutya sem… Azért jönnek az
urak, mert szép és fiatal… Ismerem én ezt!
Miklós erősen a szemébe nézett. Most neki jutott az eszébe valami.
Átrohant az agyán valami, a mi egyszerre világítani kezdett Kóré úr
lelki életének sötétségeibe. Hogy itt még egyéb is van, mint lopás. Hogy
itt még más is van, mint kárvallott gazda. Hogy a lopás mögött, mint az
ügy lényegére nem tartozó, de az egészet félelmesen színező körülmény,
valami szerelemféle csillog, és hogy ez a fehérruhás ember nemcsak a
meglopott tőkés haragját, hanem a kinevetett, megcsúfolt, százszor
visszautasított öregember kárörömét is belevitte abba a kis keserű
szónoklatba, a mit az imént kivágott…
Végignézett rajta. Némán állottak egymással szemközt. Aztán az öreg Kóré
lenézett a földre. Most nagyon nagy volt a csönd és Kóré úr érezte, hogy
az ügyvéd megértett valamit, a miről eddig sejtelme sem volt. Mint a ki
szét akar zilálni valami kellemetlen hangulatot, nagyon hangosan, nagyon
roszhiszeműen és nagyon nagy nyugalmat szinlelve mondotta:
– Tessék neki megmondani, hogy nem vonom vissza a panaszt, eszem ágában
sincs. Tessék neki megmondani… Nem vonom vissza…
Az ügyvéd azonban még egyre nézte, szigorúan, kiváncsian, mint a ki
előtt az élet új nagy képe nyilik meg, a fiatal és emberszivű emberek
ama fájdalmas pillantásával, melytől kerekre nyilik a szem, a nagy
kiábrándulások e keserű perczeiben. Minél öregebb és komiszabb az ember,
annál jobban állja ezt a gyerekpillantást.
Dicséretére legyen mondva Kóré urnak, – megint lenézett a földre. És így
az a kucséber, a ki e pillanatban benyitott a csengős kis ajtón és a két
embert ebben a helyzetben találta, joggal hihette volna, hogy itt most
az egyik ember rajtakapta valamin a másikat és az a másik e röpke
félpercz alatt leszégyelli az egész emberiség minden komiszságának a
szégyelleni valóját.
Joggal hihette volna, – mondom, – de nem hitte, sőt egyáltalán semmit
sem hitt e pillanatban, mert a kucséber egyszerű ember volt, és különben
is azért jött, hogy a mai házaláshoz szükséges olcsó süteményt
beszerezze. Jó napot kivánt és kinyitotta ujra az ajtót Miklósnak.
És Miklós csak a negyedik lépésénél vette észre, hogy nem jobbra ment, a
merre kellett volna, hanem balra, a merre nem kellett volna. De nem
csuda, hogy megszédül egy kicsit az, a ki egy pillanatra belelát valami
mérhetetlen és titokzatos sötétbe.


IV.
A fogház nagy folyosóján pecsenyeszag terjengett és a régi boltívek
alatt ide nem illő kellemes illatok szállottak. Ebéd készült, hosszú idő
óta az első pecsenyés, tortás, fagylaltos nagy ebéd. Az öreg Rimmer
puritán volt és marhahust evett. Csak nagy vendég, előkelő úr okozta itt
csirkék halálát. És ma a legnagyobb úr ebédelt itt. Egy fehérruhás kis
lány, a kinek még meglátszott az arczán az utazás fáradalma, de a ki azt
a végtelenül jó és meleg érzést érezte, a mely végig szalad az ember
szivén, ha hosszu idő után végre idegenek közül hazaérkezik.
Az asztalfőn az öreg Rimmer ült, s az asztal végén Mária. Ez volt az
asztal egyik átlója. A másik átló két végén a két fiatal ember kanalazta
a levest. És az egyik irányban csupa melegség szaladgált keresztül az
asztalon, míg a másik irányt egyetlen hideg pillantás hasította végig.
Ezt a pillantást Mari pillantotta és valóban meg volt vele elégedve.
Talán még soha ezen a világon senkinek sem sikerült ilyen kitünően
kifejezni egyetlen tekintetben mindazt, a mit a szegény rokon hasonló
helyzetben érez. Volt ebben a pillantásban sértődés, még a délelőttiek
miatt, volt benne dacz, volt benne büszkeség, s főként volt benne akkora
adag mártirium, hogy megirigyelhette volna Maritól ezt a szivettépően
fájdalmas tekintetet akármelyik hires és könyvekben magasztalt középkori
vértanu.
És ebéd közben szóba került itt is a Nagy Riza esete. Miklósnak ez volt
az első jelentősebb védelme, igaz ugyan, hogy semmit sem hozott a
konyhára, de kriminális ügy volt, érdekes tárgyalás lehetett belőle,
olyan, a melyet párbeszédes formában szoktak közölni a lapok. Miklóst e
kétes értékű szerencse úgy érte, hogy ügyvédjelölt korában ő is rendes
vendége volt a Kóré-féle czukrosboltnak, sőt az ügyvédi vizsga napján a
czukrászda összes törzsvendégei és alkalmazottai valósággal drukkoltak
Miklósért. Egy hórihorgas szinésznövendék, a ki a Bérkocsis-utczában
lakott és a ki fél életét a Kóréban töltötte, annyira merészkedett, hogy
elment az Országház-téri nagy palotába, a hol Miklóst igen tudós emberek
faggatták, s ott várta az eredményt. A terembe ugyan nem mert bemenni,
de a folyosón állott és minden kijövőt megcsipett:
– Szabad kérem… vizsgázott már bizonyos Csáthi nevezetű?
– Most kinlódik.
– Hogy áll?
– Elég jól.
És ez így ment egészen addig, míg egyszerre csak meg nem jelent az
ajtóban Miklós, kipirultan, a vizsga melegével az arczán és boldogan nem
mosolygott Sebfire annak jeléül, hogy letette az ügyvédit.
Ez az epizód szörnyűmód tetszett Lenkének:
– Milyen ember az a Sebfi?
Követelte a részletes személyleirását, hallani akart róla jellemző
apróságokat, érdeklődött iránta, meg akart vele ismerkedni. A mért Sebfi
ilyen szépen és szemérmes egyszerűséggel szerette Miklóst, most ő is
szerette Sebfit, hálás akart lenni iránta és elhatározta, hogyha majd
egyszer Miklós felesége lesz, Sebfi minden vasárnap náluk fog ebédelni.
Az tetszett neki, hogy Sebfi rongyos volt, mint valami ágról szakadt
koldus. Az is tetszett neki, hogy Sebfi soha nem szólt egy szót sem és
mégis őt tartották a század legnagyobb csirkefogójának mindenütt, a hol
csak ismerték. Egy dolognál szomorodott el Lenke. És ez igazán szomorú
ügy volt. Sebfit ugyanis nem hivták Sebfinek. Ezt a nevet a
szinésziskolában kapta, mert a tisztességes neve Wundt volt. Ennek a
névnek a szinésznevek nyelvére való lefordítása volt a Sebfi, a mely
névvel a hosszú fiú nagyon meg volt elégedve.
Ez a Sebfi azért foglalt el aránytalanul nagy helyet Miklós
elbeszélésében, mert ez a Sebfi szerelmes volt Nagy Rizába, a ki e
pillanatban még a törvényszék fogházában várta a sorsát. Ez már igazán
megható részlet volt és nagyon tetszett Lenkének. De nem nagyon
érdekelte az ő szivét ez a szomorú szerelem, mert nem tartotta komolynak
az olyan szerelmet, a mely nem szép fehérkötényes lányok és fekete
ruhába öltözött urak közt tört ki. A nő, a ki lopott, nem izgatta.
– Szegény lány, – mondta. – Én szeretném, ha nem zárnák be, de csak
azért, mert a maga ügye… ügyvéd úr…
A nagy ablakon, mely talán az egyetlen ablak volt ebben a szomorú
házban, a melyet nem védett vasrács, a januári dél kedves napsugara
sütött be. Tiszta fehér sugarak jönnek ilyenkor, mindenünnen a hó
ragyogó palástja veri vissza a napfényt, s mintha átitatná valami friss
hideggel, úgy hogy szinte fázik tőle a szem.
Üldögéltek, csöndes-boldogan ettek a nagy asztal mellett ebben a téli
verőfényben, s most már mindenkit érdekelt a Nagy Riza története. Ennek
a bűnös lánynak az esete mintha az ő dolguk lett volna, mintha Riza nem
is idegen személy lett volna, hanem ennek a becsületes családnak valami
rosz útra tévedt tagja. Azzal, hogy Miklósnak ez volt az első védelme,
mindnyájan enyhítő körülményekről gondolkoztak és még maga a szigorú
Mária sem itélte el a megtévedt leányzót, pedig ő ugyancsak hamar készen
szokott lenni az itélettel.
– Talán el kellene menni ahhoz, a ki följelentette, – mondta nagy
bölcsen.
Miklós udvariasan felelt:
– Már voltam nála.
– Nos?
Ezt Lenke kérdezte. Itt meg kell vallani, hogy Lenke kissé kegyetlen
volt abban a dologban, a mire most gondolt. Ő nem óhajtotta a panasz
visszavonását. Ez azt jelentette volna, hogy a lány megszabadul, de
egyszersmind útját vágta volna annak a gyönyörű védőbeszédnek is, a
melylyel Miklósnak a hirnevét kellett megalapítania. De a szerelmes
lánynak ezt a gyermeki kegyetlenségét semmi más nem árulta el, mint az a
csöppnyi aggodalom, a mely ebben a «nos»-ban csengett.
– Ott voltam, – mondta Miklós, – de tudni sem akar az az ember róla.
Az öreg Rimmerből kikivánkozott a jogász:
– Hány éves az a lány?
– Tizenkilencz.
– Micsoda? – kérdezte meglepetten a kis lány, – ilyen fiatal? Én azt
hittem, valami roszképű öreg lány…
– Nem az. Sőt nagyon is jóképű teremtés. Talán ez okozza a vesztét.
– Hogy-hogy?
Most már kezdett érdekes lenni az eset. Nagyon is sok érdekes körülmény
merült fel Nagy Riza körül. Most már nemcsak mint védencz volt
figyelemreméltó, hanem mint emberi lény is.
– Ezt el kell mondania, – szólt Lenke olyan arczczal, a minővel a kis
gyerekek a a mese kezdetét várják. Szinte nekiült az érdekes
történetnek, közelebb húzta a székét az asztalhoz és várta, hogy Miklós
elkezdje.
– Hogyan? – mondta az öreg Rimmer, a ki félt, hogy az eset nem lányoknak
való. – Az okozza a vesztét, hogy szép? De hisz ez akkor valóságos
regény!
És titkos pillantást vetett Miklósra, melylyel megkérdezte, hogy
hallhatja-e Lenke ezt a regényt. A fiú mosolygott.
– Ez a lány, – mondta, – a szemefénye volt a Kóré-féle czukrászboltnak.
Valahonnan Miskolczról jött, a hol kaszirnő volt egy éjjeli kávéházban.
Az öreg Kóré akkor azt mondta, hogy ő nem is venne más lányt a
czukrászboltjába, mint csak olyat, a ki katonavárosból jön. Mindig azt
hajtogatta, hogy csak ezek tudnak kellően bánni a vendégekkel, különösen
azzal a publikummal, a mely az ő czukrászdájába jár. És én még emlékszem
arra is, hogy hetekkel előbb mutogatta a leveleket, a melyekben az új
czukrászkisasszony az érkezését jelezte. Mondhatnám, hogy valósággal
lázban volt a czukrászbolt egész törzsközönsége. Mindenki az új lányt
várta. Már csak azért is szenzáczió volt ez, mert eddig nem volt más a
boltban, mint maga az öreg Kóré és az ő kérges tenyeréből kellett
elfogadnunk a krémes pitéket, meg a «sámrolni»-kat, a gyönyörű
habfánkokról nem is szólva, a melyek tulajdonképen büszkeségei voltak a
Kóré-czégnek. Képzelhetik, az a sok szegény szinésznövendék hogyan várta
ezt a lányt, a kiről az öreg czukros már azt is elárulta, hogy szép, és
hogy a kiállítás idejéből ismeri, a mikor Nagy Riza pezsgőt árult egy
pavillonban. Azt elfelejtette hozzátenni Kóré mester, hogy ő nem mint a
pezsgőpavillon vendége kötött ismeretséget Rizával, hanem ugyanakkor,
mikor a lány a habzó italt árulta, Kóré mester fehér kötényben és fehér
sapkában süteménynyel kereskedett a kiállítás területén. De ez nem
tartozik a dologra. Mondom, vártuk rettenetesen a szép Rizát, nemcsak
mi, fiúk, hanem a lányok is, a kik odajártak. A kis szinitanodások,
tetszik tudni: nem az igaziak, hanem azok, a kik valami kis ismeretlen
zug-szinésziskolába jártak, s a kik nagy áhitattal néztek fel Bella
kisasszonyra, a ki viszont karhölgy, hogy ne mondjam: kóristáné volt a
népszinházban. Ezek szükségét érezték egy női lénynek ebben a
czukrászdában. Kellett valaki, a ki békítsen, pletykázzék, a kinél
leveleket lehessen hagyni, a kinek bánatokat lehessen elpanaszolni.
Egyszóval, óriási volt a várakozás. És egy napon aztán Kóré mester a
legszenzácziósabb levelet lobogtatta. Ebben a levélben már az volt, hogy
küldjön neki pénzt az útra, mert holnapután már indulni akar. És
holnapután el is indult, – Kóré mester küldött neki pénzt, igaz, hogy
feleannyit, a mennyit kért, – és egy szép napon végre meg is érkezett.
– Gyújts rá, – mondta Rimmer és szivart nyújtott Miklós felé.
– Nem! – mondta Lenke, és elkapta a fiú felé nyújtott szivart. – Csak
mondja tovább…
Még annyi időt sem akart a fiúnak adni, hogy rágyújtson. Most már fogta
az érdeklődését ez a lány, most már kellett kiváncsi gyerekfejének ez a
történet, mely abban a világban játszott, a melyről neki halvány
sejtelme sem volt. Minél több részletet akart és mindent szóról-szóra,
pontosan, úgy a hogy megtörtént.
– Jó, – mosolygott a fiú, – mindent elmondok. Csak türelem.
– Tehát megérkezett, – szólt a kis lány nagyra nyitott szemmel, az
asztalra könyökölve. – És aztán mi történt? Különben ne azt mondja,
hanem onnan mondja, a mikor betette a lábát az ajtón…
Miklós eközben orvul rágyújtott.
– Megérkezett, – folytatta, – és aznap délután annyian voltunk a
Kóréban, hogy néhányan állva itták a kávét a pult mellett. Az új
kisasszony pedig ott ragyogott a pudli mögött, hófehér kötényben, édes
mosolygással, és elégedetten konstatálta, hogy kellő feltűnést kelt a
törzsvendégek között. Az a néhány idegen, a ki ezen a napon betévedt a
boltba, furcsállotta a hangulatot. Persze, ők nem értették, miért oly
ünnepies ma itt minden, miért oly nagy a csönd a kis boltban, mely
máskor hangos volt a vitáktól, a veszekedésektől, s a melyben egyszer
Sebfi kissé kapatosan elszavalta az őrültet Petőfitől, oly frenetikus
hatással, hogy egy idegen vendég meg akarta verni, egy barnaruhás öreg
hölgy az ijedtségtől sírva fakadt és fizetés nélkül távozott, Kóré
mestert pedig másfél óráig kellett kérlelni, hogy Sebfit örök időkre ki
ne tiltsa a boltjából. Ezen a napon ennek semmi nyoma sem volt. Áhitatos
volt a csönd, az emberek suttogva beszéltek, nemcsak Riza kisasszony
iránt való tiszteletből, hanem azért is, mert mindenki Riza
kisasszonyról beszélt.
– És milyen volt?
Ezt megint Lenke kérdezte.
– Csinos volt. Sőt ennél is több volt: csinosabb, mint hittük. Dús,
omlós fekete haja volt és a termetében volt valami kedélyes… olyan
formás, igénytelen, házias teremtés volt, se nem magas, se nem alacsony,
úgy, hogy se nem imponált, sem lenézni nem lehetett. És pompásan illett
a pult mögé. Az egész bolt megváltozott azzal, hogy ő sürgött-forgott a
sütemények között. Addig – tudja Isten, – valami bizalmatlansággal
vettük a kezünkbe Kóré úr süteményeit. A férfi keze nem illik ezekhez a
habos, édes dolgokhoz. De a finom czukorporral behintett piték, a
gyönyörű fánkok valósággal megnemesedtek a Riza kisasszony kis fehér
kezében. Gusztusosabb volt minden. Nem is lehetett szebb látványt
elképzelni, mint azt, mikor Riza kisasszony megjelent a kis bádogasztal
mellett, s fényesre puczovált tálczán hozta a habos csokoládét, melyen
az ő idejében hatalmasan fel volt púpozva tejszinhab. És ennek a sok
szegény fiúnak és bolondos lánynak a képzeletében Riza kisasszony
ruhafodrai, olcsó csipkéi is csupa czukornak, csupa finom, könnyű
tejszinhabnak tűntek fel. Ezt mindenki érezte, de kifejezni csak egyedül
Sebfi tudta, a ki mindnyájunk érzését tolmácsolta, a mikor kijelentette,
hogy Riza kisasszony «azonosítja magát a bolttal». Ez ugyan mint stilus
nem volt valami elsőrendű, de mint érzés és megfigyelés a világ
legkitünőbb ilyfajta termékeihez tartozott. Az áhitat azonban nem
tartott sokáig. Ennél a népségnél egyáltalán nagyon rövid ideig tart
mindenféle áhitat. Két-három nap múlva a czukrászbolt fölvette régi
képét, megint ugyanazok ültek délutánonként a kis pléhasztaloknál,
megint megindultak a viták arról, hogy Zacconi nagyobb-e, vagy Novelli,
avagy mind a kettő csak halvány epigonja-e az öreg Salvininek, a kiről a
régebbi generáczió egyszerűen csudákat mesélt. És lassan Riza kisasszony
is beleszokott ebbe a társaságba. Egy hét se telt belé, már névszerint
ismerte az összes törzsvendégeket, már tudta mindenkinek a baját, már
ismerte mindenkinek a titkos vágyait, a reményeit, a mi azt jelenti,
hogy őket magukat ismerte, mert hisz valamennyi nem volt egyéb, mint
vágyaknak és reményeknek a földi foglalatja. Ez se az én ötletem, ezt is
Sebfi mondta először, s akkor nagy sikere is volt ennek a kijelentésnek.
Azt mondta: «Vágyakat ebédelünk, reményt vacsorálunk, mégis megélünk!»
– Ez szép, – mondta Lenke. – Ilyet költők szoktak irni, versben. Ez a
Sebfi talán költő is…
A szigorú Mária elérkezettnek látta az időt, hogy egy kis humort szőjjön
a beszélgetésbe. Csöndesen mondta:
– Talán pénzköltő!
Mire váratlanul akkora nevetés támadt, hogy még a kevésbé érzékeny lélek
is észrevette volna, hogy itt nem a tréfán nevetnek, hanem azon, a ki
mondta. És most teljes volt a boldogság, mely Máriát e napon érhette s a
mely az emésztését is bizonyára nagy mértékben segítette elő: ismét meg
volt sértve, ezúttal, úgy érezte, vérig, halálosan. Tehát fölkelt,
kiment és bevágta az ajtót.
– Szóval, – mondta tovább Miklós, jelezve, hogy szóra sem érdemes a
szigorú Mária haragja – szóval, belenőtt Riza kisasszony ebbe a
környezetbe. És körülbelül erre az időre esik az, hogy egyszer vacsora
után Sebfi eljött a lakásomra, a hol egy barátommal a magánjogot
bifláztuk, és megkért, hogy menjek el vele sétálni, mert mondani akar
valamit. Én rögtön sejtettem, hogy miről van szó. Elhurczolt a
Dunapartra és ott bevallotta, hogy halálosan szerelmes Riza
kisasszonyba, olyannyira, hogy el se merte még mondani neki. Mindenféle
terveket kovácsolt, és az összes bolond terveit elmondotta nekem.
Előadta, hogy feleségül akarja venni Riza kisasszonyt, a ki oly
tiszteletreméltó és tiszteletet parancsoló nő, hogy más gondolattal,
mint ezzel, nem is szabad közeledni hozzá. De azért Sebfi nem volt
könnyelmű ember, mert mint mondta, irt egy szinész barátjának, a ki
Miskolczon énekelt a karban, hogy kérdezősködjék Riza kisasszony felől.
A levél már elment és Sebfi másnapra várta a választ.
És akkor valami nagyon furcsa érzést éreztem. Valami olyat, a mi egy
kicsit megdöbbentett. Sebfi beszélt, beszélt, kissé izgatott volt és sok
olyat mondott, a minek nem volt értelme. Alapjában pedig, a sok értelmes
és értelmetlen beszéde mélyén az rejtőzött, hogy az ő elhatározásán ez a
válasz nem fog sokat változtatni. A hogy sétáltunk a nagy viz partján, a
csöndes, elhagyatott korzó repedezett aszfaltján, észre se véve, hogy a
Lánczhidnál vagyunk-e, vagy a Petőfi-téren, folyton ő beszélt, és mintha
az egész beszéde nem lett volna egyéb, mint a miskolczi feleletre való
felelés… Előre lerontotta ennek a levélnek az értékét, mintegy sejtve,
hogy az nem lesz valami nagyon kedvező Riza kisasszonyra nézve.
Az öreg Rimmer nagyot szippantott a szivarjából, aztán hangosan
köszörülte a torkát. A történet kezdett érdekes lenni, de az öreg attól
tartott, hogy nagyon is érdekes lesz, olyan érdekes, hogy talán jobb
volna, ha Lenke nem hallaná a többit.
Most csönd lett rövidke időre és Miklós megint rámosolygott az öreg
úrra. Aztán csöndesen mondta:
– Nagyon egyszerű a történet. Nem kell tőle megijedni.
Lenke nagyot nézett:
– Hogyan? – mondta. – Nem is tudom, miért kellene megijedni tőle.
– Hát… – szólt az apja, és újra a szájába vette a szivart. Vállat vont.
A lány csillogó szemmel várt. Kis öklével dobolt a fehér asztalon:
– Mondja, mondja, Miklós!
És Miklós mondta tovább:
– Gyönyörű szép éjszaka volt. Meg-megállottunk és átnéztünk Budára. De
Sebfi, a ki pedig költői lélek volt, ezúttal nem mondott szépeket az
éjszakáról. Csak belenézett a Gellért-hegybe, olyan erősen, olyan
mélyen, olyan szúrósan és olyan sokáig, mintha alagutat akart volna belé
fúrni a tekintetével. Nagyon izgatott volt. Azt mondta: «Nem tudok
aludni, doktor úr, nem tudok aludni». És szakadozottan, gyors beszéddel,
izgatottan mesélte el, hogy hogyan szeretett bele Riza kisasszonyba. Nem
volt egyszer pénze ebédre. Aztán másszor se volt pénze ebédre. Sebfinek
egyáltalán sohasem volt pénze ebédre és azért gyakran mégis ebédelt. A
mikor azonban nem ebédelt, mert nem ebédelhetett, akkor korán ment el a
czukrászboltba, a hol volt hitele és már fél háromkor megitta a nagy
csésze kávét és megette hozzá a nagy vizes zsömlét. Akkortájt nagyon
roszúl ment a sora és a boltban egy vidám legény akkor azt mondta, hogy
Sebfi gyökerekből él, mint az erdő mesebeli remetéi. Hát egy délután,
mikor már fél háromkor ott ült a kis bádogasztal mellett s a mikor ő
volt az egyetlen vendég a czukrászboltban, beszédbe ereszkedett a
kisasszonynyal. A kisasszony oly jó volt hozzá, oly barátságosan
kérdezősködött a viszonyai felől, oly melegen érdeklődött a pályája
iránt, hogy szegény Sebfi, a ki a kóbor kutyánál is árvább lélek volt,
majdnem sírva fakadt. De ezzel még nem volt kimerítve a kisasszony
jósága. A beszélgetés végén Riza kisasszony suttogni kezdett és
olyanforma dologra tett czélzást, hogy az esetben, ha Sebfi nagyon nagy
nélkülözések közepette vergődnék, hát ő – már mint a csipkéskötényes
kisasszony – szivesen adna kölcsön neki – már mint a rongyos ifjúnak –
néhány forintot, mert van némi megtakarított pénze. Ekkor azonban Sebfi
kirohant az üzletből, s mint maga mesélte, egy negyedóráig szaladt a
Kerepesi-úton czéltalanul, ok nélkül, csak azért, mert rettenetesen
szégyelte magát. De ettől a naptól kezdve észrevette, hogy szereti ezt a
szép, egyszerű, tiszta lányt. Fölfedezett a szemében valami furcsa
villogást, a mire szerette azt mondani, hogy ez a titkolt szenvedély
belső tüzének a visszfénye. És akkor Sebfi átmenet nélkül egyszerűen
megbolondult, egyszerűen, mondom, és őszintén, a hogy a hozzája hasonló
rajongó lelkek meg szoktak bolondulni, szinte azt szeretném mondani:
minden emóczió nélkül. Kezdte rendbeszedni a haját, meg a nyakkendőjét.
Mert ez a két elem volt rajta a legművészibben rendetlen. Gyakran
borotválkozott, a mi nála igazán egy új élet kezdetének biztató jele
volt. Sokat sétált egyedül, sokáig titkolgatta magában az új érzést, de
végre aztán – mint mondta – nem birt vele és engem választván ki
bizalmasának, a Dunaparton mindent elmondott. Azt mondta: azért fordult
hozzám, mert én nem tartozom az ő világához. Nem vagyok művész, hanem,
azt mondta: józan polgár vagyok, a kinek elég hideg az agyveleje ahhoz,
hogy az ilyen merész vállalkozást bölcsen és az élet törvényei szerint
itélje meg. Mert a barátai, azt előre tudta, minden habozás nélkül azt
mondták volna neki: «Vedd el, Sebfi, azonnal vedd el» – mint a hogy ők
is azonnal és habozás nélkül vették nőül a leányokat, a kik mélyebb
hatást tettek rájuk. De Sebfinek a lelke tele volt kétségekkel, ő
valamivel több volt, mint a barátai, értékesebb anyag, gondolkodóbb
ember.
Most egyszerre ketten szóltak közbe, a leány is, meg az apja is.
A leány ezt mondta:
– És maga mit tanácsolt neki?
Az apja meg ezt:
– És mi volt a miskolczi válaszban?
Miklós pedig rendre felelt mind a kettőnek:
– Én – folytatta – bevallom őszintén, nem azt tanácsoltam neki, a mit
magam tettem volna az ő helyében.
– Miért?
– Mert nem tudom elképzelni, hogy bármely körülmények között is, ha
valaha beleszerettem volna hasonló teremtésbe… szóval, én rögtön azon
kezdtem volna, hogy mily kár, hogy ezt a leányt _nem lehet_ feleségül
venni. Nálam az ilyennek a lehetősége volt kizárva. De mikor rajta végig
néztem, s az ő életét végig gondoltam, elöntött a szabadelvűség. Azt
mondtam neki, győződjék meg arról, hogy érdemes-e ez a leány egy
tisztességes fiú szerelmére és ha érdemes és valóban olyan nagyon
szereti, vegye el. Elvégre nem azért élünk ezen a világon, hogy a többi
emberek ne pletykáljanak rólunk, hanem azért, hogy boldogok legyünk. A
világnak úgy sem áll meg a szája, az a nagy malomkő, mely az embernek jó
hirét őrli, úgy is örökké forog, hát miért rontsa el az ilyen szegény,
amúgy is kevéssé komoly lélek az élete boldogságát azzal, hogy olyan
dolgokra van tekintettel, a melyeket a társadalom a grófok és bárók, meg
a jobbmódú polgárok számára talált ki.
– Miskolcz, Miskolcz – sürgette az öreg úr.
– Igen… Miskolcz…
– Mi volt a levélben?
– A levél megjött másnap. És itt kezdődik a tragédia.
– Tragédia?
– Az.
– Hát rosz volt a válasz?
– Nem. Még annál is roszabb. A válasz olyan rosz volt, a milyen rosz
csak lehetett. Az volt benne, hogy Riza kisasszony volt a város
úgynevezett éjjeli életének a központja. Hogy a kis kávéházat, a melyben
alkalmazva volt, ő lendítette fel. Hogy miatta jártak oda a tisztek, s
hogy a kisasszony reggelig pezsgőzött velük. Hogy a kisasszonyt be
akarták csukatni erényes apák, a kiknek a jogász fiuk adósságokba verte
magát a Mexikó-kávéházban a kisasszony miatt. Hogy minden mulatós ember
sírt és minden apa, anya és feleség örvendezett, mikor megtudták, hogy
Riza kisasszony elmegy a fővárosba. A kávés vörösre sírta a szemét
bánatában és szokatlanul nagy összeget kinált Rizának, ha ott marad. De
Riza minden ajánlatot visszautasított azzal, hogy Pestre megy új életet
kezdeni. Azt is megirta a kórista, hogy a főhadnagy, az a bizonyos
főhadnagy, a kit különösebben tüntetett ki a kisasszony, még a
pályaudvarról is vissza akarta vinni a városba és megigérte neki, hogy
ellátja, hogy kiveszi a kávéházból, a hová különben se való, de nem ment
semmire sem ezzel az ajánlatával. A kisasszony egyre azt hajtotta, hogy
a fővárosban új élet kezdődik számára, s hogy ő férjhez akar menni, nem
bánja, ha valami tisztes iparoshoz is, de ebből az életből elég volt.
Az öreg urat elfogta az engedékenység. Megint vállat vont, mondván:
– Hisz ez nem is olyan rosz.
És Lenke szívből mondta:
– Ez nagyon jó. Ez nagyon szép.
Miklós pedig folytatta.
– Nagyon jó és nagyon szép nekünk. De nem volt se jó, se szép szegény
Sebfinek. Ő nem a végét nézte, a szép, okos, becsületes elhatározást és
azt a komolyságot, a mivel Nagy Riza az új életnek neki indult, hanem az
elejét, a mi nagyon lesujtó volt Rizára nézve. Harmadnap, negyednap is
eljött hozzám, de akkor már nem kért tanácsot. Akkor már csak a lelkét
kiönteni járt hozzám. Most már úgy volt, hogy biztosan meg fogja kérni a
kezét. Hiszen az ilyen tudakozódások sohsem arra valók, hogy a szerelmes
ember függővé tegye tőlük valamely elhatározását, hanem csak arra, hogy
kinozza magát velük, hogy mindent tudjon, hogy annál keservesebben,
annál jobban szeressen és szenvedjen…
A cseléd jelent meg a küszöbön. Le akarta szedni az asztalt. Fölkeltek
tehát és bementek Lenke szobájába, a szép, fehér «lányom szobájába», a
fehér függöny mögé és ott helyezkedtek el. Itt hangzott tovább a csöndes
elbeszélés, a melyhez, látva az érdeklődést, egyre nagyobb kedvet kapott
Miklós. Most már őt is jobban érdekelte a Nagy Riza története, most már
ő is gondolkozott fölötte, így, beszédközben, a hogy emlékezetébe idézte
az ügy epizódjait.
Elhelyezkedett a kanapé sarkában és tovább mondta:
– Történt egyszer aztán egy szép napon, hogy megtörtént a nagy eset.
Sebfi kiöltözött, s frissen borotvált arczczal, púderes állal megjelent
a czukrász-boltban, délelőtt. Egyenesen oda lépett Riza kisasszonyhoz, a
ki a kis kirakatban rakta keskeny üvegpolczra a süteményeket és komoly
arczczal szólította meg: «Nagysád, komoly beszédem volna
kisasszonynyal.» Ezeket a dolgokat mi, törzsvendégek, szóról-szóra
tudjuk, hiszen hetekig egyébről sem volt szó a Kóréban, hetekig erről
tárgyaltunk a kisasszonynyal, Sebfivel, sőt magával az öreg Kóréval is,
a ki azonban bizonyos közömbösséggel fogadta az ügyet. – A
nagysád-kisasszony rámosolygott Sebfire, letörölte a czukorport a
keféről és aztán leültek ketten az üres bolt egyik asztalához. Az öreg
Kóré nem volt otthon. És Sebfi bevallotta Rizának, hogy szereti s hogy