Rabok - 1

Total number of words is 4381
Total number of unique words is 1871
36.0 of words are in the 2000 most common words
49.1 of words are in the 5000 most common words
56.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

RABOK.
IRTA
MOLNÁR FERENCZ.
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1907.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


I.
A pályaudvar érkezési oldalán a hordárok nagy koffert tettek föl egy
fiakker bakjára. A hó sűrűn, nagy pihékben esett és ezért a kocsis
szeretettel takarta le a bőröndöt egy nagy pokróczczal s elhelyezkedett
a bakon azzal a kiváló akrobata-érzékkel, a mely a pályaudvarra járó
kocsist olyannyira jellemzi. Csak városi kocsis tud ily békésen megférni
kis helyen egy nagy bőrönddel, a melyről lelóg a lába s a mely mellett
oly szerényen húzódik meg, mintha nem is neki csinálták volna a kocsi
elejére a bakot.
A nagy üvegcsarnokból egy kövér öreg hölgy szaladt bele egyenesen a
kocsiba s helyet foglalt benne. Aztán egy csöppecske lány került elő,
meg egy fiatal ember. A fiatal ember besegítette a csöpp lányt a
kocsiba, szépen köszönt és ezt mondta a kocsisnak:
– A… a régi fogházhoz hajtson.
A kocsis ránézett, mintha nem jól hallotta volna, de aztán belenyugodott
ebbe a furcsa adreszbe és nekivágott a havas útnak.
Benn a városban, a pályaudvar körül szépen, városi módon bántak el már
korán reggel a hóval. Kupaczokba rakták az út szélén, tisztára söpörték
az utczát, úgy, hogy a mi most hullott, az csak valami nagyon finom,
nagyon vékony fehér lepelhez hasonlított, a mit mintha épen most
teregettek volna szét a szürke kövek fölött. Ez nem volt az igazi
hólepel, a mely puhán, vastagon fekszik a földön, elfogja a kocsik
neszét, s az emberi hangnak is valami kedves, kellemes csengést ad, úgy
tompítván a kiáltást, mintha az egész utcza valami puhára kárpitozott
nagy szoba volna és mindenki ebben a szobában diskurálna szelid, csendes
hangon. Ez még városi hó volt, a melyből hiányzott a kedélyes elem, az
igazi téli hangulat.
A kis lány behúzódott a kocsi sarkába, fehérkeztyűs kis kezével tisztára
törült egy kis foltott az ablak üvegén és kinézett.
– Itt nem kedves a hó – mondta gyerekes szomorúsággal – ezt nem
szeretem… Úgy szép, ha nagy mezők vannak tele hóval… mikor az ember
mindenfelé csak csupa fehéret lát, a merre néz…
Az öreg hölgy nem is felelt. Az ilyesmi iránt elveszti az ember az
érzékét a korral. Az öreg ember már csak a szép időt szereti. Hát csak
tovább hallgatott, mint a ki megszokta, hogy valami komolyan nem veendő
lény fecseg körülötte. A kocsi pedig vágtatva ment kifelé, a falvak
irányában. Lassanként elmaradoztak a nagy házak, elfogyott a kövezet a
kerekek alól. Most már puhán jártak és a hó is rendezetlenül fehérlett
mindenfelé, úgy a hogy a jó Isten a födre hintette.
– Ez már más! – mondta a kis lány és ez úgy hangzott, mintha elismerését
fejezte volna ki a természetnek, a miért eltalálta az ő gusztusát. – Ez
már az igazi hó,… olyan, a milyennek én szeretem. Úgy-e szép, Mari néni?
Mari néni álmosan pislantott ki a nagy fehérségbe. Neki e pillanatban
fázott a lába, s nemcsak, hogy örömet nem érzett a természet fehér
játékán, hanem bosszankodott. A szegény rokonok örök elégedetlenségével
konstatálta magában, hogy mások mindig épen akkor örülnek, mikor neki
fáj valamije. Tehát ismét nem felelt.
Most már szántóföldek nyultak el mellettük, meg veteményes kertek, a
melyekben egy-egy alacsony üvegház aludt a hó alatt. Vékonyka füstszálak
szállottak az ég felé. A kertészek fűtöttek a szélesen terpeszkedő
üvegházakban, valami finom virág tiszteletére. Aztán ezek is elmaradtak.
Szőlők következtek, meg végtelenbe nyuló földek. Nálunk hamar vége
szakad a városnak. A határnál egyszerre következik a végtelenség,
átmenet nélkül. Nem kisebbednek fokozatosan a házak, hanem nagy
palotával végződik a város. Négyemeletes nagy házak állanak őrt a
határon, mintha a város gazdagsága állította volna őket oda, mint a
grófok a czifra portást a kapuba. Hogy megijedjen tőle a szegény ember
és ne kapjon kedvet bemerészkedni oda, a hol csak a nagyuraknak áll a
világ. Majd letért a kocsi az országútról és nekivágott egy kisebb
útnak. És ekkor a távolban, kopasz fák között feltünt egy nagy sárga
ház.
A kis lány merően nézett abba az irányba.
– Ez az? – kérdezte az öreg hölgytől.
Az öreg dáma most már megszólalt:
– Ez az – mondta csöndesen.
– Kár – szólt a lány.
Mari néni ránézett.
– Mi kár?
– Hogy már itt vagyunk… olyan szép volt ez a havas vidék.
Az öreg nő most úgy nézett rá, mint a hogy az ellenségeire néz az ember.
– Hogyan? – mondta szörnyűködő hangon. – Egy esztendeje nem látta az
édes apját, most végre megjön az idegenből, mindjárt ott lesz, mindjárt
a nyakába fog ugrani és nincs egyéb gondja, mint ez a hóborított
szántóföld?
Azzal ismét visszabújt a kendőjébe, mint a ki nem is találja érdemesnek,
hogy az ilyen Istentől elrugaszkodott teremtést tovább korholja.
De a kis lány se törődött vele. Megszokták már egymást. Nemcsak az olyan
emberek szoknak könnyen össze, a kiknek egyformán dolgozik a képzeletük.
Abban is van kapcsoló erő, ha két ember épenséggel nem érti meg egymást.
Mindenki beleburkolózik a maga igazába és nyugton hagyja a másikat.
Megnyugtatóbb az olyan lénynyel való állandó együttlét, a kiről biztosan
tudjuk, hogy sohasem fogjuk a magunk képére formálni, mint az olyannak a
társasága, a kit el lehet téríteni a felfogásától. Az ilyennel baj van.
Az ilyet meg kell győzni, mert az okos érvelésnek megadja magát. És ez
fárasztó. Már pedig az ember nem szeret fáradni sem az utitársával, sem
azzal, a kit egy életen keresztül kisér, mint a hogy például ez az öreg
hölgy kisérte ezt a csöpp lányt.
Most már közel voltak a nagy sárga házhoz. Innen már lehetett látni,
hogy a sárga épület nem egy ház, hanem sokféle különböző építmény, a mit
idők folyamán építettek ide egy rakásra, egyiket szorosan a másik mellé,
úgy, hogy azt a hatást tette, mintha a sok kisebb-nagyobb emeletes,
földszintes ház valami veszedelemtől való félelmében bujt volna össze. A
ferde tetők egymásra borultak, egymásnak feküdtek, a falak szorosan
csatlakoztak egymáshoz, sehol semmi köz, semmi udvarféle nem volt
köztük. Szinte félelmes volt itt a végtelen síkság közepén ez a nagy
házhalmaz, a melynek nem lehetett az udvarába látni, mintha valami
titkolni való dolog számára építették volna. Az udvar – körülötte volt.
A nagy háztömeget nagy kőfal vette körül, mely széles körben kanyarodott
köréje, tisztes távolban magától a háztól. Még így, a fehér takaró alatt
is barátságtalan volt a fogház. A végtelen téli csöndben némán meredt ki
a fehér földből és semmi jelét nem adta annak, hogy élő emberek laknak
benne.
Mikor a kocsi megállott a kőfal rácsos vaskapujánál, a kapu mögül egy
szuronyos ember dugta ki a fejét. Csak úgy félvállról nézett a kocsira,
de a mikor meglátta a bakon a bőröndöt és az üveg mögött azt a
csudálkozó kis lányfejet, a mely tágranyitott szemmel nézett a
titokzatos rács felé, egyszeriben kinyitotta a kaput, a kocsihoz ugrott,
és onnan bekiáltott az udvarba:
– Hé, Szabó! Jőjjenek csak ki! Vegyék le ezt a ládát… Itt a kisasszony!
És barátságos mosolylyal segítette ki a hölgyeket a kocsiból.
A Szabó nevű egyén is előkerült. Ennek is egyenruhája volt és ez is
barátságos arczot igyekezett vágni, mikor a kocsissal nekiestek a
koffernek. A hölgyek bementek az udvarra, aztán eltüntek a házban. A
kocsis meghatottsággal kérdezte, mialatt zsebrevágta a pénzét:
– Ezek a hölgyek itt laknak?
– Igen – mondta Szabó, – ez az igazgatónak a lánya.
– Ja szóó? – mondta a fiakkeres és megnyugodott a magyarázatban.
Látszott az arczán, hogy az egész uton ezen a kérdésen törte a fejét. –
Az már más!
Felült a bakra, még egyszer benézett a szomorú udvarra, aztán elhajtott.
Finom, előkelő fiakkeres volt. Nem szerette ezt a házat, a hol rabok
laknak. Ez egy kicsit messze volt attól a gummikerekű világtól, a
melyben ő oly vidáman élt. És egy percz mulva már nem is lehetett látni,
elkanyarodott az országút felé, bemenekült a szép városba ez elől a
gondolat elől. Csak a finom, vékony, úri keréknyom maradt itt, a friss
hóban, jeléül annak, hogy megfordult erre felé egyszer egy olyan vidám,
előkelő, kedélyes jószág is, a minő egy elegáns Gizella-téri fiakker…
És most újra csönd borult a nagy házra, megint elnémult körülötte
minden. Csöndes kis reggeli szél járt a mezők fölött, szeliden ringatta
a kövér pihéket. A kopasz fákról egy-egy hócsomócska puffant le a
földre. A házból semmi nesz nem jött. Mélységes nyugalom áradt belőle,
nem mintha megelégedett, pihenő emberek laktak volna benne, hanem annak
a gondolatnak a nyugalma, hogy itt vastagok a falak, hogy innen nem
lehet elmenni, mert ide csak jönni lehet, hogy itt nagy a biztonság és a
rend és hogy itt mindenki hallgat. Ez a gondolat tükröződött az őrök
arczán, ez nézett ki a Szabó szeméből, ez érzett ki a kapuzár
csattanásából, ez fojtotta olyan nagyon csöndesre magát a csöndet is, a
mi itt honolt.
És épen az a gondolat, hogy ez a ház semminek sem a kezdete, hanem
mindennek a vége, hogy ide nem jön az ember, hanem hozzák, hogy itt a
nyugalom nem megnyugvás, hanem beletörődés valami változhatatlanba, hogy
itt a csönd nem a néptelenség vagy az üresség kongó csöndje, hanem
hallgató emberek némasága, épen ez tette, hogy ez a ház semmihez sem
hasonlított olyan nagyon, mint épen egy temetőhöz.
És ezen a friss fehér téli reggelen, ebbe a házba jött lakni Rimmer
Lenke, tizenhét éves korában, egy csomó érzelmes német kottával, több
rend hófehér és rózsaszínű ruhával, néhány Marlitt regénynyel és néhány
igen lányos és nagyon meleg gondolattal arról a fiúról, a ki a
pályaudvarnál azt mondta a kocsisnak, hogy hajtson a fogházhoz.


II.
Lenke kilencz éves volt, mikor a gyermeki tisztaság szent
nemtörődömségével vette tudomásul, hogy az a valaki, a kit egy fekete
kocsin kivittek a házból, az édes anyja volt. És tizenhárom esztendős
volt azon a napon, mikor az apja beleült vele a vasuti kocsiba, hogy
elvigye Drezdába, egy híres, jó leánynevelő intézetbe, a honnan csak
nemrégen érkezett meg Radovszky Klára, a törvényszéki elnök leánya, a ki
hasonló körülmények közt indult el annak idején Drezdába, a hová az
egész világ anyátlanul maradt leányai mennek anya nélkül nevelődni.
Ennek az egész nagy világnak az árvaháza ez a tiszta és komoly német
város. Apák, a kik érzik, hogy nem fogják tudni emberséggel fölnevelni
az anyátlan lányukat, a kiknek nincs valami rokonuk, a kire a gyermeket
rá mernék bizni, komoly, érett férfiak csődülnek oda a világ minden
részéből, a karjukon egy-egy sápadt kis teremtéssel, a ki nagyra nyitott
szemmel néz ebbe az idegen világba, nem értve az egészből semmit, s
nagyokat sír az első éjszakán, mikor felébred és nem a régi megszokott
festésmintát látja az ágya mellett a falon. És a nagy penzionátusok
tulajdonosnői érzik ezt a hivatásukat. Komolyak, szigoruak és szemüveget
viselnek. Méltósággal játszszák a pótanya szerepét és anyai
fösvénységgel kezelik a zsebpénzecskéket, a miket a szomorú apák
pontosan küldenek minden hónap elsején.
Innen jött Rimmer Lenke, egyenesen a fogházba, a hol az apja már egy fél
esztendővel ezelőtt kirakatta a rabokkal az irodai holmit egy kis
szobából, a melyet azóta – ámbátor a lánya soha nem lakott benne –
állandóan «a lányom szobájának» nevezett. Ez a magányos, komoly ember
szinte gyermekes türelmetlenséggel várta vissza a kis lányát, a kit
esztendőnként csak egy-egy hónapra látott Kecskeméten, a hol a nyarat,
illetve egy hónapi szabadságát töltötte. Lenke egyenesen ide jött
Drezdából, a rokonaihoz és vele egy napon szokott érkezni az apja is. A
fogházdirektor szándékosan kerülte, hogy a lánya a vakáczióját a pesti
fogház épületében töltse. Lenke ezt a házat még nem is látta soha. A
német intézetbe egy erdélyi városból vitték, a hol akkor az apja
fogházfelügyelő volt. Egy évvel azután az apját Pestre helyezték s itt
legényember módjára rendezkedett be. Nem is számított egyelőre arra,
hogy valaha a lánya is itt fog lakni. Úgy gondolkozott, hogy tizenhét
éves koráig külföldön tartja, addig minden évben egyszer hazajön a
kislány a rokonokhoz Kecskemétre, s a mikor majd végleg hazakerül, akkor
arra a néhány hónapra, míg férjhez adja, berendez neki egy kis szobát, –
Isten neki – a fogházban. Mert kész tervvel hozatta haza Lenkét. Minden
levelében, a mit a lányának írt, beszámolt valakinek az előmeneteléről.
Ennek a valakinek a jó mondásai, a sikerei, a vizsgái, az izenetei
állandó témái voltak ennek a levelezésnek. Miklós kitűntetéssel tette le
a vizsgát. Miklós belépett egy kitünő ügyvédi irodába, majd Miklós
közmegelégedésre tette le az ügyvédi vizsgát, úgy, hogy az összes
nagyfejüek gratuláltak neki és majd hogy ki nem világították aznap
Budapestet az ő tiszteletére. Miklós az összes levelekben szerepelt,
abban a végtelenül naiv világításban, a melylyel az apai szív ragyogja
be az ifjút, a kit leányával meg akar szerettetni. Az apák ebben a
tekintetben évezredek óta nem változtak. Nem tanulták ki ezt a
mesterséget, nem okultak. Még most is ott tartanak, hogy fiatal
leányoknak ugyanazokkal a szavakkal ajánlanak egy ifjút, mintha valami
öreg barátjuknak ajánlanák, bizonyos igen nagy komolyságot igénylő
állásra.
De Lenke oly fiatal volt, hogy megértette ezeket az öreguras leveleket.
Ez nem tréfa: csak nagyon öreg urak és nagyon fiatal lányok szeretik a
rettenetes komolyságot az ifjúban. A temperamentumot csak ez a két
emberfajta nézi le: az egyik azért, mert még nem ismeri, a másik azért,
mert neki már nincs. És képzeletében úgy élt Csáthi Miklós, mint a világ
legkomolyabb férfia, s a mennyivel a levelek csökkentették az illuziót,
annyit kellett minden nyáron Miklósnak személyesen pótolni a szivében,
lévén Csáthi Miklós történetesen éppen arra a hónapra meghíva a
kecskeméti rokonokhoz, a mikor Lenke és az apja ott volt.
Négy nyáron ismétlődtek meg rendesen ezek a találkozások. Mind a négy
alkalommal pontosan megérkezett Rimmerék után Miklós is és mind a négy
alkalommal egy nappal az ő elutazásuk után ő is csomagolt.
A mi itt a gyerekek közt történt, az nem nagyon érdemes a részletezésre.
Az emberi életnek azokat az édes és minden szenzácziónál nagyszerűbb
közhelyeit élték itt, a melyek egyszerű «lásd» szócskára is hatalmas
erővel rezonálnak a mi szivünkben. Ezeknek a semmiségeknek a költészete
oly véghetetlenül finom valami, oly pókhálószövetű emlék, oly
csudálatosan halk kis melódia, hogy összetörik és banalitássá durvul, ha
instrumentálni kezdi az ember. A leghosszabb mondat, a melyben ezekkel
foglalkozni szabad, egy rövid sóhajtás. És ez a sóhajtás is csak azé, a
ki sóhajtja. Más ember abból ugyan édes-keveset érez ki. Alapjában véve
pedig gyerekség az egész, mint minden, a minek nem veszi hasznát az
élet. Jobb is, ha nem beszélünk róla.
A kis szoba tehát, a melyben Lenkének be kellett rendezkednie s a mely,
hála a rabok lelkiismeretességének, oly tiszta volt, mint valami kis
kápolna, ideiglenes fészek volt. Erről a dologról nem beszéltek, ez
természetes volt, mint az evés meg az ivás. Miklós neve úgy csengett a
beszédjükben, mint valakié, a ki a házhoz tartozik, mint valami olyan
név, a miből már kikopott az érdekesség, a titokzatosság, az előttünk
ismeretlen emberek örök érdekessége és titokzatossága. «Miklós» – ez úgy
hangzott a leány és az apa ajkán, mint a sokszor énekelt nóta, a melyből
kipárolgott az édesség. A muzsika is úgy szép, ha csak félig-meddig
ismerjük. A teljesen kiismert embert és az agyonénekelt nótát egyazon
sors éri: az, hogy megszokjuk. Szomorú sors embernél is, nótánál is.
Mikor már nem azért kell, mert nincs, hanem azért, mert régóta van.
Holott a mi szegény életünk egész tartalma az az édes és halhatatlan
nyugtalanság, a mivel egy dal fordulatait várjuk és a mivel új emberek
és új esztendők szemébe nézünk…
Megszokták Miklóst és azt a gondolatot, hogy Miklós feleségül fogja
venni Lenkét. Az apa az érett férfiak nyugodt örömével örült ennek a
tervnek, a leány pedig a tudatlan és engedelmes gyermek amaz érzésével,
hogy «megint jó voltam, megint valami nagyon tisztességeset, nagyon
rendeset, nagyon derék dolgot követtem el…» Ez nem azt jelenti, hogy
kötelességszerűen szerette Miklóst. Vannak gyerekek, a kiket igazán
boldoggá tesz az, hogy megtanulták a leczkét. A kik még oly kicsinyek,
hogy a boldogságukat még egy másik ember mérlegén mérik. A kik az apjuk
lelkén keresztül megelégedettek. A kikben még nem fejlődött ki a saját
érzéseik kritikája. Ezek aztán – és a miért gyerekeknek nevezem őket,
azért vannak ám köztük meglett férfiak: az úgynevezett jó hivatalnokok;
férjes asszonyok: az úgynevezett páratlan feleségek – ezek aztán, ha azt
akarják tudni, hogy boldogok-e, hát egy másik ember arczára néznek kérdő
pillantással.
És így, az apja arczából tudta meg a kis Rimmer Lenke is, hogy ő
tulajdonképen boldog és hogy szereti Miklóst. Ez neki elég volt, ezzel ő
meg volt elégedve, ennél több az ő szűk kis lelkének egyelőre nem is
kellett. És mikor a «lányom szobájában» egy széken állott, nagy
komolysággal vervén a falba egy szöget, a melyen a drezdai igazgatónőtől
örök emlékül kapott Schiller Frigyesnek kellett majdan lógnia, a világ
legizgalommentesebb hangján szólt le az apjának, a ki emléksorokat
olvasott le egy intézeti emléklegyezőről:
– Tudod, apa, csak úgy épen hogy valami kedvesség legyen ebben a
szobában… hiszen őszszel már úgyis kiröpülök belőle…
Mari, a szegény rokon, hátul állott és szemrehányólag csóválta a fejét.
Az egészből csak annyit érzett meg az ő rokoni szive, hogy őszszel
megint csak ő lesz az, a kinek a kárpitossal veszekednie kell az új
lakásban, mialatt a fiatal pár valahol Olaszországban kóborol… Ez már
szinte öröme volt neki: kiválasztani azokat a pillanatokat, a melyek a
jómódú rokonnak kellemesek, neki pedig ugyanakkor kellemetlenséget
jelentenek. Talán nem is tudott volna velük egyidőben örülni. Szeretett
az örömeivel úgy, mint boszúságaival magára maradni. Így mind a két
esetben mártirnak érezte magát és elvégre is ez volt a czél.
– Mit szól ehhez, Mária? – kérdezte ragyogó arczczal az öreg Rimmer. –
Hallotta, mit mondott?
– Hallottam.
– Elmegy… kirepül… csak ilyen egyszerűen mondja ezt a haszontalan…
A leány nevetett a széken. Az apja boldogan nézett fel rá.
– Itt hagysz? És még ki is nevetsz?
Mari megszólalt, váratlanul:
– Mit akar? Azt akarja, hogy sírjon?
Most mindketten Marira néztek és kinevették. Mari kiment a szobából,
becsapta az ajtót és pityeregni kezdett az előszobában. Most meg volt
sértve, hát boldog volt.
A leány pedig megfogta Schiller Frigyest arany rámájánál fogva, a falnak
támasztotta, meghajolt előtte és mély, komoly hangon ezt mondta neki:
– Szerbusz, Friczi.


III.
Az a fiatal ember, a ki a hölgyeket a kocsiba segítette, még egy ideig
nézett a fiakker után, aztán behúzta a nyakát a télikabátja gallérjába s
nekivágott a Kerepesi-útnak. Úgy körülbelül a tót templom mellett
befordult egy kis utczába, majd a kis utczából a másikba, még kisebbe,
és csak akkor állott meg, a mikor elérkezett a Kóré-féle czukrászbolt
elé.
Még a legszegényebb ember is látott a Kóré-féle czukrászboltnál
előkelőbb ilynemű üzletet. Szegény Kóré hiába próbált magán aranyos
betűkkel segíteni, az üzlet kopott maradt. Hiába írta ki a czégtáblára,
alája, föléje, melléje a legelegánsabb szavakat, a miket egy czukrásznak
megengedtetett a maga felmagasztalására a közönséggel szemben használni,
nem volt a boltja finom helyiség. Sőt mondhatnám: lerítt a piszkos
ajtóról a «czukrászda», a «confiserie», meg a «conditorei» és a többi
gyönyörű szó, a mivel Kóré úr felczifrázta magát, mint valami szerecsen,
a ki olajszagú fekete testére a legczifrább csillogó rongyokat akasztja.
Biz ez nem volt egyéb, mint csak az, a mi volt: a meggazdagodott, sőt
kapuk alján meggazdagodott czukorárús kis parvenü-boltja, a hová a
környék legcsekélyebb jelentőségű szinésznövendékei és legszegényebb
jogászai jártak ozsonnázni, néha külön-külön, néha együtt.
Miklós ez előtt a bolt előtt állott meg, mint azon a környéken mondták
volna, a «Kóréba ment». A szerény üvegajtó fölött megszólalt a kis
csengő és Kóré úr, a ki föltett szemüveggel olvasta az ujságot a pult
mögött, fölriadt. Ez szokatlan dolog volt a «Kóréban». Délelőtt tíz
órakor még aludni szokott a kis czukrosbolt. Ilyenkor itt nem volt
szezon.
Mikor meglátta Miklóst, levette a szemüvegét és elébe ment. Talpig
fehérben volt Kóré úr és ez nagyon tekintélyessé tette a külsejét.
Beszélhetnek a fekete ruha komolyságáról és a harczi jellegről, a mit a
díszmagyar kölcsönöz az érett férfiúnak, nincs a világon tiszteletet
parancsolóbb valami, mint a fehér ruhába öltözött férfi. Ezt érezte Kóré
úr s ezért nem vált meg az üzletében soha a fehér ruhájától. Igaz, hogy
tiszta fehér volt mindig. És úgy viselte, mintha valami papi köntös lett
volna, valami titkos és nagyon komoly vallásnak a papi köntöse.
Szertartásosan lépkedett benne s állandóan ott lebegett ajkán valami
leereszkedő és mégis nagyon tekintélyes mosoly, mely mintha azt mondta
volna: Ti nem értitek ennek a komolyságát, ti nem tudjátok, ki vagyok
én, ti nem is sejtitek, kivel beszéltek, mikor én szóba állok veletek.
Az igazi czukrászról el lehet mondani, hogy vagy elasszonyosodik, vagy
elpaposodik a fehér gunyában. Kóré úr már a termeténél fogva is csak
ebbe az utóbbi csoportba tartozhatott. S így tehát kenetes is volt a
hangja, mikor Miklósra mosolyogva ezt mondta:
– Tudom, mélyen tisztelt doktor uram, miért méltóztatik jönni.
Miklós kedélyesen felelt:
– Nem tudja, miért méltóztatom jönni.
– Dehogy nem.
– Hát meg fogja látni…
Azzal letette a kabátját, leült egy kis asztalhoz, mely bádogból volt,
de márványt mutatott és ráütött a bádogra:
– Kérek egy pohár császárkörtét.
Most már komoly volt a helyzet Kóré úrra nézve, mert a császárkörte volt
a Kóréban a legdrágább ital. Hátrasietett tehát a pudli mögé és benyult
a legszebb szekrénybe, melyben egymás mellett állottak a különböző
pálinkák és egyéb drágaságok, szépen a színük szerint csoportosítva.
– Az már más – szólt most már nem kenetes, hanem tisztán üzletszerű
czukrászi hangon és elővette az üveget. Gondosan belöttyentett egy kis
pohárba ép annyit, a mennyit kellett s aztán visszatette az üveget, arra
gondolva, hogy ha most nem volna itt senki, a legnagyobb kéjjel nyalná
le az üveg nyakáról azt a csillogó csöppet, a mely rajta ragadt, de most
nem tehetvén ezt meg, kevéssel beérte, mindössze csak a tekintetével
nyalván le az édes csöppet, mely ilyenkor ki szokott rekedni az üvegből.
Letette az asztalra Miklós elé. Aztán várt. Miklós pedig rámosolygott és
a mellette levő székre mutatott.
– Üljön ide mellém, Kóré úr. És hadd beszélek egy kicsit okosan magával.
Kóré úr nevetett.
– Úgy-e, kitaláltam?
– Körülbelül.
– A Rizáról van szó.
– Arról.
– Nahát akkor – mondta most már teljesen elkomolyodva Kóré úr – jobb
lesz, ha el sem méltóztatik kezdeni, tisztelt doktor úr, mert ez az egy
dolog az, a miben Kóré nem ért tréfát. A Riza úgy akarta, hogy így
legyen, nem én vagyok az oka, hogy tönkre teszi magát.
– De hiszen…
– Ne is tessék szólni. Bocsánat, hogy a Kóré belevág a szavába, de itt
jobb nem is tárgyalni, mert mi lehet a vége? A Kóré még jobban dühbe jön
és még kevésbbé enged. A dolog különben is tiszta munka. A Riza
visszaélt a bizalommal, a Riza lopott, hát csukják be a Rizát. Én a
pénzemet úgy se kapom vissza, a háromszáz pengőnek fuccs, most már
jőjjön az állam és zárja be a Rizát. Arra való az állam. Mind ez a sok
rendőr, a kit az utczán tetszik látni, arra való, hogy ha az ilyen Rizák
pénzt lopnak az ilyen szegény Kóré bácsiktól, akkor jőjjenek és vigyék
be a fegyházba. Mert ha a Rótsild lopta volna el a pénzemet, nem mondom…
megtéríti, rendben van. A Kóré nem az az ember, a ki boszúból a börtönbe
juttat egy szegény elvetemült teremtést. A Kórénak van szive és ő meg
tud bocsátani, persze, ha visszaadják neki a pénzét. Csak hogy épen ez a
világ sorja, ügyvéd úr, hogy a Rótsild, a ki vissza tudná adni a pénzt,
az nem lop; és a Riza pedig lop és nem tudja visszaadni, a mit
sikkasztott.
Miklós megint megpróbálta megakasztani ezt a szóáradatot:
– De nézze, Kóré úr, – mondta szerényen.
A czukrász nagyot ütött az asztalra.
– Kérem – kiáltotta – most már a hatodik ember jön és mondja, hogy
hagyjam, hadd szaladjon a Riza. Az egyik azt mondja, hogy azért hagyjam,
mert keresztény ember vagyok. A másik hosszú prédikácziókat tart, hogy
nincs szivem, ha a dutyiba juttatom ezt a szegény leányt, mert ott
elzüllik és így még lehet belőle vidéken tisztességes lány. Aztán jönnek
az asszonyok és azt mondják, hogy úgy se kapom meg a pénzemet, hát minek
üldöztetem a törvénynyel a Rizát, hogy hagyjam békében, majd ő szerez
magának valami keresetet és abból lassan ki fogja fizetni azt, a mit
ellopott. De hát kérem, ügyvéd úr, maga intelligens ember, hát nem
tetszik gondolni, hogy ez mind a legnagyobb szemtelenség, a mit csak
lehet mondani egy ilyen szegény kárvallott embernek? Hát nekem legyen
szivem és neki nem volt, mikor a keservesen összespórolt pénzt kivette a
fiókból? Hát én azért vagyok keresztény ember, hogy hagyjam másoknak a
nyakára menni, hogy azoknak a másoknak is belemászszon egyszer a
pénzesfiókjába? Hát nem jobb, ha az ilyen teremtéstől megszabadítom azt
a… hogy is szokták az urak tudományosan mondani… a társadalmat…? És hogy
visszafizeti? Hogy várjak, a míg állása lesz és visszaadja a pénzemet?
Hát kérem… azért lopta talán, hogy visszafizesse? És mit ad ő nekem,
hogy én biztos legyek a pénzem felől? Talán írást ad? Nem tetszik
gondolni, hogy ezen meg lehet pukkadni a nevetéstől? Vagy talán váltót
ad? A Riza? Ki hallotta valaha, hogy a tolvajok váltót adnak a pénzről,
a mit elloptak? Bocsánatot kérek! Mindenki jószivű az én pénzemért,
mindenki keresztény, mikor éntőlem lopják el a legkeservesebb kis
összeget, mindenki egyszerre bízni kezd a Rizában, mikor arról van szó,
hogy nekem fizessen havi részleteket! Hiszen kérem, ez kész nevetség… És
még jobban dühbe hozza az embert az ilyen! Ha bolond lettem volna és meg
akartam volna bocsátani a Rizának, még akkor is most visszalöktem volna
a dutyiba, mert annyian akarják a Kórét tanítani és mert mindenki
gavallér az én keserves pénzemért!
Most csönd lett. A czukrász befejezte a nagy tirádát és dühösen
pislogott. Benne volt a hévben, hát szeretett volna még egyet-mást
hozzátenni, de érezte, hogy ezuttal mindent elmondott, a mi csak nyomta
a szivét. Hát nem szólt. Fölkelt, visszament a pudlija mögé, újra
elővette az ujságot, nézte, nézte, de érezte, hogy nem akar a szemébe
ragadni egyetlen betű sem. Mindenik fölött elsiklott a pillantása, mert
tele volt méreggel, a maga kis polgári igazságával, az ő életének
egyetlen nagy felháborodásával. És e pillanatban ez talán jól is esett
neki, a fölcseperedett czukorárúsnak, a kit harminczöt esztendőn
keresztül minden hatóság üldözött, minden háziúr kikergetett néhány
krajczár házbértartozás miatt, minden rendőr megmotozott, mikor titokban
házalt éjszakánként a kávéházakban a fapálczikákra tüzdelt fügével. Most
végre, ennyi keserves kínlódás után megvolt a boltja, adót fizetett,
választópolgárrá lett, segédet tartott, uraztatta magát és most mindjárt
kezdje azon, hogy megbocsásson a kiszolgáló leánynak, a kit annyira
megkedvelt, hogy még a pénztára kezelését is reá bízta és a ki ezért a
kitüntetésért azzal fizetett, hogy egy szép napon ellopta a félretett
háromszáz forintját, a mit másnap akart a bankba vinni… Ez volt az első
megtakarított pénze. Ez volt talán az alapja egy másik, belsőbb
városrészben nyitandó üzletének, az egész vagyonának, a jövőjének, az
egész életének…
Durczásan nézett az ujságba és ellenségét látta Miklósban, a ki szerény
vendégéből egyszerre hivatalos személylyé lépett elő, mikor a sikkasztó
lány védelmét elvállalta. A ki csak a lány érdekében szólt, mindenkiben
személyes ellenségét érezte, mindenkiben csalót látott, a ki mindenféle
jelszavakkal és egyéb csinosan hangzó hazugságokkal el akarja őt
bolondítani. A ki mind azt akarja, hogy ő megbocsásson s ha
megbocsátott, mind a markába nevet és megszünteti az ilyen alkalmakra
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Rabok - 2
  • Parts
  • Rabok - 1
    Total number of words is 4381
    Total number of unique words is 1871
    36.0 of words are in the 2000 most common words
    49.1 of words are in the 5000 most common words
    56.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Rabok - 2
    Total number of words is 4304
    Total number of unique words is 1749
    38.0 of words are in the 2000 most common words
    52.1 of words are in the 5000 most common words
    59.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Rabok - 3
    Total number of words is 4179
    Total number of unique words is 1638
    39.6 of words are in the 2000 most common words
    53.1 of words are in the 5000 most common words
    61.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Rabok - 4
    Total number of words is 4186
    Total number of unique words is 1600
    40.5 of words are in the 2000 most common words
    53.7 of words are in the 5000 most common words
    59.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Rabok - 5
    Total number of words is 4206
    Total number of unique words is 1588
    38.5 of words are in the 2000 most common words
    54.3 of words are in the 5000 most common words
    62.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Rabok - 6
    Total number of words is 4207
    Total number of unique words is 1674
    38.4 of words are in the 2000 most common words
    52.9 of words are in the 5000 most common words
    60.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Rabok - 7
    Total number of words is 4066
    Total number of unique words is 1544
    40.7 of words are in the 2000 most common words
    54.8 of words are in the 5000 most common words
    62.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Rabok - 8
    Total number of words is 3257
    Total number of unique words is 1362
    38.1 of words are in the 2000 most common words
    49.1 of words are in the 5000 most common words
    56.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.