Nyomor - 7

szegény grófkisasszony ismét örült a holnapi napnak, mely az ő napja
leszen bizonynyal… És így multak a napok – és így multak az évek, az ő
napja még mindig nem következék el, bár voltak perczei, a mikor
csodálatosan élénk előérzete támadt, hogy im mindjárt belép, a kit
egyre, a kit hiába vár; de az ajtó nyilt s míg a szegény leány idegein
végig rohant a forró láz s míg ő fájós szemeivel már ama daliás alakot
vélte látni: felhangzott valami házaló kereskedő alázatos hangja: »nem
tetszik strimpflit, zsebkendőt, téli nadrágot venni?!« Vagy legjobb
esetben a milimári hadonászott előtte: »Hát a tejpénz? lelkem, magok nem
grófok, hanem csalók…!«
Comtesse Sapho nem volt ama költők közül való, kik mindjárt
elcsüggednek, szídják a teremtést, megutálják az életet, ha vágyaik
tárgya menten, a mikor kivánják, nem hull az ölükbe. Ő bár mind
izgatottabban, mind roncsoltabb idegekkel, de várt, remélt, bizott
egyre.
Nem érintkezve sem férfiak, sem nőkkel, a mindennapi élettől már-már
egészen elhomályosuló szemei miatt elzáratva: egy sajátságos s túlzott
képet alkotott magának a szerelemről. A lelki és testi egyesülést
valóban oly teljes tökéletesnek gondolta, mint azt egynémely regényben
hazudja a költő. S magáról a nemi élet mysteriumairól – melyekkel sokat
és szivesen foglalkozott – oly képzetei voltak, mint a 6–7 éves
gyermeknek a születésről. Valóban e kis mazna leány újra teremté magának
a világot s ebben élt, ebben uralkodott s ettől várta boldogságát. –
Alkotott magának egy új paradicsomot – persze sátán nélkül – s ebbe
belehelyezé magát Évának, Dömény Barna bárót pedig Ádámnak. De Ádám a
dsidások tisztí ruháját viselte s öve körül kard, – nem fügefalevelek
valának felkötve…
A grófkisasszony – Éva, minden perczben e kard csörrenését vélte
hallani. Olykor tán hallott is ilyesfélét, de a kardcsörrenés a Leontine
mama szobájában halt el…
Most is úgy rémlik neki, mintha hallaná… Visszafojtja lélekzetét. – A
kardcsörgés, léptek zaja csakugyan mind közelebb-közelebb hallszik…
Kopogtatnak szobája ajtaján, az ajtó megnyilik s Barna báró áll a leány
előtt…
És ez nem folytatása az iménti álmok, ábrándoknak, ez maga a valóra vált
álom. A szobában sötétség, csak ott egy darabka tér a kályha előtt van
megvilágítva. Barna katonás-vidoran ott áll meg. Comtesse Sapho azonnal
megismeri, bár csak halvány körvonalait látja a magas, erős alaknak.
Csak megférfiasodott, a mióta nem látta.
A látogató katonásan köszön. Még sapkáját sem veszi le. – Sajátságos?
Hanem talán ezt így szokták a katonatisztek?!…
Sapho nem volt valami nagyon meglepetve; évek óta várta ezt a
látogatást. Százezerszer maga elé képzelte, egészen így, a hogy most
történik. Csak arra nem gondolt, hogy képtelen lesz majd egy szóval is
köszönteni a régen várt kedvest… Ó, pedig mennyi mindent összegondolt,
hogy mit fog annak legelőszörre is mondani.
Barna félrecsapta fején a kalapot s megállt a szoba közepén, _kissé
keresztben álló_ szemeivel a sarokba tekintve, hol egy mereven ülő női
alakot – Saphot – látta –:
– Jó estvét viola… úgy-e nem is vártál ma estvére? Hej, régen nem
láttalak, de nem lehetett eljönnöm, most is a fiúktól szöktem ide
hozzád… Észrevették, hogy szököm, tele pezsgős palaczkot dobtak utánam,
a lábamat érte épen, azért nem tudok valami _nagyon egyenesen állani_…
Comtesse Sapho válaszolni akart, de nem tudott. A hozzá intézett szavak
egészen elfoglalták. Fel sem tűntek neki a kétségkivül mámoros – de nem
szerelmi mámoros – hangon elmondott szavak sajátosságai. Úgy tetszett
neki, mintha az a 4 év előtti idő, midőn Barnával legutoljára beszélt,
csak az imént lett volna s most társalgásuk folytatódnék…
– Ah, hát magácska meg se szólal, talán nem várt? pedig én úgy
gondoltam, hogy most teljesen magában, elfoglalatlanul lesz… Vagy mást
várt? Mondja, hadd távozom.
Szegény kis grófkisasszony még mindig a hozzá intézett kedves szavakkal
volt elfoglalva s ismétlé azokat magában: »jó estvét _viola_,… régen nem
láttalak, nem lehetett eljönnöm… _talán mást várt_…?«
Comtesse Sapho alig tudta kinyögni:
– Nem!…
Barna elkaczagta magát. Nagyon sajátságosan kaczagott, majdnem úgy, mint
a ki több pezsgőt iszik, mint a mennyit a józanság elbír, de kevesebbet,
mint a mennyitől megrészegszik az ember…
– Hát szeret-e még?
– Igen!… volt a halk válasz.
– Akar-e enyém lenni?
A leány válasza zokogásban fúlt el. Minden úgy ment, a mint elképzelte,
mégis a világossághoz nem szokott szemei elkápráztak, a mint ily közel
látták előttök a mindenható fényességet… Ó, mily kedves volt előtte ez a
férfi, mily lebilincselő hatalmas alakja, mily bájos, könnyed behizelgő
gondtalan beszéde… Óh, ha most tudná neki mondani a szegény kis
grófkisasszony azt a költeményt, mely arról szól, hogy tán már
bölcsőjében rinogva, mint gyermek is szerette őt és hogy várta egyre,
mind várta, mindig várta…
De nem tud szólni, csak zokog, csak zokog.
A báró ismét elneveti magát –:
– Ah, tán fáj valamije, kicsikém… nem is tudtam, hogy ilyen érzékeny,
különben régebben eljöttem volna megvígasztalni… Hisz én úgy szeretem…
akar? – legyen az enyém… ma és mindig…
Sapho nem tudta magát tovább türtőztetni: oda vetette magát a hozzá
közeledő férfi keblére; az pedig magához szorítá olyan hevesen, olyan
_sajátságosan_ –:
– Gyujtsunk lámpást violám, szeretném látni azt a rég nem látott édes
kis képét… Aztán bajos is sötétben csókolózni… a ruhára téved s a száj
haragszik meg érte…
Barna gyufát vett ki zsebéből s meggyujtá a lámpást. Egy pillanatra
behúnyta a fény elől szemeit s a aztán kinyitá.
Csodálkozva, merően nézett a kis sáppadt Saphora, aztán elpirult s
zavarában hebegni kezdett…
– Hát nem Leontin…? hol van Leontine… _Ki ön, drága nassám_…?!
A szegény leány alig tudta mi történt, alig tudta mit felel –:
– Sapho vagyok… az ön Saphoja…
– A görög költőnő…? Nem emlékszem, régen lehetett szerencsém… a lesposi
Sapho… az eryngium hires gyökere…
_Te kis frajla, nem a Leontine szobalánya vagy te_.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És azután a hályog mind lejebb-lejebb ereszkedett a comtesse Sapho
világoskék, kedves szemein. Még alig volt husz éves s már virágok
helyett csak egy óriási határnélküli sötétséget látott… Hanem hallása
mind-mind éberebb, élesebb lőn. A legkisebb neszre összerezzent s
bezárta szobáját s még atyját se ereszté be magához.
Különben Aba gróf is sajátságos változást vett észre leányán: az néha
napokig nem szólt hozzá s a szinésznőt sem nevezé többé anyjának. Sőt ha
olykor-olykor kénytelen volt ezzel találkozni: nagyon vigyázott, hogy
még ruhája se érjen hozzá.
Szegény comtesse Sapho hanyatlott erősen; huszonhárom éves korában már
vén kisasszony volt: beszélgetett enmagával s szerette a rikító ruhákat…
Gazdag, hosszú szőke haja növekedett csak s ifjonti üdeségével a száraz
kocsányon tüneményszerüleg kihajtott virágra emlékeztetett…
– Mid fáj, kis leányom? – kérdé olykor Aba gróf s megsímogatá puha,
fényes hajzatát –:
A leány nem felelt s kibontakozott atyja karjai közül.
– Talán a szemed… nem látsz jól…
A kis grófkisasszony azt gondolta magában: »ó, bár ne látnék!« De
hallgatott, mindig hallgatott s mig atyja a semmittevésben – melyet
jólétnek nevezett – mind jobban neki tellett: az ő büszke alakja, egyre
száradt, esett összébb-összébb: de elhervadva, összetörve: irta s
szavalta tovább költeményeit…


TARTALOM
Előszó 3
I. Mefisztó barátom 5
II. Egy tragédia 51
III. Két vén cseléd 69
IV. Taragovics Tógyerék 93
V. A mosóné leányai 109
VI. Comtesse Sapho 131
Singer és Wolfner kiadása Budapesten.
Negyvenezer mértföld vitorlával és gőzzel
Irta: dr. Gáspár Ferencz.
Második bővitett kiadás. 130–140 eredeti képpel.
Dr. Gáspár könyve úgyszólván az egyedüli nagyobbszabású magyar útleirás.
Egy új világ, egészen új oldalról, sajátságos vonzó leirásokban tárúl
elénk. Ott képzeljük magunkat a hol csöndesen nyugodt, hol fönségesen
háborgó tenger végtelennek látszó síkján; föltárúlnak a mélységeknek
csodái, szépségei, látjuk azt a világot, mely nyugodtságában áhitatos
bámulatra, vívódásában gyönyörrel teli félelemre késztet. Megismerjük a
hajó életét, a matrózélet örömeit és keserveit, melynek ridegségökben is
fölemelő jeleneteit a szerző érdekesen, vonzóan írja meg. Leírja azoknak
az országoknak, melyekben megfordúlt, népét, életmódját, nem a dilettáns
szemlélő fölületességével, hanem a tudós alaposságával, az életet ismerő
orvos sokoldalú tapasztalatával. És azok a pompás leirások a tengerész
életéből, a kikötői életnek a leirása. Az ember azt hiszi, hogy nem is
útleirást, hanem érdekes bonyodalmú regényt olvas, oly feszült
kiváncsisággal kiséri a leirás egymásután következő részleteit.
Gáspár könyvét élvezettel, gyönyörűséggel olvassa nemcsak a
szépirodalomnak, a szellemes útleírásoknak minden barátja, de a
komolyabb, tanúlságosabb olvasmányoknak minden kedvelője is.
Ára fűzve 5 frt. – Díszkötésben 6 frt 50 kr.
SINGER és WOLFNER könyvkiadóhivatala Budapest, Andrássy-út 10.
Singer és Wolfner kiadása Budapesten.
UJ IDŐK
Szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap
SZERKESZTI
HERCZEG FERENCZ.
FŐMUNKATÁRSAK
MIKSZÁTH KÁLMÁN és BRÓDY SÁNDOR.