Nyomor - 4

Total number of words is 4098
Total number of unique words is 1905
34.2 of words are in the 2000 most common words
47.1 of words are in the 5000 most common words
52.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
talián verklisek.
Elég az hozzá, hogy kevés embert ismerek, a ki olyan fura volna, mint
Brand úr. Kis egérfogaival mindég rágicsál valamit; búzaszemeket fal a
zsebéből, mint valami czinege, mintha csak kartársam volna!
A haja már bizony szürkés, de tömött kis kecske-szakálla azonképen
sárga, mint ezelőtt 20 évvel, a mikor beállott ebbe a »pornyelető«
üzletbe magazinőrnek.
Szegény vén fiú, soha se tudta többre vinni ennél, pedig olyan veszettül
becsületes, rendes volt s olyan hű, mint egy kutya! Ki tudja, talán ez
is volt a bibi, ez, meg az, hogy Pepi úr semminemű »kereskedő-genievel«
nem bir. Már a mázsálóhoz sem meri állítani a seff, olyan ügyetlen, hogy
egy negyedmázsa búzát sem mer lopni az eladótól.
Különben mit csiripelek én neked itt mindent össze-vissza! Hisz
ismered?!
Lehetetlen, hogy ne ismerjed! Hisz itt az udvartokon tesz-vesz,
szaladgál hajnaltól-napestig. Hisz gyakran még ebédre is itt marad az
üzletben. Néha mikor elfogy az a papir zsebéből, a mit ti pénznek hívtok
s melyért cserébe odaadnátok lelketeket, ha az úristen puszta
»truczczotokra« olyan erősen nem ragasztja testetekhez.
A kis Brandnak pedig gyakran nincs pénze. Csupa »pech,« csupa »pech«!
szokta az öreg morogni, ha az ingeit ellopták s újat kellett vennie, ha
a mellényzsebéből kivették az aprópénzt s fapitykét tettek helyébe. Ki
tehette volna más, mint az ő utálatos szobaasszonya, ki mindig pénzt kér
tőle kölcsön s a kinek ő még sem tud felmondani. Nagyon jól esik a vén
segédnek, hogy van egy ismerőse ebben a bűzös nagy városban, a kivel
kiülhet estenden a gangra s elpanaszolhatja az ő nagy szomorúságát:
»Meghalt a nagybácsi, szegény igen gazdag úr volt, magánlakást tartott s
meg kellett halnia gyomorhurutban!«
Minden vasárnap s néha csütörtökön este is elbeszéli ezt a kis Brand s
ímmár tíz éve a kövér szatócsné azt feleli rá, hogy: »Hajh, hajh, csak
nem hall az ember jót!«
Nagyon jól is esik az a részvét az ilyen magányos embernek…
Ugy is látszik, hogy Brand Pepi ragaszkodik a kövér szobaaszonyhoz,
pedig bensejében gyűlöli azt s szivesen ott hagyná, ha nem félne a
rosszabb helytől. Igen, gyűlöli, nem azért, mert mindjárt veszekszik, ha
a gyorsfőzőjében egy kis hagymát pirít, (nagyon szereti a pirított
hagymát: húst képzel melléje!), hanem inkább azért, mert olyan
tiszteletlenül beszél a »Rózi« kisasszonyról. Pl. így: »hát a hering mit
csinál?« »Beszélt már a heringgel?« Ez utóbbit különösen akkor
mondogatja, ha a kis Brand megáll a puszta fal előtt, irónnal egy pontot
pingál rá, aztán szemeit behúnyva, mutatóujjával a pontot keresi,
miközben igyen morog: »Ha eltalálom a pontot, megszólítom még máma!« Úgy
tíz éve folytatja immár Brand Pepi ezt a játékot s tíz év óta gyakran el
is találta a fekete pontot, mindazonáltal nincs mersze az a bizonyost
megszólítani…
Pedig majdnem minden éjjel azt álmodja, hogy megszólította, beszélt vele
és ő biztatta… Egyszer azonban – no ez bizonynyal hibás álom volt –
kiforrázta szobájából, mondván neki: »Ó maga élhetetlen nyámnyila, maga
még házasodni akar…!« Ezen az éjjelen úgy vaczogott a vén Pepi még
aránylag erős fogazata, hogy a szobájában lévő hónapos ágy bérlője – egy
különben jószívű »tisztitó-szappankészítő« ex-kellner – ijedve ugrott
fel és segélyére sietett…
Egyáltalában bajos állapot vele egy szobában hálni: tele van hangos
álommal mindig. Úgy megsír néha, mint valami szopós gyerek, olykor meg
kaczagástól reng a kis szoba. Vagy nyöszörög s gügyög, fél.
Ébren azonban olykor szörnyű bátorság szállja meg, felölti attól a
szegény nagybácsitól reámaradt szalonkabátot, melynek ujja térdeig ér,
tiszta zsebbelit vesz ki a siffonérból s azt a hátsó zsebbe csapva,
csücskét amúgy úrias módra kicsüngeti s állásba helyezve magát, beszélni
kezd:
– Rózi kisasszony, Rózi kisasszony, álljon meg, valamit akarok mondani…
Hm, hm… Mi egészen egymáshoz valók vagyunk, árva vagyok én is, árva ön
is… Jó volna, ha mi egybekelnénk. Ön szabász s harmincz forintja van
havonta, én segéd vagyok és egy hónapra negyven forint a bérem… Tegyük
össze… tegyük össze…! Igen jó volna, ha mi egybekelnénk… Vagy ön nem
szeret engem?…
Ezek a magánbeszédek rendszerint akkor szoktak megesni, ha a kis Brand
vacsorája mellé vagy egy-két pohár sört iszik és a szobaasszonya nincs
otthon.
És Rózi kisasszony? Ő is tiz éve várja, hogy a kis Brandnak azt
felelhesse:
– Igen, Brand úr, keljünk mi egybe… Ön segéd és még utazó is lehet,
önnek negyven frtja van havonta, nekem harmincz… Vegyünk egy szobát s
egy konyhát bérbe, én főzök önnek s mosok, vasalok önre… Vagy ön nem
szeret engem?…
… Hi-hi-hi, a kis Brand megint nem merte megszólítani a Rózi
kisasszonyt.
A kopott veréb ezzel egyet csipegett és elszállt.

III.
Úgy látszik, megártott az ablaknál való időzés. Csuda történt, az orvos
igazat mondott!
Ujra az ágyat kell őriznem… Sívár, unalmas órák, milyen jó volna kint,
vagy legalább az ablaknál; talán eljönne megint a mesemondó kopott
veréb?
Csúf kis állatja, mind csak emlékszem rá! Élő volt, vagy a láz álomképe?
Oly gúnyosan csevegte a szomorú dolgokat…
Homály a szobában, sötétség künn. Sötétség és csikorgó hideg. Valaki
nyitva hagyott egy ablakszárnyat, mind beáramlik rajta a fagyasztó szél.
Álmos vagyok és fázom.
– Én is!
Kiáltá – megzörgetve ablakom – a kis kopott állat s egyet rebbenve a
mesemondó veréb állott velem szemben. Ezúttal már be sem mutatá magát,
hanem nyomban elkezdett fecsegni:
A kis Brand végre elhatározta magát! Akár hiszed, akár nem, felvette az
új papir-kézelőket s azt a szép, felálló papir-gallért, a mit még tavaly
vett.
A kövér szobaasszonynak azt mondta, hogy: »megyek a város-erdőbe a
hattyúkat étetni!« Pepi úr hazudott, egyenest a virágárúshoz ment: »Rózi
kisasszonynyal szereti a virágokat…« Onnan egy hatalmas őszi
rózsabokrétával lépett ki.
Vasárnap délután volt. Özönlött a nép az utczán, tarkán, czifrán, vígan…
A kis Brandnak remegett a teménytelen nagy csokor a fázó kezeiben: »Mit
fog mondani a Rózi kisasszony?!«
Még nyitva volt egy-egy bolt, nagy tükörüvegű kirakatával, a vén segéd
megnézte magát mindenikben… Nem tagadhatta: tetszett magának egy kissé.
Jól állt deres arczához a szalonöltözet kopottságtól zöldbe hajló,
fekete színe. S a kipomádézott, peczkesen álló kecskeszakáll – úgy
tetszett néki – mintha növelné tekintélyét… Azonfelül egy igen szép
kékszín nadrágot, melyet az első segédtől vett kölcsön – halmozott el
magában dicséreteivel.
Egészben s általjában a kis Brand meg volt magával elégedve,
mindazonáltal szorongott egy kissé. Egy pillanatban látta, a mint Rózi
kisasszony hadonász kezeivel s megparancsolja a házmesternek: »Vesse ki
a tolakodót!« E rémképekre szinte könyezni kezdett s meggyorsítá
lépteit. A másik pillanatban úgy érezte, hogy egy édes forró valami – a
Rózi kisasszony keze – fogja, öleli át nyakát s füleibe szerelmes
szavakat súg: »Igen, Brand úr, keljünk mi egybe…!«
Meghökkent, a mint észrevette, hogy ott van annak a háznak kapujánál,
hol Rózi kisasszony lakik. Nem mert bemenni s nem akart eltávozni. Csak
most fogta fel egész teljében vállalkozásának merészségét. De hogy is
vetemedhetett reá? kérdezte önmagától! Isten bizony, nem tudta a kis
Brand, csak azt érezte, hogy okvetlenül beszélnie kell a Rózi
kisasszonynyal. Hisz már negyednapja nem látta se menni, se jönni a
varróba s haza. Mit csinálhat otthon? Nincs-e valami baja, vagy… Itt a
szerelemféltéshez hasonló érzés bukkant fel lelkében: »hátha valaki
megelőzte; bizony megérdemelné… tiz éve gyűjti a bátorságot és…!« Ez a
gondolat-menet elhatározásra birta s felszaladt a piszkos lépcsőn;
kopogtatott. Szűk, piszkos konyhába lépett. A falon nagy olajnyomatú
aranyrámás képek, legyek kedvencz tanyája, meg egy rozsdás habverő. A
ronda helyiség nyüzsgött a sok czifraruhás hölgytől, egyik keztyűjét
húzta, másik harisnyáját igazgatá meg. A harmadik meztelen mellét
hajporozta be egy óriási eskátulyából… Valamelyiknek a gavallérja a
vizes ételmaradékos asztalhoz támaszkodva, nézte őket. – Mindnyájan
vihogtak, kaczagtak, fecsegtek. A Reismayer-familia volt, kitől Rózi
kisasszony egy alkovent birt bérbe. Épen sétálni indúltak, a kis Brand
nagyon megijedt tőlük s fogvaczogva kérdé Rózi kisasszony szobáját.
A familia egyik hölgye, miután csak úgy általánosságban – ámbár egy
kissé gúnyosan – megjegyzé, hogy: – »Nini, a Rózi fraila már
férfi-látogatókat is fogad!« – rámutatott egy szintén szűk s bűzös
szobácskára, melyből széles üvegajtó nyílt a «hering» lakosztályába.
A kis Brand nagyon neki volt tüzesedve, úgyszólván öntudatlan állapotban
vala s minden kopogtatás nélkül nyitott be a lefüggönyözött alkovenbe.
Ott künn még világos nappal volt, itt már lámpás égett. Füstjétől nehéz
volt a 4–5 lábnyi lyuk levegője, lobogó halvány lángjától csak némi
világ, sápadt, reszkető fény derengett az ágyon s az abban fekvő alakon.
A falak sötétek voltak s helyenként korom-fekete pontok surrantak rajta
által: svábbogarak indultak éjjeli vadászatukra.
Rózi kisasszony aludott, a mint a kis Brand belépett. Az megállt ágya
fejénél s nézte, nézte. Jól látta, hogy az alvó nem természetes ok,
hanem gyengeség miatt alszik. Betegség volt irva a fáradt kicsiny
arczra, melynek fájdalmas mosoly adott egy kis barátságos kifejezést.
A vén segédet végtelen rokonszenv fogta el, rokonszenv, szánalom s
szerelem egyszerre. A takaró félrecsúszott az alvóról, fogta s
visszaigazítá reája. Erre felébredt az.
Valami nehéz álomból ébredett s most, hogy a vén segédet látta maga
előtt – azt hivé, hogy az álom folytatódik, de szépen, békítőleg.
Megtörlé beesett szemeit s körülnézett a szobában. A szoba a régi volt;
a rideg, kietlen, nedvesség és penésztől büzhödt homályos alkov. De
mintha még sem volna egészen olyan…
A mellbeteg szerfölött éles szaglási képességével megérezte a szobába
hozott virágok gyenge illatát. – Ébredett.
A vén segéd ott állt előtte, mereven, a legnagyobb zavarral,
hangtalanul. A lány rámosolygott, aztán elpirult. De nem volt valami
nagyon meglepődve.
Várta. Tudta biztosan, hogy el fog jönni; habár volt idő, midőn eme
életét fentartó hite gyengült, elpárolgott. Egy órával előbb már nem is
számolt rá többé. Tisztában volt azzal, hogy igy kell megdögölnie!
_igy_… s a nélkül, hogy boldog volt volna!
Nem tudott egy szót sem szólni. Valami megnevezhetlen érzés könyeket
fakasztott szemeiből.
A kis Brand utoljára is oda bátorkodott lépni hozzá.
Nem sikoltá el magát, rá mosolygott a kis Brandra:
– Jó napot Brand úr, rég nem láttam önt!
A kis Brand motyogott valamit s átnyujtá a csokrot. Rózi kisasszony
ismét mosolygott:
– Milyen jó ön, Brand úr!
– Szót sem érdemel, Rózi kisasszony!
Aztán egy darabig némán néztek egymás szemeibe.
A kis ember utoljára is neki tüzesedett; orvosságos üveget vett észre
egy vakablak polczán:
– Beteg ön, Rózi kisasszony?
– Igen, egy kissé; megártott a plissé-munka, no majd kiheverem… Szép idő
van odakint Brand úr?
Ma jól érzem magam, azt hiszem, egy kis séta jót tenne…! Szokott ön
sétálni Brand úr?
– Nem igen, nincs kivel!
– Bizony nekem sincs!
– Brand úr, én sokszor gondoltam önre!
– Én tíz éve mindig!
– Mílyen jó ön…
– És ön milyen szép.
Megint elhallgattak. Brand Pepi közelebb vitte székét a kisasszony
ágyához s kezébe fogta annak hosszú, sárgás kezét. Bizony nem vonta az
el, hanem szorongatta, melengette hosszan.
– Nini, milyen hideg az ön keze!
A vén Pepinek eszébe jutott valami mondóka erre, a mit az üzletben
hallott. Hebegve bátortalanul ejté ki:
– Meleg a szerelmem!
Erre oszt’ mindketten felkaczagtak.
– Csodálatos, mily jól érzem magamat, mióta ön jött! Máskülönben oly
rossz itten! A Reismayerék mindég fenyegetődznek, hogy felmondanak. Nem
szeretik, hogy gyengélkedem; ők oly egészségesek… Különben, ha jobban
leszek, én mondok fel nekik. Magam veszek ki egy kis lakást: egy szoba s
konyhát. – Mit mond ön hozzá, Brand úr?
– Vegyük ki együtt!
Rózi kisasszony ravaszul mosolygott.
– Mit gondol ön, Brand úr?
– Azt, hogy keljünk mi egybe! Én elvenném önt Rózi kisasszony, mert
szeretem… Vagy ön nem szeret engem?
– De igen, én is szeretem önt Brand úr! Igen, igen régen, régen
szeretem… A mikor csak láttam – és mindig láttam, mert mindig lestem –
egyre csak az jutott eszembe: hogy íme, egy teljes korú férfi, ki
boldoggá tehetne engem. Ön mindég oly tiszta s rendesnek tűnt fel nekem,
mintha csak skatulyából vették volna ki… Aztán oly illedelmesen szívesen
köszönt, hogy hangja, alakja elkisért utamon s attól féltem, annak
örültem, hogy követ, jő utánam haza ki a Rákos útra…
A két vén személy arczán egy-egy köny pergett alá.
– Igen, mi össze fogunk kelni:
Meg-meg csend lett a kis alkovenben. Csak a vén segéd ajkczuppanása
hallatszott, a mint csókokba füröszté a hosszú fáradt kezet.
Rózi kisasszony fel akart emelkedni egyik karjával – kiaszott, forró
karjával átfogta a kis ember nyakát – de ismét visszahanyatlott.
– Még gyenge vagyok egy kissé, de érzem, hogy holnap már meggyógyulok…
Olyan jó kedvem van Brand úr, szeretnék tánczolni!
– Nem, nem, megtalálna ártani; izzadja ki előbb magát Rózi kisasszony,
aztán jó lesz minden… Fő, hogy kiizzadja magát, magamról tudom, hogy
csak az használ!
– De mikor oly víg vagyok! Hol veszünk lakást, Brand úr?
– A Ferencz-városban.
– Nekem harmincz forintom van minden hóban.
– Én negyvenet kapok!
– Ujjé, akkor sok pénzünk lesz! – Veszen ön nekem fazekakat, Brand úr, a
miben főzhessek?
– Igen és egy mosóteknőt is.
– Milyen, milyen jó lesz!
– Vannak még szülei, Rózi kisasszony?
– Óh, rég nincsenek, alig ismertem őket!
– Nekem nemrég halt meg egy gazdag nagybácsim, némi bútorneműt hagyott
reám.
– Saját bútoraink lesznek!
– Egy nagy- és egy gyermekágy is!
A két vén cseléd elmosolygott s elpirult. Aztán a kis Brand megcsókolta
Rózi kisasszonyt, az meg visszaadta – bágyadtan, gyengén. Szeme alatt a
két halvány piros folt rózsaszínűvé vált. Erősen követte a vén segéd
utasítását, izzadott ugyancsak. A melle meg oly sajátságosan zsizsikelt.
Mindazonáltal mosolygott és beszélt tovább, ámbár folyton gyengülő
hangon.
– Szeretném, ha nem soká húznók az esküvőt.
– Igen, igen gyorsan meg kell lennie! Jövő vasárnap ki fogom
hirdettetni… Nem akarja, hogy eljegyzési jegyet nyomassak? Negyven
krajczárért százat, így: »Bezeg Róza k. a. s Brand József úr jegyesek!«
– Önnek kell az első helyen állani: »Brand József úr…« De várjon, én
felkelek s elmegyek önnel a nyomdászhoz… Egészen jól érzem magam,
segítsen egy kissé felöltözködnöm.
– Nem, nem, maradjon ön, hisz még oly gyenge.
– De el fogják rontani, ön legyen elől…
Rózi kisasszony újra fel akart emelkedni, de nem sikerült. Behúnyta
szemeit s a kis Brand fejét odavonta tüzes, lázban égő arczához.
– Beszéljen valamit…
A kis Brand elkezdett beszélni:
– Ön bizonynyal tud májas haluskát készíteni, én igen szeretem azt… Este
együtt fogunk sétálni… Délután vajas kenyeret fogok önnek felvinni a
műhelybe, hogy fogják irigyelni önt! Otthonunk lesz, édes, édes
otthonunk… Szeretni fogjuk egymást, úgy, mint most, nagyon, nagyon… És
én még utazó is lehetek! Akkor oszt’ eljön velem útra, erdős hegyek
közé, faluba; vidéken friss tejet iszunk, saját kezeinkkel szakasztjuk a
szőlőt…
Mit szólna ön, ha egyszer csak azt mondanám a vidéken: Rózi írok a
seffnek, nem megyünk fel többé a fővárosba! Tudom, hogy örülne ön neki,
ha itt hagynók, örökre elhagynók ezt a bűzös háztömeget, melyben az
emberek, mint a köbül épült házak s a házak: mint a kőbül levő rossz
emberek, – szűk udvaraikkal, – megfojtják szegény lakójukat…
– Ah a vidék, a vidék! oda vágyom, oda megyünk…
– Boldog lenne-e ön ott Rózi kisasszony?
Rózi kisasszony alig hallhatólag felelt reá:
– Milyen jó lesz! Milyen jó lesz!
Valami azonban mintha közbe kiálltott volna: »nem, nem lesz jó, nekem
nem tetszik!« Talán a sors, ez a szörnyű, törvény nélküli törvény, mely
a boldogság nyomán baktat s reá sandalit: »nem, nekem nem tetszik!« A
véres nyomú fátum mely vadállat talpaként nehezedik az emberiségre!?…
Ki tudja ki volt, a rövid eszű veréb nem tudhatja azt…!
Olcsó petróleum égett a csorba lámpában s fekete csíkokat rajzolt a
padmalyra. A lámpa-üveg fölött a fekete kerek folt koromból, körülötte a
sötét sugarakkal, olyan volt, mint egy fekete nap, vagy egy óriási pók,
kötélszerű hálójával áldozatra várva.
Az alkov levegője tömött volt és oly bűzös, mint egy kazamátáé.
Petróleum nehéz fojtó szaga hatott át minden atomot. A nyirkos levegő
izzott a penészes falakon kiszivárgott nedvesség úgy tündökölt, mint
valami ezüst lap.
Rózi kisasszony melle rendellenesen és zajjal zihált.
– Brand úr, oly könnyen érzem magamat, oly jól, mint még soha. A
műhelyeinkben olykor majd megfúltam s kértem a Bettit, ereszszen az
ablakhoz… Tudja, az a molett szöszke… De nem engedett a helyére; egyre
onnan leste a szeretőjét… Brand úr, volt-e már önnek szeretője?
A kis Brand elpirult:
– Nem; soha még! És önnek?
– Nekem sem… de –
A szegény leány hangja bennszakadt, arczára mondhatatlan ijedtség
kifejezése szállott:
– Ne hagyjon ön engem elaludni, Brand úr!
Szempilláit valami láthatatlan erő mintha lefelé tolta volna.
– Nem, nem akarok elaludni… hisz oly szép az ébrenlét s oly sötét az
álom…
A vén segéd úgy vélte, hogy valaki halkan, udvariasan kopog az ajtón;
odament és kinyitotta. Nem volt ott senki, csak egy kóbor súgár suhant
be s csakhamar eltűnt.
A láthatatlan erő vonta, mindjobban vonta lefelé a beteg leány vörös
szemhéjait… Itt volt az agonia.
– Nagyon sokszor éreztem én már az élet könyörtelen súlyát, átkoztam az
életet és… és volt idő, mikor számolni akartam vele… »Hányódva, egyedül,
szerető sziv nélkül, biztam: vártam önre…«
Itt van, nagyon jól tette, hogy eljött, tovább már nem tudtam várni,
pedig oly szép az élet… A szabadban, párosan szeretve… Jőjjön közelébb,
nem látom önt, ne hagyjon el, mig fel nem gyógyulok… félek, hogyha
elhágy, nem jön többé vissza… Itt van? Mily forró az ön keze… Csókoljon
meg, csókoljon meg! _Engem úgy sem csókolt meg még senki…!_
Az udvarra kintornát görditettek. A csonka verklis rákezdte valami
kopott operettből:
»Voltam király Beotiában…«
A kis Brand a beteg leány füléhez tartá ajkait s oda súgta neki:
– No lám, már izzad… minden jól lesz! De milyen hideg az ön homloka…
Vagy ön nem hallgat rám, alszik? Aludni akar? Pszt! Csendesen.
A verklis tovább hajtotta a nótát…
»Meghalni: milyen régi dal…!«
A kis kopott veréb egyet csiripelt s aztán elszállt…


IV. Taragovics Tógyerék.

Ni-ni, hát Tódorék is itt laknak még…?!
Tyuhajj! uj kabátja van Taragovics úrnak! És még milyen szép, hogy
megfeszül a csípőjén!
Vajjon kitől csaklizta?
Hanem a czipője, az még mindig az a foltos, melyet akkor viselt, mikor
utoljára láttam.
És a szivarja most is olyan kicsiny, mint régen, majd megégeti
szegénynek a lányos száját… Vajh nincs-e igaza György úrnak abban, a mit
e szerfelett kicsiny szivarok úgyszólván szivarvégekről állit, t. i.
hogy: Tódor úr estenden a szinház előtt csavarog és – szinte restelli az
ember az ilyesmit kimondani is – nyilván szivarvégeket szedeget fel a
trotoárról; melyeket aztán megmos, kiszárit és elszív… Azt mondják,
nagyon jószagú szivarok vannak benne!
De hát nincs mit adni erre a Györgyre. Megmagyarázhatatlan roszakarattal
van eltelve hű laktársa iránt.
Tavaly is – tudom – egy egész tuczat rózsavér-szappant kapott egy nagy
szappan-gyáros czég segédjétől – kinek némi szerelmeslevelek irásával
szolgálatot tett – és ezt az egész tuczat szappant elzárta s nem engedte
meg, hogy Tódor is használja néha-néha.
Volt idő arra is – ezt szegény Tódortól tudom – hogy még a suvikszot is
elzárta előle, ígen, 2 kr. ára fénymázat is lakat alá tett! Az igaz,
hogy – ezt meg már György úr mesélte nekem – Taragovics úr a világ
fénymázát a czipőjére kente volna!
A háziakkal is mindig azért volt baj, mert Tódor mihelyest észrevette,
hogy a konyhában nincs senki, azonnal ott termett és kivette a
kályhalyukból a czipőfényesítő szerszámokat.
A György szavaira azonban nem sokat lehet adni. Nemzetiségi gyűlölet és
politika nézet-eltérések gyengítik meg laktársáróli állításait.
Tódor nemcsak hogy nem tagadja román eredetét, sőt nyiltan kijelenti,
miként »Nagy Románia« elvitázhatatlanul a legnagyobb országok egyike s a
ki azt mondja, hogy Máramarosmegye nem hozzá tartozik, az szemtelen
gazember!
György urat azonban Kállónak hivják vezeték nevén s Tódornak már nem
egyszer tudtára adta:
– Várjatok, ti henczegő rumunyok, egy szép napon majd titeket is
elfoglalunk, mint Boszniát! Majd »majd lesz oszt – kapsz« a 48-as
dolgokért! Aztán vaskalitkába húzzuk el a rongyos bugyogójú királyotokat
ide Budára…:
– Igen ám, mi a tieteket Bukarestbe!
– Ugyan, nyavalyások, hisz a mienk, ha egyet szól, Bécs várába megy
lábát nyalni a fejedelmecskétek…
– Igen, a tietek hozzánk!
– Taragovics hallgass!!
– Tiétek a hallgass, nagyfejű magyarok!…
Az ilyen irányú beszélgetések két év óta – a mióta ezek a fiúk együtt
laknak – majdnem mindennaposok abban a harmademeleti szobácskában,
melynek ajtajára nagy nyomatott betükkel vagyon egymás alá írva a két
teljes czím:
»Kálló György kir. törvényszéki hivatalnok.«
»Taragovics Tódor díjnok.«
Tavaly, mikor egy pipaszurkálót voltam fent nálatok kérni, nagy volt a
veszedelem e kétségkivül szépen készített czímek miatt. Egy
»tyúkszemtapaszt« készítő úriember, ki abban a szobában szintén egy
hónapos ágyat birt, a két jeles czím felé aggatta az ő czímét.
A mire nyiltan megmondva, joga nem volt s ez a czím közös akarattal le
is tépetett. Sőt Tódor ki is jelentette a háziasszonynak, hogy a
»csodapomádét« készítő úr immár tűrhetetlen; a pomádéjához tartozó velőt
meghagyja büdösödni, hogy az ember majd megfúl.
Másrészről azonban eme szagot György a maga részéről egészen kellemesnek
találta; részéről a csodapomádés úr ellen csak ama ellenvetést teszi,
hogy ez nappal mindég alszik s éjjel egyre babrál, gyúr, hogy nem lehet
tőle aludni!
Eme körülmény miatt viszont Tódornak nincs semmi szava, világos lévén
az, hogy sokkal jobb, ha nappal nem kellemetlenkedik az embernek; éjjel
tőle akár tótágast is állhat!
Kálló úr azt sem szenvedheti benne, hogy zsidó, de Tódor nem tartja azt
oly _nagy_ hibának, hanem igenis azt, hogy ismeretes hamiskártyás és
valószinüleg zsebmetsző is… Neki legalább egy gallérja hiányzik a
ládájából…
Nem tudom, mi lett a vége e barátságos véleménynyilvánitásoknak, anynyit
azonban látok, hogy a csoda-pomádé csináló elhurczolkodott. Azt meg
hallottam, hogy a Tódorék szobájába nyiló kamarát valami puczczos
doboz-csináló kisasszony lakja tegnapelőttől fogva…
Vajjon mit mond hozzá a tömzsi s hölgykedvelő György úr?
Milyen késő ideig marad már ma a hivatalban, hisz egyben hat óra!
Taragovics tán érte ment?
Ah, ott jönnek együtt! Ni, milyen dühös Kálló úr!?
De szeretnék felkiabálni hozzá: »mi a baj!?«
Most hevesen kigombolja a Tódor szép új kabátját… Tódor elsápad s egy
szót sem szól… György káromkodik s kezeivel hadonáz előtte…
Mi ez?!
György kiabál… alig tudom kivenni, mit mond:
– Azt hitted… nem jövök haza… parádézni akartál az én kabátomban… Neked
csináltattam, azt hiszed!… Csináltass magadnak, ha uraskodni akarsz…
És Tódor egy szóval sem igazolja magát?! Hagyja magán száradni ezt a
gyalázatot?!
Hát nem is az övé volt az új kabát?!…

II.
Köd. Alig tudok valamit kivenni az udvaron. Szürke egyhangúság,
hangtalan homály…
Még csak egy lomha árnyék sem czammog a falakon. Ezek a bolondos,
mulattató árnyak is kártyáznak tán most valahol nagy Árnyékországban,
szent karácson napján…
Olyan délután ez, mintha csak a petroleumkereskedők és gyertyamártók
rendelték volna meg! Még estve sincs és már mintha éjjel volna… Hátha
majd éj lesz!
Már csak a zúz, a mindent benövő fehér moha világít; ennek az iromba
fényénél veszem ki magát a lépcsőház lecsavart légszeszlángját is, mely
alig hogy lobog, alig hogy ég…
Odabúvok a kuczkóba és megölelem a kihűlt kályhát, melyben egy tegnapi
üszök emészti még magát; fénye egyszer-egyszer még megcsillan ruhámon,
aztán elhúny.
Hideg légáramlat csavarog a csövekben s nyögve-sírva: a nyomorról, hideg
szobákról meleg szobákban, fagyos szivekről mond nekem mesét…
A kályha vállán csonka pohárra ragasztva vézna faggyúgyertya füstöl, ég
piros fénynyel, mohó sietséggel s kialszik:
Az utolsó gyertyadarab!
Istenem, milyen karácson-est! Nem, nekem nem született meg a mi urunk
Jézus! Nem tudom felfedni tanitásainak beteltét e sötét hideg szobában s
nem érzem annak a szeretetnek jótékony melegét, melyet a keresztfán
kínszenvedett parancsolt vala…
Olyan egyedül állok, olyan egyedül vagyok itt! Sívó gúnyként hat reám a
város víg moraja s bár hallom, Istenember emlegeti nevedet, de e
setétben – bocsáss meg nékem – nem látom utánozni tetteidet s zűrös
homályban keresve-kutatva kérdem enmagamban: hát hol a szeretet?!
A mikor még a konyhai petroleumlámpást is bevitte szobájába, eltávozott
háziasszonyom, nehogy – világító-eszközök hiányában – meggyujtsam s
égessem az ő drága anyagát!
Csak legalább egy kis viaszgyertyám volna. Félek e homálytól, mely
seregszámra tartalmazza a fojtó gondolatokat! Félek e csendtől, mely
csodaszörnynyé táplálja a sötét gilisztanépet; félek magamtól, ki fele
lényegemben ellenállhatatlan vágygyal merülök a sötétbe, mig másik
lényegem, a gyenge, a bágyadt akarat, futna a setéttől, világ után
derűre vágynék! Félek a hideg fagyos ágytól, melynek párnáitól fut az
álom…
És sehol egy élő lény, csak a harmadik emelet ablakán könyököl ki valami
alak… Mintha Taragovics volna!
Itt ülök ismét az ablaknál, telerakva ruhával, rongygyal s nézem Tódort,
a mint bókolva dúdol…
Együtt dudorászom vele azt a szomorú oláh nótát, mely olyan, mint valami
méla bölcsődal…
Az én szempilláim nehezek is már. Alig látom mozdulatait. Ugy sejtem
pedig, hogy felállt s jó éjszakát mond.
Lépteket hallok. Az a tömzsi alak, ki oly szapora kis léptekkel halad a
harmademelet folyosóján, nem Kálló úr-e vajjon? S a kit karonfogva vezet
– valami hölgy, úgy látszik – talán a doboz-csináló kisasszony…?
Szegény Tódor, milyen szomorúan köszönt utánuk:
– Jó éjszakát… jó mulatást!…
Vajjon hova mennek ezek?!…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az én kopott kis verebem – szatirikus tudós arczával olyan ösmerős! –
szállt ablakomra, leverte szürke szárnyairól a zúzt s csipegve
köszöntött:
– Jó estvét, huj be hideg van nálad…
Én tudom hová mentek Györgyék a puczczos kisasszonynyal!
Tagarovics is tudja!
György eladta a felöltőjét s most megvacsoráltatja a kisasszonyt. – Ki
tudja, mikor jőnek haza? Mert nem lehetetlen, hogy elmennek a Kék
macskába is énekeslányokat, csudaembereket nézni…
Telik, telik! Györgyöt ösmered s tudhatod, hogy megengedhet magának
ilyesmit. Mégis csak más az, ha valaki törvényszéki irnok évi 500 frt
fizetéssel, mintha díjnok az ember, mint az a szegény mamlasz György s
nincs több fizetése havi 30 frtnál. Azok az akczidencziák, mint például
a mit a felek egy-két krajczárt juttatnak – édes-kevés, semmi…
Nem is tudom, hogy akarhatja Taragovics azt, mikép a skatulás kisasszony
csak egy tekintetét is pazarolja reá?!
»Ilyen embereknek jobb leányokra nem gondolni s tanácsosabb jól
meghúzniok magukat!« Ezt tartja Kálló úr is; és én ezzel a madár
eszemmel azt tartom: helyesen beszél!
S hogy ez Tódornak nem mén a fejébe?! Látszik rajta, hogy csak úgy
vadon, iskola nélkül nőtt fel, akár ott maradt volna a havasok között,
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Nyomor - 5
  • Parts
  • Nyomor - 1
    Total number of words is 3710
    Total number of unique words is 1971
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    47.4 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Nyomor - 2
    Total number of words is 3960
    Total number of unique words is 1974
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    44.7 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Nyomor - 3
    Total number of words is 4016
    Total number of unique words is 2034
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Nyomor - 4
    Total number of words is 4098
    Total number of unique words is 1905
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    47.1 of words are in the 5000 most common words
    52.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Nyomor - 5
    Total number of words is 3967
    Total number of unique words is 2006
    33.0 of words are in the 2000 most common words
    45.2 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Nyomor - 6
    Total number of words is 3965
    Total number of unique words is 2017
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    50.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Nyomor - 7
    Total number of words is 1315
    Total number of unique words is 783
    43.2 of words are in the 2000 most common words
    55.0 of words are in the 5000 most common words
    61.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.