Nyomor - 5

Total number of words is 3967
Total number of unique words is 2006
33.0 of words are in the 2000 most common words
45.2 of words are in the 5000 most common words
51.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
ott még számadó-gazda is lehetett volna belőle, de itt?…
Igaz, hogy szép, szőke bajusza van, ezt a skatulás-kisasszony is
elismeri, de vajjon meglehet-e élni ebből? Hegyes szépsége árán még csak
egy pár harisnyakötőt se adnak…
Kétségkivüli az is, hogy termete jobb, mint a Kállóé; de mennyit tesz
egy olyan újdivatú bő nadrág, mint a milyent Kálló úr vett legutóbb!
Kivánat ránézni is. És aztán azok a hegyesorrú lakktopánok csak fölé
emelkednek a György széttaposott czipellői fölé? Kár ezekre az a sok
suviksz!
Csak fényesítsd György, fényesítheted!
Taragovics nem fényesíti többé! Megadta magát.
Ó, milyen gondolatok viharzanak át lelkén! Homályos szemei immár tisztán
látnak, de a szokatlan fény könyeket sajtol belőlök. Ime e gondolatok:
»Igaz, én csak irnok vagyok. Az igazat megvallva, talán nem is egészen
az, hanem csak díjnok.
Kénytelen vagyok túrót vacsorálni estére; néha kenyér nélkül, néha pedig
kenyeret – túró nélkül…
Harmincz forint fizetésem van s kevés fehérneműm; a mosás sokba kerül,
_bár zsebkendőimet magam mosom_.
Rövid szivart vagyok kénytelen színi s hogy észre ne vegyék a rossz
minőséget, megfordítva gyujtom meg, így négykrajczárosnak látszik…
A négykrajczáros kuba kétségkivül a jobbak közé tartozik, Kálló rendesen
ilyet szív – hanem neki lehet.
Pedig ha úgy veszszük, mivel külömb ember nálam? Semmivel. Sőt talán én…
Ah, dehogy vagyok külömb ember nála. Én kétségkivül mamlasz vagyok. A
lakó-kisasszonyunk alig hogy rám néz, bár azt mondom neki: Karolina
nagysád! Kálló pedig csak azt mondja: Karolka kisasszony!
Hanem neki könnyű, ő törvényszéki irnok s hatszáz forint évi fizetése
van. Ah, ha nekem vóna ennyi, majd megmutatnám én, hogy kell urasan
élnünk. Reggeli, ebéd és vacsora-kosztra abonálnám magamat. Két skatulya
négykrajczáros szivart vennék minden elsején…
És tudom, hogy reám mosolyogna Karolina kisasszony!
Szinházba is elvinném és táncziskolába járnánk együtt. Egy szalonruhát
ez esetben okvetlen kellene csináltatnom… szerfelett jól áll az nekem!
Milyen világ, milyen aranyvilág volna!
A Dorottya-utczában láttam egy gyönyörű formájú szivarszipkát, – ezt
okvetlenül megvenném s két pár czipőt tartanék…
Mit mondana hozzá Karolin kisasszony? Bizonyára visszavenné Györgytől a
neki ajándékozott kefedobozt – melyet tulajdon kezeivel készitett – s
nekem adná:
– Kálló úr, ön, úgy látszik, nem érdemes az ember barátságára, adja csak
vissza kérem!… Taragovics Tódor hivatalnok úr már egészen más embernek
látszik…
»Taragovics Tódor hivatalnok úr!« Az ördögöt hivatalnok; irnok,
helyesebben napidíjas, ki végzéseket másol s a leveleket viszi a
postára!
Hiábavaló, balga álmok!
És vajjon mért? Mért ne lehetnék én törvényszéki irnok? Például éppen a
György helyén? S mért ne lehetne ő díjnok az én helyemen!
Pompás csere, de végrehajthatatlan! Ha végrehajtható volna! bezzeg nem
menne el előttem olyan peczkesen Kálló György úrfi, mint például az
elébb; rám se nézne s ha rám nézne, pöffeszkedve, gúnyosan!
Majd visszaadnám neki a kölcsönt! Édes boszú, elérhetlen boszú!
Mért volna épen elérhetlen! Csak egyet irnék meg a törvényszéki
elnöknek: tudom, esze nélkül sipirczelne ki a hivatalból Kálló!
Csak két hatost kértem tőle az este s annyit sem adott!
Milyen egyszerű volna nekem egy levelet írni; mindössze három krba
kerül… Csak ezt az egy pár sort:
»Nagyságos Elnök Úr! Kálló György törvényszéki irnok lopja az államot:
az iroda milligyertyájából négy fontot s három font spanyolviaszt,
valamint egy doboz ostyát lakásába hazavitt s a már előbb lopott száz ív
papirossal együtt: N. N.-nek (lakik Dob-utcza 7. sz. a.) eladta. A pénzt
a »Perzsa Sahban« elkártyázta… Máskülönben is lányokat tart ki! Honnan?
kérdi
_Egy jó honpolgár_.«
három nap alatt fel volna függesztve és én? Míly könnyen juthatnék be a
helyére! Jelentkeznék azonnal.
Hanem azt nem teszem. Ez félig-meddig árulás volna!
De ily iszonytatóan?! Hát így! Tudom, hogy most is kaczag fölöttem! Vagy
tán épen Karolinnal ölelkezik?!
Mily szép, mily kivánatos e leány! Milyen karcsú s mégis milyen
termetes. Az ember, ha elvenné se bánná meg! Milyen puhák a kis kezei s
hogy énekel…
Ah, Kálló helyében lenni most.
Nem is tudom miért kimélem ez ebet! Veszszen!…
Tudod-e barátom, mit csinál most Tódor!
Megírja a levelet az elnök úrnak! Bepakolja és sebesen leszalad az
utczára. Bedobja a levélszekrénybe s felsompolyog vissza…
Te meg úrfi, mulathatsz már a skatulyás kisasszonynyal…!«

III.
Mit hazudozzam tovább; az az ismerős, kopott veréb, a ki nekem a
Taragovicsék dolgairól el-elbeszélgetett, nem volt valami madár; szállni
se tudott, nem is csicsergett, hanem beszélt, karatyált, mint a többi
ember. De mert mindig kapott, mindég éhes és egyre kóbor volt, mint ez
az útszéli kis állatka: hát elneveztük mi házbeliek »verébnek.«
Veréb úr kórista volt a nemzeti szinházban, hol a hirlapiróknak már
többször feltűnt. (Én nem mondom, hogy hangja kopottsága volt e feltűnés
oka!) Veréb komám különben is nem sokat törődött szinészi hivatásával s
mint ő mondá, inkább csak azért foglalatoskodott a szinpadon, hogy
titkait tanulmányozza s ezen tanulmányai alapján megírja már rég
tervezett tragédiáját: »A magyar Borgiák«-at: Azon magyar Borgiák
történetét, kikről hogy egyszer úgy merék nyilatkozni a Veréb komám
előtt, hogy nincs szerencsém az urak és dámákhoz: hát most mindennap meg
kell hallgatnom az ő siralmas históriájokat.
Hanem egy idő óta nem tudom, mi a »kő« ütött az én drámaírómhoz. Nem jő
le hozzám, bár a dohányos szitát ablakom közé tettem, jelvényeül annak,
hogy igenis, újra van dohány…
A csel hatott, a veréb lépre jött s egy estve ismét megjelent nálam s
miután pipáját – fene öblös pipa volt a gusztusa – megtömte,
egyet-kettőt köszörült torkán s mutatóujjával a harmadik emelet felé
bökdösve, elkezdé a Taragovicsék sorát:
»Ön nem tudja azt, mily egyszerűen ment az egész dolog. Kálló czimborát
kivallatta az elnök s a vallatás után csakhamar kiadta neki az utat; és
még ő hely nélkül kóborgott az utczán, már Taragovics, mint a legöregebb
díjnok, megkapta irnoki kinevezését…
Ezen estvén szólt így bizalmas körben Karolina kisasszony:
– Lássa, Kálló, kár volt hosszúkezüsködni! – és a boldog Tódorra
kacsintott.
Kálló nagyot ütött az asztalra és sóhajtott, mint a bőgő, Tódor pedig
keztyűtől még eddig szűz kezére egy ujdonat-új fehér szarvasbőr-keztyűt
huzott s így szólt a skatulás-kisasszonynak:
– Karolina kisasszony, nem volna kedve vélem szinházba jönni…«
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy éjszakán – a hatvanadik éjszakán, melyet Taragovics, mint irnok
töltött el – kijött a benyilóból s miután Karolin kisasszonyt homlokon
csókolá, eltávozott.
A súgár-úton tartott egyenesen lefelé a város ligetnek.
A fák koronája olyan volt, mint egy-egy hatalmas jégvirág a galyakra
csapzott hótól. Tógyer műértőleg nézett szét a növényzeten s egy erős
cser nyújtóként lefelé hajló ága különösen megnyeré figyelme és
tetszését… Egy finom csengetyűhúzó selyemzsinórt vett ki a zsebéből s
nyakára köté.
Mikor reggel a hót krém korcsolyázni kikocsizott a városligeti tóhoz,
kellemetlenül volt meghatva, hogy a hatalmas cserfán egy hótól belepett
emberalakot láttak csüggni. Az alak különben elegáns volt, a legutolsó
divat szerint öltözve s a lábbelije parafa-talpú, hosszúorrú orosz
sagrinbőr… A téli kabátja oldalzsebéből megnedvesedett kuba szivarok
kandikáltak ki s egy gavallérosan kihúzott piros selyem-keszkenő… A
piros selyem-keszkenőben elefántcsont papirra nyomatott látogató jegy:
»Taragovics Tódor törvényszéki _irnok_.« A hátára csak ez volt irva:
»Elárultam a pajtásomat… nem esett jól a szivar… Őszintén vágytam magam
felakasztani…« És alája gyönyörő manuprópriával ismételve a név:
»Taragovics Tógyer törvényszéki _irnok_.« –
Veréb úr elhallgatott. Ujra megtömé pipáját s olyanokat ásított, hogy
majd elnyelte a fejét:
Ááá… nagyon banális história… Hanem hogy nálunk a polgári szomorújátékot
nem tudják megteremteni: az igazán skandalum…!
»A Magyar Borgiák«…
– Szegény Tógyer!… – vágtam közbe én – és nem hagyott egyéb irást hátra?
– De igen, egy másik látogatójegyre azt írta, hogy: »Az anyám tehenesné
Ottlakán, írják meg neki, hogy nem küldhetem a hat rőf vásznat, mert
meghaltam… Taragovics Tógyer kir. törvényszéki – _irnok_.«


V. Mosóné lányai.

I.
– Megölöm! ordítá Béni mester s faragó szekerczéjével olyat ütött a
benyíló ajtajára, hogy az nyomban letört a ragasztójáról s roppant
robajjal a földre hullott.
A mint vérben forgó szemekkel, kezében az ütésre emelt szekerczével
belépett a kamrába: a Lina lány állott elébe s megfogta a gyilkoló
szerszámot:
– Mit akarsz, apám?!
A homályos benyílóban, a földre vetett ágyon egy vézna kis asszony
feküdt s lázas nagy szemeivel kimondhatlan rettegést fejezett ki. –
Hevenyészett zsákvászon-takarója alól újszülött gyermek kékes-veres
hajnélküli feje bukkant elé.
Még nagyon korán volt s a sötét tárgyakat valami serczegő faggyúgyertya
világa választá el egymástól, halvány határozatlan körvonallal.
Mosóteknőben, langyos vízben álló ruhák gőzöltek; a padmalyról
szárítókötél lógott; egy-két kis ing s bábúnak való horgolt fejkötők
voltak reáteregetve.
Béni mestert a hideg rázta és a szekercze is tánczolt kezében, a mint a
Lina leány felgyűrt ujjakkal, a mosástól még gőzölgő karral megfogta a
szerszámot s kituszkolni igyekezett édesapját.
Egy mulyának látszó kis öreg asszony rohant most be a homályos kamrába,
végignézett a jeleneten, míg tekintete a földön nyögő asszonyra s a
sírni kezdő porontyra esett. Egyszerre fakadt sírásra s nevetésre és
kikapta a ficzánkoló újszülöttet anyja mellől:
– Hé, ezt meg kell fürdetni! – szólt és kirohant a konyhába.
A kis vézna, gyermekképű asszony kinyitotta ajkait s beszélni akart, de
nem tudott.
Kezeit felemelve, egy vonagló mozdulattal – kérte vissza gyermekét.
Künn a konyhában vízlocscsanás hallszott: a mosóné unokáját fürdeté s
hangos vídáman karatyált, beszélt a kis portékával:
– Ecsém, mondd csak: ki az apád…
Béni mester leeresztve a szekerczét, fejét kezeibe temetve, elfojtott
hangon ismétlé a kérdést:
– Ki az apja?
Az anya behúnyta szemeit s míg annak pillái alól a könyek egyre
hullottak, alig hallhatólag susogá:
– _Senki!_
Lina tagadólag intve fejével, a túlcsigázott gyűlölet hangján odaszólt
apjának:
– Hát a kedvenczed, Flóris, az ács…
Béni mester szemeit elfutotta a vér s marokra fogva a szekerczét
felordított.
A Lina lány megsímogatá húgának verejtéktől gyöngyöző homlokát:
– Hagyd el, bízzad reám, majd elvégzem én!… szólt elfojtott, de
erőteljes hangon s a szekrényből kiakasztva ünneplő ruháját, öltözködni
kezdett.
Karjai, melyeket csuklóig elsütött a nap, össze-ett, eldurvított a
munka: felül fehérek s gömbölyűek voltak. Csak egy-egy jobban
kifejlődött izom vallott a munkáslányra, ki hajnaltól napestig ott ül az
ólomgőzös, sötét nyomdában s a mennyire szűk, a fáradságtól ziháló
mellétől telik: egy nap úgy, mint másnap, énekel, dudorász s naponta 80
krajczárért vonalozza azokat a vaskos könyveket, melyekben egykor a
bankár milliomos tételei ragyognak…
Még egyszer megigazgatá szőke hajfürteit s az ablakban sínylődő egyetlen
cserép virág bimbaját leszakasztva, telt keblére tűzé. Megcsókolta a
betegágyast s így szólt hozzá:
– Apát hozok gyermekednek, vagy… De lehet, hogy vissza se jövök többé…
A mosóné – félkezével az újszülöttet pólyázva – intett utána:
– Te Lina, valahogy el ne maradj, a doktorék ingét még máma ki kell
öblögetni…
Lina kilépett az utczára. Már reggeli 6 óra volt s a szomszéd hajógyár
munkásai köhécselve, rekedt hangon beszélgetve özönlöttek a munkára.
A mosóné lánya fürkészőleg nézett szét a zajongó tömegben. Egyszerre
elpirult, térdei megrogygyantak s odagyökerezett állóhelyébe.
Flóris az ács hatalmas alakját pillantá meg az úton. Egy épülő kút
faállványa mögött egy leánynyal enyelgett. Csengő kaczagása s a lánytól
kapott csók csattanása idehallatszott hozzá s mint a méreg, marva,
égetve futott végig rajta. Feje szédűlt, szíve elszorult a dühtől s alig
tudta testét tovább vonszolni. De midőn szapora lépésekkel látta
közeledni a legényt: erőt vett magán s mosolyogva, kaczéran, szép testét
riszálva kacsintott feléje.
Flóris már messziről intett neki s átkiáltott az utczán:
– Hová, lelkem!?
– Elmegyek szeretőt keresni!
– Hát itt vagyok én…
– Jőjjön ide, kezet rája! Vagy maradjon ott, ahol van, hanem estve
eljőjjön a táncziskolába…
– Ott leszek.
– Meglássuk! – szólt a leány s a sarki gyógyszertár ajtaját épen e
perczben megnyitó segédre mosolygott…

II.
Báró Trunck már zongorázott. Zöld színbe hajtó szalonkabátján katonai
érdemjelek bronz és ezüstből, hatalmas orrán rezes pír. Egész testével
zenélt; lábai ha kellett, ha nem, rugták a pedált, fején pedig a zsiros
katonasipka taktusra mozgott.
A »Riska-tehén« tánczterem zongoramestere, született északnémet báró –
von Remmingruns – belekiáltott olykor a tánczolók által okozott pokoli
zsivajba:
– Sák elegánt…
A tánczmester – nappal pinczér a Szikszayban – alig tudta az éles,
katonára emlékeztető szavakat ellensúlyozni:
– Csak fesztelen, csak unzsenirt…
Különben senki sem feszélyezte magát. A szakácsné egész testével
ránehezedett a szobafestőlegényre s szerelmes szavakat sugdosott –
hangos szóval – fülébe:
– Ó te piszkos!… Miért nem jöttél el tegnap reggel a piaczra…
Dohánygyári munkásnők – erős szagot terjesztve hajukból –
nagysádoztatták magukat kereskedősegédek által s ki-kiszökve az udvarra,
a sötétség leple alatt, de a hold fényénél csókolóztak fűvel-fával…
Aztán halványan vagy kipirulva tértek vissza és tánczoltak tovább.
Egy svájczi bonne, gazdájának csupaszképű diákfiával dühösen aprózta a
tánczot s a tejképű gyermek minden zsebét kikutatta bonbon után.
Ujság-kihordólányok egy csoportban, férfi nélkül járták a tánczot s
egymásba fogódkozva vihogtak, udvaroltak egymásnak, mint a férfi a
hölgynek:
– Kedves kisasszony, parancsol szinházba mennem?…
– Fájdalom, nem enged a papám!…
Vén lány gubbaszkodott a sarokban s irigyen nézte a tánczolókat.
Egy gépész úgy magához ölelte tánczosnőjét, hogy az felsikoltott.
S a tánczmester – előtánczos – egyre kiabált:
– Csak fesztelen, csak unzsenirt!…
A zongoramester alakja már egészen elveszett a füst és porfelhők
közepette s nem tudni, honnan kerültek az időnként felhangzó rikácsoló
hangok:
– Sák elegánt…
Mint mikor óriási üstben forr, fő, buzog a ruha: úgy forrott, főtt,
izzadott az alacsony, de széles tánczteremben mindmegannyi tánczoló pár.
Befent lányarczokról az izzadsággal együtt folyt lefelé a festék s
különböző színű csíkokat festett arczbőrük, nyakuk s vasárnapi
ruhájukra.
Ruharongyokkal, eltépett csinált virágokkal volt telve a terem alja; a
földreejtett bonbonok ropogtak a tánczolók lábai alatt. – Egy-egy
pattanás s utána nyögve ejtett »jaj« vegyült a lázas zsivajba:
valamelyik leány mellfűzőjének aczéllemeze pattant el s élével az
elevenbe nyomult… A szegény lány minden ütemnél nyögve, de azért
elzöldült arczczal, kisebzett testtel is: tánczolt tovább.
A táncz sajátságos őrülete, mely csak az embernél található meg,
mindegyre fokozódva erőt vett az egész tömegen.
Két lakatos-lány, kik még csak az imént is ajkbiggyesztve nézték le a
hozzájok nem illő csőcseléket, vadul sodrották be magukat a tánczba, s
fejük fölött ujjaikat csattogtatták. – Csak három bársonyruhás,
szabadságolt utcza-hölgy hallgatott a zongoramesterre s elegáns-finoman
szelid mozdulatokkal, szenteskedő arczczal bokázott végig a padlón…
Szombat este volt s a munkások zsebeiben csörgött a pénz. Milyen
lelkesítő zene! A hetibér nyavalygott, türelmetlenkedett az öblös
zsebekben.
Lina leány egy sarokból nézte végig az egész pokoli színjátékot. Most
volt itt előszörre s tudta, hogy nem fog többé ide jönni. Nemes, tiszta
lényege megundorodott e látványtól, melyet a férfi és nő közötti
különbség hozott létre. Feje, szive, mindene fájt s azt se tudta, mitől.
Balról egy korhely jogász, jobbról két mesterember vette körül s
faggatta. Alig felelt nékik. A férfit sohasem látta még így, minden
emberi mezét levetkőzve, mint most. Sohasem akart férjhez menni, de most
többé férfiről sem akart hallani. Utálta őket, izzadt kezeik s baromilag
forró lehelletökkel. Hogy bomlanak minden szoknya után! Ma már fel tudta
fogni huga elbukását. A kis Lizi alig cseperedett fel s máris
el-elszökött ide. Hítta őt is. Milyen kár, hogy nem jött el, legalább
megmagyarázhatta volna testvérének, hogy ezek nem emberek, hanem barmok.
Mohón kapnak minden szál széna után. Mert széna, szalma csak
leánybecsület. És nem tudnak belőle jóllakni, soha sem… Ah, majd
megmutatná ő, hogy a fogára koppintana ezeknek a nyomoraltaknak, kik
kihasználják az asszonynép gyengeségét, ostobaságát.
– Szegény Lizi, szegény Lizi! – susogta magában Lina s a kís anya
kínjaira, szégyenére, apátlan porontyára gondolt. Zsebébe nyulva
megtapogatta azt a papirosba takart valamit – meg van-e még? Az a valami
nagy adag s feltétlenül ölő méreg szerecsika volt.
A táncz folyt tovább. A tánczmester egyre ordítá:
– Csak fesztelen, csak unzsenirt…
És nem volt többé a rendnek legkisebb árnya sem a megvadult tömegben.
Fűző okozta mellziha, mámoros hörgés, csók-csattanás, a megölelt
nyöszörgése, a tyúkszemfájós jajja, az epedés sóhaja, az epedéstől,
vágytól, hideglelősek fogcsattogtatása, túlhangozá a báró
zongorajátékát, rekedtté vált szavait!
– Sák elegánt…
Egyszerre azonban csend lőn. Flóris az ács a zongoramester által
játszott valczert énekelve lépett a tánczolók közé. Uj bársony zeke
feszült széles mellére. Halvány szép fejével kiemelkedett az egész
közönség közül. Szemeit végig ragyogtatá a lánytengeren s egy öt
forintost dobott báró Trunck tányérára:
– Most hallgass! Én fizetem a csendet!
Lányok hagyták el udvarlóikat s körülrajongták a fiatal ácsot. A férfiak
szitkozódva, vagy elfojtott dühvel szállingóztak ki a szomszéd terembe:
inni. Egy kövér szobaleány nehéz karjaival reákapaszkodott a fiatal
óriásra. Flóris kelletlenül rázta le magáról:
– Csihaj te, meg ne egyél!
Valami dohánygyárban dolgozó kis leány mindegyre felnézett reá, bár
szemei már könyeztek, kápráztak a folytonos nézéstől.
Flóris unatkozottan ásított. Egy megvető mozdulattal hárítá el magától a
kérdezősködő, vihogó, hízelgő leánysereget s szétnézett a teremben.
Csakhamar megpillantá a sajátságos látványra ajkait harapdáló Linát s
mosolyogva lépett eléje:
– Látja ezeket, nem birok vélök… Nagyon rám szoktak.
– Hej jó is kis-istennek lenni!
– Dehogy kis-isten, dehogy kis-isten! Aztán könnyű ezek között, de
másutt…
– Mondja csak, nem sajnált meg engem? két évig járok utána s még csak
márma érdemesit először egy jó szóra.
A leány nem felelt s félig behunyva szemeit, hagyta magát tánczra vinni.
Tánczközben nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Lina lopva vetett
egy-egy pillantást tánczosára s arra gondolt, hogy milyen szép, életerős
ez a legény s milyen halvány üszökszín halottá fogja őt tenni nemsokára…
ha… Maga sem tudta különben, mit akar. Csak azt érezte, hogy gyűlöli ezt
az imádott embert, testvére megrontóját, házuk szégyenbehozóját, a ki
fehér fogaival, piros kis szájával olyan átkozottul kedvesen tud
mosolyogni. A legény puha szakálla olykor-olykor födetlen nyakához ért s
ez érintésre tűz lett egész testében.
Csak ők maguk tánczoltak az egész teremben. Őket nézték, róluk suttogott
mindenki. Irigykedve, boszúsan, majd hizelgőleg. Valaki azt mondta: »Ni
milyen szép pár!« Lina érezte, hogy egész hajaszáláig elpirul e
szavakra. Flóris odahajolt piros kis füleihez:
– Hallja!
– Hallom, de beszélni akarok magával.
– Én is, galambom! – szólt a legény s egy pár lépéssel kitánczoltatá a
leányt a szomszéd szobába.
Kaczagás kisérte ki őket, de e hangok benszakadtak, a mint Flóris
visszanézett az otthagyott közönségre.
A szobában nem volt senki. A legény behúzta maga után az ajtót s a
zárban a kulcsot megfordítá.
A kis hálófülkében sötét volt. Az izzó vaskályhától vörös-barnára vált a
homály. Lina didergett s körmeivel markába vájt. Elhatározta, hogy
szemeit fogja kikaparni a szép ácsnak, ha az csak egy ujjal is hozzá
nyúl. – Bana Flóris még csak meg sem érinté; de fekete szeme csillogott
a homályban.
Egy ideig némán álltak egymással szemközt. A legény szólalt meg előbb:
– Ne féljen tőlem, nem vagyok én olyan rossz, mint a hírem. Üljön le ide
a diványra, valamit akarok mondani, hanem elébb meggyujtom a lámpát.
A hogy világos lett a fülkében, Lina borral telt üveget vett észre az
asztalon.
– Épen jó! – gondolta magában – ha nem birok veled, majd a poharadba
töltöm a szerecsikát – a halált.
Flóris bort töltött a poharakba s nem ült a leány mellé, hanem szemben
foglalt vele helyet. Megigazgatá selymes, puha haját, szivarját letette
s hallgatott. Lina szomorúságot olvasott ki szemeiből, abból a
szemekből, melyekbe – maga se tudja, miért – sohase mert merően
belenézni. Talán iránta már rég érzett gyűlölete – mely most fokozódott
– okozta azt a sajátságos zavart is, mely rajta erőt vett mindannyiszor,
midőn Flórissal, – a lányok ez istenével – szemben volt. Sőt ezelőtt, a
nélkül, hogy okát tudná adni – futott előle, menekült, mintha közelében
valami bajtól félt volna. És ez a legény soha, még álmában se hagyta
békén. Soha férfit nem szeretett – sehogysem – de azt a legényt
kénytelen volt gyűlölni mindég. Midőn a kis Lizi elmondta, hogy
házassági igéretek s egyebekkel mikép ejté meg őt is, az jutott eszébe,
hogy: »mily kéj volna megfojtani ez embert!« Mióta húga kínos vajudását,
újszülött gyermekének síró nyöszörgését s apja dühét kitörni hallotta,
azóta mindegyre az zúgott-zakatolt fülében, szívében: mily jó volna
megfojtani ez embert! És midőn a kútnál reggel látta meg-meg egy idegen
lánynyal enyelegni, csókolózni akkor, midőn egy szegény áldozata szörnyű
kínok, örök szégyenérzettől eltelve fekszik beteg, talán halálos ágyán:
megfogamzott keblében a terv: elveszteni e nyomorult embert.
Reggeltől mostan estvélig egy örökkévalóságnak tetszett neki az idő;
maga se tudta, hogy miféle ördög által sugalva, egy vágy kínozta
szüntelenül: halva látni ezt az embert…
Sőt utoljára szinte rosszúl esett néki az a gondolat, hogy hát ha
reáhagyja magát beszéltetni Flóris s jóvátéve hibáját, nőül veszi a
szegény kis Lizit, apja lesz gyermekének?! Szinte biztatta magát, hogy
ebből nem lesz misem s igazi örömmel, vágygyal gondolt egy közeli
gyilkosságra…
Hanem most mintha szive engedett volna. Flóris olyan sajátságos
szomorúan, hallgatagon nézett reája.
– Mit is akar hát maga nekem mondani?
– A Lizinek márma kis fia született.
– Hát férjhez ment?
– Igen.
– Kihez?
– Magához.
– Úgy, ezt nem is tudtam!
– De tudta tőrbe ejteni!
– Az utamban volt, mért nem került ki?
Lina szive őrült sebességgel vert. Zsebébe nyúlt a méreg után:
– Úgy, hát maga, a ki útjába kerül, letöri?
– Ha virág és ha hagyja magát.
– Nem sajnálja őket?
– Nem, az az ő soruk.
– Nem szánja őket kínjaikban, nyomorúságukban?
– Nem, mert keresték.
– Nem fél, hogy megveri az isten?
– Még az emberektől sem félek.
– Hát mí maga?
– Ácslegény; dolgom befedni a házakat s elszeretni a leányt, ahol érem.
– S ha elszerette?
– Akkor: jó napot, aztán befellegzett a barátságunknak, isten hozzád
édes!
– És Lizi?
– Jó fizetése van a dajkáknak…
A leány alig tudta dühét visszatartani. Szemei vadul forogtak. Flóris
szinte megijedt tőle:
– No, no, csak meg ne öljön a szemeivel. Aztán ha csak ezt akarta
mondani, hát ezért kár volt ezeknek a czafráknak magát megmutatnia.
– Nemcsak ezt akartam mondani, hanem azt is, hogy maga ha jó ember
volna, most elvenné a testvéremet.
Flóris felkaczagott. Olyan csengő kaczagása s olyan szép fehér fogai
voltak:
– Elvenni, na már azt a bolondot nem teszem! Ha mindazt a lányt, a kivel
valami bajom volt, elvenném, volna vagy negyven feleségem!
– De én kérem?
– Ha még maga kér sem! Nincs olyan. Nem lesz énbelőlem senki esküdt ura!
Ha csak…
– Ha látná, hogy kínlódott magáért.
– Látom!
– Ha érezné a szégyent, a nyomort, mely egész életén át el fogja kisérni
maga miatt.
– Érzem!
– Szegény apám szégyenét, arczpirulását ha látná; nem mer többé az
emberek közé menni…
– Érzek, látok mindent.
– Nem látja azt a kis ártatlan gyermeket, kit az iskolában sem fognak
másképen hívni, mint: te zabigyerek!
– Én is az vagyok.
– Kőbül van a szíve.
– Épen nem, de hát azért nem vállalok rája olyan terhet. Nem tudnám
szeretni, rá se néznék, hozzá se szólnék, ha otthon volna, kerülném az
otthont… Nem szeretem, nem szeretem, soha se is szerettem.
– Mért bolondította hát el?
– Mért? Magam sem tudom.
– Könyörüljön rajta!
– Könyörültem, ha elfeledtem.
– Hát nem.
– Nem.
A mosónő lánya még akart valamit mondani, de nem tudott. Elfúlt
lélekzete, feje zúgott, szédült. Nem ivott egy gyüszűnyi bort is és úgy
érezte magát, mintha holt részeg volna. Zsebébe nyúlt a méreg után s
hirtelen, észrevétlenül szájába csúsztatá. Aztán a Flóris pohara után
nyúlva egy kevés bort hörpintett s szájából a mérget a borba ejté…
A legény mosolyogva vette fel a poharat:
– Megiszom a szerelmét; – szólott – s kiüríté a pohár tartalmát.
Lina felsikoltott, életét adta volna, ha a mi történt, meg nem történtté
teheti. Szemben véle a büszke legény szomorúan mosolygott!
– Mért sikoltott, odakinn ha meghallják, azt hiszik, hogy bántom; pedig
maga az egyedüli lány, a kihez nem merek nyúlni… Tudja-e mért nem veszem
el Liszkát?
Lina alig hallhatólag susogá:
– Mért?
– Mert magát szeretem, magát is szerettem mindég. Magán kivül soha
senkit. Mikor testvérét öleltem, akkor magára gondoltam, mikor ez, vagy
az a leány körülfogott: csak mindegyre arra gondoltam, édes istenem, ha
ő szeretne így engem! De rám se nézett s ha nem futott előlem, hát úgy
nézett rám, mint valami gazemberre…
Nem voltam én soha duhaj, csak a mióta magát ismerem. El akartam
felejteni, ki akartam verni a fejemből. Arra gondoltam: ni, hisz van itt
lány, aki szeret s a kit szeretni lehet, minden ujjamra akár kettő; az
ujjamra került, de a szivemre nem! A kit az megszeretett, épen az hányt
fitytyet reám, megvetett, kigúnyolt, meg is érdemeltem: mért nem tudtam
elfeledni!
Lássa, most záros szobában ülök véle egyedül; úgy szeretném megölelni, a
vérem mindegyre vonna kis édes ajkához s alig merek rá is nézni! Tudja
az isten, maga nem olyan lány, mint a többi…
Magát szivesen elvenném, nem mára, holnapra, de egy egész életre s
nemcsak férje lennék, de szolgája mindétig, a meddig akarná…!
A lány behúnyta szemeit, úgy hallgatta a szavakat, melyek igazságában
nem kételkedhetett.
Irtózatos dermedtség s forró érzés váltogatta egymást lelkében,
testében. Szeretett volna meghalni e pillanatban, de szeretett volna
élni is, de ennek a legénynek ölében.
Úgy érezte, hogy azok a szavak, melyek itt alig hangzottak el, nagyrészt
az ő szivének szavai. A gyűlölet, amit eziránt az ember iránt érzett,
csak burka volt forró, de elnyomott vágyának. Homályos, de erős sejtelme
volt, hogy ez eddig ismeretlen, soha nem érzett, de végtelen boldogságot
találna fel e legény karjaiban.
Az után, a mik történtek, kénytelen volt megundorodni magától e
mindjobban erősödő érzéseért. Az őrület környékezte s a legény szavai
mégis olyan jól estek neki; szótlanul el-elfúló lélekzettel,
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Nyomor - 6
  • Parts
  • Nyomor - 1
    Total number of words is 3710
    Total number of unique words is 1971
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    47.4 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Nyomor - 2
    Total number of words is 3960
    Total number of unique words is 1974
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    44.7 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Nyomor - 3
    Total number of words is 4016
    Total number of unique words is 2034
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Nyomor - 4
    Total number of words is 4098
    Total number of unique words is 1905
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    47.1 of words are in the 5000 most common words
    52.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Nyomor - 5
    Total number of words is 3967
    Total number of unique words is 2006
    33.0 of words are in the 2000 most common words
    45.2 of words are in the 5000 most common words
    51.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Nyomor - 6
    Total number of words is 3965
    Total number of unique words is 2017
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    50.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Nyomor - 7
    Total number of words is 1315
    Total number of unique words is 783
    43.2 of words are in the 2000 most common words
    55.0 of words are in the 5000 most common words
    61.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.