Két mosoly - 3

hogy fürdenek a levegő mámorában – hogy nyujtják ki duzzadóan és lihegve
karjaikat a fák. Az öngyilkos hallani véli szinte, hogy nyögnek rettentő
terhüktől a házak, hogy vonszolják tagjaikat az emberek – a haldokló
levegő után kapkodó görcsőt lát a fölébe hajló vonásai közt.
Napfényben fürdő mező, a kék hegyek alatt, te tudod, mit mormogtak, akik
megálltak előtted. A tábornok terepnek nézett, a paraszt kaszálónak, a
festő tájképnek. Én, látod, néhány jelzőt mondtam rólad, azt mondtam
„fürdő“, holott nem is fürdesz.
Mit várhatok hát tőlük, akikről azt hittem, segitenek egymáson, magukon,
rajtam? A katona azt mondta, polgár vagyok, a kereskedő azt mondta,
fogyasztó vagyok, a nő azt mondta férj vagyok, a gyermek azt mondta, apa
vagyok, a kormány azt mondta, elégedett vagyok, az ellenzék azt mondta,
elégedetlen vagyok. Az egyik azt állitja, választó vagyok, a másik azt,
nem vagyok választó. Mikor állapodnak meg ezek, mikor egyeznek ki, mikor
döntenek sorsom fölött? Ó, ti agyrémeitekkel játszó hatalmak, hiába
kapálódzom és orditok: ember vagyok, élő ember, mit csináltok velem? nem
vagyok sakkfigura, se billiárdgolyó, se adufelső – álljatok meg már az
Istenért! az vagyok csak, ami ti, nem több, de még kevésbbé kevesebb.


Minden másképp van.
Hetven éves koromban megkért egy fiatal ember, hogy mondanék egy nagy és
bölcs aforizmát: mondanék egy egyetemes nyilatkozatot, melyben
világnézetemet egybefoglalom.
Ennek a fiatal embernek azt feleltem: Minden másképp van. Amivel nem a
szkeptikusok és kételkedők közé sorozom magam, mert a szkeptikusok csak
azt mondják: nem bizonyos, hogy minden ugy van, ahogy hisszük, – én
pedig határozottan és meggyőződéssel mondom, bizonyos, hogy semmi
sincsen ugy. Ez az egyetlen tétel, amibe fanatikusan hinni szabad és
amitől eltántorodni bolondság: minden másképp van.
Mert ha nekem egy görbe tükröm van, ami eltorzitja a dolgokat, akkor
micsoda bolondság volna azt állitani, hogy vannak dolgok, amiket ez a
tükör nem torzit el, mikor egyetlen generális és kivétel nélkül való
törvénye, hogy torzitson? Ilyen görbe tükör az emberi értelem, amelyben
az Igazság tükröződik. És hol a lénia, mely ezt a tükröt kiegyenesitse,
holott a lénia is csak emberi értelem lehet, agyvelő, mely a koponya
görbe vonalához tapad? És hol a geometria, aki kiszámitsa, mennyivel
görbit ez a tükör, hogy az Igazságot legalább elképzelhessük, ha látni
már nem tudjuk, holott az Igazság hol vékony, hol vastag a valóságban
is?
Minden másképpen van, s aki meggyőződést hirdet, akár filozófiában, akár
müvészetben, akár politikában: az gonosz, vagy ostoba; jóhiszemü, akkor
ostoba, és rosszhiszemü, akkor gonosz. Mert micsoda tökéletes munkát
vártok a tökéletlen szerszámtól? És gonosz és ostoba a szkeptikus is,
aki azt mondja: nem bizonyos, hogy helyes-e a tétel – holott bizonyos,
hogy nem helyes.
Aki megérti végre, hogy minden másképpen van, az az igazi ember, az
legalább hinni tud valamiben, amit nem lát és nem ismer, tiszteli és
féli ezt a valamit, vonzódik hozzá, vár reá és megnyugszik benne. Nem
nevezi őt el istennek, mert mihelyt elnevezné, kép jelennék meg a görbe
tükörben és a kép hazugság volna, mert rögtön elmulik, és nincsen,
mintegy varázsszóra, aminek a nyomorult emberi elme nevet ád. S az isten
is meghalt abban a percben, amikor kimondták a nevét, csak addig élt,
amig nem tudtak róla. Az egyetlen becsületes gondolkodót olyan emberhez
hasonlitom, aki alszik s álmában tudja, hogy csak álmodik s ezt bevallja
magának, mosolyogva nézi, amit az álom eléje varázsol, mert tudja, hogy
odakint, az Ébrenlétben, mindez nincsen meg, vagy ha megvan, másképpen
van meg, s amit gondol magában, tudja, hogy helytelen, mert az Álom
eltorzitotta a gondolatot. Nem küzd a gondolat ellen, hiába küzdene, de
tisztában van eggyel: hogy álmunkban gyakran széknek nevezzük az asztalt
és mégis a szekrényt értjük alatta. Hallottatok már álmában beszélő
embert? A becsületes gondolkodó ugy van, mint aki tudja, hogy álmodik, s
éppen azért nem hisz el semmit, amit hall, amit lát, amit érez, de
tudja, hogy mindez odakünt, az Ébrenlétben, jelent valamit, elteszi
magának, amit látott, hallott és érezett, s megnyugvással hisz benne,
hogy majd megfejti valamikor e jeleket. Aki álmából ébredni akar, ugy-e,
nem az álomképeket kezdi figyelni s nem azokkal foglalkozik, mert csak
jobban belegabalyodnék s még mélyebben sülyedne az álom vizébe, hanem
valami határozatlan, ismeretlen dologra gondol erőlködve, megfesziti
elméjét, küzködik kifelé, s e határozatlan valamit igy foglalom egybe:
minden másképp van.
De közben, mig ez sikerül, aludni és álmodni kell, s ha másképpen nem
lehet, legalább kellemessé kell hogy tegyük ezt az álmot. Igy jött létre
a Logika, a Törvényszerüségben való hit, amiből nehéz és értelmetlen
álmodók meggyőződéseket vonnak le maguknak; a Logika, ez a kedves és
nemes játéka előkelő és tudatos álmodóknak, akik tudják, hogy csak játék
ez, szép, érdekes, izgató játék, olyanfajta mint a sakk. Szabályai
vannak, amiket a korrekt és előkelő játékos betart, ragaszkodik hozzá,
holott jól tudja, hogy e szabályokat ő maga állitotta fel, mégis ugy
tekinti őket, mintha megmásithatatlan törvények volnának, s ha a
szabályok értelmében a király már nem mozdulhat, akkor azt mondja: matt
vagyok, te nyertél, barátom, s feláll és fizet, holott felemelhetné a
királyt, s kitehetné a tábláról, mert csak a sakkszabályok értelmében
nem szabad annak mozdulnia.
Közben pedig minden másképpen van; másképpen van a Newton-féle törvény
és másképpen van a Darwinféle elmélet. Másképp áll a dolog a szerbekkel,
mint ahogy mi hisszük és másképpen van velünk, mint ahogy ők hiszik.
Másképp van az ég másképp van a föld, másféle emberek laknak a Marson,
másképp szeret minket a jóbarát, mint ahogy másképp gyülöl az ellenség,
és a nő, akiről azt hisszük, hogy másképp van, másképp van és nem
másképp.
(És – hihetetlen, de igy van – másképpen vannak az események is, mint
ahogy a hirlapok megirják.)
Minden másképp van.


Elikszir.
És mégis, és ujra – nem tudok másról beszélni nektek, csak amire
gondolok. Egy hang vagyok csak, egy ember, kéz és láb – nem tudok
milliók nevében kiáltani, mint a többiek (mert mindenki milliók nevében
beszél most hozzátok). És mégis és ujra: azt mondom, hallgassatok az
emberre, akit ugy neveznek: én.
Isten és természet átka e gyalázatos századon, mely meggyalázta az
embert és csufot üzött belőle – törvényt ült fölötte és elutasitotta
keresetével. Azt mondtátok: tudomány ez, magasabb belátás, kollektiv
eszme. És gyárakban és mühelyekben főztétek a gyülöletet és halált –
most hát egyétek meg, amit főztetek. Nagyon tudósok voltatok, nagyon
büszkék gépeitekre és mindenre ami célszerü. Meghatároztátok, hogy a
részek mire valók az emberen – rájöttetek, hogy mire való a szem és a
száj: csak arra nem gondoltatok, hogy az egész ember mire való.
Ez a század lenézte és megvetette az elmult századokat, elmult századok
tudományát. Én pedig azt mondom: ha van még remény, felejtsétek el, ami
száz év óta történt és folytassátok ott, ahol már tartottunk egyszer.
Láttunk azóta hadvezért, aki meghóditotta a világot, láttunk tudóst, aki
kiszámitotta a bolygók távolságát és a fény tőrését, láttunk lángészt,
aki megtalálta az ember nyomát évmilliós kövekben, láttunk mérnököt, ki
áthidalta a tengert és láttunk repülőgépet a fellegek közt és láttuk a
halhatatlan fényt, mely hust és velőt átvilágit. De most elég volt
ebből, halasszuk el ezt, mert valakiről megfeledkeztünk: az
alkimistáról, ki mühelye mélyén az életelikszirt kereste.
Iskolakönyvek bohóca, torzképek céltáblája, bohó szakállas, ki zöld
lángok közt kotyvasztottál ismeretlen nedveket, szegény, tudatlan, ki a
mosolygó ifjuság csodaszerét kerested és puskaport találtál fel helyette
– térj vissza mühelyedbe és folytasd a munkát. Te voltál az egyetlen,
aki azzal foglalkozott, ami mindennél előbbre való, aminek elintézése
előtt semmi másra gondolnunk nem szabadna, boldogtalan emberek. Te a
valóságot, a lényeget, az igazságot szereted – hogyan felejthettünk el
téged? Tátott szájjal hallgattuk a bódult rajongót, ki a messzi
csillagokra rámutatott és utakat jelölt ki nekünk a tébolyult –
tapsoltunk a költőnek, ki hasonlatot talált fájdalmainkra, ünnepeltük a
szónokot, ki magasztos szavakkal temette el a szegény, bünös halottat: –
erre pazaroltuk erőnket, időnket. Az igazság pedig ez: az ember minden
öröm és szépség és jóság forrása, nyomorultan, rutul és gonoszul
elpusztul, nincs annyi ereje a létben, mint a buta kőnek és a hideg
levegőnek. Agyunk, idegeink, szivünk a végtelen örömnek és öntudatnak
legdrágább, legkülönb müszere e Földön, minden anyagnál finomabb,
nemesebb, tökéletesebb drágaság: lehetetlen prédája piszkos kis
állatoknak, nyirkos csiráknak – addig se tart, mint a durva csontedény,
amibe elbujt, hogy védekezzék. Az igazság ez: gyalázat, hogy az ember
legkülönb lehetősége e Földön az örömnek és szépségnek, néhány év alatt
elpusztul, tönkremegy, örökre eltemetve egy világot, mely szebb és
különb, mint az a világ, amit egy ismeretlen isten teremtett, s amire
szemünk ablakán át kitekintünk.
Nem tudtok egy hajszálat meggörbiteni: nem tudtok meghosszabbitani két
nappal egy életet – hogy merészeltek itélni, halált osztogatni, hogy
merészeltek terveket kovácsolni, számitgatni a jövendőt, keresni a fény
és delejesség törvényeit? Hogy merészeltek felrepülni a felhők közé,
leszállani a tenger fenekére, kimenni az utcára hogy merészeltek,
mielőtt ezt el nem intéztétek előbb, minden erőtök, minden figyelmetek,
minden tehetségetek megfeszitésével?
Itt van az egyetlen dolog, ami bizonyosság: az emberi test, mely élni
akar és tud, jobban és szebben, mint minden más élő az élők között, itt
van a legkülönb edénye minden tartalomnak – hagyjátok a lelket s az ő
halhatatlanságát! Emberek, élők, a gonosz és ostoba halál vissza akar
rántani bennünket a semmibe – hagyjatok abba mindent, el a mühelyekbe,
törjétek össze a csillagvizsgálókat és az ágyukat – ezekre ráérünk még.
Retortákat elő, górcsövet, elő a tudomány és megismerés minden
készletével: keressétek meg a szerves élet titkát és ragadjátok ki a
természet kezéből, mely nem tud bánni vele. Legyünk mind orvosok és
tudósok, kisérletezzünk, dolgozzunk ezen az egyetlen, mindennél előbbre
való feladaton – ha villámot tudtunk teremteni, ha kondenzátorokban
együtt tudjuk tartani a szervetlen erőket, kell, hogy rájöjjünk a
módjára annak is, hogy lehetne amaz erőt, amit életnek nevezünk,
odakötni egyetlen méltó anyagához, amiben legtökéletesebben nyilatkozik
meg: az emberhez és az ő testéhez.
Mert ha ez meglesz: megtudjátok majd, hogy mire való – amit most a
szerelmes sejt csak az ő mámorában, mikor egy pillanatra ámulva érti
meg, hogy a lábat nem járásra, a karokat nem védekezésre, a szájat nem
evésre és ivásra teremtette egy boldog erő – hanem valamire, ami
végtelenebb minden végtelennél.


A gazdag ember.
A gazdag ember aznap nem jól érezte magát. Délelőtt automobilon Budán
járt, azután bement a börzére és beszélt hosszan egy magas, szőke urral,
akinek keskeny, gyémántos csatt volt a nyakkendőjében. A gazdag ember
ezt a gyémántos csattot nézte behatóan és próbált valami összefüggést
találni a gyémántos csatt és az ő élete között, de ez körülményes és
fárasztó munka volt. Később a lépcsőházban egy karfadisz vonta magára
figyelmét, meg is állt előtte és később arra gondolt, hogy kivéteti
onnan a karfából és hazavitteti magának. Mégis enélkül ment haza,
megnézte óráját és fürdőt rendelt. Egy teljes óráig lógott a zománcköves
kádban, langyos vizet és meleg vizet engedett bele felváltva és a sok
pénzére gondolt. Azon is csodálkozott, hogy vajjon nem lehetne-e a bőrét
valahol finoman, valami nagyon finom késsel fölvágni és beleengedni a
langyos vizet a bőre alá, arra való tekintettel, hogy a bőre és az izmai
között nagyon hideg van. Határozottan, nagyon örülök a pénzemnek,
gondolta aztán. Aztán arra gondolt, milyen lehet az ember agyveleje
belül. Szürkés, nyirkos kocsonyát látott maga előtt, apró likacsokkal,
melyek nehézkesen nyildokolnak és lélegzenek.
Fürdő után a gazdag ember ebédelni kezdett. A levest nagyon jónak
találta, aztán elbusitotta az a gondolat, hogy milyen kár, hogy az ember
csak a szájával tud enni és csak a nyeldeklőjén van izlőszerve, például
a szeméhez hiába nyomogatna egy darab hust, az nem érezne semmit a
husból, sőt talán kellemetlen volna neki. Másrészt például az izlőszerve
se érez már semmit abból a husból, amit tegnap megevett. Sőt talán az,
aki tegnap evett, egészen más ember volt, nem is ő volt. Annál rosszabb.
Ebéd után feleségével enyelgett néhány percig. Ezuttal könyvekre és
drámákra gondolt, amiket fiatalkorában olvasni szokott s néha még most
is, este az ágyban, vagy végig néz szinházak páholyából. Mindig kinosan
és kellemetlenül lepte meg, hogy az irók a szerelemből valami
sajátságos, gomolygó dolgot csinálnak, szorongásokkal és köddel. Holott
nincs talán világosabb és átlátszóbb s egyszerübb törekvése az emberi
kivánságnak: hiszen oly pontosan meg lehet határozni, egyetlen pontra
süriteni s ott kögiteni azt a határozott célt, mely felé ezek a
kivánságok irányulnak s tökéletes és abszolut kielégülést nyernek. Soha
még ebéd után nem volt benne olyan határozottan bizonyos, hogy
jóllakott, mint ez enyelgések végeztével. Igen, ha még távoli
ködfoltokról, vagy a tengerfenék növényvilágáról beszélnének, s ott
használnák a misztikum szavait, azt még lehetne érteni, – mert a távoli
ködfoltokat s a tenger fenekét igazán nem ismerik jól az emberek. De a
szerelmet nagyon jól ismerik. Eszébe jutott, hogy ő már sokszor gondolt
erre.
Valamit elfelejtettem, amit nem is tudtam soha, tette hozzá magában. De
én már régen éreztem, hogy valami kikivánkozik belőlem. Csakugyan ugy
érezte. A mellében zavaros feszülések voltak, mintha buborékok volnának.
Mintha a tüdejével evett volna valamit, amit nem tudott most
megemészteni. Az arcát is külön érezte, mint egy lárvát. Eltünődött és a
tükör elé ült.
Nézte az arcát. Hja, – mondta – ezen nem lehet változtatni. Minden
rendben lett volna, az orra nem tetszett csak, és eszébe jutott a
kozmetikus, aki megigérte, hogy majd megcsinálja. Igaz, az nem jelent
majd sokat. Szemei körül nyomogatta a bőrt és hirtelen nagyon
kivánkozott rá, hogy valami más kifejezést adjon az arcának. De nem
sikerült. Csakugyan, merev lárva, gondolta. Ha meghalok, kicsit puhább
lesz. De nem, meghalni nem jó, mert abból valami zavaros és kellemetlen
ködöt csináltak az emberek. Most már bizonyosan tudta, hogy valamije
hiányzik. Nagyon szerette volna tudni, mi az, hogy kiszámithassa,
mennyibe kerül. Valószinü volt most már, hogy nem az arcából hiányzik ez
a valami – de talán belül van a hiba. Vagy a szemek körül. Mindegy.
Fölkelt és átment a dolgozószobájába. Egyszerre elkezdett énekelni.
Csodálkozva hallotta meg a hangját, régen nem hallotta már, különös és
idegenszerü volt. Abba is hagyta hamar, mert nem okozott semmi
könnyebbülést. Valószinüleg a gyomromat rontottam el, határozott végre.
Most megint egy másik szobába ment át és egy papiron pénzt számolt. Sok
pénz, gondolta, jó sok pénz. Szent isten, ha nem volna. Eszébe jutott
egy bank, ahová telefonálni kell valami papirok miatt. Telefonált.
Azután átment egy másik szobába.
Nagyon jó idea – gondolta hirtelen – nagyon jó. Holnap elutazom
Gorgonzolába. Gorgonzolában megveszem azt a villát.
Csengetett.
– Csomagolj… – mondta az inasának.
Szekrényéhez ment, ő maga segitett az inasnak. A batiszt-ingeket
gondosan rendezte el egy sürü bőrönd fenekén. Nagyon jó, nevetett fel
vidáman. Nagyon jó. Azután még arra gondolt, hogy Gorgonzolában egy régi
ház tetején két macskát látott valamikor a kémény mögött. A ház előtt
rostély volt és távolabb két nyesett jegenye. Azt is megnézem – mondta
még elgondolkodva. A szekrényhez ment, bezárta, rátolta a reteszt.
Megint gondolkodott, egy ráncot igazitott el a szőnyegen. Az ajtóhoz
ment, óvatosan kinyitotta, kinézett az előszobába, visszafordult,
óvatosan becsúkta megint, iróasztalához lépett, kinyitotta a felső
rekeszt, kivette belőle a revolvert és főbelőtte magát.


Viaszfigurák.
Egy borus kedvetlen vasárnap délután magamra maradva, idegenek között,
magamhoz is idegenül és hitetlenül, a panoptikum előtt ácsorogtam és a
rikitó, durva plakátokat bámultam csüggedten: – milyen durvák és bántóak
– és az a vonakodó bus kiváncsiság fogott el, ami néha, kétségbeesett
percekben kivánatossá teszi, hogy megfeledkezzünk arról, amit szeretünk:
gondolatainkról és érzésünkről s menjünk lefelé, piszkos és rossz szagu
lépcsőkön, nyissuk külvárosi söntések ajtaját, – üljünk le részeg,
danoló bakák közé; zsebünkben operai szabadjeggyel Siegfriedhez, menjünk
be a bolhaszinházba és nézzük végig az előadást; zsebünkben D’Annunzió
legujabb regényével, vegyünk ötér planétát és olvassuk el figyelmesen, –
álldogáljunk hosszan, ahol elgázoltak valami munkást – és félig ájult,
szorongó öntudattal, bámészan hallgassunk, hosszan és figyelmesen holmi
kikiáltót egy látványos bódé előtt.
Igy voltam és megváltottam a jegyet a panoptikumba és mentem fől a cifra
lépcsőn és álldogáltam a királyok viaszszobra előtt és csodálkoztam,
mily mozdulatlanok, igazi ruhájokban, igazi szakállal és hajjal. Hét óra
volt, már akkor féltem – pedig az első emelet csupa idillt és
boldogságot ábrázol: tündérek táncolnak az üveg mögött és bölcsők fölé
mosolygó anyák hajolnak. Legföljebb holmi tréfás helyzet. Egy leányka
kiöntötte a levest a háziasszony kötényére és a leves most végigfolyik a
padlón… igazi tányérból… Végig megyek a termen és azon töprengek, miféle
titkos emlék, micsoda régi, ismeretlen félelem az, ami mindig elkomorit
és elcsüggeszt, ha viaszfigurákat látok. A terem végén szük kis ajtó
felfelé kanyargó csigalépcsőre nyilik – fölirás: Borzalomkamara – csak
erős idegzetüeknek. Ezt éppen zárni akarják, odafönt senki sincs már.
Összeborzongok, aztán magamhoz térve nevetni kezdek. Mi ez? Ez az
otromba, paraszti ijesztgetés hatni tud rám, a kulturemberre, aki
figyelmesen s fegyelmezetten néztem végig hires sebészek legképtelenebb
mütéteit – elegáns köpenyben hullák tüdejét metélgettem s keztyümet
huzogatva, vizsgáltam a cédulát, amit meztelen öngyilkosok lábára
kötöznek, lent, a Szvetenay-utcai tetemnéző pincéjében. Ostobaság.
Várjon, mondom a szolgának és pénzt adok át – én még fölmegyek, majd
jöjjön vissza – és fölmegyek a homályos csigalépcsőn és derengő, félig
égő lámpafényben végigjárom a kongó, elhagyott szobákat és benézek a
zugokba és egyedül nézelődöm, habozok. A lépcsőn már meghökkenve riadtam
össze – fejem felett akasztott ember lógott, sötét boltozatból. Micsoda
bornirt ötlet – mondom idegesen és tovább megyek – de milyen pállott,
nehéz szag van itt. Egy pinceablak rácsa, félig lecsukva, a rács hegyes
vasléce keresztülment a tüdején egy tolvajnak, aki éppen mászik kifelé a
pincéből. Jó, nagyon naturalisztikus – hát aztán? Na, a levágott fejü
ember. Egy szétdarabolt munkás, ugy, amint a villamos keresztülment
rajta. Lépcső, sötétebb alagut. Ugyan, gyerünk csak. Egy halálsárga
anya, amint a gyermekét vagdalja. Két gyilkos fojtogat sötét szobában
egy embert, a másik hálóingben lóg ki az ágyból, kettévert feje a földre
lóg, lába a vasba akadt. Az inkvizició kinjai… Egy meggyilkolt,
tizennégy éves fiu, a fél feje hiányzik… Hát az ott mi?… Valami homályos
lyuk… habozok… fölebb hajolok és belenézek… Korhadt földbe ásott
koporsó, egyek deszkája csikorogva emelkedik… hamuszürke, halálratorzult
hullaarc furakodik a vizbe és tátott szája, véres üvegszemei hápognak a
levegő felé… egy álhalott, akit eltemettek és most véres körmeit
beleássa a deszkába…
Mi az, csak nem zárták be az ajtót odalent? Hová ment az az ostoba
ember?… Végre itt hálni, azt mégse akarok… Fázom is, a kezem hideg…
kicsit sebesebben sietek a kijárat felé?… no, merre van? És miért nincs
itt rendes világitás… Megriadok: Egy tükörben saját arcomat pillantom
meg… viasz a viaszok között… milyen riadt, fakó és gyülöletes most az az
arc… Egy hosszu, véres vágást képzelek rá, a sürü, lucskos folyadék
kettészelt homlokomból fehér ingemre szivárog. És most egyszerre
kényelmetlenül, borzongva érzem, hogy ez lehetséges.
Miért fájnak ugy ezek a komisz, durva viaszok és mit jelent az egész
lidércnyomás? Igen, láttam hullákat és sebeket a valóságban s emberi
testem törékeny nyomoruságát azokon keresztül éreztem százszor és
megsirattam. De itt viaszból, ravasz mesterkedéssel és kegyetlen
mügonddal rekonstruálták vissza mindazt, amit gyorsan el szoktunk
rejteni, betakarni földdel, mert nem alkalmas arra, hogy kellemes
képzeteket reveláljon. Megcsinálták viaszból és festékből a nyilt,
tátongó sebeket, amelyek nem gyógyulhatnak be s nem is porladhatnak el –
maradnak, állnak egy helyben s hirdetik szájasan, durván, mint a
mosogatólészagu cseléd a maga igazát: ime, ilyenek vagyunk. És ki meri
mondani, hogy az nem müvészet? Minden müvészet legfőbb jellegét:
megfogni a percet, a mozdulatot, mely különben elmulna: – ez a „müfaj“
is szépen kifejezi. Aki csinálta a viaszkot, becsületes és ambiciózus
megfigyelőmunkát végzett és hiven akarta visszaadni a valóságot.
De kinek szól ez a rettenetes, lelketlen müvészet? – azaz, ami
visszariaszt. Kinek gyönyörűsége, kiben kelt jó étvágyat és
megelégedést, kinek érdeke és vigasztalása és létjogáról kit győz meg az
a „müfaj“, mely bebizonyitja, hogy lucskos huscafatokból vagyunk
összerakva, s az ember egy büzös és szennyes folyadékokkal telt,
fájdalmas zsák, mely undoritó halommá bomlik össze, ha valahol
fölmetéljük… Kinek okoz örömet, kiforditani ezt a zsákot s mulatni azon,
hogy ő ilyen s ezzel elismerni, hogy semmi több?
Megfordulok. A lécen, sorba rakva, durva, sárga fejek: agyonvert emberek
feje, mindegyik alatt név. Jó ismerőseim, egyenkint és összesen, – ezek
a Borzalom-kamra szinészei és egyben közönsége is. A napihirek és
rendőri hirek hősei ezek és az Életuntak rovat állandó, napi
munkatársai: – ezek a kispolgárok, akiket elgázol a villamos, akik forró
lugba esnek, akiket harminc forintért késsel és baltával
lerablógyilkolnak – mindennap, ujra és ujra, pontosan jelentkeznek, a
maguk véres orcáival, ezek azok, akik hétköznappá teszik a tragikumot és
sablonná a borzalmat, – igen, ezek az Apa rémtette-emberek és a Rémes
rablógyilkosság a Tőr-utcában-emberek és a Cseléd rémtette és a
Fölakasztott csecsemő-emberek, akik ugy hozzátartoznak napi
olvasmányainkhoz, mint az Időjárás és a Jelenvoltak Névsora. Ők
feküsznek itt összevagdalva és rémes arcokkal és ők járnak ide, hogy
kiváncsian és borzongva nézzék, mi lesz belőlük, mennyire vihetik, ha
egy kis szerencséjük van. Impresszionisták, futuristák, naturalisták s
ti mind, uj irodalmi irányok hivei, jertek ide, hiszen ő a ti emberetek,
a kispolgár, hát nem ölelitek meg? Hiszen ő vallja és hirdeti, amit ti
harsogtok, hogy egyedül a testkultusz az, ami érdekelhet, s hogy csak az
élet, a nagy Élet lehet anyaga a müvészi becsvágynak, ugy, amint van,
minden szamár, öreg filozófus nélkül, a maga nagyszerüségében és
rondaságában. Miért nem látlak itt, Wilde Oszkár? Hiszen a te Dorian
Grey-ed hirdeti, hogy csak a testtel érdemes foglalkozni, a lélek
nyomorékok agyréme csak, s a Gondolat-tól és Eszmé-től sárga lesz az
emberek orra.
Itt fekszik Dorian Grey, akit sikerült sterilizálni minden gondolattól,
hát elég jól nézett ki, mig aztán egy kocsirud véletlenül föl nem
öklelte, mely alkalomból kiderült, hogy beleit mégsem szépitette meg
eléggé ez a káros gondolatoktól és érzelmektől való tartózkodás. Most ő
a kispolgár kedveltje és a kispolgár, akit ugy megvetettél, az áll
melléd, megveregeti a vállad és bizonykodik: bizony, csak test van,
látjátok, – a többi, – könyvek, drámák, gondolatok, – a többi mind
ostobaság. Visszaadni az életet ugy, amint van, s nem tenni hozzá
semmit, nos ifju esztétikusok, ugy tele volt a szájatok, hogy nem
lehetett szóhoz jutni miattatok, hát nesztek most, itt van, a nyers,
valódi Élet és fegyvertársatok, a kispolgár, ő neki beszéltek. Látjátok
ott a sarokban egy jól sikerült hálószoba, – Zola Emil hullája, azon
naturalisztikusan, ahogy a gáz megölte. Sárga viaszarca kifelé fordul,
harisnyája lecsuszott, kibukott az ágyból. Csak erős idegzetüeknek és
reálista iróknak.
Most pedig levegőt, mert megfulladok! Levegőt s egy szép sort, valami
szép versből és egy hosszu, hosszu kortyot valami lázadó és nagyszerü
zenéből, melynek nincsenek szavai, mint a testnek, csak lendülete van,
mint a léleknek és egy hasonlatot az életről, cserébe az életért, –
levegőt!


A nyugodt és megfontolt ember.
Az arca belső összhangnak és bölcseségnek komoly derüjében hangolja
össze a vonásokat: szelid és nyugodt szemei, ha beszél veled, mindig a
szemedbe néznek: nem tolakodóan, vagy fürkészve, hanem jóságosan és
megértően. Akinek rossz a lelkiismerete, nem tud igy szembenézni – az ő
lelkiismerete tiszta.
Egyszerü ősz szakállt visel, mint Szokratesz. Egyszerüen öltözködik, de
egyszerüsége nem keresett: természetesen fejezi ki lényének nyugodt
harmóniáját. Türelmesen és figyelve hallgatja végig, ha beszélsz s
mielőtt felelne, gondolkodik. Ahogy gondolkodik, ahogy aztán lassan és
nyugodtan beszélni kezd, látnivaló, hogy semmiféle elfogultság,
előitélet, ösztönszerü szimpátia vagy antipátia nem vezeti veled szemben
és nem befolyásolja – azon gondolkodik, amit mondtál neki s igyekszik
megérteni, mit jelent az – önmagáról, minden zavaró érzelmi
vonatkozásról megfeledkezve, magát a szóbanforgó kérdést vizsgálja és
mérlegeli az elképzelhető szempontok minden elképzelhető egybevetésével,
valamennyi képességét arra összpontositva, hogy itélete tárgyilagos és
igazságos legyen, mintegy mértani középarányos a lehetséges szélső
itéletek között.
Mint a mértani középarányos, valamely dologról való véleménye a dologra
vonatkozó minden elképzelhető véleményhez közelebb áll, mint e
vélemények egymáshoz. Az audiatur et altera pars elvét mintha neki
találták volna ki – soha nem mond véleményt az ellenkező felfogás
meghallgatása előtt. Ha aztán válaszol, az ellenkező felfogások
képviselőinek mindegyike azt hiszi, hogy tulajdonképpen neki adott
igazat. Szenvedélyes kitörés, indulatok vad összecsapása, erőszakos
elintézése valamely vitának, elképzelhetetlen az ő jelenlétében –
mindkét féllel meg tudja értetni, hogy neki nincs teljesen igaza és hogy
abban, amit a másik mond, nagyon sok megfontolásra érdemes igazság
lappang.
Fölüláll minden párton, mert minden pártprogrammban azt látja és
vizsgálja csak, ami benne lényeg és abszolut eszme és gondolat. Ideális
elnök vezető férfi, reprezentáns. Lecsendesiti a heveskedőt, biztatja és
bátoritja a félénket. Ha mint ilyent, egyhangu lelkesedéssel felkérik,
fogadja el a vezető állást, a tömegek képviseletét, gondolkodási időt
kér, megfontolja a dolgot és többnyire elfogadja.
Ő az, aki kirántja a kátyuba került szekeret és ő az, aki megfékezi, ha
rohanni kezd a lejtőn. Fölfelé óvatosan és megfontoltan bár, de
határozottan követeli a tömegek jogát – ám ő az, aki csendre és
mérsékletre inti a forrongó és zajongó tömeget és figyelmezteti, hogy
gondoljon a következményekre. A gazdaggal megérteti, hogy gondolnia kell
a nyomorra is és jótékonynak kell lennie – a szegénynek megmagyarázza,
hogy a gazdagot nem szabad gyülölnie, mert gazdagságra szükség van.
A beszédben kedvenc fordulatai ezek: „meggondolás tárgyává tesszük“; –
„ma még korai volna“; – „ha azonban ezzel szemben tekintetbe vesszük“; –
„nem szabad megfeledkezni azonban“; – „be kell várni, mig a dolgok
természetes alakulása“; – „nem szabad elhamarkodni“ – és más ilyenek.
Mert ő mindig a jövőre gondol és a jövő érdekében kitartásra és
nélkülözésre inti a már-már kétségbeesőt.
Ha valahol szerencsétlenség történik, ő az, aki hangosan mindenkit arra
int, hogy nyugodtan viselkedjék, nehogy kitörjön a pánik. A vérében
heverő szerencsétlent nyugodtan és komoly részvéttel nézi, kitörés
nélkül, szomoruan, de belenyugodva a változtathatatlanba. A fájdalmában
őrjöngő anyát szeliden visszatartja, szavába vág, ha bosszuért üvölt –
megérteti vele, hogy senkit nem szabad okolnia, csak a végzetet. Ugy
véli, hogy bizonyos körülmények között csak egy kisebb