Két mosoly - 1

KÉT MOSOLY
IRTA
KARINTHY FRIGYES
1922
Copyright by Pegazus Könyvkiadó, 1922.
W. Hamburger, Wien


Két mosoly.
(Strindberg „Julia kisasszony“-a előtt felolvastam a Madách-szinházban.)
Egy nőt fogunk itt látni a szinpadon, abból a műhelyből, mely a
tizenkilencedik század második felének irányát adta meg egy bizonyos
szemléleti módban, amit népszerűen nőgyűlöletnek, a nő tagadásának
szoktuk nevezni. És engem, amikor felhasználom az alkalmat, hogy
Strindberg egyik leghatásosabb és legmélyebb drámájának, a rövid egy
felvonásban lezajló „Julia kisasszony“-nak előadásával kapcsolatban pár
szóval elmondjam érzésemet és hitemet erről a szemléletről; ünnepélyes
és komoly érzés fog el, olyanféle, mint mikor valaki elhagyja ősi hitét
s nyiltan tesz vallást arról, hogy új istent akar imádni, ünnepélyes és
komoly pillanat és egyben lázadó is, mert vallásom ujjászületését éppen
a régi komor templomban hirdetem ki, a főpap és az egybegyűlt hivők
jelenlétében, hangosan felemelve tiltakozó szavam, épen mikor hozzá
akarnának már fogni a szertartáshoz.
Egy nőt fogtok itt látni – úgy állitják elétek, mint egy nőt – de én azt
mondom nektek: egy nő ez és semmi egyéb. És mit jelent az, hogy ti
ismeritek azt a nőt, találkoztatok vele, ráismertek, mikor a mester
lerajzolja nektek? Higyjétek el, én is ismerem ezt az arcot; találkoztam
vele, szóltam hozzá és szorongva vártam a választ, ama szörnyű napokban,
mikor úgy hittem, el kell pusztulnom nyomorultan, ha nem nyúl ki felém a
sötétből egy jó és meleg kéz, hogy megsimitsa a homlokom. Ismertem őt,
álltam vele a tó süket partján, beszéltem vele szobákban és erkélyeken –
sétáltunk padok és emberek és házak között – ültünk holdfényben és
napsugárban. Beszéltem hozzá, boldogan, hogy őszinte lehetek, mert nincs
szándékom és tervem, határtalan örömmel dicsértem szépségét, remegtem a
felindulástól és örömtől, szilaj vidámság fogott el, hogy hozzak, adjak
valamit – megcsókoltam ruhája szegélyeit, elhagytam magam, vártam, hogy
most majd rendelkezik velem, felhasználja valamire, a maga örömére, ezt
a nagy indulatot ami bennem van, – valami feladatot ád, hősi és
nagyszerű feladatot – ő, igen, a nő egy nő, istenem, remegve és ámulva
érzem – a legcsodálatosabb és legidegenebb dolog a világon és jaj, – a
legritkább – csodálatos hangszer, mindent eljátszik – csodálatos tükör,
mindent megmutat – és mégis, nem ismerem a tulajdon hangját a
hangszernek és a tükör arcát nem ismerem.
De mit mutatott a hangszer és mit játszott a tükör? Néhány üres,
értelmetlen szava a gonosz banalitásnak és önzésnek – apró hiúság,
maniákus, makacs visszatérés jelentéktelen és bántó semmiségekhez,
gonosz, gyanakvó mozdulatok, mindig készenlétben, hogy ellenálljanak; ha
nincs érdekelve a kapzsi és mohó érzékiség – mindig készen, hogy
odavessék őt egy izmos lovászlegény, vagy egy gazdag kereskedő lábai
elé, ha bestiális örömöket, vagy cifra életet kinál. És az arcon valami
nyugtalanitó, kihivó mosoly – bántó, ostoba és önhitt mosolya a
megvetésnek és tagadásnak.
Ó igen, láttam ezt az arcot én is, sokáig láttam és néztem – és jól
tudtam, hogy ismerem. Strindberg, Shaw, Wedekind, Weininger, Ibsen és az
elmult század minden divatos pszikológusai rajzolták meg elégszer.
Mindezek a vonások voltak azok, amikből a nő arcát összeállitották és
meghatározták a század nagy tanulságát, hogy a nő valami veszedelmes,
romboló erő, alacsonyabb dolog mint a férfi, épen azért tör a férfi
vesztére – gonosz dolog, démoni hatalom. És hogy ez az igazi nő, aki
felé végzetesen vonzódunk, ez a fajta. Rendben vagyunk, mondhattam volna
magamnak, ha dogmatikus vagyok – mikor tehát megismertem a szenvedést és
a rosszat a szerelemben, ami lényegesen más volt, mint az én tiszta
indulatom, ott a nagy tó partján – akkor a nőt ismertem meg, az igazi
nőt, ama romboló és veszedelmes erőt, amitől annyit óvtak kedvenc
szerzőim. Gyerünk, fussunk előle, felejtsük el, vagy lőjjük főbe
magunkat. Harmadik eset nincsen.
És én mégsem mentem el: megálltam és megnéztem közelebbről ezt az arcot.
És akkor csodálkozva jöttem rá, hogy minden, amit én ebben az arcban
nőiesnek láttam és bámultam: egy feltevés volt: az, hogy vonzalmam
megriasztja, fél tőle, hogy érzi rettentő erejét és súlyát, magában és
bennem. De meg kellett tudnom, hogy e nőnek egyszerűen közönyös a
szerelem, nem tud róla, nem is hiszi el, nem foglalkozik vele, valami
realitásnak tekinti, mint amilyen általában lenni szokott az emberek
között, ha érdekek jelentkeznek – üzlet, vásár, érzések tőzsdéje, ahol
mindennek akkora ára van, mint amekkorra szüksége van rá a vevőnek. Ez a
nő készpénznek vette a szavaimat és hasonlataimat: – ha azt mondtam,
hogy szép, arra gondolt, hogy mások is annak látják – és ha azt mondtam,
te drága – arra gondolt, hogy bizony nem is adja magát olcsón. Valóban,
ismerem ezt az arcot és ezt a vonást – de ó Strindberg és ó Weininger,
ti nagyon tévedtek – ez a vonás egyáltalában nem nőies –, hiszen ezt a
vonást én magamról ismerem, magamról, aki mindannek ellentéte, ami nő.
Ezt a nőt nem izgatja fel és nem kábitja el a szerelem, mert ennek nem
az kell, hogy őt szeressék – hanem az, hogy ő akarjon valamit – éppen
úgy, mint egy férfinak.
Ez a nő férfias. És férfiasak voltak mindazok a nők, a tizenkilencedik
század nőtipusa, akiknek tanulmányozása a nőgyűlölő szemléletet
rászabaditotta erre a világra. A férfi sorsa ez esetben egyáltalában nem
tragikus, legfeljebb annyira, amennyire egy tévedés felismerése lehet. A
vágynak és szerelemnek és izgalomnak az a láthatatlan lángolása, amivel
körülvettük, nem azért nem gyujtotta fel és nemesitette meg, mert mi nem
voltunk eléggé férfiak – hanem mert ez a nő immunis ezzel a lángolással
szemben. Ez a nő nem szerelmes önmagába, mint mi ő belé – ez csak hiú,
mint a férfiak – ez tehát egyszerűen lenézi azokat, akik szerelmesek
belé és szerelmes mindenkibe, aki őt nem szereti.
Egészen másképpen fest igy a romboló Démon, akit a nőgyűlölet
azonositani akart az egész nemmel. Alacsony, értéktelen tipussá
zsugorodik össze a szép bestia, vagy a női vámpir borzongató alakja, aki
miatt minden félórában egy evőkanál puskaport nyelnek le a férfiak –
akit csak akkor lehet megkapni, ha előbb felakasztotta magát az ember és
a falnak ment és kiokádta a tüdejét. Nézzünk bátran a szemébe és értsük
meg végre a rejtelmes, baljós mosolyt, amelynek titkát izzó elmék és
lángoló szivek próbálták megfejteni, hogy kifáradva és elkeseredve az
eredménytelen erőlködéstől, átkot szórjanak rá végre és óvják tőle a
világot, mint Lucifertől, a jónak és nemesnek tagadásától. Nem tagadás
van ebben a mosolyban – csak hülye megnemértés, elbizakodott szemtelen
cinizmusa a butaságnak, nem a lelket és értelmet nézi le és veti meg,
csak azt, aki hisz benne. Nézzük csak meg jól ezt az idióta mosolyt – a
nőbe oltott férfi korcsszülött mosolya ez, együgyü, hitetlen mosolya a
bolondnak, aki önmagát üresnek érzi, szeretne valaki más lenni és fél
mindentől, ami ürességének tudatára ébreszthetné. Nevetni nem tud, mert
öröm nincs a szivében – kineveti hát a világot. Nem tud felelni, tehát
lenéz minden kérdezőt. Örül minden bajnak és szenvedésnek amit okoz,
mert nyomorult, örömtelen énjéről csak igy szerezhet tudomást. Ha szép –
szépsége üres mint a halottaké, bitorolt szépség, álarc – ha rút,
rútsága fenyegető és rosszakaratú. Alapos oka van rá, hogy mélyen
lenézze azt, aki őt szereti – hiszen csak ő tudja, milyen értéktelen
dolgot szeret a boldogtalan. És alapos oka van rá, hogy halálra kinozza
azt, akit ő kiván – hiszen csak ő tudja, mit jelent, őt elfogadni. Ez az
egyetlen rokonszenves vonás benne, ez az objektivitás az önmaga
haszontalanságának ez a tudata. Egyébként szeret titokzatos lenni –
folyton hazudik, de nem azért, hogy szépitse a rút valóságot, mint ahogy
a költő hazudik – hanem, hogy elhitessen valamit, ami nincs. Legjobban a
halál érdekli, mint a legfőbb adu, a legnagyobb kár, amit okozni lehet.
Szivesen öli meg magát is, ha biztos benne, hogy fájdalmat okoz vele –
ravatalról ábrándozik, ahol komoran és kajánul fekszik majd és nem kell
részvétet éreznie senki iránt, aki siratja.
Valóban ő ez – a kép tökéletes, ráismerek. De minő kétségbeesett
öngyilkos dühe volt az a pesszimizmusnak, az élet és öröm tagadásának,
mely ezt az arcot úgy állitotta elénk, mint pszihe-képét a Nőnek,
reprezántánsát annak a nemnek, mely a nevető örömnek és kéjnek és
ragyogó nyugalomnak egyetlen lehetőségét jelenti e Földön? Ezt, aki nem
is tükör, és nem is hangszer – ezt az önmaga árnyékát kereső boldogtalan
félembert – ezt a rossz boltosát önmagának, aki még eladni se tudja
magát – ezt a férfiutánzó nemtelent, ezt az élményelhajtó unalmas nemi
strébert, ezt a tehetségtelen dilettánsát annak a csodának, amit életnek
nevezünk? Nem, nem, barátaim, édes emberek, férfiak és nők, hagyjátok
őt, hadd keringjenek körülötte tovább a téboly és szenvedély lihegő
megszállottjai, szuszogó kalmárok, Figarót-olvasó kisdiákok, kamatra
dolgozó ügynökei az életértékeknek – éretlenek és túlérettek, hadd
boncolják tovább a rejtélyt, aminek megoldása ott van bármelyik
tankönyvében az elmegyöngeségnek, legyenek boldogok vele, fetrengjenek
előtte és vele, haljanak meg együtt, az egymásra is méltatlanok, akik
nem tudnak élni egymás nélkül. Mi láttuk őt, a Démont, vészesen lobogó
szemekkel, láttuk őt, aki csak gyűlölve szeret, akit gyűlölve szerettünk
– láttuk őt ennek a gyalázatos századnak nő-ideálját – láttuk
örökkévaló, fölényes, gúnyos tekintetét, hülye mosolyát a magtalan,
meddő Hitetlenségnek, mely világ kezdete óta ott lebeg minden szépség
fölött, hogy kiröhögje, hogy hideg vizzel öntse nyakon a fakadó rügyét,
a Hozzánemértő Gyűlölet se vidám, se szomorú, kontár mosolyát.
„Emléke bennem rég nem él
Emlékem tőle nincs egyetlen
Se kép, se hajfűrt, sem levél:
Gyűlöltük egymást mindaketten.
Én büszke voltam és kevély
Ő lángoló volt és kegyetlen –
Igy szeret a hűtlen személy
S én, boldogtalan, igy szerettem.
És végre annyi könny után
Boldogság, csóközön után
Egymást el tudtuk hagyni végül,
Mint két ellen, ha kimerűlt
S kiket a Gyűlölet se fűt –
S kiejti a fegyvert kezébül!“
De hát mi ez a rossz álom – mi ez a lidércnyomás, melyben gonosz fények
riognak, hisztériás, beteg nyalábok a sárga korongról? Hiszen mindez a
fonákja csak valaminek – kusza szálak, értelmetlen zűrzavar. Ennek a
mintának eleje is van – ez a sok _nincs_ csak tagadása lehetne
valaminek, _a mi van_ – egy harsogó _igen_ hangzott ott el valahol,
amire e sok nyávogó és irigy és komisz _nem_ és _nem_ és _nem_ válaszolt
a pesszimista drámák mélységeiből. Ó igen, ez a kegyetlen és gyilkos
Semmi, a nőben csak hiánya Valaminek –, amiről tudunk ez a fekete folt
lelkünkön árnyéka csak _valakinek_, akit elfeledtünk – ez a fojtogató
füstje a fájdalomnak, mely torkunkba szorult, szomorú uszálya csak ama
hatalmas Tűznek, amiről jól tudjuk, hogy lángolt és melegitett. És ezt
az Igent, és ezt a Valamit és Valakit és ezt az örökkévaló Tüzet mégis
csak úgy hivják, hogy Asszony – ó igen, elég volt a gonosz álomból.
Emlékezzünk rá, ebben a kicsiny szinházban, mely annak a férfinak
nevéről van elnevezve, ki a férfi reménytelen küzdelmének époszát azért
irta csak meg, hogy reményt és hitet fakasszon, kit végzet és nő
százszor elárult és százszor cserbenhagyott, valóságban és képzeletben,
multban és jelenben s még a jövőben is – és aki a tizenegyedik szin
vigasztalan mélységéből mégis kiemeli őt, hatalmas tenyerén, arcát a
fény felé forditva, hogy mindenek lássák és hallják diadalmas szavát:
Mit állsz tátongó mélység lábaimnál?
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt?
A por hull csak belé, a föld szülötte
Én glóriával átallépem azt.
S kiáltó szavára tompán, messziről dübörög a válasz, a germán hegyeken
keresztül:
Das ewig weibliche zieht uns hinan…
És kinyilnak csukott, asszonyi szemek és halk, édes nevetés bugyborékol
nyomában – elhallgat véres, démoni kacaja az ostoba hisztériának. Ó
igen, te vagy az, Éva, rádismerek – te voltál, aki lugast vásároltál
nekem: hová rejtetted magad, miért tűrted, hogy elgyötörjön és
megkinozzon ez a némber itt, aki magáravette ruhádat, hogy megtévesszen?
Hogy volnál ellenség és ártalom és veszedelem, én édesem, szeliden
tündöklő fény, jóság, öröm, boldog pirulás, te kedves? Emeld föl arcod,
és mutasd meg nekik az igazi mosolyt – remegő és könnyekben fürdő
mosolyát az örömnek –, remegő és elfehérülő száját a termékeny
szépségnek, mely önnön tudatára ébredt, mikor megtermékenyitett minket
bátorsággal és ujjongó kedvvel. Édes és jó tűz, melynél többet ér
megégni, mint meg nem ismerni téged – üdvös méreg, melytől többet ér
elpusztulni, mint meg nem izlelni. Nem harcolsz és nem verekszel és nem
taktikázol te a férfi ellen – nem nézel gyanakvóan és kutatóan és
harcrakészen reá, – és nem nézel gőggel se és gúnyos megvetéssel és
kutyaalázattal se nézel – tágranyilt szemed ámúlva, elcsodálkozva,
boldogan és nevetőn mered belé az ő tágranyilt, sóvárgó tekintetébe.
Ime, szivembe és agyamba futott a vér, rád gondolva, aki pedig nem
hörögsz és fuldokolsz a gyönyörben, és nem karmolsz és harapsz, nem
téped a zsebkendőt és nem szivod a vért, mint az a másik – rád, akinek
mosolygó nyugalma és békéje izgalmasabb és csodálatosabb és bóditóbb,
mint ama másik tomboló dühe – rád gondolok és élni akarok érted és oda
akarok adni neked mindent, amit lehet, élni, hogy lássalak és örüljek
neked és szeresselek szüntelenül, életem egész gazdag, szines, ragyogó
tartalmát odaadjam – őneki legfeljebb az üres életemet adom, őérte
legfeljebb meghalok, utolsó pillanatomban is ásitva és nyújtózkodva a
penészes unalomtól.
Ó, nem ábrándithattok ki, komor főpapjai a nőmegvetésnek, minket e
hitünkből – jöhettek, Julia, és ti többiek – nincs az a nő többé, aki
minket kiábrándithat a nőből – mi mégis csak szeretjük és imádjuk és
csodáljuk a nőt, aki nem pokol és izzó ártalom és mégis a legnagyobb tűz
e világon – a nőt, aki mosolyog és borzong, mikor róla beszélnek – aki,
ó jól tudom, rossznak, ha kell, százszor, rosszabb tud lenni a férfinál
– de jónak, ha lehet, ezerszer jobb és különb és mámorosabb – ő, mert mi
ismertük a nőt, aki lángolt, mert lángoltunk, aki szeretett, mert
szerettük, aki szépnek látott, mert szépnek láttuk – az igazi nőt,
akitől gyermekünk van.


A rémület.
Kezdetben volt a köd és a káosz a térben és az Ur aludt e ködben.
Egyszer pedig felébredt és nyujtózkodva ásitott és hangosan kiáltott
„Aoi-á!“, már mint ahogy az ébredő, meg álmos lélek kiált, mikor ásitva,
de jókedvüen magához tér.
A köd pedig idegesen összerándult és megijedt ettől a hangtól, és az Úr,
mulattatva e gyermekes ijedtség felett, tréfásan elkiáltotta magát:
„mu-ú“, mint ahogy a csacsi gyereket ijesztgeti az ember.
A köd pedig rettenetesen megrémült és reszketni kezdett egész testében,
mint a tó, melybe kavicsot dobtak. A ködben gyürük és gombócok
keletkeztek e reszketéstől, csomókba folyt össze némelyütt, golyók
lettek, melyek reszketve a rémülettől, forogtak és keringtek egymás
körül.
A forgástól kitüzesedett egy nagy, reszkető golyó, tovább rengett és
reszketett, puffogott és bugyborékolt és egy nagy bugyborékolásnál
kiköpte magából a Földet.
A Föld pedig, ijedt, dobogó, tüzes sziv, keringeni kezdett a nagy golyó,
a Nap körül, keringeni kezdett, s belsejében a forró folyadék, a Föld
vére, tovább reszketett és rengett az eredendő, nagy Rémülettől.
Nem is marad sima és szép teke, mint a nyugalmas, önérzetes
billiárdgolyók, s a diplomaták kerek és kopasz koponyája, – a belső
reszketés tüzeket és izzó folyadékot puffogtatott ki a reszketéstől
megrepedt kérgen, rengett és zakatolt a Föld, hegyek és völgyek
gyürődtek, gyüremlettek és a lecsapódott viz remegve, hullámokba
verődve, szaladgált a völgyek mélyedése közt.
S az egyik folyó, még melegen és bugyborékolva a rengéstől és
reszketéstől, egy napon kilökte magából az embert, a reszkető Rémület
fiát.
Dobogva és remegve indult meg utjára az ember, sokasodott és szaporodott
a Földön, mely lassankint megnyugodott és elpihent és megkeményedett,
arcán viselve fiatal éveinek, rémült kicsapongó életének ráncait és
redőit: a hegyláncokat.
Az eredendő rémület azonban ott reszketett tovább a Föld fiában, az
emberben – házakat és városokat épitett, hogy elrejtse bennük vonagló,
ijedt, reszkető szivét a külső világ és embertársa elől.
De még mindig oly nagy volt a rémület az emberben, hogy nem bizott meg a
falakban, mellyel körülvette magát, – attól remegett, hogy reszkető
rémületében a másik ember lerontja majd ezt a falat és megöli őt, hogy
ne kelljen tovább félnie tőle.
Rettenetes fegyvereket talált ki tehát, borzalmas szereket és anyagokat,
melyek ha felrobbannak, oly szörnyü rengést és robbanást idéznek elő,
mely tulrengi, tulreszketi a másik ember remegését s az nem tudja
elpusztitani őt rémületében.
S kitört a háboru, s ijesztő pukkanással robbant fel a lőpor, a Föld
teste hosszan rengett és remegett utána. Emberek táncoltak a felvert
léghullámokon, aztán visszaestek a Földre.
Ezek közt volt az én Demeter barátom, három év előtt a kávéházban ültünk
együtt; – és most itt ülünk megint, itt ül mellettem a rugós pamlagon.
Őrmesteri rangja van és vitézségi érme, de már nem katona,
kiszuperálták, idegsokk miatt. Egy gránát felvetette és azóta
ritmikusan, egyenletesen és szabályosan reng és remeg az egész teste.
Itt ül mellettem, beszél hozzám s én a papir fölé hajolok. Az arcát nem
látom, de érzem őt, – a ritmikus reszketést átadja teste a pamlagnak, s
a pamlag reszketteti és rengeti az én egész testemet; a májam és vesém
reszketni kezd – és reszketni kezd a szivem s a szivemtől agyam is
reszketni kezd s megrezzen kezemben a toll – megrezzen és futni kezd a
papiron.
És tollam, e ritka szeizmográf, most távoli, távoli földrengést jelez az
Időben, – a Föld keletkezésén, az Ember születésén, a háborun, a gránát
robbanásán, barátom reszketésén keresztül megérzi a rémület reszketését,
melyet az Úr tréfás hangja riasztott fel a nyugodt és békés káoszból.


Unalom.
Vasárnap délután talákoztunk.
Talán a feketémbe volt elvegyitve a méreg, vagy a cigarettámba. Elszivom
a cigarettát és az utcára mék. És akkor érzem, hogy kuszik fel a
koponyámba. Ki ismeri közületek?
Valami nagy csodálkozással kezdődik. Eszembe jut, hogy délelőtt hangosan
énekeltem, aztán felindultam, sirtam egy levélen, a szeretőmre
gondoltam, nagy, mérges pisztollyal főbe akartam lőni magam, de ugy,
hogy durrogjon, villámlás, mennydörgés, zuhanás. Nirvána, fekete
szárnyak suhogása, csöndes temető, holdfény, bosszu, halál. Keresztbe
egy fekete angyal. Miszticizmus, Ding an sich, feltámadás. Végtelenség.
Mi volt ez délelőtt? Egy szót se értek az egészből. Hiszen az egészből
egy szó se igaz. Sok ember jár, jönnek-mennek. Vasárnap délután kibujnak
a lukakból a munka roszszagu sajt-kukacai és ugy tesznek, mintha nekik
is szabadna élni, sőt csakis nekik. Kimennek hintázni a Városligetbe.
Hangosan beszélnek, mit is itt vagyunk, mondják sőt csakis mi vagyunk
itt. Nem értem, nem értem, nem értem az egészet. Nem értem mit
csinálnak. Szeretném megkérdezni valakitől, hogy miért van ez a
tolongás. Ez az ember, aki most szembe jön, miért nem megy ellenkező
irányba, hát nem mindegy? Nekem egészen mindegy. És miért állnak egymás
mellett a házak olyan fontosan: a villamosok is milyen fontoskodva,
milyen hangosan csilingelnek. Mindenki olyan biztosan siet, jön-megy –
mintha valamire készülnének itt. Mire készülnek itt, kérem szépen? Én
nagyon jól tudom, hogy semmire se készülnek, hiszen ezt már évek óta
látom igy és semmi nem jött ki belőle. Dehát mi a fontos akkor?
Az embernek fontos a keze meg a lába, meg a feje. Az igaz, már az
elemibe tanultam, hogy a kéz kell, hogy az ember dolgozzon vele, a szem
is kell, hogy az ember lásson vele, a száj is, hogy egyék vele. Az egyes
részeknek tehát van célja. De mi célja van az egész embernek? Az egész
embernek semmi célja nincs. De igen, aszongya, mert az egész ember a
társadalomért van, igaz, persze. De mi célja van az egész társadalomnak.
Hja ugy.
Mégis furcsa, hiszen délelőtt értettem. Igen, igen, már emlékszem.
Délelőtt azt mondtam: Végtelenség. Semmi. Tudom, tudom, nagyon messze,
annál is messzebb. Jó, hiszen elhiszem és értem, de jelent ez valamit
nekem? Délelőtt jelentett, mert izgatott és érdekelt. Ha nem érdekelt
volna ez, elaludtam volna. Ezek is elaludnának, ha rájönnének, hogy
semmi célja ennek a sürgés-forgásnak. Ők azonban azt felelik: de bizony,
azért nem alszunk el, kimegyünk a Városligetbe szórakozni, hintázni,
célbalőni, nem unjuk el magunk!
Hm. Hát én mit csinálok olyankor, mikor nem unom magam igy? Homályosan,
ködön keresztül emlékszem. Igen, igen, könyvek, eszmék, sirok, nevetek,
felindulok, a szeretőmre gondolok, megakarok halni, de dörgő felhők közt
zuhanni mélységekbe – és azt mondom: Végtelenség. Ugy, persze. Hát én
igy szoktam szórakozni, azért nem untam magam eddig.
Nekem hát ez ugyanaz, mint nekik a hinta, meg a célbalövés. De hát hogy
is van csak akkor a világ? Lássuk csak.
Kezdetben volt az unalom. És mondá az Úr: legyen szórakozás, mert igy
elalszom. És gondolt magának kis golyókat és lökdöste őket jobbra-balra.
Hat napig igy szórakozott az Úr. Hatodik nap délután nagyon ásitott,
majdnem elaludt megint. És gyorsan gondolt magának embert.
Az ember nagyon ásitott és majdnem elaludt. Gondolt magának istent és
hintázott rajta, célbalőtt vele, hatezer évig a Városligetben. Én is
köztük voltam és eluntam magam. Gondoltam magamnak Igazságot, Életet és
Halált, csakhogy el ne aludjak. Nem emlékszel? Délelőtt sirtam és
fejemet a padlóhoz vertem.
De hát ez mind csak játék volt, mert hiszen nem lehetett komoly dolog,
elmult. Az abszolut, az egyetlen igaz állapot az unalom. Borzasztó.
Borzasztó. Ezen se tudok felindulni. Mindez nagyon szép és nagyon
előkelő: az egész élet tehát küzdelem az unalom ellen. Jó, jó, nagyon
szép. Dehogy magyarázom el ezt nekik? Meglehetni irni egy nagy
filozófiai munkába, vagy verset lehet irni róla. Visszafordulok a
József-köruton és eszembe jut egy barátomnak egy verse, ahol trombitának
nevezi magát.
De hiszen ez nem igaz, az ember nem trombita. És nekem ez a vers
tetszett? Persze szórakoztatott, hogy az ember trombita.
Nem, nem, ez elviselhetetlen. Milyen hangosan beszél mindenki. Átmegyek
a másik oldalra. Nem érdekel, nem érdekel. Mit tegyek. Egészen bizonyos
vagyok benne, hogy mind szamarak, mert hiszen világos csak olyan agyvelő
lehet, amelyikbe semmi sincs beleirva. Akkor hát mit néz engem az az ur
odaát? Nini, idejön, ismerős.
Hogy, hogy vagyok. Köszönöm, jól. Tegnap elvesztettem a vagyonomat.
Köszönöm, nagyon jól. Jól, jól, jól. Tramtadaram. Parancsolja, hogy még
egy párszor elmondjam? Elmondhatom. Hogy egy kicsit ideges vagyok?
Dehogy vagyok ideges. Ön azt kérdezte, hogy vagyok, ez tehát nyilván
érdekli önt. Nézze kérem azt a házat. Látja, ott a negyedik emeleten egy
szenvedélyes természetü úr most harapja le a szeretőm bal fülét,
szerelmi elvakultságban. Köszönöm, nagyon jól vagyok, azt hiszem, el fog
rohadni a lábam, egy nagy daganat van rajta. Pardon, ön azt kérdezte,
hogy vagyok. Hát most hallgassa végig, ha érdekli. Látja, engem nem
érdekelt, de Önnek nyilván fontos. Tehát tudja meg, hogy a hasam is fáj,
most veszem észre. Óhajt még valamit tudni rólam, vagy már talált valami
más szórakozást? Alászolgája.
Elviselhetetlen. Mért mosolygott ez az ember. Hiszen egészen bizonyos,
hogy semmi célja nincs az arcának.
A szeretőm levelet irt. Kérem, fontolja meg, azt irta. Mit fontoljak
meg? Kérem, nagyon szivesen megfontolom, ha tetszik. Mit tegyek.
Az az ember, az az ember, mit akar az az ember. Az is felém tart és
mosolyog. Persze, ismerem. Átmegyek, borzasztó, hiszen ez is megszólit.
Hiába, az ember jön felém. Olyan léptekkel, mint valaki, akinek igen
fontos elintézni valói vannak. Rámnéz, köszön, megfordul, mosolyog,
megáll. Én is megállok, összenézünk.
Mi tetszik? Hogy mit csinálok? Azért állitott meg kérem? Hát kérem,
tessék mondani, mi tetszik? Kérem, ön megállitott engem, hát tessék
megmondani, van valami mondanivalója? Mit néz kérem? Ön megállitott,
beszéljen, miért állitott meg?
Ráorditok:
– Mi tetszik? Miért állitott meg?
Néz és vigyorog. Csak ugy, mondja. Hát nincs semmi mondanivalója? Csak
ugy! Csak ugy megállitott és nem is tudja miért?
Pofonverem, hogy elesik. Rátaposok, kitaposom a belét, széttaposom a
flaszteren, mint egy rohadt barackot, csak egy folt marad belőle.
És most mi lesz? Jöhet még ami érdekel? Igen, emlékszem. Ezt ugy szoktam
mondani: a Halál – és borzongó érdeklődés fog el olyankor. De hiszen nem
is igaz, a Halál se igaz. Ezt is csak kitaláltam az unalom ellen: csörgő
játékszer és mindenféle pántlikát akasztottam rá, ilyen felirásokkal:
Megsemmisülés, Nyugalom, Végtelenség, Öröklét. Csak ezeket a szavakat
nem használtam: Semmi és Unalom. Különben pedig mit jelent az, hogy
Magyar Leszámitoló és Pénzváltó Bank? Ez éppen annyit jelent, mint a
Végtelenség.
Egy morgue-kocsi jön szembe, fekete mázas, otromba hajó. Kocsis, hé –
álljon meg, fáradt vagyok; – játékszerem, az Eszme, kiesett kezemből.
Kinyitom hátul az ajtót: – hüs levegő csap meg. Bemászom a felső
rekeszbe. Két hullát szétütök, helyet csinálok magamnak, nagyot, hosszut
ásitok, behunyom a szemem és akkorát nyujtózkodom, hogy a csontjaim
beleropognak. Mehet.


A jelen pillanata.
A villamos kocsijára vártam: előttem sinek kereszteződtek, esett és
fénylett az uttest, a tulsó oldalon emberek siettek.
És ekkor döbbentett meg a gondolat, mintha friss szélroham csapna
keresztül agyamon, kisodorván belőle mindent, ami bánat, tompa
szorongás, baljós félelem.
A jelen pillanata! Ez a pillanat itt, állok az utca szélén, habos viz
csordogál a csatorna felé és szürkén áll az ég fölöttem. Ez a pillanat,
egyetlen százmilliárd pillanatok között, mely mindegyiktől különbözik,
mert ez a pillanat először él e Földön, s ami utána következik,
ismeretlen.
Mozogtok és utaztok a térben, melyet végesre határolt sorsotok és
melynek lehetőségeit, hegyeit és völgyeit ismeritek már, és elfelejtitek
nagy utatokat az időben, mely ismeretlen végtelen felé visz az ismert
tájak felől.
A jelen pillanata! Micsoda mélység, micsoda örvény nyilik meg előttem;
az utca leferdül lábaim előtt, mintha lejtős, kanyargós pályán a hegy
peremére érnék s hirtelen sziklafal szakadna a mélybe. Itt állok a mult
partján, egyetlen lépés még – a többi ismeretlen tenger, levegőoceán.
Ezt érezhette Kolumbus Kristóf, állván az Atlanti-oceán partjain, szemét
a láthatár felé meresztve, melyről nem tudhatta még, idegen világ fölé
borul, vagy közvetlenül a csillagos egekbe omlik?
Mögöttem elhagyott vidékek. Jól emlékszem. Jártam a gyermekvágy
forrásvidékén, zöld füvek közt néhol az öröm piros szamócái villantak
fel. A csalódás hideg patakján keresztülgázoltam, sötét alagutján a
kétségbeesésnek sajgó, zakatoló vonatok vittek. Emberekkel találkoztam
mindenütt és mindennek tudom a helyét. Ami mögöttem van, azt meg nem
változtathatom többé, a mozgókép megállt s egyik lábukkal a levegőben,
szóra nyilt szájjal, felemelt kézzel állva maradtak a figurák, a mult
figurái s igy marad most már a kép idők végeztéig. Egy kéz, mely felém
nyult, egy szó, amit elmenőben dobott felém ismeretlen száj, a ház
tetejéről zuhanó kő, mely elől félreugrottam, egy asszony mozdulata,
amint az ablak felé fordult s válla könnyedén felemelte a csipkét: –
mindez megállt, megmerevedett a levegőben s nincs az az erő, mely
kimozdithatná helyéről a multnak egyetlen pihéjét, mely a szellőben
szállongott, nincs az a hatalom, mely meg nem történtté tudja tenni a
szunyog szárnyrarebbenését, ha elmult.
De ami előttem áll, – halljátok? – azt még el nem határozta semmi. Abba
még beleszólhatok, ott még vár rám valami, ott még dolgom van, ott még
szabad vagyok: ott nem parancsol senki, ott szolga és úr nincsen, mert
ott még senki se járt, sineket se rakott le, vonalakat senki se huzott,
házat senki se épitett, ott nincs enyém és tied, ott nincs megkötött