Két mosoly - 4

szerencsétlenséggel lehet egy nagyobbat megakadályozni: ennek a kisebb
szerencsétlenségnek lefolyását aztán komolyan, megadással, meglepően jó
idegekkel nézi végig, képes még elősegiteni is, még akkor is, ha ez a
kisebb szerencsétlenség véletlenül nem is olyan kicsi – ilyenkor
meggyőzödéssel hirdeti, hogy a másik szerencsétlenség nagyobb lett
volna.
Ebben rendületlenül hisz. Ebben a hitben inti csendre, nyugalomra az
örjöngő kiáltozókat, ha ég a ház és az egyik szobában bennrekedtek
néhányan. Szelid, okos szóval magyarázza ilyenkor, hogy nyugodtan és
megfontoltan be kell várni, mig az a szoba, a bentlevőkkel együtt,
teljesen leég, mert csak igy lehet megmenteni a ház többi részét és
azokat, akik benne vannak.
Mert ő a tiszta szem, a nyugodt megfontolás, az előrelátó tudat. Ő az,
aki lecsendesiti a vizeket és elsimitja a kitöréseket, – ő az, aki
megakadályozza a világ összeomlását.
Neki köszönhetjük, hogy a világ nem omlik össze.
Nem omlik össze, hanem marad olyan komisz és elviselhetetlen, mint
amilyen.
Mert ő a Nyugalom és a Megfontolás és a Minden Szempont Mérlegelése.
Ő a legundokabb puhány minden puhányok között.


Levél a szedőhöz.
Kedves barátom. Ne csodálkozzék ezen a váratlan és – nem tagadom –
szokatlan fordulaton, hogy a lusta és szeszélyes iró megzavarja önt,
derék, pontos munkást, munkája teljesitése közben és levelekkel
zaklatja. Higyje el, érett megfontolás után irom e sorokat, vigyázva
formára és tartalomra, egy rezignált megismerés hajnalán, mely egészen
uj világitásban mutatta meg nekem az irodalom egész jelentőségét. Látja,
kérem, kedves ismeretlen barátom, ma reggel olvastam a lapokat,
háboruról, meteorológiáról, bajokról, és igen elkeseredtem és
eltünődtem. Az irás mégis csak általában ilyen levélforma valami, az
ember, akinek eszébe jut valami, közli egy másik emberrel, vagy több más
emberekkel, hogy mi jutott az eszébe. Évek óta csinálom már magam is ezt
a levelezést, néhány elképzelt emberhez intézve, hüségesen beszámolva
mindenről, ami közben eszembe jutott. Sokféle formában irtam levelet,
hol első személyben, hol képzelt alakokat szólaltatva meg, de hálátlan
és reménytelen dolog ez, látja, az „olvasó“, akihez az irodalom
évszázadokon át irja szerelmes leveleit, ez a gőgös, rejtélyes hölgy –
nem felel. Pedig hányszor szóltam hozzá, sürgetően, figyelmeztetve,
lágyan és szigoruan. Látja, kérem, kedves szedő barátom, magának
elpanaszolom: már amikor a háborus dolgok kezdődtek, ugy-e, maga
emlékszik, maga az egyetlen ember, aki emlékszik rá és akire
hivatkozhatom, már akkor megirtam, mi a véleményem nekem ezekről a
dolgokról, hogy milyen hibásnak tartom az ilyen oktalan öldöklést, hogy
milyen egyszerü volna abbahagyni, és hogy remélem, ezek után belátják,
milyen meggondolatlanok voltak. Maga emlékszik a levelemre, maga szedte
ki, – na, és mit gondol, feleltek? Fenét. Nemcsak hogy nem feleltek az
én okos beszédemre, hanem, mint ma olvasom, megint előlről kezdik a
verekedést, mintha egy sort se kaptak volna tőlem.
Látja, kedves barátom, nem érdemes. Az olvasó nem felel az én bölcs,
békéltető, elintéző és elsimitó levelemre, az olvasó talán el se
olvassa, – mit tudom én? – az olvasó nem hallgat rám, tovább csinál
bajokat, háboruba keveredik egymással, összevész a feleségével, beugrik
a Dunába, meggyilkolja a felebarátját, handabandázik, rendetlenséget
csinál. Hát mi ez, nem kapta meg a levelemet, amiben figyelmeztettem,
hogy ne tegyen ilyeneket, mert baj lesz belőle? Vagy megkapta és nem
olvasta el? Talán nem is tud olvasni az olvasó.
Kedves szedő ur, látja, rajtunk nem mulik. Én szépen megirtam és maga
szépen kiszedte. De hátha az olvasó nem olvasta el! Eltünődtem ezen, és
eszembe jutott, milyen bolond dolgokat csináltam én eddig. Irtam, irtam
a leveleket egy ismeretlen valakihez, aki talán nincsen is, vagy nem
akar tudni rólam. Aztán eszembe jutott, hogy egyetlen ember van, aki
egészen bizonyosan elolvassa, el kell hogy olvassa, amit én irok: és ez
ön, szedő ur, az egyetlen ember, akiben biztos lehetek. A régi irók igy
szóltak: „nyájas olvasó“. Milyen képzelgés! Hátha nincs nyájas olvasó?
Ellenben szedő, az biztosan van, az fáradságos, keserves munkával
bizonyitja be nekem, hogy első betütől az utolsóig figyelmesen elolvasta
az irásomat, nem hagyott ki egy szót se, elfogadta ugy, ahogy van, és
kiszedte. Én bizony sohase irom ezentul, hogy „gondold meg, nyájas
olvasó“, vagy „hidd el, olvasó“, vagy „mit szólsz ehhez, olvasó“, hanem
őszinte és becsületes leszek és szavaimat a szedőhöz intézem, akkor nem
történhetik meg velem megint ilyen blamázs, hogy leirom a háborut és
mégis kitör.
Hát bizony, kedves szedő ur, igy vagyunk. Magunk között vagyunk,
beszélhetünk egészen őszintén. Igy még kényelmesebb is nekem, szabadabb
és fesztelenebb lehetek, megirhatom a véleményemet mindenkiről,
elpletykálgatunk, ugye, háboruról, időről, meg a többi iróról,
szegényekről, akik még mindig irogatják a szerelmes leveleket ismeretlen
olvasóhoz, hol lelkesen, hol fenyegetően, hol gunyosan, hol
allegórikusan, sorok közé rejtve mondanivalóikat, – sorok közé! Micsoda
képzelődés, maga legjobban tudja, szedő ur, hogy a sorok között spácium
van, egy kis vasléc, ami az ólomdarabkákat széttartja egymástól, és nem
mondanivaló. Istenem, bár ott tartanánk már, hogy a sorokat olvassák,
nem hogy a sorok között is találnának valamit.
Na mindegy. Hogy van, szedő ur? Hát mit szól ezekhez a csunya dolgokhoz?
Ugy-e, utálatos? Már igazán nem tudom, mi lesz belőle. És mit szól ehhez
az időhöz, nyár közepén télikabát. Vigyázzon kedves egészségére, az
esték igen hüvösek. És kérem, szedje levelemet figyelmesen, hogy lássam,
elolvasta. Isten vele, nyájas szedő.