Elektra - 1

SOPHOKLES
ELEKTRA.
GÖRÖGBŐL FORDITOTTA, BEVEZETTE ÉS JEGYZETEKKEL KISÉRTE
CSIKY GERGELY.
NEGYEDIK KIADÁS.
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1903.


SZEMÉLYEK.
Nevelő.
Orestes.
Elektra.
Kar: mykenei nők.
Chrysothemis.
Klytaemnestra.
Aegisthos.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


BEVEZETÉS.
Agamemnon, Argos és Mykene királya, Trója ostromára indulván, három
leányát, Elektrát, Iphianassát és Chrysothemist, s fiát, Orestest,
otthon hagyta nejével Klytaemnestrával, Iphigenia leányát pedig magával
vitte. De kedvezőtlen szelek miatt a görög hajóhad kénytelen volt
Aulisban vesztegelni, mig a jóslat ki nem jelenté, hogy csak úgy
fordulnak meg a szelek, ha Agamemnon leánya feláldozásával engeszteli
meg a megsértett Artemis haragját. Agamemnonban győzött a hazafi az atya
fölött, feláldozta Iphigeniát, s a görög sereg Trója ostromára indult.
Tíz évi hadjárat után Agamemnon visszatért hazájába. De ezalatt
Klytaemnestra megszegte női hűségét, s bűnös viszonyt kötött
Aegisthossal. A hazatérő Agamemnont nagy ünnepélylyel fogadták; lakomát
tartottak, s ennek végén Agamemnont neje s ennek kedvese orozva
meggyilták. Orestest is meg akarták ölni, de Elektra titkon egy hű
rabszolga gondjaira bizta s általa Phokisba Strophios királyhoz küldte.
Orestes itt fölnevelkedett s a király fiával, Pyladessel, szoros
barátságot kötött.
A gyilkos Aegisthos ezalatt Klytaemnestrával boldogul élt és uralkodott
Argosban. Mindenki meghajolt igája alatt, nem volt egyetlen férfiu, ki
bosszút álljon Agamemnon halálaért. Egyedül Elektra nem mondott le a
bosszú gondolatáról. Atyja gyilkosainak házában élve, nem némítá el
ajkát a félelem. Szüntelen szemökre veté elkövetett bűnjöket, s
szenvedte üldözéseiket és bántalmaikat, azon reményben, hogy Orestes
megjő és bosszút áll atyja gyilkosain.
Végre a delphii oraculum parancsára meg is jelenik Orestes, nevelője és
Pylades kiséretében; ez utóbbi csak mint néma személy szerepel. Itt
kezdődik a tragédia cselekvénye, mely Mykenében, a királyi palota előtt
levő téren folyik le.



ELEKTRA.
(Hajnal. Orestes jő a nevelővel és Pyladessel.)
Nevelő. Oh Tróját vívó Agamemnon gyermeke,
Most valahára szinről-szinre láthatod
A tájat, melyért mindig vágyódott szived.
Im itt, miért epedtél, ősi Argosod,[1]
A fulánkszurta Inachos-lány[2] ligete;
Amott, Orestes, lásd a farkaspusztitó
Isten[3] piaczát; Hera[4] híres temploma
Balkézre van; s e helytt, hová megérkezénk,
A kincsben dús Mykenet szemmel láthatod,
A Pelopidák[5] vérontásban dús lakát,
Hol meggyilkolt atyádnak gyász halálakor
Testvérnénéd kezéből téged egykoron
Átvévén megmentélek s fölneveltelek,
Hogy felnövén, atyád halálát megboszuld.
Most hát Orestes, és te, kedves Pylades,
Vegyétek gyorsan fontolóra, mit tegyünk;
Mert a kelő nap tündöklő sugára már
Felkölti a madarak reggeli dalát,
S szétfoszlott a sötét éj csillagfátyola;
Mig hát elő nem jő a házból valaki,
Egyezzetek meg szóval; mert addig jutánk,
Hol nincs idő habozni, hol már tenni kell.
Orestes. Oh te, szolgák legjobbja, mint megismerem
Hozzánk való hűséged fényes jeleit!
Mint a nemes mén, bárha aggkor nyomja is,
Nem veszti bátorságát a veszély között,
Hanem fülét hegyezve vár rá: úgy te is
Biztatsz bennünket, és az elsők közt haladsz.
Elmondom hát, mit tartok jónak; te pedig
Figyelj szavamra éber füllel és mutass
Jobb útat, hogyha egyben-másban tévedek.
Midőn a Pythiának[6] kértem jóslatát,
Hogy megtanitson arra, mint vegyek boszút
Atyám halálaért a gyilkosok felett:
E választ adta Phoebos, halljad iziben:
Hogy hadsereg és fegyver nélkül, titkosan,
Csel által hajtsam végre méltó bosszumat.
Hallván tehát a jóslat ilyen szózatát,
Indulj a házba, s jó szerét ha ejtheted,
Azonnal lépj be, tudd meg, mi történik ott,
Hogy látva mindent, biztos hirt hozhass nekünk.
Ily aggon és oly hosszú évek mulva nem
Ismernek rád, s gyanútól védnek ékeid.[7]
Mondd el, hogy idegen vagy, Phokisból[8] jövél,
Phanoteus[9] nevében; mert e férfiút
Tartják legtöbbre minden frigytársuk között.
Jelentsd aztán s erősitsd esküvel szavad,
Hogy megölé Orestest zordon végzete,
A pythiai harczjátékon[10] lezuhant
Gyors szekeréről; igy intézd beszédedet
Mi meg előbb atyám sirját, parancs szerint,
Ajándokokkal[11] ékesitjük és fejünk
Fürtjével; visszatérünk azután ide,
Kezünkben lesz az érczből öntött hamvveder,
Melyet bokorba rejték, mint te is tudod,
És áltató beszéddel kedves hirt hozunk
Számukra, hogy már lángok martaléka lett
Holttestem és a máglyán porrá hamvadott.
Mit árt nekem, ha szóval holtnak mondanak,
De tettleg élek és dicsőséget nyerek?
Nem tartok rosznak semmi szót, mely hasznot ad.
Láttam már gyakran, hogy holt híröket vivék
Bölcseknek is, s ha aztán visszatértenek,
Több tiszteletben álltak még, mint az előtt.
Bizton reménylem én is, hogy e hir után
Fénylő csillagként fognak látni ellenim.
Oh én hazám s hazámnak intenségei,
Fogadjatok be, áldjatok meg útamon,
S te is szülői házam; hisz az istenek
Küldének, hogy boszúmmal megtisztitsalak;
Ne üzzetek el innen szégyenletesen;
Hadd állitsam fel újra ősi házamat!
Ez volt mondandóm; most pedig készülj, öreg,
S legyen gondod rá, hogy jól végezd dolgodat.
Mi ketten távozunk; mert a jó alkalom
Az ember minden művének legfőbb ura.
Elektra (a palotában). Oh jaj nekem!
Nevelő. Ugy tetszik, mintha benn a házajtó mögött
Cselédnő jajgatását hallanám, fiam!
Orestes. Talán szegény Elektra volt? Nem gondolod,
Hogy itt maradjunk s meghalljuk keserveit?
Nevelő. Nem, nem. Ne fogjunk semmihez, mig Loxias[12]
Parancsát meg nem tettük; most első legyen
Atyád sirján az áldozat; ez ád nekünk
Erőt nehéz munkánkra s fényes diadalt.
(Elmennek. Elektra jő a palotából.)
Elektra. Oh mennyei fény,
S te földölelő lég, mennyiszer
Hallád gyászdalomat,
Hallád, mint téptem, ütöttem
Véresre saját kebelem’,
Mikoron eloszolt a sötét éj.
Ah! jól tudja gyűlölt nyoszolyám
Álmatlan éjjeleim gyötrelmeit,
Miként siratom boldogtalan atyámat,
Kit a véres Ares idegen
Földön nem fogadott be lakába;
Hanem itthon vágta le drága fejét
Gyilkos bárddal anyám s a lator
Aegisthos, mint csert a favágó,
S rajtam kivül senki sem ejt
Könyet, atyám, hogy ily iszonyu és
Szégyenletes volt a halálod.
Nem fog soha szünni
Gyászos sóhajom és panaszom,
Mig látom a fényes csillagokat,
Látom a nap ragyogását;
Mint a fiát vesztett csalogány
Hallatom én bús zokogásom’,
A szülői ház ajtója előtt.
Oh Hades és Persephone tanyája![13]
Oh pokoli Hermes,[14] s te felséges Ara![15]
És ti Erinysek,[16] isteni szülöttek!
Kik látjátok a meggyilkolt tetemét,
Kik látjátok a rablott násznyoszolyát,
Jertek, adjatok segedelmet,
Boszuljátok meg atyám halálát,
S adjátok vissza fivérem; mert egyedül
Nem birom el immár
Gyötrelmeim iszonyu terhét. (A kar fellép.)

Első versszak.
Kar. Oh gyermek, oh szörnyü anyád
Leánya, Elektra, miért
Hangzik szüntelenül bús panaszod
Hős Agamemnon után, kit anyád csele
Hajdan orozva megejte, s gonosz keze
Halálra külde ravaszul? Veszszen el, a ki ezt
Tevé, ha igy szabad beszélnem.
Elektra. Oh ti nemes szülöttek!
Bánatom enyhületére jövétek;
Jól tudom, érezem ezt, szivem ismeri
Kebleteket; de ah! én soha nem szünöm
Sirni, keseregni atyám gyász sorsa felett.
Oh ti, kiket annyi szeretet csatol egybe szivemmel,
Engedjetek zokogni,
Ah erre kérlek!

Első ellenversszak.
Kar. Sem sóhajtásod, sem imád
Nem költi fel Hades örök,
Mindent eltemető öléből atyádat.
Ám mértéktelenné teszi a fájdalom
Mértékét nem szünő keserved,
Mig bánatodra nem ad semmi enyhületet.
Miért vágyódol szenvedésért?
Elektra. Esztelen az, ki feledni
Tudja megölt szülei nyomorú halálát.
Szivem a bús, panaszos dalu,
Egyre Ityst, csak Ityst sirató
Félénk csalogányt,[17] Zeus követét szereti.
Te vagy istennőm nekem, oh Niobe, szenvedő anya,[18]
Ki szikla sirfalak közt
Ah! egyre sirsz még.

Második versszak.
Kar. Nem téged ért, gyermekem,
Egyedül a fájdalom,
Türd te is e gyötrelmeket nyugodtan,
Mint azok, a kik törzsed sarjadéki:
Ime Crysothemis igy él, igy Iphianassa;
Igy rejti el ifjuságát,
Miglen a visszatérőt
Büszke Mykene földe
Ős örökébe fogadja örömmel, –
Ő, kit a nagy Zeusz vezet e honba – Orestes.
Elektra. Várom őt, ah! szüntelenül, szegény leány én.
Bolyongok egyre könyes szemekkel,
Férjtelenül, gyermektelenül, végtelen
Bánatomat viselem; de ő feledé
Tettemet és szavamat. Avagy mért izen
Áltató hireket szüntelenül nekem?
Szivében ég a vágy,
De mégse’ hozza vissza vágya.

Második ellenversszak.
Kar. Bizzál, oh bizzál, gyermek!
Fenn a magas égben él
Még Jupiter, ki mindent lát s igazgat;
Tedd a boszú gondját az ő kezébe,
Égő gyűlöleted ne mutasd hevesen, s ne feledd el;
Jótékony isten az idő.
Nem lesz örökké távol
Tőled Agamemnon hős
Gyermeke, Krisa füves legelőin,[19]
S nem marad el Acheron[20] uralkodója.
Elektra. Ah! de reménytelenül oda van, elenyészett
Életem java, nem birom el immár;
Igy epedek, gyermektelenül, magam,
Nincs szerető férjem, kinek óv keze,
Ah! idegen vagyok ősi lakomban,
Szolga atyám örökébe’, silány ruha
Takarja testemet,
S üres számomra minden asztal.

Harmadik versszak.
Kar. Jaj volt, hogy visszatére,
Jaj volt, hogy ősei ágyán
Érte szivét az érczbalta,
S megölé sulyos csapása.
Szerelem sugalá, csel fejezé be,
Szörnyű alakban a szörnyü bűnt,
Vajon isten volt, avagy emberi kéz,
A mely ezt tehette?
Elektra. Oh iszonyú nap, éltem napjai
Között legiszonyúbb te!
Oh éj, oh szörnyü lakoma
Borzadalma!
Melyen atyámat a két
Nyomorult keze oly gonoszul megölé,
És vele megölte az én
Elárult éltemet is!
A magas Olympos nagy istene
Küldje fejökre a boszú tüzét!
És ne legyen soha részök öröm, mosoly,
Kik ezt a bűnt mivelték!

Harmadik ellenversszak.
Kar. Ne szólj tovább ily hangon,
Nem gondolod meg, mi mélyen
Sülyedél szégyenletes nyomorba
A boldogság ormáról?
Szaporán növeléd keserűséged,
Mert boszus lelked egyre új
Harczokba sodor; nem jó küzdeni így
A hatalmasokkal.
Elektra. A kín ragadott el, a kín;
Jól látom szenvedélyem’,
De kínjaim közt nem csillapodnak
Panaszaim,
Mig szivem élete tart.
Ki tud én nekem, oh szeretett barátnők,
Enyhületes szót mondani?
Ki tanácsot adni nekem?
Hagyjatok el, ne vigasztaljatok!
Kínom örök, soha meg nem szünő,
És nem fog soha sem megszünni keservem,
Soha könnyeim folyása.

Végdal.
Kar. Jó indulattal szólok,
Mint hű anyád tanácslom:
Ne tégy bajodhoz új bajt.
Elektra. Ah! lehet-e mérsékleni bánatom’?
Illik-e, mondd, feledni a holtakat?
Hol van az ember, ki erre képes?
Nem kell ilyentől tisztelet;
És ha boldogság vár reám,
Ne legyen békével enyém,
Ha feledve atyámat, elnémul
Bús zokogásom.
Hiszen ha a halott megsemmisülve lenn
Fekszik föld alatt,
És a büntetés
Nem sujtotta le gyilkosait:
Nincs akkor szégyen,
Se’ jámborság az emberek közt.
Kar. Oh gyermekem, javadra jöttem és magam
Javára, ám ha nem szólok jól, úgy legyen
A te kivánatod szerint, mi követünk.
Elektra. Valóban szégyenelnem kell, oh asszonyok,
Hogy oly levertnek tüntet föl a sok panasz;
De mert erőszak kényszerit, hogy igy tegyek,
Bocsássatok meg. Mily nemes nő tenne mást,
Ki szemmel látja atyjának balvégzetét,
Miként én látom, éjjel, nappal egyaránt,
Nem fogyva, inkább gyarapodva szüntelen?
Hiszen szülő anyám kezéből jött reám
A legszörnyűbb baj; egy födél alatt lakom
Azokkal enházamban, kik meggyilkolák
Atyámat; ők parancsolóim; rajtok áll,
Megvonni tőlem, vagy megadni részemet.
És mit gondoltok, mily órákat élek át,
Midőn Aegisthost látom ülni trónusán
Atyámnak, látom azt a köntöst tagjain,
Melyet atyám viselt, s áldozni látom őt
A tűzhely mellett, hol atyámat megölé;
És látom azt, mi mindennél több fertelem,
Atyámnak nászágyában a gyilkost magát,
Boldogtalan anyámmal, ha még mondhatom
Anyámnak őt, ki ágyát ezzel osztja meg;
Ki vakmerően ily gonosz karjában él,
S a boszus fúriáktól nem remeg szive;
Nem, mintha még örülne annak, mit müvelt,
A hányszor újra fordul az a nap, melyen
Atyámat meggyilkolta áruló csele,
Dalt, tánczot rendel, és havonkint gödölyét
Áldoz fel a védistenek oltárain.
És látva ezt a házban, én boldogtalan,
Sirok, kesergek a szégyenletes napon,
Melyet atyám emléknapjának mondanak –
Ah egymagamban! Hisz még azt sem engedik,
Hogy annyit sirjak, mennyit szívem sirni vágy.
Mert ez az asszony, kit nemesnek mondanak,
Szidalmazó szavakkal igy kiált reám:
Istentelen teremtés, egyedül a te
Atyád veszett el? Nem gyászol más ember is?
Halj meg hát nyomorultan és e kínodat
Ne oltsák el az alvilági istenek!
Igy gúnyol; ám ha azt találja hallani,
Hogy jő Orestes: akkor dühvel rám rohan,
Sikoltva: Nemde ezt neked köszönhetem?
Nem a te műved volt ez, a ki ellopád
Orestest tőlem és titokban elvivéd?
De tudd meg, elnyered még méltó díjadat!
Ekként üvölt rám; híres kedvese pedig
Mellette állva még ingerli ellenem,
A nyomorult, a mindig gyáva szörnyeteg,
Ki asszonyok frigyével küzdi harczait.
És én szegény, Orestest várva szüntelen,
Hogy sorsomon segítsen, egyre sorvadok.
Mert késedelme tönkre tette egyaránt
Jelen s jövő reményem minden vígaszát.
Ily állapotban ah! ki tudna, kedvesim,
Kegyes, türelmes lenni? Hisz rosz végzetünk
Magunkat is rossz vágyra, tettre kényszerit.
Kar. Ugyan mondd, mig te ily módon beszélsz velünk,
Itthon van-e Aegisthos vagy eltávozott?
Elektra. Bizonynyal nincs itt. Hisz másképen, azt hiszed,
Távozhatnám a házból? A mezőre ment.
Kar. Ha igy van, akkor én is többet merhetek,
S bátrabban is beszédbe állhatok veled.
Elektra. Eltávozott, kérdezz hát tetszésed szerint.
Kar. Kérdésem ebből áll: Mit tudsz öcséd felől?
Jön-é vagy késik? Ezt szeretném hallani.
Elektra. Ezt mondja mindig, ámde mondja s nem teszi.
Kar. A férfiú, ha nagy munkába fog, haboz.
Elektra. Midőn megmentém éltét, nem haboztam én.
Kar. Bizzál; ő jó, s nem hagyja el szeretteit.
Elektra. Oh elhiszem; máskép nem élhetnék soká.
Kar. Ne szólj tovább; Chrysothemist, testvéredet,
Atyád s anyád leányát látja most szemem,
A házból jönni áldozattal, a minőt
Halottak emlékére szoktak nyujtani.
(Chrysothemis jő a palotából.)
Chrysothemis. Miért jösz kedves nővér, a kapu elé,
Hogy ismét hallasd gyászos jajgatásodat?
Nem tanulád meg ily hosszú idő alatt,
Hogy hasztalan haragnak át ne add magad?
Hisz én is érzem e fájdalmat, engem is
Gyötör e kín; s ha volna rá elég erőm,
Meg is mutatnám nyiltan azt, mit érezek.
De a vitorlát most a vészben bevonom,
S nem látszom azt akarni, a mit nem birok.
Ohajtom, testvér, bár tennél ekként te is.
Lehet, hogy nem az én szavam helyes, hanem
A te itéleted; de hogyha szabadon
Kivánok élni, az erőnek engedek.
Elektra. Oh szégyen! el tudod feledni az atyát,
Ki nemze, és csak arra gondolsz, a ki szült.
Mert minden intés, melylyel engem oktatál,
Ő tőle van, magadtól nem jött semmi sem.
Válaszsz tehát: vagy esztelennek mondalak,
Vagy józan észszel feledéd szerettidet;
Hisz ép’ most mondád, volna csak elég erőd,
Ugy megmutatnád gyűlölségedet nekik;
S midőn atyámért bosszut állni akarok,
Te nem segitsz, de gátolón utamba lépsz.
Nem egyesűlne így a bajjal gyávaság?
Tanits meg, vagy tanuld meg tőlem, mily haszon
Érhetne engem, ha megszünnék panaszom?
Hisz rosszul bár, de élek, s ez elég nekem.
És gyötröm őket, s a halottat tisztelem,
Ha ott alant még érez örömet a szív.
Te gyűlöletről szólva, csak szóval gyülölsz,
De tettel a gaz gyilkosoknak társa vagy.
Én nem hajolnék meg előttök, bárha mind
Előmbe raknák gazdag ékességidet,
Melyek rajtad ragyognak; légyen asztalod
Dúsan teritve, élvezz fényes lakomát:
Az én egyetlen táplálékom bánatom
Legyen; dicsőséged nem vágyom osztani,
Te sem kivánnád józan észszel. Ámde most
Legjobb atyádnak mig lehetnél gyermeke,
Légy az anyád leánya.[21] Rosznak látszol igy,
Elárulván szerettidet s a holt atyát.
Kar. Az istenekre, semmi szenvedély! Hiszen
Mindkettőtök szavába’ van jó és helyes,
Ha te reá hallgatnál, s ő viszont reád.
Chrysothemis. Hozzá vagyok már szokva én, oh asszonyok,
Az ily beszédhez; most se’ hoztam volna fel,
Ha nem hallottam volna, mily szörnyű veszély
Közelg felé, hogy elnémitsa panaszát.
Elektra. Mondd hát a szörnyűt, és ha rosszabb mostani
Gyötrelmemnél, többé nem szólok ellened.
Chrysothemis. Elmondom híven mindazt, mit magam tudok.
Ha meg nem szűnik panaszod, szándékuk az,
Hogy olyan helyre küldenek, hol a napot
Többé nem látod, és sötét börtönfalak
Között, távol hazánktól, sirhatsz sorsodon.
Gondold meg ezt s később majd kinjaid között
Ne vádolj engem. Térj eszedre, mig lehet.
Elektra. Ez szándokuk hát, igy tennének ők velem?
Chrysothemis. Bizonynyal igy, mihelyt Aegisthos visszatér
Elektra. Ugy rajta! térjen is hát vissza mielőbb.
Chrysothemis. Mit kivánsz e szavaddal, oh boldogtalan?
Elektra. Aegisthos visszatértét, ha ez szándoka.
Chrysothemis. Hogy szenvedés gyötörjön? Merre tévelyegsz?
Elektra. Hogy mentől távolabbra fussak tőletek.
Chrysothemis. Nem gondolsz életeddel, mely most a tied?
Elektra. Valóban szép, csodálandó egy élet ez.
Chrysothemis. Szép lenne, csak te hallgatnád az ész szavát.
Elektra. Szeretteimhez rossznak lenni ne tanits.
Chrysothemis. Nem is tanitlak; ámde tiszteld az erőst.
Elektra. Tiszteld magad; nem illik hozzám ily tanács.
Chrysothemis. Pedig szép elkerülni esztelen bukást.
Elektra. Ha buknom kell, atyámért küzdve bukjam el.
Chrysothemis. Atyám, tudom jól, megbocsátja ezt nekem.
Elektra. Ily szókat helyben hagyni rosszakhoz való.
Chrysothemis. Nem tartasz hát velem, nem fogadod szavam’?
Elektra. Valóban nem. Soh’se legyek ily esztelen!
Chrysothemis. Tovább megyek hát, merre küldtek, útamon.
Elektra. Hová indulsz? Kiért van e gyászáldozat?
Chrysothemis. Atyám sirjára küldi általam anyám.
Elektra. Mit? Legnagyobb ellenségének küldi ezt?
Chrysothemis. A kit meggyilkolt; ezt akartad mondani.
Elektra. Ki gondolt erre? Mily barátja vette rá?
Chrysothemis. Azt vélem, rémes éji látománya volt.
Elektra. Oh ősi istenim, csak most segitsetek!
Chrysothemis. Reményre gerjeszt tán ez éji borzalom?
Elektra. Beszéld el álmát, aztán megfelelhetek.
Chrysothemis. Kevés az, mit felőle mondhatok neked.
Elektra. Beszéld el ezt; kicsiny szó gyakran volt elég,
Halandót fölemelni vagy lesujtani.
Chrysothemis. Atyánkat látta volna, szóbeszéd szerint,
Ismét életre kelve megjelenni és
Melléje állni; s megragadva a jogart,
Mely hajdan az övé volt, most Aegisthosé,
A tűzhely mellett állitá fel; galy fakadt
Belőle tüstént, melynek gazdag lombjai
Egész Mykene országát beárnyalák.
Igy hallám attól, ki jelen volt, a midőn
Ez álmát elbeszélte Helios előtt.[22]
De ennél többet nem tudok, csak azt tudom,
Hogy félelmében küld a sirhoz engemet.
Az istenekre kérlek hát, fogadd szavam,
S ne vonj magadra vészt meggondolatlanul;
Ha nem követsz most, majd a baj rákényszerit.
Elektra. Ne tégy atyánk sirjára semmit, kedvesem,
Azokból, mik kezedben vannak; sérelem
S gonoszság volna, holt atyádnak nyujtani
Ez ellenséges asszony adományait;
Nem, dobd a vizbe, vagy ásd mélyen föld alá,
Honnan ne érjék el atyánk sirját soha;
Maradjanak elrejtve drága kincsül ott,
E nő számára, majd ha meghal egykoron.
Ha nem a nők legvakmerőbbje volna ő,
E gyűlölt áldozattal meg nem hintené
A férfiúnak sirját, kit meggyilkola.
Gondold meg, vajjon szívesen fogadja-e
Sirjában tőle a halott ez adományt,
Ki aljasul meggyilkolá, mint ellenét
Megcsonkitá, és kardja véres foltjait
Fejéhez törlé; s azt hiszed, ez áldozat
Ki fogja engesztelni a gyilkos bünét?
Oh nem! Hagyj fel hát ezzel; vágd le fürtjeid
Végszálait; im én szegény, hozzá teszem
Saját hajam’ – kevés ez, ámde mindenem
Nekem –, áldozd fel egyszerű hajfürtimet,
S ez övemet, melyen nem csillog semmi dísz.
S a porba hullva kérd őt, jöjjön most a föld
Alól, legyen segélyünk ellenink között,
Hogy gyermeke Orestes diadalmasan
Lábbal tiporja atyja ellenségeit,
S mi e csekély ajándékoknál gazdagabb
Kezekkel áldozhassunk sirján egykoron.
Hiszem, valóban hinni kezdem, ő vala,
Ki ezt a szörnyü álomképet küldte rá;
De te, oh testvér, tedd meg e szolgálatot,
Nekem, magadnak és atyánknak, az emberek
Legjobbikának, a ki Hadesben pihen.
Kar. Kegyesség szól e szűz ajkán, s te kedvesem.
Ha józan kívánsz lenni, megteszed szavát.
Chrysothemis. Meg is teszem; mert hol a jog parancsa szól,
Ott nem vitázni, ámde gyorsan tenni kell,
De míg ezt megkisérlem, titkot tartsatok,
Az istenekre kérlek, kedves asszonyok;
Mert ha anyám megtudná, biztosan hiszem,
Merészségem gyászossá lenne én reám.
(Átveszi Elektra levágott fürtjeit s az övet. Azután el.)
Kar. Ha nem téved a jós szellem igéje,
S nem hagyott el az értelem:
Mert jelenti jöttét
Az isteni igazság büntető keze,
Boszúja nincs messze már, óh gyermekem!
Ez éji látomány
Enyhe fuvallatára
Bennem új remény fakad;
Nem fogja elfeledni a hellen vezér, atyád,
Az ősi kétélű szekercze ércz csapásait,
Melyek gonoszul, gyalázattal megölték őt.

Ellenversszak.
Már a sok karu, sok lábu Erinys[23]
Érczlépéseivel közelg
Szörnyű leshelyéből.
Boszút lihegve a buják fejére, kik
Tilos menyegzőt gyilokkal ültenek.
Azért reménylem én,
Gyász jele lesz ez álom
A gonosztevőkre és
A czinkosokra. Mert az éjek szörnyü álmai,
S az istenek jóshangja – mind hiú káprázatok,
Ha nem hoz ez éji látvány üdvöt és áldást.

Végdal.
Oh te, az ősi Pelops
Merész versenyfutása!
Mennyi nyomorral sujtád
Ezt a hont.
Mert a mióta Myrtilos
Tenger ölében pihen,
Melybe az áruló
Kéz aranyos szekérről
Álnokul ledobta:
Nem hagyá
El azóta e házat
Örök iszonyú átok.[24]
(Klytaemnestra kijő a palotából. Utána hölgyek, áldozati adományokkal.)
Klytaemnestra. Ugy látszik, ismét fékvesztetten kóborolsz;
Mert távol jár Aegisthos, ki meggátola,
Hogy a kapun kivül gyalázd tiéidet;
De most távollétében nem gondolsz velem
Semmit sem. Sokszor és sokaknak kürtöléd,
Hogy vakmerően s jogtalan uralkodom,
Gyalázattal tetézve téged s dolgaid.
Pedig én nem gyalázlak, csak megtorlom azt,
A mit te számtalanszor kezdesz ellenem.
Atyádat én ölém meg – mert mindig csak ezt
Hozod fel ellenemben – úgy van, megölém;
Tudom jól; nincs szándékom eltagadni ezt;
Diké[25] vevé el éltét, nem csak én magam;
Őt kellett volna ész szerint segítened.
Mert ez atyád, kiért most egyre húll könyűd,
A hellenek közt egyedül merészelé
Feláldozni nővéredet, bár atyja volt
Csupán, s nem szülte, mint én, fájdalmak között.
Ugyan tanits meg hát, kinek javára, mért
Áldozta őt fel? Argos népeért talán?
Ám ennek nem volt lányom éltéhez joga,
De ha Menelaos kedvéért ölte meg
Leányomat, nem állhaték jogos boszút?
Nem volt-e ennek is két gyermeke, kiket
Inkább megölhetének, mint leányomat?
Hiszen szülőikért kelt útra a sereg.
Avagy tán Hades égőbb vágygyal éhezett
Az én szülötteimre, mint övéire?
Vagy jobban szereté e rossz atya az én
Szülötteimnél Menelaos sarjait?
Nem esztelen s gonosz lelkű az ily atya?
Én azt hiszem, bár kedved ellen mondom is.
De a halott, ha szólna, szint’ ezt mondaná.
A mit tevék, nem bántam én meg azt soha;
De ha te rossznak tartod véleményemet,
Keresd, mi jobb, s csak aztán szólj meg másokat.
Elektra. Nem mondhatod, hogy én kezdélek bántani,
S csak megtorlásul kelle most ezt hallanom.
De ha szabad beszélnem, elmondom neked
A holtról és testvéremről az igazat.
Klytaemnestra. Beszélj; ha mindig ekként kezdenéd a szót,
Nem ingerelne bosszuságra ellened.
Elektra. Beszélek hát. Atyámat, mondod, megöléd.
Van ennél szégyenítőbb vallomás, akár
Joggal téved, akár nem? S én mondom neked,
Nem a jogos boszú vezérle, ám e rosz
Ember beszélt rá, a kinek most nője vagy.
Kérdezd meg a vadászó Artemist: kinek
Bünéért zárt el Aulisban minden szelet?
Vagy nem, megmondom én: hisz őt nem kérdheted.
Atyám ez istennő berkében egykoron
Üzőbe vett (igy hallám ezt) egy tarka, szép
Agancsu szarvast, és elejtve a vadat,
Ajkán dicsekvő szó talált kisiklani.
Ezért haragra gyulva Leto gyermeke,
Lelánczolá Achaja sergét, míg atyám
Váltságul önnön lányát adta a vadért.
Ezért áldozták őt fel; máskép a sereg
Nem juthatott sem Ilionba, sem haza.
Ezért volt kénytelen hosszú küzdés után
Od’adni lányát, és nem Menelaosért,
De ha – szavad szerint beszélve – kedveért
Tevé is mindezt: volt ezért neked jogod
Boszúból őt megölni? Mily törvény szerint?
Vigyázz, ily törvényt hozva emberek közé,
Ne hozz magadra megbánását és szenvedést.
Mert ha megöljük egyikért a másikat,
Először is te halsz meg méltó jog szerint.
Lásd, mily hiú ürügyre épited szavad’.
Mert fejtsd meg azt, ha kedved tartja, mért fedi
A legborzasztóbb bűnök szennye fejedet,
Miért osztod meg a gonoszszal ágyadat,
Kivel atyámat egykoron meggyilkolád,
S kitől most gyermeket szülsz; és elkergeted
A tiszta násznak tiszta sarjadékait.
Miként dicsérhetném ezt? Vagy tán erre is
Azt mondod, hogy boszúból tetted lányodért?
Szégyen reád, ha mondod; mert nem szép soha,
Lányod miatt az ellenséggel kötni nászt.
De nincs hatalmam téged jóra inteni,
Téged, ki egyre azt kiáltod, hogy anyánk
Nevét gyalázzuk; bár irántunk, azt hiszem,
Inkább úrnőnek, mint anyának mondhatunk;
Hisz oly gyász éltet élek, annyi gyötrelem
Jut tőled és férjedtől osztályrészemül.
S Orestes is, alig kerülve el kezed,
Kinnal hurczolja messze földön életét;
Kiért oly sokszor vádolál, hogy ellened
Boszúra nevelem. Meg is tenném bizony,
Ha volna rá hatalmam, tudd meg ezt. Azért
Kiálts ki hát gonosznak az egész világ
Előtt, akár szájasnak, szemtelennek is!
Hiszen ha mind e roszban járatos vagyok,
Fajodnak szégyenére úgy nem válhatok.
Kar. Látom, haragra lobbant; ám nem látom azt,
Hogy számba vennék, jogosan haragszik-e.
Klytaemnestra. Ugyan mit szükség számba vennem ez iránt,
Ki vakmerőn gyalázza anyjának nevét,
S hozzá ily korban? Vajjon mégsem gondolod,
Hogy semmitől sem tartja vissza szégyene?
Elektra. Tudd meg, szégyen piritja arczomat, habár
Nem is teszed fel rólam; azt is jól tudom,
Hogy nem hozzám s koromhoz illők tetteim.
De a te ellenséges lelked s műveid
Erővel ily tettekre kényszerítenek.
Rosz tettekből tanuljuk a rosz tetteket.
Klytaemnestra. Arczátlan szörny! Valóban tettem és szavam
Tulságos sok beszédet engedett neked.
Elektra. Magad beszélsz, nem én; hiszen te műveled
A tettet, és minden tett megleli nevét.