Elektra - 3

Orestes. Hallgassunk, mert meghallják oda benn szavunk.
Elektra. A győzhetetlen
Szűz Artemisre, nem
Remegek én e nők hiú, gondtalan
Csapatjától, mely ott él
A házban szünetlen.
Orestes. Gondold meg, Ares lángja nők keblében is
Loboghat; öntapasztalásból tudhatod.
Elektra. Oh jaj, jaj! Oh borzalom!
Megnevezéd nyomorunkat, a melynek nincs irja sehol,
Melyet soha sem feledünk, nem soha sem,
A szörnyü szenvedést.
Orestes. Ezt is tudom; de erről majd akkor fogunk
Megemlékezni, hogyha itt lesz ideje.

Ellenversszak.
Elektra. Szünetlenül
Szüntelen jogom van elmondanom
Keserüségemet;
Hiszen csak most lett ajkamon szabad a szó.
Orestes. Ugy vélem én is; ép’ azért őrizd meg azt.
Elektra. Mi által?
Orestes. Ne szólj ott hosszasan, hol nincs helyén a szó.
Elektra. Ki volna képes,
Midőn te megjelensz,
Lebilincselni ajka öröm-szavát?
Nem várva, nem remélve
Jövél most elémbe.
Orestes. Akkor jövék, midőn az isten rendelé.
Elektra. Örömemet új s nagyobb
Örömmel tetézi szavad, mert ha valóban isteni kéz
Volt, mely ide visszahozott: ebben az ég
Szavára ismerek.
Orestes. Sajnálom korlátozni szíved örömét,
De félek, hogy erőt vesz rajtad az öröm.

Végdal.
Elektra. Oh kedvesem, ki hosszú idő
Után e drága úton végre megjelentél,
Látva könyeim özönét, ne foszsz –
Orestes. Mitől ne foszszalak meg?
Elektra. Oh ne foszsz meg
A boldogságtól, látni kedves arczodat.
Orestes. Sőt bosszum érne mást is, ki megfosztana.
Elektra. Helyesled?
Orestes. Miért nem?
Elektra. Kedvesim, a soha nem remélt hir hallatára,
Néma ajkam
A fájdalom s boszú szavát magába
Temette. Ámde most karom között vagy,
Látom újra kedves arczod’,
Nem felejtem ezt nyomor között sem.
Orestes. Hagyd el most a felesleges beszédeket,
Ne szólj arról se, mily gonosz lelkű anyánk,
Arról se, mint pusztitja házunk javait
Aegisthos, vagy mint tékozolja, szórja szét.
A sok szó közt elfuthat a jó alkalom.
Gondoljunk most csak arra, mit e percz kiván,
Mutasd, nyiltan vagy elrejtőzve hol lehet
Megölnöm ellenségink ajkán a mosolyt.
Vigyázz, nehogy a házba lépve, árulód
Legyen vidám tekinteted anyánk előtt;
Sírj, sóhajts inkább, mintha szíved gyötrené
Az álhir hozta balsors; majd ha sikerült
Munkánk, örvendhetsz és kaczaghatsz szabadon.
Elektra. Oh drága testvér, a mi tetszésedre van,
Én azt leszek teendő; hisz ez örömet
Kezedből nyertem, nem szereztem enmagam;
Nem bántanálak én meg téged a világ
Minden kincséért; mert igy rossz szolgálatot
Tennék jó végzetünknek, mely most ránk derült.
A többit bizonyára jól tudod; hiszen
Hallád, hogy nincs Aegisthos itthon, és anyánk
Benn van a házban; attól meg ne tarts, hogy ő
Mosoly derűjét fogja látni arczomon;
Mert él szivemben még a régi gyűlölet,
S mióta téged látlak, meg nem szűnt szemem
Örömkönyűje. Mint is szünhetnék meg az,
Holott egy úton halva s élve láttalak
Megjönni? Mit nem sejték, azt tevéd velem;
Igen, ha élve jönne most elém atyánk,
Hinnék szememnek, nem vélném csodának azt.
Most megjövén hát, légy magad vezére ten
Kedved szerint; én egyedül ha állanék,
Egyet kivivnék e kettőből: vagy dicsőn
Elvesznék, vagy dicsőn megmenteném magam’.
Orestes. Mondám, légy csendesen; léptek közelgenek
A palotából.
Elektra (megváltozott hangon). Lépjetek be, emberek,
Hisz olyat hoztok, a mit ott benn senki el
Nem utasithat, ám örömmel sem fogad.
(A nevelő jön a palotából.)
Nevelő. Oh kába dőrék, elhagyott az értelem,
Hogy semmit sem gondoltok éltetekre már?
Ugy elhomályosult hát bennetek az ész,
Hogy nem közel a vészhez, ám a legnagyobb
Veszélyben lévén, mégsem látjátok be azt?
Ha őrt nem álltam volna régtől fogva itt
E kapunál, előbb a házba jutna úgy
Szándékotoknak híre, mint ti magatok;
Csak gondosságom gátolá meg ezt a bajt.
Szüntessétek hát e hosszú beszédeket,
S örvendezéstek telhetetlen hangjait,
És lépjetek be, mert ilyenkor vészthozó
A habozás; végezzünk, itt az ideje.
Orestes. Mi vár reám megérkeztemkor oda benn?
Nevelő. Minden jó; úgy van, hogy nem ismer senki sem.
Orestes. Igy hát, mint látom, megvivéd holt híremet.
Nevelő. Tudd meg, hogy itt Hades fiának tartanak.
Orestes. Örvendenek fölötte? Vagy mit mondanak?
Nevelő. Majd megtudod, ha végezénk; mostanra jól
Megy minden, még az is, mi nem lesz jó nekik.
Elektra. Az istenekre, kedves testvér, szólj, ki ez?
Orestes. Nem ismered már?
Elektra. Még nem is képzelhetem.
Orestes. Tudod, kinek kezére biztál egykoron?
Elektra. Kinek? Mit mondasz?
Orestes. A ki által titkosan
Phokis földére külde gondod engemet.
Elektra. Az hát, kit egykor a sokak közt egyedül
Találtam hűnek én, atyám halálakor?
Orestes. Ő az; ne faggass több kérdéssel ezután.
Elektra. Oh kedves napfény! Oh te, a ki egyedül
Mentéd meg Agamemnon házát, megjövél?
Te vagy hát szabadítónk sok bajunk közül?
Oh drága kéz! Oh áldott szolgálat, melyet
Nekem lábad tett! Mért hogy hozzám oly közel
Levén régóta, elrejtőzél és halált
Adott szavad, mig tettel örömet hozál?
Atyám üdvözlégy! Mert atyának nézlek én;
Üdvözlégy! Tudd meg, hogy ez egy napon nekem
A leggyülöltebb voltál és legkedvesebb.
Nevelő. Elég is lesz már. Sok nap és sok éjszaka
Fordul még, oh Elektra, melyen biztosan
Meghallod mindazt, a mit mondandók vagyunk.
Nektek pedig, kik itt álltok mindketten, azt
Mondom, most tettre int az óra; egyedül
Van Klytaemnestra s nincs benn semmi férfiú.
Ha késtek, tudjátok meg, ezeken kivül
Több s bölcsebb ellenséggel fogtok küzdeni.
Orestes. Hosszú beszédre nincs szükségünk, Pylades,
Most tenni kell; lépjünk be gyorsan, mint lehet,
Imádva a nagy istenek ős szobrait,
Melyek hajlékul választák e csarnokot.
(Orestes, a nevelő, Pylades és a kiséret el a palotába.)
Elektra. Oh nagy Apollo, halld meg őket kegyesen,
És engem is, ki bőkezűen annyiszor
Áldoztam azt neked, mi tőlem telhetett.
S most, oh Phoebos Lykeios, mint tőlem telik,
Ugy kérlek, térdre hullva kérlek, légy velünk,
E szándokunkban légy jótékony pártfogónk,
S mutasd meg a világnak, hogy az istenek
Mit szoktak adni a gonoszság díjaúl.
(El a palotába.)
Kar. Ime miként rohan Ares
A boszuló csatára, s vérért liheg.
Beléptek már az ősi házfödél alá
A kikerülhetetlen ádáz ebek,[30]
A bűnt üldözők,
Nem tart soká, beteljesül
Az álom, melyet látnak lelki szemeim.

Ellenversszak.
A palotába oson már
Nesztelenül a boszuló, és belép
Atyjának ősi gazdag hajlokába most,
Kezei közt halálra vont kardja van;
Maja gyermeke[31]
Vezérli őt a czél felé,
Cselét homálylyal födve; többé nem haboz.
(Elektra gyorsan jő a palotából.)
Elektra. Oh kedves nők, tüstént bevégzik művöket
A férfiak; ti addig csendben várjatok.
Kar. Hogyan? Mit tesznek ők most?
Elektra. Az a hamv-vedert
Diszíti fel, ezek mellette állanak.
Kar. De te mért rohanál ki?
Elektra. Őrködöm, nehogy
Aegisthos visszatérjen észrevétlenül.

Második versszak.
Klytaemnestra (a palotában). Oh jaj! Nincs jó barát
Mellettem, gyilkosokkal van a ház tele.
Elektra. Sikoltanak benn; nem halljátok kedvesim?
Kar. Hallám a nem hallásra valót, borzalom fogott el.
Klytaemnestra (a palotában). Ah én boldogtalan! Aegisthos merre vagy?
Elektra. Im újra egy sikoltás.
Klytaemnestra (a palotában). Oh fiam, fiam!
Irgalmazzál anyádnak.
Elektra. Nem irgalmazál
Te sem fiadnak, sem atyjának egykoron.
Kar. Oh ivadéka Pelopsnak, im a végzet
Karja lesujt ma reád, s kiirt, kiirt.
Klytaemnestra (a palotában). Oh jaj! Találtak.
Elektra. Kétszer vágj hozzá, ha tudsz.
Klytaemnestra (a palotában). Oh jaj! Másodszor.
Elektra. Bár Aegisthos volna ott.
Kar. Betelt az átok. Ki sirban feküdt, él megint.
Kikelnek föld alól, kik rég meghaltanak,
S a gyilkosok vérét kiontják.
(Orestes és Pylades jönnek a palotából.)
Kar. Itt vannak már; vérrel fedé be kezüket
Mars áldozatja. Elnémulnak ajkaim.
Elektra. Hogy’ vagytok most, Orestes?
Orestes. Benn a házba’ jól,
Ha jól rendelte igy Apollo jóslata.
Elektra. Meghalt már a boldogtalan?
Orestes. Többé ne félj,
Hogy elbizott gőgjével meggyaláz anyád.

Második ellenversszak.
Kar. Hallgassatok; látom, immár közelg Aegisthos.
Elektra. A házba vissza, gyermekek!
Orestes. Hol látod ez
Embert?
Elektra. Amott jő kivülről felénk, öröm
Gyorsitja léptét.
Kar. Menjetek a kapu-bolt mögé sietve,
Hogy sikerüljön ez is, miként előbb.
Orestes. Bizzál, megteszszük.
Elektra. Menj hát, merre menni vágysz.
Orestes. Elmentem immár.
(El Pyladessel a palotába.)
Elektra. Itt majd én intézem el.
Kar. Jó lenne, ha egynehány szende szót mondanál
E férfiu fülébe, hogy gyanutlanul
Rohanjon a boszú tőrébe.
(Aegisthos fellép.)
Aegisthos. Ki mondhatná meg, erre vannak phokisi
Vendégeink, kik, hallom, azt a hirt hozák
Orestesről, hogy elveszett a versenyen?
(Elektrához.)
Téged kérdezlek, téged, a ki ezelőtt
Oly daczos voltál; téged illet mindenek
Fölött ez, s legjobban te adhatsz róla hirt.
Elektra. Tudom; miként ne tudnám? Hisz csak ismerem
Azok sorsát, kiket legjobban szeretek.
Aegisthos. Mondd meg tehát, hol vannak most a hírnökök?
Elektra. Benn; czélt érvén a kedves urnő oldalán.
Aegisthos. S halottnak mondák minden kétségen felül?
Elektra. Meg is mutatták, nem csak szóval hirdeték.
Aegisthos. Módomban lesz hát, megláthatni biztosan?
Elektra. Bizony módodban, s nem lesz kedves látnod azt.
Aegisthos. Szokásod ellen most nagy örömömre szólsz.
Elektra. Örvendezzél hát, ha ez örömödre van.
Aegisthos. Csendesség légyen, nyiljanak meg a kapuk,
Egész Mykene s Argos szemei előtt,
Hogy a ki még hiú reményét helyezé
E férfiúba, most halottnak látva őt,
Fogadja el zablámat, és ne várja, hogy
Sujtó karom boszúja hozza észre majd.
Elektra. Mi engem illet, igy történt. Mert az idő
Már megtanított, az erőssel tartani.
(A palota ajtaja kitárul. Benn látszik Klytaemnestra holtteste lepellel
takarva. Mellette Orestes, Pylades, a nevelő, Orestes kisérete.)
Aegisthos. Oh Zeus! az ég haragvó karját látom itt;
De ha gonoszság igy beszélni, hallgatok.
Vonjátok el egészen róla a lepelt,
Hogy a rokonra én is öntsem könnyemet,
Orestes. Vond el te; téged illet és nem engemet,
Meglátni és elbúcsuztatni holtadat.
Aegisthos. Jól mondod, megteszem tanácsodat; te meg
Hivd addig Klytaemnestrát a házból ide.
Orestes. Ime közel van hozzád, másutt ne keresd.
Aegisthos (fölemeli a leplet). Oh jaj! mit látok?
Orestes. Mit remegsz? Nem ismered?
Aegisthos. Oh én szegény boldogtalan! Mily emberek
Tőrébe estem?
Orestes. Nem látod régóta, hogy
Élőhöz szóltál, kit halottnak gondolál?
Aegisthos. Oh jaj; megértém szavadat; mert egyedül
Orestes az, ki igy szól hozzám, senki más.
Orestes. Kitűnő jós vagy, s oly sokáig tévedél?
Aegisthos. Elvesztem én boldogtalan! Engedj csupán
Néhány szót szólnom.
Elektra. Meg ne engedd azt neki,
Az égre, testvér, hogy szót szaporitson itt.
Oly ember, a kit annyi rossznak terhe nyom.
Mit nyer, ha pillanatra késik a halál?
Öld meg halasztás nélkül, és ha megöléd,
Add át a sírásóknak, kikhez tartozik,
Távol szemünktől; egyedül csak ez lehet
Engesztelés sok régi szenvedésemért.
Orestes (Aegisthoshoz). Lépj be sietve; nem szavak körül forog
Többé a harcz; nem, életed van szóba’ most.
Aegisthos. Miért vezetsz a házba? Hogyha jó e tett,
Mi szükség van homályra, mért nem ölsz meg itt?
Orestes. Ne adj parancsot; menj oda, hol egykoron
Meggyilkolád atyámat, halj meg ott te is.
Aegisthos. A sors akarja hát, hogy a Pelopidák
Jelen s jövő gyötrelmét lássa ez a ház.
Orestes. A tiedet bizonynyal; ezt megjósolom.
Aegisthos. Jósló müvészeted atyádtól nem nyeréd.
Orestes. Régóta feleselsz már, s veszteg maradánk.
Indulj!
Aegisthos Vezess hát.
Orestes. Nem, magad haladj elül.
Aegisthos. Hogy meg ne szökjem?
Orestes. Hogy ne tenkedved szerint
Halj meg; halálod keserű legyen neked.
Bár mindenkit nyomában érne a boszú,
Ki a törvény s a jog szentségét megveti!
Halál reá! Nem volna akkor annyi gaz.
(Mind el a palotába. Az ajtó bezárul.)
Kar. Oh Atreus faja, mily sok gyötrelem ért,
Mig e végcsata drága szabadságod
Visszaszerzé valahára.