Az időgép - 3

rájöttem, hogy csak a féligazságot találtam el, vagy inkább, hogy az
igazságnak csupán egyik oldala csillant meg előttem.)
– Ugy tetszett, hogy véletlenül az emberiség hanyatló korszakába
jutottam bele. A vöröses alkonyat az emberiség alkonyára terelte
gondolataimat. Eleinte különös következménye kezdett előttem
kidomborodni annak a társadalmi erőfeszítésnek, amelyben jelenleg benne
vagyunk. S ha meggondoljuk, ez a következmény tényleg elég logikus. Az
erő a szükség eredménye; a biztonság a gyöngeség istápolója. A lét
föltételeinek javítására irányuló munka – az igazi müvelődési folyamat,
amely az életet egyre biztosabbá teszi – szünet nélkül hatványozódott.
Az egyesült emberiség diadalt diadalra aratott a természet fölött. Sok
minden – ma még csak pusztán álom – tervvé vált, megfontolt kivitelre
került és megvalósult. S az aratás – az volt, amit láttam!
– Annyi tény, hogy a mai kor egészségügye és földmivelése még nagyon
kezdetleges. Korunk tudománya kis területet foglalt még el csak az
emberi betegségek mezejéből; de hódítását folytatja biztosan és
állhatatosan. Földmivelésünk és kertészetünk kipusztít itt-ott egy-egy
füvet, művelés alá fog vagy husz hasznos növényt; de a többi növényt, a
legnagyobb részt, saját erejére bizza a létért való küzdelemben.
Nemesítjük kedvencz növényeinket és állatainkat – s mily csekély ezeknek
a száma! – fokozatosan kiválasztva a tenyésztésre alkalmasakat. Szert
teszünk majd valami jobbfajta uj őszi baraczkra, majd valami szőlőre,
hol valami illatosabb, nagyobb virágra, hol egy-egy megfelelőbb
marhaválfajra. Fejlesztjük valamennyit lassan-lassan, mert eszméink
határozatlanok és tapogatódzók, tudásunk pedig nagyon szűkkörű, mivel
maga a természet is félénkké és lassuvá válik ügyetlen kezeink között.
Valamikor mindez jobban, egyre jobban fog szerveződni. Az ár nyomulása
ez keresztül az örvényeken. Az egész világ értelmes lesz, művelt és
együttműködő, a természet leigázása mindegyre gyorsabban és gyorsabban
fog haladni. S végre, bölcsen és gondosan egyensulyba hozzuk ujra
életszükségleteinkkel az állati és növényi életet.
– Mind ennek meg kellett, és jól meg kellett történnie: valósággal
minden időben, az idő ama végtelen folyama alatt, amelyen gépem
keresztül szökkent. A légben nyoma sem volt szúnyogoknak, a földön nyoma
sem volt giz-gaznak, gombáknak. Mindenfelé gyümölcs meg gyümölcs volt és
sok fajta illatos, szebbnél-szebb virág; ragyogó pillangók röpködtek
ide-oda. A bajt előző orvosi tudomány eszményképe megvalósult. A
betegségek ki voltak írtva. Ott tartózkodásom alatt nyomát sem láttam
semmiféle ragályos kórnak. S később el kell majd mondanom, hogy még a
rothadás és a megsemmisülés folyamatát is gyökeresen átalakították ezek
a változások.
– Megvalósultak a társadalmi diadalok is. Láttam, hogy az emberiség
fényes palotákban lakik, ragyogó ruhákban jár s amint eladdig
tapasztaltam, semmit sem dolgozik. Küzdelemnek, sem társadalminak, sem
gazdaságinak, hire-hamva sem volt. Az üzlet, a hirdetés, a közlekedés,
az a kereskedelem, amely a mi világunk lényege, eltünt mindenestül.
Érthető, hogy ott, azon az aranyos estén, a társadalmi paradicsom
gondolata ötlött eszembe önkénytelenül. A népesség szaporodásának nehéz
problemáját, úgy sejtettem, megoldották s a népesség számbelileg többé
nem szaporodott.
De a viszonyok eme változásával szükségszerűleg együtt járt a
változáshoz való alkalmazkodás. Vajjon, ha a biologia tudománya nem
tévedések tömkelege, mi az emberi értelem és erő oka? A küzdés és a
szabadság; ezek éltetik a tevékenyt, az erőset és a ravaszt, s ezek
szorítják falhoz a gyöngét; ezek jutalmazzák az arravalók becsületes
szövetkezését, az önmegtartóztatást, a türelmet és a határozottságot. S
a család intézménye, s a család körén belül támadó lelki indulatok, a
szenvedelmes féltékenység, a gyermek gyöngéd szeretete, a szülői
önmegtagadás, mindez megleli támaszát és igazolását a magzatokat
fenyegető veszedelmekben. Most hol vannak ezek a fenyegető veszedelmek?
Keletkezőben van s egyre nő valamelyes közérzület a háztartási
féltékenység, az anyai szeretet szenvedelme, minden fajta szenvedelem
ellen. Mindez ma már szükségtelen dolog, kellemetlenül érint, hajdankori
vadságunk maradványa, diszharmóniát visz bele finomult, kellemes
életünkbe.
– Rágondoltam e nép fizikai gyöngeségére, értelmetlenségére, s azokra a
hatalmas, ragyogó romokra, s mindez csak megerősítette bennem a
természet tökéletes leigázásba vetett hitemet. Mert a harcz után jön a
nyugalom. Az emberiség erős volt, erélyes és eszes, és bőséges
életerejét arra használta, hogy módosítsa a körülményeket, melyek között
élt.
– S most bekövetkezett a változott körülmények visszahatása.
– A tökéletes kényelem és biztosság uj állapotában az a nyughatatlan
erély, mely bennünk erő, gyöngeséggé válik. Korunkban is némely hajlam
és vágy, mely valaha szükséges volt az élet fentartásához, állandó
forrása az elbukásnak. A testi bátorság és a harcz kedvelése például
ahelyett, hogy használna, inkább kárára van a művelt embernek. S oly
államban, mely eljutott a teljes egyensuly és biztosság állapotába,
nincs helye hatalomnak, sem a szelleminek, sem a fizikainak. Az volt a
véleményem, hogy abban a világban megszámlálhatatlan esztendők óta nem
fenyegetett veszedelemmel sem harcz, sem magánerőszak, sem fenevad, sem
pusztító kór, amely erős szervezetet kivánt volna, és nem volt szükség
munkára sem. Ily életre az, amit mi gyöngének mondunk, épp oly jól fel
van szerelve, mint az erős; valósággal nincs is többé gyönge. Sőt a
gyönge fölszerelése jobb, mint az erősé; mert ezt folyton kinozná
tettereje, amelynek nem volna hol érvényesülnie. Bizonyos, hogy az
épületek ritka szépsége a most már czéltalan emberi erély végső
fellobbanásának eredménye volt, mielőtt az emberiség tökéletes
összhangba jutott volna az élet körülményeivel, – a virágzás ama diadal
nyomán, amely bevezette az utolsó nagy békét. Ez volt mindenkor a
tetterő sorsa biztonság idején; művészetre, szeretkezésre adja magát, és
csakhamar elkövetkezik a bágyadás, az elsatnyulás.
– Végül elhal ez a müvészi törekvés is – elhalt csaknem végképp abban a
korban, amelybe jutottam. Virágokkal ékesíteni magukat, tánczolni,
énekelni a verőfényen: ennyi maradt s egyéb semmi a művészi szellemből.
Sőt bele kellett vesznie ennek is végül a megelégedettség teljes
tétlenségébe.
– Bennünket folyton élesít a fájdalom és a szükség köszörűköve s ime itt
mintha az a gyülöletes köszörűkő összetört volna.
– Amint a növekvő homályban ott álldogáltam, azt gondoltam, hogy ez az
egyszerü magyarázat a kulcsa a világ problemájának, ez a kulcsa eme
pompás kis teremtmények minden titkának. Lehet, hogy azok az akadályok,
melyeket a népesség túlszaporodása ellen kieszeltek, oly pompásan
beváltak, hogy számuk nem maradt állandó sem, hanem inkább csökkent. Ez
megmagyarázná az elhagyott romokat. Nagyon egyszerü volt a magyarázatom
s elég valószinű – úgy, mint a legtöbb rossz elmélet!


VII. Váratlan csapás.
– Amint ott álltam, elmélkedve az ember eme túlságosan tökéletes
diadalán, feltűnt keleten, ezüst fényözönben, sárgán a teli hold. Lenn
megszünt a csillogó kis alakok mozgása, bagoly suhant el mellettem
nesztelenül, s az éjszaka hidege megborzogatott. Elhatároztam, hogy
lemegyek a dombról s fekvőhelyet keresek.
– Azután az épület után néztem, amelyet már ismertem. S ekkor szemem
ráakadt a bronzalapzatra helyezett fehér szfinx alakjára, amely egyre
tisztábban látszott, amint a kelőhold világa felragyogott. Láttam
mellette az ezüstös nyirfát. Ott volt a rododendron-bokrok sürüje,
sötéten a sápadt fényben, s ott volt a kis tisztás. Odanéztem ujra a
tisztásra. Furcsa kétség dermesztett meg kényelmemben. „Nem – szóltam
magamban nekibátorodva – nem ez volt az a tisztás.“
– De az a tisztás _ez_ volt. Mert a szfinx fehér, foltos arcza arrafelé
fordult. El tudjátok képzelni, mit éreztem, amint ez a meggyőződés
gyökeret vert bennem? Nem. Nem tudjátok. Az időgép eltűnt!
– Egyszerre, mintha végigvágnak az ember arczán, előttem állt az a
lehetőség, hogy elvesztem saját koromat, hogy itt maradok gyámoltalanul
ebben a különös, uj világban. Maga a puszta gondolat is valóságos
fizikai érzés volt. Éreztem, hogy torkonragad s megakasztja
lélekzetemet. A következő pillanatban szörnyű félelem fogott el s
hatalmas ugrásokkal rohantam lefelé a lejtőn. Egyszer fejjel előre
buktam s felhasítottam arczomat; nem vesztegettem az időt arra, hogy
elállítsam a vérzést, hanem felugorva futottam tovább s a meleg vér
lecsöpögött arczomról a vállamra. Mialatt futottam, egyre ezt
mondogattam magamban: „Elmozdították egy kissé; félretolták az útból a
bokrok közé.“ De azért rohantam teljes erőmből. Az egész idő alatt
tudtam azzal a bizonyossággal, mely olykor rettentő félelmet keltve
nehezedik rá a lélekre, tudtam, hogy efféle bizakodás tiszta őrültség;
tudtam ösztönszerüleg, hogy a gépet eltávolították hatalmam köréből.
Kinosan lélekzettem. Azt hiszem, a dombtető és a kis tisztás közti
mintegy két mértföldnyi utat tiz percz alatt befutottam. Pedig nem
vagyok már fiatal legény. Futásközben hangosan átkoztam magam, hogy
gyanutlan esztelenségemben elhagyhattam gépemet; ezzel is alaposan
fogyasztottam lélekzetemet. Hangosan kiabáltam, de nem felelt senki. Nem
mocczant élőlény az egész holdfényes világban.
– Amint a tisztásra értem, láttam, hogy a legrosszabb, amitől féltem,
való. A gépnek hire-hamva sem volt. Éreztem, hogy erőm fogy s kiver a
hideg, amint láttam a bokrok fekete sűrűsége között az üres területet.
Körülnyargaltam őrjöngve a tisztást, mintha a gép valamelyik szögletben
lehetett volna elrejtve, azután hirtelen megálltam, hajamat tépve
kezeimmel. Fölém tornyosodott a bronz alapzatra helyezett szfinx,
fehéren, fényesen, foltosan, a kelő hold világában. Mintha gúnyosan
mosolygott volna rémületemen.
– Talán megvigasztalódhattam volna abban a gondolatban, hogy az apró
emberkék valami födött helyre tolták be gépezetemet, ha nem lettem volna
meggyőződve arról, hogy úgy fizikai, mint szellemi erejük teljesen
elégtelen ilyesmire. Ami megrémített, az valami eleddig nem is sejtett
hatalom érzete volt, amelynek váratlan közbelépte eltüntette
találmányomat. De egy dolgot bizonyosan tudtam: hacsak valamely későbbi
kor nem állította elő pontos mását, a gép az időben nem mozoghatott. Az
emeltyűk ráillesztésének módja – majd később megmutatom nektek – oly
bonyolult volt, hogy ha az emeltyűk le voltak véve, nem tudott bánni
senki a géppel. A gép mozgott s el volt rejtve, de csak a _térben_. De
ha így is volt, vajjon hol lehetett?
– Azt hiszem, félig-meddig megőrültem. Emlékszem, hogy szenvedélyesen
ide-oda futkostam a szfinx körül a holdfényben uszó bokrok között s
fölriasztottam valami fehér állatot, amelyet a félhomályban kis őznek
tartottam. Arra is emlékszem, hogy késő éjjelig csapkodtam
összeszorított öklömmel a bokrokat, míg a letördelt galyak össze nem
vagdalták csuklómat, úgy hogy csurgott a vérem. Majd zokogva és dühöngve
gyötrelmemben, lementem a nagy kőépülethez. A tágas csarnok sötét, néma,
elhagyott volt. Elcsusztam az egyenetlen padlón s felbuktam úgy az egyik
malachit-asztalban, hogy majd eltört a sincsontom. Gyufát gyujtottam s
áthatoltam a poros függönyön, amelyet már említettem.
– A függöny mögött egy másik nagy csarnok volt, tele vánkosokkal,
amelyeken vagy husz kis emberke aludt. Bizonyos, hogy nagyon
elcsodálkoztak, amint tagolatlanul kiabálva, a nyugodt sötétségből a
serczegő gyufa fénye mellett hirtelen előbukkantam. Mert ők már nem
ismerték a gyufát. – Hol van az időgépem? kezdtem kiáltva, mint a
haragvó gyerek és egymásután megragadtam és fölráztam őket. Nagyon
különösen érezhették magukat. Egynehányan nevettek, de a legtöbbje
szörnyü rémült arczot vágott. Amint ott álltak körülöttem, hirtelen az
jutott eszembe, hogy a fenforgó körülmények között az, amit tettem, a
legnagyobb ostobaság volt. A félelem érzetét próbáltam bennük
föleleveníteni; mert nappali viselkedésükből következtetve úgy
gondoltam, hogy félni már elfelejtettek.
– Hirtelen eldobtam a gyufát s fellökve utamban az egyik emberkét,
kibotorkáltam a nagy ebédlő-csarnokon keresztül ujra a holdfénybe.
Hallottam, hogy ijedten kiabálnak s apró lábacskáik botorkálva ide-oda
tipegnek. Nem emlékszem, mi mindent tettem még, mialatt a hold fölfelé
emelkedett az égboltozaton. Azt hiszem, veszteségem váratlansága
őrjített meg. Mintha reménytelenül kiszakadtam volna saját fajomból, –
ott álltam, mint valami idegen állat az ismeretlen világban. Közbe-közbe
bizonynyal ujra kitört dühöngésem; sikoltoztam s átkoztam Istent és
végzetemet. Emlékszem, hogy a kétségbeesés egész hosszu éjjele alatt
szörnyü fáradságot éreztem tagjaimban; emlékszem, hogy megvizsgáltam a
legképtelenebb helyeket; tapogatództam a holdvilágos romok között s a
fekete, árnyékos helyeken különös lényekhez ért a kezem.
– Emlékszem, hogy végül ott hevertem a földön a szfinx közelében;
zokogtam végtelen nyomoruságomban s haragudtam, hogy esztelenül ott
hagytam a gépet, holott lett volna elég erőm arra, hogy magammal vigyem.
Nem maradt számomra más, csak nyomoruság. Majd elaludtam. Mikor
fölébredtem, világos nappal volt s egy pár veréb ugrándozott közelemben
a pázsiton.
– Felültem az üde reggeli levegőben s iparkodtam kitalálni, hogy
jutottam oda s mért érzem magam annyira elhagyatottnak és
kétségbeesettnek. Csakhamar tisztán emlékeztem mindenre. A napfény
tiszta világosságában világosan láttam magam is a dolgokat. Beláttam
éjszakai dühöngésem vad ostobaságát s okosan tudtam elmélkedni. Tegyük
föl, hogy a gép végkép elveszett, – talán megsemmisült. Az volt a
legczélszerübb, hogy nyugodt legyek és türelmes, tanulmányozzam
embereimet s tiszta képet nyerjek arról, hogy következett be veszteségem
és hogy tehetnék szert új anyagra és eszközökre, úgy hogy végül esetleg
új gépet készíthessek. Ez volt egyetlen reményem – nyomorult remény, de
mégis jobb, mint a kétségbeesés. Aztán meg az a világ, melybe jutottam,
tagadhatatlanul szép és érdekes világ volt.
– De lehetséges volt az is, hogy a gépet csak máshová vitték.
Mindenképpen nyugodtan és türelmesen kellett viselkednem, hogy
megtudjam, hova rejtették s ujra visszaszerezzem erővel vagy
ravaszsággal. Mindezeket elgondolva talpra ugrottam s körülnéztem,
keresve, hol fürödhetném. Fáradt voltam, tagjaim szinte megmerevedtek,
és piszkos az utazástól. A friss reggel vágyat ébresztett bennem hasonló
frisseségre. Izgatottságom önmagát felemésztette. Amint dolgom után
láttam, valósággal csodálkoztam éjszakai szörnyű ingerültségemen.
Gondosan megvizsgáltam a talajt a kis tisztás körül. Egy kis időt
hiábavaló kérdezősködésre fecséreltem, elmagyarázva bajomat, úgy, amint
tudtam, a közelemben járkáló apró emberkéknek. Nem értette meg egyikük
sem mozdulataimat: nehánya bamba képet vágott; mások azt hitték, hogy
tréfálok velök s arczomba nevettek. Soha semmi nem került nagyobb
küzdelembe, mint hogy akkor megálljam, hogy rá ne üssek nevető kis
arczocskájukra. Bolond ösztön volt, de az ördög, amelyet félelmem és vak
haragom szült, még lázadozott bilincsei ellen s még egyre azon volt,
hogy zavarodottságomból hasznot huzzon. A gyep jobb tanácsot adott.
Láttam, hogy mély barázda szántotta fel körülbelül középen a szfinksz
alapzata s aközött a hely között, ahol lábam nyomai látszottak, amint
érkezésemkor a fölfordult géppel vesződtem. Köröskörül észrevettem egyéb
jeleit is a gép elhurczolásának; furcsa keskeny lábnyomokat láttam,
melyek mintha valami lajhártól eredtek volna. Mindez az alapzatra
terelte teljes figyelmemet. Ha jól emlékszem, mondtam már, hogy bronzból
volt. Nem egyszerü bronztömb volt. Minden oldalán bemélyedő, keretes
szép négyszögü lapok ékítették. Odamentem s ráütöttem e lapokra. Az
alapzat üres volt. Gondosan szemügyre vettem a lapokat, s láttam, hogy a
szegélyzetek nem voltak egy darabból. Kilincset, kulcslyukat nem
találtam sehol; de a lapok, amelyek, amint gyanítottam, ajtók voltak,
valószinüleg belülről nyiltak. Egy dolog elég világossá vált előttem.
Minden nagyobb erőlködés nélkül kitalálhattam, hogy időgépem a
talapzaton belül volt. De hogyan került oda, az egészen más kérdés volt.
– A bokrok között, virágzó almafák alatt, két narancsszinü ruhába
öltözött emberke kis fejét láttam közeledni. Feléjök fordultam s
mosolyogva magamhoz intettem őket. Odajöttek, mire a bronzalapzatra
mutatva, igyekeztem megértetni velük, hogy szeretném kinyitni. De amint
az alapzat felé mutattam, rögtön szörnyű furcsán viselkedtek. Nem is
tudom, hogy magyarázzam meg arczkifejezésüket. Körülbelül úgy néztek
rám, mint valami gyöngédlelkü hölgy, akit durva, illetlen mozdulattal
megbánt az ember. Tovább mentek, mintha a lehető legnagyobb sérelem
esett volna rajtuk. Próbát tettem nyomban utána egy fehérruhás, édes
tekintetü kis ficzkóval, de az eredmény ugyanaz volt. Úgy elváltozott,
hogy szinte elszégyeltem magamat. Csakhogy, amint tudjátok, szükségem
volt az időgépre s ujra próbát tettem vele. Amint elfordult, úgy mint a
többiek, nem tudtam tovább uralkodni magamon. Három ugrással utólértem,
megkapva libegő ruháját, nyakon ragadtam s vonszolni kezdtem a szfinx
felé. De arcza erre oly borzadályt és ellenkezést fejezett ki, hogy
hirtelen útjára bocsátottam.
– De még nem adtam meg magamat. Rácsaptam öklömmel a bronzlapokra.
Mintha valami zörej hangzott volna belülről – hogy világosan beszéljek,
mintha vihogásszerü hangot hallottam volna, – de bizonyára képzelődtem
csak. Majd leszaladtam a folyamhoz egy vaskos kavicsért s visszatérve
elkezdtem kalapálni az alapzatot, úgy hogy lapos mélyedést vertem az
ékítményekbe s a patina porzó rétegekben potyogott a földre. Az apró
emberkék vagy egy mértföldnyi területen bizonyára hallották, amint
szenvedélyesen ki-kifakadva kalapácsoltam. De nem volt semmi eredménye.
Láttam, hogy egy csoport apró teremtés lopva rám tekintget a lejtős
domboldalakról. Végre izzadtan és kimerülve leültem, hogy szemmel
tartsam a helyet. De ahoz nagyon is nyughatatlan természetü vagyok, hogy
valamit sokáig szemmel tarthassak. A hosszu virrasztásra tulságosan
nyugati ember vagyok. Dolgozni eldolgoztam akár esztendőkig is valami
problema megoldásán, de tétlenül várakozni bárcsak huszonnégyóráig is –
ez már egészen más dolog.
– Nemsokára felkeltem s czéltalanul bandukoltam ide-oda a bokrok között
ujra a domb felé. Türelem, – biztattam magamat; ha vissza akarod
szerezni a gépedet, magára kell hagynod a szfinxet. Ha az a szándékuk,
hogy gépedet elvigyék, akkor nem sokat ér, ha bronzlapjaikat
megrongálod, ha pedig nem az a szándékuk, akkor úgy is visszakapod,
amint fogod tudni kérni tőlök. Ülni mind e sok ismeretlen dolog között,
ilyen rejtély előtt, – semmi jóval nem biztat. Őrülésre vezet. Nézz a
szemébe ennek a világnak. Fürkészd ki, figyeld meg, légy óvatos, ne
hamarkodd el véleményedet. Végül ráakadsz mindennek a nyitjára. Majd
hírtelen eszembe ötlött a helyzet humora: éveket töltöttem tanulással és
munkával, hogy eljuthassak a jövendőbe, s mikor odajutottam, szorongó
szenvedélyességgel szeretnék szabadulni belőle. Soha ember oly bonyolult
és oly reménytelen csapdát ki nem eszelt, aminőt én a saját magam
számára készítettem. Bár magam voltam az oka, nem tudtam magamon
segíteni. Hangosan felkaczagtam.
– Amint a nagy palotában járkáltam, úgy látszott, hogy az apró emberkék
kerülnek. Lehet, hogy csak képzelődtem; de az is lehet, hogy
összefüggött a dolog a bronzkapuk kalapácsolásával. Csakhamar
megbizonyosodtam arról, hogy tényleg kerülnek. Jónak láttam a közönyöst
adni s nem üldöztem őket. Egy vagy két nap mulva minden a régi
kerékvágásba fordult vissza. Amint csak tellett tőlem, tanulgattam
nyelvöket s emellett folytattam erre-arra a nyomozást is. Vagy elkerülte
figyelmemet valami rejtett finomság, vagy pedig szörnyű egyszerű volt a
nyelvük – csaknem kizárólag konkrét főnevekből és igékből összeállított.
Úgy látszik, elvont fogalmakat alig, vagy egyáltalában nem ismertek;
képes beszédmóddal csak elvétve éltek. Mondataik rendszerint egyszerű,
kétszavu mondatok voltak; s nem voltam képes sem kifejezni, sem
megérteni egyebet, mint a legegyszerűbb mondatokat. Eltökéltem, hogy az
időgép és a szfinx alatt levő bronzajtók titkának gondolatát egyelőre
emlékezetem legrejtettebb zugába temetem, míg majd, amint tudásom egyre
bővül, természetes módon el nem következik a feltámadás pillanata. De
érthető, hogy valami belső ösztön odalánczolt pár mértföldnyi átmérőjü
körbe, megérkezésem helye körül.


VIII. Magyarázat.
Amennyire elláthattam, az egész világ ugyanazt a buja gazdagságot
varázsolta elém, mint a Themze völgye. Minden dombról, bármelyikre
másztam, ugyanannyi ragyogó épület, ugyanaz a véghetetlen anyag- és
stilváltozatosság tárult elém; az örökzöldnek ugyanazt a bozótos
sűrűjét, ugyanazokat a virágos fákat és fás harasztokat láttam. Itt-ott
viz csillogott, mint az ezüst; távolabb hullámalaku kék dombok
emelkedtek, beleolvadva a mennyboltozat derűjébe. Sajátságosan vegyültek
bele a táj tarkaságába – s le is kötötték csakhamar figyelmemet –
mindenfelé a köralaku kutak, amelyek többnyire – úgy tetszett – nagyon
mélyek voltak. Volt egy a mellett a hegyi ösvény mellett is, amelyet
első sétámon végigjártam. Mint a többit, ezt is finom mivű
bronz-szegélyzet körítette s kis kupola védte az eső ellen. Amint e
kutak mellett ülve belenéztem szúró sötétségükbe, vizcsillogásnak nyomát
sem láttam s az égő gyufa sem tükröződött bennük vissza.
De valamennyiből különös zubogás, nagy gép zakatolásához hasonló hang
hallatszott ki s a gyufa lobogásáról észrevettem, hogy a kútak torkán
szüntelenűl légvonat áramlik lefelé. Beledobtam egyik nyilásba egy darab
papírt. Nem lebegett lassan lefelé, hanem mintha valami bekapta volna,
hirtelen eltűnt szemem elől.
– Egy idő múlva kapcsolatba hoztam e kútakat a lejtőkön itt-ott emelkedő
magas tornyokkal: mert ezek fölött gyakran úgy megcsillant a levegő,
mint forróság idején kiaszott partok fölött. Mindent egybevetve, az az
erős sejtelem támadt bennem, hogy a föld alatt hatalmas szellőztetési
rendszer lehet, melynek valódi jelentőségét bajos volna kitalálni.
Eleinte azt gondoltam, hogy e kis emberek egészségügyi szervezetével
függ össze. Ez a következtetés észszerű volt, de teljesen hibás.
– S itt be kell vallanom, hogy az egész idő alatt, amelyet e valóságos
jövő világban töltöttem, fölötte keveset tudtam meg a csatornákról, a
közlekedési módokról s más efélékről. A jövendő korok amaz utópiaszerű
látomásaiban, amelyeket olvastam, töméntelen apró részletet találunk az
épületekről, a társadalmi szervezetről s több eféléről. De míg ily
részleteket könnyű összeállítani ott, ahol az egész világot egy ember
képzelme teremti, addig tisztára hozzáférhetetlenek az eleven utazó
számára, aki oly érzéki valóságok közé kerűl, aminőkre én bukkantam.
Gondoljunk csak arra, minő mesét vinne haza törzsének Londonról egy
telivér középafrikai néger! Mit tudhatna a vasúti-társaságokról, a
társadalmi mozgalmakról, a telefon- és telegraf-sodronyokról, a
földosztó-társulatról, a postautalványokról s más efélékről? De mi még
legalább elég készséges magyarázatokkal szolgálnánk neki! S azután még
abból is, amit megtudott, mennyit tudna megértetni vagy elhitetni
világot nem látott földieivel? Pedig mily közel áll egymáshoz a mai kor
négere és fehér embere, s mily óriási ür választott el engem az aranykor
embereitől! Éreztem sok olyat, amit nem láttam s ami hozzájárúlt
kényelmemhez; de félek, hogy ebből a nagy különbségből nem igen tudok
veletek egyebet megértetni, mint valamely automata-berendezés általános
benyomását.
– Ami példáúl a temetkezést illeti, nem volt nyoma sem
égetőkemenczéknek, sem sírféléknek. De az ötlött eszembe, hogy az égető
kemenczék bizonyára valahogyan kívül esnek vizsgálódásaim körén. Itt
volt újra egy kérdés, amelyen hosszasan eltünődtem, bár kiváncsiságom
egyelőre teljes vereséget szenvedett. A dolog zavart s egy további
észleletre vezetett, amely még inkább megzavart: kis embereim között nem
akadt koros vagy beteges egyetlen egy sem.
– Be kell vallanom, hogy az az elégedettség, amelyet az
automata-czivilizáczióról és a hanyatló emberiségről kieszelt legelső
elméletem keltett bennem, – nagyon rövid életű volt. De másra nem
gondolhattam. Kifejtem a nehézségeket. A legtöbb nagy palota, amelyet
szemügyre vettem, nem volt egyéb, mint lakóhely, ebédlő és hálóterem.
Gépeket s más eféléket sehol sem találtam. Pedig e kis emberek ruhája
csinos gyári munka volt, amelyet időnkint meg kellett újítani; és
szandáljuk, bár czifrázatlan, bonyolúlt szerkezetű érczmunka volt.
Valahogy csak kellett az ily dolgoknak készülniök! S ezek az apró lények
az alkotás vágyának legkisebb nyomát sem árúlták el. Üzletnek,
műhelynek, beviteli kereskedelemnek sehol semmi jele. Egész idejüket
azzal töltötték, hogy szelíden játszadoztak, a folyamban megfürödtek,
félig játszva szerelmeskedtek, gyümölcsöt ettek és aludtak. Nem
láthattam, hogy ment minden a maga útján.
– Aztán meg az időgép: valami, nem tudtam, mi, bevitte a fehér szfinx
üres alapzatába. Miért? Ha megölnek, sem tudtam elképzelni. S azok a
viznélküli kútak is, meg azok a csillámló oszlopok. Hiányzott mindenhez
a kulcsom. Mintha – hogyis mondjam csak? Képzeljétek, hogy egy feliratra
bukkantatok, vannak benne itt-ott mondatok kitünő, tiszta angol nyelven;
s tele van szurdalva másokkal, amelyeknek nemcsak a szavait, de még a
betűit sem ismeritek. Ott tartózkodásom harmadik napján ilyennek tünt
fel előttem a nyolczszázkétezerhétszázegyedik esztendő világa!
– Ezen a napon barátot is szereztem magamnak – bizonyos értelemben.
Mialatt egy csoport emberkét nézegettem, akik a sekély vízben fürödtek,
az egyik görcsöt kapott. Lefelé kezdett hömpölyögni a folyamban. A
főáramlás elég gyors volt, de azért a középszerű úszó is leküzdhette.
Tiszta képet nyerhettek e teremtmények különös tökéletlenségéről, ha
elmondom, hogy nem akadt közöttük egy sem, aki kisérletet tett volna az
elhaló hangon kiáltozó lény megmentésére, bár szemük láttára fuladozott.
Amint megbizonyosodtam erről, lehánytam magamról a ruhát s egy alsóbb
helyen belegázolva a vizbe, megkaptam a nyomorúlt apróságot, s kihúztam
a biztos partra. Megdörzsöltem kissé tagjait, mire csakhamar magához
tért, s megvolt az az elégtételem, hogy mielőtt elhagytam, teljesen
kiheverte a bajt. Oly kevésre becsültem már az egész fajt, hogy a
legcsekélyebb hálára sem számitottam. Csakhogy ebben nem volt igazam.
– Ez reggel történt. Délután találkoztam a kis nőcskével (legalább azt
hiszem, az volt), amint kutató kirándulásomról visszatérőben voltam
középpontom felé. Örömkiáltásokkal fogadott s hatalmas virágfüzérrel
ajándékozott meg, amelyet nyilvánvalóan az én számomra, kizárólag az én
számomra font. Az eset megragadta képzeletemet.
– Nagyon elhagyatottnak érezhettem magamat. Iparkodtam is, amennyire
csak tőlem telt, kimutatni, mennyire megbecsülöm ajándékát. Csakhamar
egymás mellett ültünk egy kis kőlugasban, s főleg mosolygásból álló
társalgásba ereszkedtünk. A kis teremtmény barátságossága teljesen ugy
hatott rám, mint valami gyerek kedveskedése. Virágokat szedtünk
egymásnak, s ő kezemet csókolgatta. Csókolgattam én is az övét. Majd
beszélgetni próbáltam vele, s megtudtam, hogy Weená-nak hivják. Ez a
név, bár nem tudtam, mit jelent, nagyon ráillett. Ez volt a kezdete
annak a furcsa barátságnak, amely egy hétig tartott, s véget ért úgy –
amint majd elbeszélem.
– Olyan volt éppen, mint a gyerek. Velem akart lenni folytonosan.
Követni próbált mindenfelé s legközelebbi kószálásom alkalmával nagyon
bántotta, hogy mikor kifáradt, el kellett hagynom. Kimerült s egyre
fájdalmasabban kiabált utánam, De a világ problemáit kellett megoldanom.
Nem azért jöttem a jövőbe, mondogattam magamban, hogy miniature szerelmi
kalandba elegyedjem. Valahányszor elhagytam, nagyon elszomorodott, s nem
egyszer oly hevesen követelte, hogy velem jöhessen, hogy mindent
összevetve, odaadó vonzódása bajt is okozott annyit, mint
kellemetességet. De azért általában nagy kényelmemre szolgált. Azt
gondoltam, hogy puszta gyermeki vonzalommal csüggött rajtam. Nagyon is
későn jöttem rá csak arra, mennyire fájt neki, mikor egyedül hagytam. S
nagyon is későn tudtam meg csak, mim volt ő nekem. Pusztán azért, mert