Az időgép - 2

mondok nektek mindent. Azután lefekszem. De semmi közbeszólás!
Beleegyeztek?
– Bele, – szólt a kiadó, s valamennyien utána mondtuk: beleegyezünk.
Erre az időjáró elkezdett beszélni, s beszélt úgy, amint leirom. Eleinte
hátradőlt székében s fáradtan beszélt. De később nekitüzesedett.
Irásközben nagyon is érzem, mennyire nem való arra a toll és a tinta s
elsősorban, mennyire nem vagyok való arra én, hogy úgy irjak, amint ő
beszélt. Fölteszem, hogy a kellő figyelemmel olvastok; de nem
láthatjátok a mesélő halvány, nyilt arczát a kis lámpa fénye mellett, s
nem hallhatjátok, hogyan simult előadása a történet fordulataihoz. Mi,
akik hallgattuk, csaknem valamennyien árnyékban ültünk, mert a
dohányzóban levő gyertyákat nem gyujtották meg; csak az ujságiró arcza s
a hallgatag férfiú lába volt megvilágítva térdétől lefelé. Eleinte ujra
meg ujra egymásra pillantottunk. De nemsokára abbahagytuk a tekintgetést
s valamennyien az időjáró arczára függesztettük szemünket.


IV. Úton az időben.
– Mult csütörtökön kifejtettem már többeknek közületek az időgép
alapelveit, s bemutattam magát a gépet is, még nem teljesen készen, a
műhelyben. A gép itt van most is; az utazás megviselte ugyan némileg: az
egyik elefántcsont-rúd meghasadt, s egy érczsin elhajlott: de többi
része elég ép. Azt reméltem, hogy pénteken befejezem; de pénteken, mikor
már csaknem egészen össze volt állítva, azt láttam, hogy az egyik nickel
rúd éppen egy hüvelykkel rövidebb, mint kellene s az egész rudat újra
kellett készítenem úgy, hogy a gép csak ma reggelre készült el teljesen.
A legelső időgép ma reggel tiz órakor kezdte meg pályafutását. Még
egyszer végigkopogtattam, kipróbáltam ujra valamennyi csavart, még egy
csöpp olajat cseppentettem a kvarczrúdra, s aztán beleültem a nyeregbe.
Azt hiszem, az öngyilkos, mikor a pisztoly csövét halántékára szorítja,
épp oly csodálatos érzéssel várja a bekövetkezendőket, mint akkor én.
Megfogtam egyik kezemmel az indító, másik kezemmel a megállító emeltyűt,
megnyomtam az előbbit, és csaknem rögtön utána a másodikat. Mintha
megtántorodtam volna; mintha valami zuhanás lidércznyomása nehezedett
volna rám. Körülnéztem, s ott láttam magam körül a laboratóriumot épp
úgy, mint elébb. Történt valami? Egy pillanatra azt hittem, hogy
képzelődtem. Hirtelen a fali órára pillantottam. Egy pillanattal elébb –
legalább csak ennyinek tetszett – tiz óra mult rajta egy vagy két
perczczel; most pedig csaknem félnégyet mutatott!
– Nagyot lélekzettem, fogaimat összeszorítottam s megragadva mind a két
kezemmel az indító emeltyűt, hirtelen rohammal útra keltem. A
laboratorium homályba borúlt, elsötétedett. Watchettné asszony lépett a
szobába s anélkül, hogy engem látott volna, a kertajtó felé ballagott.
Vagy egy perczig, azt hiszem, eltarthatott, mig keresztül ment; de nekem
úgy tetszett, mintha átröppenne a szobán, mint valami rakéta. Lenyomtam,
amennyire csak lehetett, az emeltyűt. Beállt az éjszaka úgy, mint mikor
lecsavarják a lámpát, s a következő perczben reggel lett. A laboratorium
halványodott, homályosult, egyre jobban elmosódott. Beállt ujra a fekete
éjjel, utána ujra a nappal, újra az éjjel, újra a nappal, egyre
gyorsabban váltakozva. Örvénylő moraj hangzott a fülembe, s különös,
kábító zavarodottság ereszkedett rá elmémre.
– Tartok tőle, hogy nem tudom lefesteni az időutazással járó sajátságos
érzéseket. Kimondhatatlanúl kellemetlenek. Szakasztott olyan érzés, mint
mikor gördül az ember előre feltartóztathatatlanul – valami lejtőn! Vagy
mintha szüntelenül valami szörnyű zuhanás fenyegetne. Amint tovább
folytattam utazásomat, ég és nap úgy változott, mint valami fekete
szárny csapkodása. Egyszerre csak az a homály, amely a laboratoriumot
sejttette velem, szétfoszlott s láttam, amint a nap sebesen hömpölyög az
égboltozaton. Perczről-perczre keresztül ugrott rajta, s mindenik percz
egy napot jelölt. Úgy rémlett, hogy a laboratoriumot lebontották, s
kijutottam a szabad levegőre. Állványok elmosódó benyomását éreztem; de
ahoz már nagyon gyorsan haladtam, hogy bármi mozgó lényt észrevegyek. A
leglassabban mászó csiga rám nézve túlságos gyorsan rohant. A fény és a
homály csillanó váltakozása szörnyű kinosan érintette szememet. Majd az
egymást követő elsötétedésekben láttam, amint a holdnegyedek – az
ujholdtól a holdtölteig – sebesen váltakoznak, s meg-megcsillantak
előttem homályosan a körben rohanó csillagok. Csakhamar, amint tovább
haladtam, egyre gyorsuló mozgással, a nappal és az éjszaka szökkenései
állandó szürkeségbe folytak össze; az égbolt csodás mély kékségben, a
virradat fényében tündöklött; az ugró nap tűzsávvá vált, ragyogó ívvé a
szabad térben, a hold halványabb hullámzó fonallá; a csillagokból nem
láthattam semmit, csak olykor-olykor egy-egy libegő fényesebb kört a kék
mélységben.
– A táj ködös volt és elmosódó. Még mindig a domboldalon voltam, ott,
ahol ez a ház most áll, s a domb háta szürkén, homályosan nyult a
magasba fölöttem. Láttam, amint a fák nőttek és változtak, mint a
gomolygó gőz, hol barnán, hol zölden: növekedtek, szétterjedtek,
összeomlottak, elenyésztek. Óriási épületek, elmosódó tündérpaloták
támadtak, enyésztek, mint az álom. A föld felszine megváltozott, –
megolvadt, folyékonnyá vált szemem előtt. A gyorsaságot szabályozó óramű
mutatói egyre sebesebben forogtak. Nemsokára észrevettem, hogy a napöv
perczről-perczre tágul és szűkül napfordulótól-napfordulóig, úgy, hogy
perczenkint több mint egy esztendőnyi gyorsasággal haladtam.
Perczről-perczre föltetszett és eltünt szerte a világon a fehérlő hó, s
nyomon követte a tavasz ragyogó, röpke zöld szine.
– Az indulással járó kellemetlen érzések most már kevésbbé bántottak.
Valami jóleső, ideges izgatottságot okoztak. Észrevettem ugyan, hogy
gépem esetlenül ide-oda leng, de hogy miért, azt nem tudtam magamnak
megmagyarázni. Elmém sokkal zavartabb is volt, semhogy törődjem e
mozgással; csak rohantam, rohantam előre szinte tébolyodottan a
jövendőbe. Eleinte alig gondoltam a megállásra, alig gondoltam másra,
mint ez új érzésekre. De csakhamar friss benyomások támadtak elmémben –
valami kiváncsiság s nyomban rá valami félelemféle, – mig végre teljesen
ezek ejtettek hatalmukba. Az emberiség minő különös fejlődése, a mi
kezdetleges müveltségünkkel szemben minő csodás haladás lehetne az –
gondoltam – amelyet látnék, ha közelről nézhetnék bele ebbe a homályos,
csalóka világba, amely rohant, hullámzott szemem előtt! Hatalmas,
ragyogó építmények emelkedtek körülöttem, szilárdabbak, mint a mai
kornak bármely épülete, s e mellett mégis mintha csillámból és ködből
lettek volna. A domboldalt buja zöld futotta be s megmaradt rajta a tél
minden nyoma nélkül. A zürzavar fátyolán keresztül is tündéri szépnek
látszott a föld. Elmém mind erősebben kezdett a megállás gondolatával
foglalkozni.
– A tulajdonképpeni veszély abban rejlett, hogy valami anyagra
bukkanhatok a térben, amelyet gépemmel együtt elfoglaltam. Mialatt
szörnyű gyorsasággal utaztam keresztül az időn, ez alig okozott bajt:
hogy úgy mondjam, meg voltam higulva, átsiklottam, mint a gőz, a
közbeeső anyagok hézagain! De hogy megálljak, keresztül kellett
szorítani magamat, molekuláról-molekulára, mindenen, ami utamba akad: s
atomjaim oly szoros érintkezésbe kerülhettek az akadály atomjaival, hogy
valami mélyreható vegyi visszahatás, esetleg valami óriási robbanás
támad, mely készülékemmel együtt kiröpít minden elképzelhető méretből –
ki az ismeretlenbe. Ez a lehetőség többször megfordult elmémben, mialatt
a gépet készítettem; de akkor jókedvűen belenyugodtam, mint oly
veszélybe, a mely elkerülhetetlen, amelyet, ha férfi vagyok,
koczkáztatnom kell! De most, mikor a koczkázat percze elérkezett, nem
láttam többé a dolgot a régi derűs világításban. A tény az, hogy az a
különös idegenszerűség, amely körülfogott, a gép gyönge, zizegő rezgése,
s első sorban a hosszúra nyuló zuhanás érzete szinte észrevétlenül
végképp felforgatta lelkem egyensúlyát. Kijelentettem magamban, hogy
sohasem állhatok meg s ugyanekkor szeszélyes vakmerőséggel elhatároztam,
hogy nyomban megállok. Mint valami türelmetlen bolond rángatni kezdtem
az emeltyűt, mire a gép hirtelen fölfordult, s én a levegőn keresztül
előre zuhantam.
– Villámcsapás dörgése hangzott fülembe. Kábultan feküdtem egy
pillanatig. Irgalmatlan jégeső zúgott körülöttem; lágy pázsiton ültem,
szemben felfordult gépemmel. Még minden szürkének látszott: de nemsokára
éreztem, hogy fülem nem zúg többé. Körültekintettem. Valami kis kerti
tisztáson lehettem, amelyet rhododendron-bokrok szegtek körül. A piros
virágok özönnel peregtek a földre a jégeső csapásai alatt. A pattogó,
tánczoló jég kis felhőkben függött a gép fölött s úgy húzódott a földön,
mint a füst. Egy percz alatt bőrig áztam. Szép vendéglátás – szóltam, –
ezt érdemlem, mert megszámlálhatatlan esztendőt keresztül utaztam, hogy
meglátogassalak benneteket.
– Csakhamar eszembe jutott, mekkora bolondság volt igy megázni.
Felálltam s körülnéztem. A rhododendronok mögül valami fehér kőből
faragott óriási alak látszott határozatlanul a ködös zuhogásban. De a
világon semmi egyéb nem volt látható.
– Bajos volna leírni, mit éreztem. Amint a zuhogó jég ritkult,
tisztábban láttam a fehér alakot. Jó magas volt, mert egy ezüstös nyárfa
csak a válláig ért. Fehér márványból volt, szárnyas szfinxhez
hasonlított, de szárnyai, a helyett, hogy merőlegesen emelkedtek volna
ki oldalából, szétterjedtek, úgy hogy szinte lebegni látszott.
– Alapzatát, mely úgy látszott bronzból volt, vastag patina borította.
Arcza véletlenül felém volt fordulva; üres szemeivel mintha rám figyelt
volna; ajkai körül bágyadt mosoly árnya játszott. Az idő szörnyen
megviselte, úgy hogy szinte kellemetlen nyugtalanító érzést keltett. Ott
álltam rábámulva egy ideig, – félperczig, vagy talán félóráig.
Közeledett és távolodott, amint a jég sürűbben vagy ritkábban hullott
előtte. Végre másfelé fordítottam tekintetemet egy pillanatra, s láttam,
hogy a jégfüggöny foszlásnak indult, s a mennybolton felcsillan az
előtörő nap fénye.
– Rátekintettem ujra az elnyúló fehér alakra, s hirtelen rám szakadt
utazásom teljes vakmerőségének érzete. Mit fogok látni, ha a ködös
függöny teljesen félrehúzódik? Mi minden nem történt az emberekkel? Mi
lesz velem, ha a kegyetlenség vált uralkodó szenvedélylyé? Ha időközben
az emberi faj elvesztette emberi jellegét, s valami emberfölöttivé
fejlődött, a mely a rokonszenvet nem ismeri, s hatalmában mindent
eltapos? Hátha valami őskori vad állatnak fognak tartani, a melynek
félelmességét s visszataszító voltát csak növeli az a körülmény, hogy
hozzájok hasonlít: valami ocsmány teremtménynek, amelyet
halaszthatatlanul le kell ölni?
– Most már több hatalmas árnyat vettem észre – rengeteg építményeket
bonyolult szegélyzetekkel, nyulánk oszlopokkal s a csöndesedő viharon
keresztül erdőshátú domboldal emelkedett fölém a magasba homályosan.
Oktalan rémület ejtett hatalmába. Félőrülten fordultam oda az időgéphez
s nekiláttam, hogy rendbehozzam. A szürke özön elsöprődött s
szétfoszlott, mint valami kisértet lebegő leple. Fölöttem, a nyári
égbolt mély kékségében, barnás felhőcsikok oszlottak kavarogva a
semmiségbe. A hatalmas épületek tisztán, élesen látszottak körülöttem,
ragyogva a jégzápor nyomaitól s kiemelkedve a falak mentén meggyülemlett
jégdarabok fehérségéből. Mintha valami idegen világba vetődtem volna
véletlenül. Úgy lehettem, mint a madár a szabad légben, amely tudja,
hogy fölötte lebeg a héja s készül lecsapni rá. Félelmem őrületté
növekedett. Nagyot lélekzettem, összeszorítottam fogaimat s nekiestem
dühösen újra a gépnek, könyökömmel és térdeimmel. Kétségbeesett
erőfeszítésemnek engedett s visszafordult, belevágódva erősen államba.
Egyik kezemmel megkapva a nyerget, másikkal az emeltyűt, nagyokat
lihegve készen álltam arra, hogy újra beleüljek.
– De amint nyitva állt előttem a gyors visszavonulás utja, visszatért
ujra bátorságom. Sokkal több kiváncsisággal és kevesebb félelemmel
szétnéztem a távoli jövendő elém táruló világában. Egy köralakú
nyilásban, jó magasan a legközelebbi ház falán, egy csoport dús, lágy
ruhába öltözött alakot vettem észre. Megláttak ők is, s arczukat felém
fordították.
– Majd közeledő hangokat hallottam. A fehér szfinx mellett a bokrok
közül felém futó emberek fejei és vállai látszottak. Egyikük ama
gyalogösvényen bukkant elő, mely egyenesen ahoz a kis tisztáshoz
vezetett, a hol gépemmel álltam. Alig négy láb magas apró emberke volt,
bibor lepelben, derekán bőrövvel. Szandal vagy koturnus volt a lábán,
tisztán nem vehettem ki. Lábaszára térdig csupasz volt s feje födetlen.
Csak most vettem észre, mikor ezt megláttam, mily meleg volt a levegő.
– Szépsége és bája mellett leirhatatlan gyöngesége volt az, ami
meglepett. Arczának pirja a sorvadás legszebb nemére emlékeztetett, arra
a haldokló szépségre, melyet oly gyakran hallunk emlegetni. Láttára
rögtön visszanyertem önbizalmamat. Eleresztettem a gépet.


V. Aranykor.
– A következő pillanatban szemben álltunk egymással, én és a jövendőnek
ez a törékeny lénye. Egyenesen felém jött s szemembe nevetett. Azonnal
meglepett, hogy viselkedésében nyoma sem volt a félelemnek. Majd
odafordult két társához, akik nyomon követték s beszélni kezdett velük
különös, édes hangzású, folyékony nyelven.
– Mások is jöttek, és csakhamar egész csoport, vagy nyolcz-tiz ily remek
kis teremtés fogott körül. Az egyik megszólított. Elég furcsán az ötlött
eszembe, hogy hangom tulságosan kemény és mély volna nekik. Ugy, hogy
válasz helyett fülemre mutatva, megráztam a fejem. Egyet lépett felém,
habozott, majd megérintette kezem. Rögtön rá éreztem, hogy puha kis
kacsók tapogatják hátamat és vállamat. Meg akartak bizonyosodni arról,
hogy valósággal létezem. De mindebben nem volt semmi nyugtalanitó.
Ellenkezőleg volt valami ezekben a kedves kis lényekben, ami bizalmat
lehelt, – valami bájos kedvesség, szinte gyermeki vidámság. S amellett
oly gyöngéknek látszottak, hogy azt képzelhettem, széthajigálhatom az
egész csomót úgy, mintha golyók volnának. De mikor láttam, hogy rózsás
kezecskéikkel az időgépet kezdik tapogatni, hirtelen megmozdultam, hogy
visszaintsem őket. Szerencse, hogy akkor, mikor még nem volt későn,
eszembe jutott a veszedelem, a melyről eddig megfeledkeztem, s megfogva
a gép rudjait, lecsavartam és zsebredugtam a kis emeltyűket, amelyek
mozgásba hozhatták. Azután ujra megfordultam, s fürkésztem, hogyan
folytathatnám az érintkezést.
– S ekkor, közelebbről szemlélve vonásaikat, további furcsaságokat
vettem észre ezeken a kecses, meisseni porczellánszerű alakokon. Hajuk,
a mely egyenletesen göndörödött, éles vonalban végződött nyakukon és
arczuk fölött; pehelyszerű nyoma sem volt arczukon a szőrnek, s kicsiny
álluk hegybe futott össze. Nagy szemeik szeliden fénylettek; s már ekkor
– bárha némileg önzésnek tünhetik fel részemről – úgy képzeltem, mintha
csaknem teljesen hijával volnának minden érdeklődésnek, a melyet joggal
várhattam volna tőlük.
– Minthogy épenséggel nem igyekeztek érintkezni velem, hanem egyszerűen
ott álltak körülöttem mosolyogva s lágy, turbékoló hangon beszélgetve
egymással, én kezdtem meg a társalgást. Rámutattam az időgépre s utána
magamra. Majd, habozva egy pillanatig, hogy fejezzem ki az időt,
rámutattam a napra. Erre egyik, tarka biborba és fehérbe öltözött kecses
kis alak, követte mozdulatomat, s valósággal meghökkentett, utánozva a
mennydörgés hangját.
– Egy pillanatra nem tudtam mit gondoljak, bár mozdulatainak jelentése
elég világos volt. Hirtelen az a kérdés merült fel elmémben: nem
bolondok-e azok az apró teremtések? Bajosan érthetitek meg, hogy kapott
meg ez a gondolat. Tudjátok, hogy mindig úgy képzeltem, hogy a
nyolczszázkétezer s egynehányadik esztendő emberei tudásban,
művészetben, minden dologban hihetetlenül fölülmulnak bennünket. S ekkor
egyikük egyszerre csak oly kérdést intéz hozzám, a mely azt árulja el,
hogy a mi ötéves gyermekeink szellemi szinvonalán áll, – azt kérdezi
tőlem valósággal, vajjon a napból jöttem-e viharban és mennydörgésben!
Ez a kérdés felszabadította itéletemet, a melyet ruházatuk, gyönge,
vékony lábaik és törékeny alkatuk láttára egyelőre függőben tartottam.
Az elkedvetlenedés árnya ereszkedett elmémre. Egy pillanatra úgy
éreztem, hogy hiába készítettem az időgépet.
– Intettem, a nap felé mutattam s a mennykőcsapást utánozva, oly erős
hangot hallattam, hogy megrémültek. Néhány lépést hátráltak és hajlongni
kezdtek. Majd az egyik nevetve felém jött, ismeretlen szép virágokból
font füzért hozva kezében, s füzérét nyakamba vetette. A többiek
dallamos tetszésnyilvánitással fogadták az ötletet; csakhamar ide-oda
futkostak virágokért s nevetgélve teledobáltak, úgy, hogy szinte
fuladoztam a sok virág között. Ti, akik ilyesmit sohasem láttatok, alig
képzelhetitek el, mily csodaszép, finom virágokat hozott létre
megszámlálhatatlan esztendők folyamán a virágkertészet. Majd az egyik
megérttette velem, hogy szeretnék játékszerüket a legközelebbi épületbe
vinni, s a fehér márvány szfinx mellett, a mely mintha az egész idő
alatt szemmel tartott volna, mosolyogva zavaromon – vezetni kezdtek
valami tarka kőből emelt hatalmas, szürke épület felé. Amint közöttük
haladtam, ellenállhatlan vidámságra hangolt az utókor mélységes
komolyságába és hatalmas szellemi fejlettségébe vetett régi hitem és
bizalmam emlékezete.
– A hatalmas bejáratú építménynek óriási méretei voltak. Természetes,
hogy legfőkép az apró emberkék növekvő csoportja s a széles bejárat
foglalkoztatott, a melynek nyitott szájából rejtelmes homály tátongott
felém. Általános benyomásom az volt, hogy a föléjök boruló világ szép
bokrok és virágok egybefonódott rengetege, valami régóta elhanyagolt s
mégis burjánnal föl nem vert hatalmas kert. Egész csomó furcsa fehér
virág vagy egy lábnyira kinyuló hegye ötlött szemembe a széles
viaszszerű levelek között.
– Mintha vadon tenyésztek volna szanaszéjjel a tarka bokrok között; de
ekkor, mondom, még nem vizsgáltam meg őket közelebbről. Az időgép ott
maradt elhagyatva a pázsiton, a rhododendronok között.
– A bejárat ívét dús faragványok ékitették, amelyek, bár alaposan nem
igen nézhettem meg őket, első pillanatra mintha régi phöniciai
ékítményekre emlékeztettek volna. Amint a bejáraton keresztülmentem,
meglepett, hogy szörnyű töredezettek s megviseltek voltak. A kapu alatt
még több fényesruhájú emberke csatlakozott hozzám. Elég groteszk látvány
lehettem, a mint piszkos XIX. századbeli öltözetemben, virágokkal
borítva, befelé lépkedtem, mig körülöttem ragyogó köntösök bájos
tarkasága és fényes fehér lábacskák kavarogtak s nevetgélés és kaczagó
csevegés morajlott dallamosan.
– A széles bejárat aránylag nagy, barnával bevont csarnokba torkollott.
A mennyezet homályba borult; a szines ablaktáblákon s itt-ott az
üvegezetlen ablaknyilásokon csak bágyadt fény szűrődött keresztül. A
padlózat kemény fehér érczből vágott nagy tömbökkel volt kirakva.
Faragatlan, szabálytalan tömbök voltak. A padlót, amint láttam, számos
nemzedék léptei annyira kikoptatták, hogy amerre legtöbbet
jártak-keltek, mély barázdák támadtak rajta. A csarnok hosszában
számtalan, csiszolt kőlapokból rakott asztal állt egymás mellett; a
gyümölcscsel telt asztalok egy láb magasak lehettek. A
gyümölcsrakásokban láttam valami túlságosan nagyranövelt málnafajt és
narancsfélét; de a legnagyobb részt nem ismertem.
– Az asztalok között szanaszéjjel számos vánkos hevert. Vezetőim ezekre
telepedtek, s intettek nekem is, hogy üljek le. Kecsesen s minden
teketória nélkül kézzel ették a gyümölcsöt, a héjat, a szárakat s egyéb
efélét beledobálva az asztalok oldalán levő kerek nyilásokba. Nem igen
kináltattam magamat én sem, mert éhes és szomjas voltam. Evésközben
kényelmesen szemügyre vehettem a csarnokot.
– Talán legjobban rozzant állapota lepett meg. A szines ablaküvegek, a
melyeket csupa mértani ábra diszített, több helyen ki voltak törve s a
csarnok alsó végén keresztben lelógó függönyöket vastag porréteg
borította. Bántotta szemem a szomszédos márványasztal letörött csücske
is. De azért az általános benyomás fölötte szines, festői volt. Lehetett
néhány száz emberke, aki ott ebédelt. A legtöbbje lehetőleg közelemben
telepedett le s érdeklődéssel nézegetett rám. Szemecskéjük kiragyogott
evés közben a gyümölcsök közül. A ruhája valamennyinek ugyanabból a
lágy, de azért erős selyemszövetből készült.
– Gyümölcs volt összes táplálékuk. A távoli jövő apró emberei szigoru
vegetariánusok voltak, s mig köztük éltem, bármennyire sóvárogtam a hus
után, gyümölcscsel kellett táplálkoznom nekem is. Később megtudtam, hogy
a ló, a marha, a juh, a kutya, mind az ichthyosaurus sorsára jutott. De
a gyümölcs mind pompás volt, különösen az egyik – háromélű
hüvelyesfajta, lisztes béllel, – a melynek, úgy látszik, mig ott voltam,
folyvást tartott a szüretje. Ezt választottam ki fő ételemnek. Eleinte
meglepett a sok mindenféle gyümölcs és virág; de később megértettem
jelentőségüket.
– De eleget is beszéltem már gyümölcsebédemről a távoli jövendőben. Alig
csillapítottam le kissé étvágyamat, föltettem magamban, hogy határozott
kisérletet teszek emberkéim nyelvének a megtanulására. Világos volt,
hogy ez az első teendőm. Úgy látszott, legczélszerűbb lesz a gyümölcsön
kezdeni a tanulást. Kezembe vettem egyet s próbát tettem egy csomó kérdő
hanggal és mozdulattal. Nagy ügygyel-bajjal tudtam csak velük megértetni
szándékomat. Eleinte meglepetve bámultak rám és szakadatlan
nevetgéléssel fogadták minden erőlködésemet; de az egyik göndör fürtü
kis teremtés úgy látszik hamarosan felfogta, mit akarok és többször
ismételt egy nevet. Fecsegtek s hosszasan magyarázgatták egymásnak
dolgaikat és mikor kiejteni próbálgattam nyelvük választékos kis
hangjait: udvariatlanul bár, de végtelen őszinteséggel mulattak rajtam.
De én, mint a tanitó a gyerekek között, állhatatos maradtam és csakhamar
vagy húsz főnévvel rendelkezhettem. Majd rátértem a mutató névmásokra,
végül megtanultam az „enni“ igét is. De a munka lassan haladt; a kis
emberek hamarosan elfáradtak és szabadulni iparkodtak kérdéseim elől,
úgy hogy jórészt kényszerűségből belenyugodtam abba, hogy tanítsanak
akkor és oly kis adagokban, a mint kedvük tartja. De nagyon is kis
adagokban volt csak kedvük a tanitásra s mint nemsokára tapasztaltam,
soha sem volt dolgom közönyösebb vagy könnyebben kimerülő emberekkel.


VI. Az emberiség alkonya.
– Csakhamar különös egy dolgot fedeztem föl kis gazdáimon; nem volt
bennök komoly érdeklődés semmi iránt. Első meglepetésükben kiváncsi
kiáltásokkal közeledtek felém, mint a gyermekek, vizsgálgatni kezdtek;
de hamarosan abbanhagyták s tovább ballagtak más játék után. Amint az
ebéd s első társalgási kisérletezésem véget ért, azt vettem észre, hogy
azok, a kik kezdetben körülfogtak, csaknem valamennyien eltávoztak.
– Furcsa dolog az is, mily hamar jutottam el oda, hogy ezeket az apró
emberkéket semmibe se vegyem. Amint jóllaktam, kimentem a bejáraton
keresztül ujra a napsütötte világba. Lépten-nyomon csatlakozott hozzám
egy pár apró embere a jövendőnek; követtek egy kis darabra, fecsegtek,
nevetgéltek körülöttem, s miután barátságosan kimosolyogták és
kiintegették magukat, távoztak ujra, rábizva engem saját
találékonyságomra.
– Esti nyugalom ömlött el a világon, a mint kiléptem a nagy csarnokból,
s az alkonyuló nap meleg fényében fürdött a táj. Az első pillanatra
zavaros egyvelegbe folyt össze előttem minden. Attól a világtól, amelyet
ismertem, teljes mértékben különbözött minden, minden, – még a virágok
is. A hatalmas építmény, a melyet magam mögött hagytam, széles mederpart
lejtőjén emelkedett. A Themze körülbelül egy mértföldnyi távolságban
hömpölygött mai medrétől. Elhatároztam, hogy fölmegyek egy
másfélmértföldnyire emelkedő domb tetejére, ahonnan jobban áttekinthetem
bolygónkat a mi Urunk nyolczszázkétezerhétszázegyedik esztendejében.
Mert ez volt az az idő, a melyet gépem kis óraműve mutatott.
– Séta közben figyelmesen gyüjtögettem magamban minden benyomást, hogy
ha csak lehetséges, megértsem azt a romokban heverő ragyogást, a melyben
a világot találtam, – mert valósággal romok közé jutottam. A domboldalon
kissé följebb például nagy rakás aluminiummal összeerősített
gránitkoczka hevert, meredek falak és törmelékrakások, a melyek között
gyönyörű pagodaszerű növényeket – valószinüleg csalánbokrokat – láttam;
de a levélzet, a melynek különös barna szine volt, elvesztette
szúróképességét. Láttam rögtön, hogy valami hatalmas, többé meg nem
határozható czélra emelt épület elhagyott maradványai közé jutottam. A
végzet úgy akarta, hogy később ezen a helyen tapasztaljak valami fölötte
különös dolgot, a mely először vezetett egy még különösebb fölfedezés
nyomára, – de ezt majd a maga helyén fogom elmondani.
– Amint, hirtelen gondolattól megkapatva körülnéztem a kis fensikról,
ahol megpihentem, láttam, hogy kisebb házaknak sehol semmi nyoma. Mintha
a családi ház, s talán a háztartás is, teljesen megszünt volna. A
zöldben itt-ott palotaszerü épületek voltak, de a ház és villa, angol
tájaink eme jellemző vonásai, teljesen eltüntek.
– Kommunizmus – szóltam magamban.
– S ennek nyomában másik gondolatom támadt. Rápillantottam a hat-hét
apró lényre, a kik idáig követtek. S egy szempillantás alatt
észrevettem, hogy valamennyinek egyforma öltözete, egyforma lágy,
szőrtelen arcza s egyforma lányos, gömbölyded lába van. Tán különösnek
tünhetik föl, hogy eddig nem vettem ezt észre. De oly különös volt
körülöttem minden. Most elég tisztán láttam a tényt. Öltözetben s a
hajzat és a viselkedés mindamaz eltéréseiben, a melyek a két nemet
egymástól manapság megkülönböztetik, ezek az emberkék teljesen hasonlók
voltak. S a gyermekek, mintha csak miniature kiadásai lettek volna
szülőiknek. Ugy láttam, hogy annak a kornak a gyermekei – legalább
fizikailag – fölöttébb koraérettek voltak, s véleményem később csakugyan
teljesen igaznak bizonyult.
– Látva a kényelmet és a biztonságot, a melyben ez a népség élt,
éreztem, hogy az ember nem is várhatott egyebet, mint a két nemnek ezt a
teljes hasonlóságát; mert a férfi ereje, a nő gyöngesége, a család
intézménye s a foglalkozások elkülönülése pusztán a fizikai erő
korszakának harczias követelményei. Ahol a népesség egyensulyba jutott
és bőségben él, a sok gyermek inkább baj, mint áldás az államra nézve.
Ahol az erőszak ritka s a magzatokat nem fenyegeti veszedelem, ott
kevesebb szükség van – vagy inkább nincs is szükség – erős családi
életre s a két nemnek a gyermekszükségletekből eredő különválása
megszünik. Van ennek némi nyoma már manapság is, s a jövendő teljesen
beváltotta ezt a föltevést. Hangsulyozom, hogy akkor így okoskodtam.
Később be kellett látnom, mily távol esett okoskodásom a valóságtól.
– Mialatt ily módon eltünődtem, csinos kis alkotmány vonta magára
figyelmemet. Kupolával födött kúthoz hasonlított. Futólag az ötlött az
eszembe, mily különös, hogy még mindig vannak kutak s azután tovább
szőttem elmélkedésem fonalát. A domb teteje felé nem volt több nagy
építmény, s mivel úgy látszik, csodás kitartással gyalogoltam, nemsokára
az esett meg velem, hogy legelőször egyedül maradtam. A szabadság s a
kalandvágy furcsa érzetével folytattam utamat a domb csúcsa felé.
– A domb tetején valami ismeretlen sárga fémből készült ülőhelyre
akadtam. Helyenkint vöröses rozsda marta s félig lágy mohába sülyedt.
Kartámaszai griff-fejek formájára voltak vágva és faragva. Ráültem s
szétnéztem messze elterülő öreg világunkon e hosszura nyúlt nap
alkonyában. Életemben ez volt a legkedvesebb, legszebb látvány. A nap
lebukott már a szemhatár alá. Az egész nyugat aranyszinben égett, melyet
bibor és kárminpiros vizszintes sávok barázdáltak. Alant a Themze
völgye, melyben mintha csiszolt aczélszalag lett volna a folyam.
Említettem már, hogy a zöld lombok között hol romokban heverő, hol meg
lakott paloták tarkállottak.
– Itt-ott egy-egy fehér, vagy ezüstös szobormű emelkedett ki a föld
rengeteg, puszta kertjéből, imitt-amott egy-egy kupola vagy obeliszk
meredt függélyesen a magasba. Sövénynek, a tulajdonjog jeleinek, a
földmivelésnek nyoma sem volt. Az egész föld egy kertté vált.
– Nézegetés közben tovább szőttem magamban a látott dolgok magyarázatát,
amely az este körülbelül a következő módon alakult ki elmémben. (Később