Az időgép - 4

Total number of words is 3968
Total number of unique words is 1886
27.5 of words are in the 2000 most common words
39.3 of words are in the 5000 most common words
46.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
ugy látszott, vonzódik hozzám, s a maga együgyű modorában ugy mutatta,
hogy aggódik értem, nemsokára, valahányszor visszatértem a fehér szfinx
szomszédságába, ehez a kis babához, csaknem oly érzés fogott el, mintha
házi otthonom fogadott volna; és csakhamar már a dombról jövet
nézegettem, nem látom-e fehérbe és aranyba öltözött piczi alakját.
– Tőle tudtam meg azt is, hogy a félelem nem veszett ki még a világból.
Nappal nem igen félt s a legcsodásabb bizalommal csüggött rajtam; mert
egyszer, mikor egy bolondos pillanatomban fenyegető arczot vágtam rá,
egyszerűen rám nevetett. De félt a sötéttől, félt az árnyéktól, félt
mindentől, a mi fekete. A sötétség volt ránézve az egyetlen félelmes
dolog. Szörnyű heves indulat volt ez benne, s gondolkodóba ejtett és
megfigyelésekre vezetett. Észrevettem egyebek között, hogy ezek az apró
emberkék, amint besötétedett, összegyűltek a nagy házakban és
csoportosan aludtak. Ha az ember világosság nélkül lépett közéjük,
rémült zavarba ejtette őket. Amint beállt az este, soha egyetlen egyet
sem találtam a szabadban, s nem volt rá eset, hogy valamelyik egyedül
aludt volna a házban. De oly bamba voltam, hogy nem okultam ebből a
félelemből, s bár Weena mindig kinosan ellenkezett, állhatatosan azt
kivántam, hogy távol aludjunk a szunnyadó csoportoktól.
– Nagyon bántotta őt a dolog, de végül diadalmaskodott hozzám való régi
vonzalma, s ismeretségünk öt éjszakáját – beleértve a legvégső éjszakát
is – ugy töltötte el, hogy fejét karomra fektetve aludt. De Weenáról
beszélve, elvesztem mesém fonalát. A megmentése előtti éjjel alig
kezdett még virradni, mikor felébredtem. Nyughatatlan voltam s azt
álmodtam, hogy megfuladtam s tengeri csillagállatok lágy csápjai
tapogatták arczomat. Nagy ijedtségre ébredtem, s furcsa módon azt
képzeltem, hogy valami szürkés állat suhant ki épp az imént a szobából.
Ujra aludni próbáltam, de nyughatatlanul, kellemetlenül éreztem magamat.
Az a homályos szürkeség fogott körül, mikor a dolgok éppen bontakoznak a
sötétségből, mikor minden szintelen, élesen határolt és mégis elmosódó.
Felkeltem, lementem a nagy csarnokba, s onnan a kőlapokon keresztül ki a
palota elé. Azt gondoltam, erényt űzök a kényszerűségből, s megnézem a
napkeltét.
– A hold eltünőben volt; haldokló világa s a kezdődő virradat sápadtsága
kisérteties félhomályba vegyült össze. A bokrok koromsötétek voltak, a
föld komoran szürkéllett, az égbolt szintelen volt és szomoru. A
domboldalon mintha kisérteteket láttam volna. Amint fürkésztem a lejtőt,
háromszor egymásután fehér alakokat vettem észre. Kétszer ugy képzeltem,
hogy egyetlen fehér, majomféle teremtmény rohan a dombon egyre
gyorsabban fölfelé, egyszer pedig a romok közelében mintha egész falka
czipelt volna valami sötét testet. Gyorsan mozogtak. Nem láttam, mi lett
belőlök. Ugy látszott, eltüntek a bokrok között. Ne feledjétek, hogy a
virradat még mindig határozatlan volt. Azt a bizonytalan, kora reggeli
hüvösséget éreztem, amelyet mindnyájan ismertek. Nem hittem szememnek.
– Amint a keleti boltozat fényesedni kezdett, a napfény megjelent s
egyszerre élénk színekkel vonta be a világot, jobban szemügyre vettem a
vidéket. De fehér alakjaimnak nem volt nyoma sem. Pusztán a félhomály
szüleményei voltak. Bizonnyal kisértetek voltak – szóltam magamban, –
csak azt tudnám, mely korból valók. Mert Grant Allan egy különös
megjegyzése jutott eszembe és elmulattatott. Ha minden nemzedék kihal és
kisérteteket hagy ránk, akkor a világ – igy okoskodott – végre is szűk
lesz nekik. E szerint az elmélet szerint mától fogva ide s tova
nyolczszázezer év alatt alaposan elszaporodhattak, s nem volt mit
csodálni rajta, hogy egyszerre négyet is láttam. De a tréfa nem
elégitett ki, s ezeken az alakokon tünődtem egész reggel, mig csak Weena
megmentése ki nem verte őket fejemből. Határozatlan úton-módon
összefüggésbe hoztam őket azzal a fehér állattal, amelyet
felriasztottam, mikor eleinte oly szenvedélyesen kerestem az időgépet. –
– Weena kellemesen pótolta őket; de azért az volt a rendeltetésük, hogy
nemsokára sokkal rémesebben ejtsék hatalmukba elmémet.
– Azt hiszem említettem már, mennyire melegebb volt az idő ebben az
aranykorban, mint manapság. Nem tudom, mi lehetett az oka. Talán a nap
volt forróbb, vagy a föld keringett közelebb a naphoz. A közfelfogás az,
hogy a nap a jövendőben egyre jobban kihül. De az emberek, akik az
ifjabb Darwin elmélkedéseiben járatlanok, megfeledkeznek arról, hogy a
bolygók végül egymásután visszahullanak a szülőtestbe. Ily katasztrófák
alkalmával a nap valószinüleg ujult erőre lobban; s lehet, hogy
valamelyik belső bolygó már így járt. Azonban bármi volt is az oka,
annyi tény, hogy a nap sokkal forróbb volt, mint manapság.
– Nos, az egyik nagyon forró reggelen – azt hiszem a negyediken –
mialatt a hőség és a vakító fény ellen védelmet kerestem valami hatalmas
romhalmazban a mellett a nagy ház mellett, ahol aludtam és táplálkoztam,
– a következő furcsa dolog esett meg velem. A törmelékrakások közt
mászkálva szűk folyosóra bukkantam, amelynek végét és oldalablakait
lezuhant kőtömegek zárták el. A külső tündöklés ellentéte folytán
eleinte áthatatlanul sötétnek tünt föl. Beléptem tapogatódzva, mert a
fényességből sötétségbe jutva, szines foltok uszkáltak szemem előtt.
Hirtelen mintegy lebűvölten megállottam. A sötétségből a külső napfény
visszaverődése következtében tündöklő szempár szegeződött rám.
– A fenevadak régi ösztönszerű félelme szállt belém. Ökölbe szorítottam
kezemet s mereven néztem bele a ragyogó szemgolyókba. Visszafordulni
féltem. Majd az a teljes biztonság jutott eszembe, amelyben, mint addig
gondoltam, az emberiség él. S visszaemlékeztem arra a különös borzalomra
is a sötétségtől. Legyőzve némileg félelmemet, egy lépést tettem előre s
megszólaltam. Megengedem, hogy hangom akaratlanul is nyers lehetett.
Kinyujtottam kezemet s valami lágy testhez értem. A szempár hirtelen
oldalt fordult rólam s valami fehér rohant el mellettem. Bátorságom
inamba szállt. Megfordultam s furcsa kis majomhoz hasonló alakot láttam,
amely fejét sajátságos módon lefelé lógatva keresztül szaladt a hátam
mögötti napsütötte térségen. Belebotlott egy gránittömbbe,
félretántorodott s egy pillanat mulva eltünt a fekete árnyékban egy
másik törmelékrakás alatt.
– Érthető, hogy az a benyomás, amelyet rám tett, tökéletlen; de annyit
tudok, hogy piszkos fehér szine s furcsa nagy szürkésvörös szeme volt;
fejét és hátát pedig lenszinü szőr borította. De mondom, oly gyorsan
rohant, hogy nem láttam tisztán. Azt sem mondhatom meg, négy lábon
rohant-e vagy csak első lábait lógatta-e le nagyon. Egy pillanat sem
telt bele, követtem a második romhalmaz közé. Nem akadtam rá mindjárt;
de amint egy ideig ott álltam a mély sötétségben, egy olyan kerek,
kútalaku nyilásra bukkantam, aminőről már beszéltem. Elzárta félig egy
lezuhant pillér. Hirtelen megvillant agyamban egy gondolat. Hátha a
kútban tűnt el az a valami? Gyufát gyujtottam s lenézve a mélybe,
hosszukás fehér lényt láttam mozogni. Amint lefelé huzódott, ragyogó
nagy szemét mereven rám szegezte. Borzadály fogott el. Mintha emberfajta
pók lett volna. Lefelé kuszott a falon s most vettem csak észre, hogy az
aknában lefelé létraszerűen számos fémfok van a láb és a kéz számára. A
gyufa már a körmömre égett s kihullott kezemből. Esés közben kialudt.
Mire ujat gyújtottam, a kis szörnyeteg eltünt.
– Nem tudom, meddig ültem ott, belebámulva a kutba. Jó darabig nem fért
a fejembe, hogy az, amit láttam, emberféle volt. De lassacskán kezdett
az igazság derengeni bennem. Az ember nem maradt egy faj, hanem két
különböző állatfajra szakadt; s az én bájos felvilági gyermekeim nem
egyedüli leszármazói a mi nemzedékünknek, hanem az a halvány, ocsmány,
éjjeli lény is, amely elémbe került, az is örököse minden koroknak.
– A csillámló pillérekre s a földalatti szellőztetésről költött
elméletemre gondoltam. Kezdtem gyanítani valódi jelentőségüket. De hát,
tünődtem, hogy illett bele ez a lemur abba a rendszerbe, amelyet egy
teljesen egyensúlyba jutott szervezkedésről készítettem? Miképp függött
össze a szép felvilágiak gondatlan vidámságával? S mi rejlett ott lenn,
az akna tövében? A kút szélére ültem s biztatgattam magam, hogy nincs
mitől félnem, s hogy oda kell leereszkednem, ha minden nehézséget le
akarok küzdeni. S emellett nyomban rá irtóztam a leereszkedéstől!
Mialatt haboztam, egypár szépséges földfeletti emberke kergetőzőtt, a
napfényben szerelmeskedve, az árnyék felé. A férfi kergette a nőt,
virágokat dobálva rá futás közben.
– Mintha elszomorodtak volna, amint megláttak, kezemmel az eldőlt
pillérre támaszkodva s belebámulva a kút mélyébe. Nyilvánvalóan
kellemetlenül érintették őket ezek a nyilások, mert amint rámutatva
egyik nyilásra, megpróbáltam kérdezősködni róla kis embereimtől az ő
nyelvükön, láthatóan még inkább elkedvetlenedtek és elfordultak. De
gyufáim érdekelték őket s néhányat meggyujtottam mulattatásukra. Azután
ujra megpróbálkoztam a kúttal, de ujra hiába. Csakhamar utjukra engedtem
hát őket s elhatároztam, hogy visszamegyek Weená-hoz s lehetőleg tőle
tudok meg valamit. De gondolataim valósággal forrongtak már. Sejtelmeim
és benyomásaim zürzavarosan kavarogva uj rendbe igyekeztek illeszkedni.
Megvolt a kulcsom e kutak jelentőségéhez, a szelelő tornyokhoz, a
titokzatos kisértetekhez, arról nem is szólva, hogy mi a jelentése a
bronz-kapuknak és hogy mi történt az időgéppel! S lassan-lassan nagyon
határozatlanul derengeni kezdett bennem a megoldása annak a gazdasági
problemának, mely zavarba ejtett.
– Uj világ tárult fel előttem. Tiszta dolog volt, hogy az embernek ez a
második válfaja földalatti. Különösen három körülmény erősítette meg
bennem azt a gondolatot, hogy ennek a válfajnak ritka jelentkezése a
föld szine fölött régóta folytatott föld alatt való lakás következése.
Először is az a piszkos fehér szin, amely tulajdonsága a legtöbb
állandóan sötétben élő állatnak, például a Kentucky-barlang fehér
halának, hogy mást ne említsek; azután az a nagy szem, rendkivüli
fogékonysággal a fény visszaverésére, amely közös sajátsága minden
éjjeli lénynek – tanu rá a bagoly és a macska, s végre az a látható
zavarodottság a napfényben, az a gyors, de azért esetlen, ijedt
menekülés a sötét árnyék felé s az a sajátságos fejtartás a
világosságban – mindez erős bizonysága volt a retina tulságos
érzékenységének.
– Bizonyos volt tehát, hogy a föld alattam keresztül-kasul volt furva, s
az uj faj a föld alatt lakott ezekben az alagutakban. Az a körülmény,
hogy a lejtős domboldalak, hogy az egész vidék, kivéve a folyammenti
völgyet, tele volt szelelőtárnákkal és kutakkal, az alagutak határtalan
elágazásáról tanuskodott. Nem volt-e tehát természetes föltételeznem,
hogy mindazt, amit a napfényben élő faj kényelme megkivánt, lenn a
földalatti világban készítették? Ez a gondolat oly nyilvánvalónak
tetszett, hogy azonnal elfogadtam s rátértem arra a kérdésre, hogyan
történhetett az emberiség két fajra való szakadása?
– Merem állítani előre is, hogy föltevéseimet valószinünek fogjátok
tartani, bár én magam csakhamar megtudtam, hogy az elmélet, amelyet
fölállítottam, nagyon messze esett a valóságtól.
– Először is kiindulva saját korunk problémáiból, világosnak tetszett
előttem, mint a napfény, hogy az egész helyzetnek a nyitja a tőkés és a
munkás között levő most még csak futólagos társadalmi különbség
fokonkint való növekedésében rejlik. Nincs benne kétség, hogy mindez
elég groteszknek, hihetetlen képtelenségnek tetszik, pedig éppen a mi
korunkban van nem egy oly körülmény, amely erre a fejlődésre utal.
Megvan a törekvés, hogy a czivilizáczió kevésbbé diszes részleteire
földalatti területet használjanak fel; ilyenek például a londoni
metropol-vasut, az új villamos vasutak, földalatti utak, földalatti
műhelyek és vendéglők, s mindezek egyre szaporodnak és növekednek.
Nyilvánvaló – gondoltam magamban, – hogy ez a törekvés addig erősbödött,
mig az ipar elvesztette teljesen a föld szinén való létezése
jogosultságát. Mindig mélyebbre és mélyebbre vonult, egyre nagyobb
földalatti műhelyekbe, mindig több és több idejét töltvén el ott alant,
mig végre…! Sőt már ma is nem él-e az east-endi munkás oly mesterséges
körülmények között, mintha valósággal számüzték volna a föld természetes
felületéről?
– S ha tovább megyünk, a gazdagok zárkozásra hajló törekvése, mely
kétségtelenűl neveltetésük egyre növekvő finomulásának és a közöttük meg
a szegények nyers erőszakossága között tátongó örvénynek a következése –
máris odavezetett, hogy a föld területének tekintélyes részét saját
maguk számára lefoglalták. London körül például a szebb vidéknek több
mint fele el van zárva a betolakodás elől. S ugyancsak ez a tátongó űr,
mely a gazdagok magasabb mívelődési folyamatának s a finomúlt életmódra
való egyre növekvő képességeiknek és az erre csábító kisértéseknek a
következése, folyton-folyvást gyérebbé fogja tenni a társadalmi
osztályok összevegyülését és az összeházasodás útján való emelkedést,
amely ez idő szerint késlelteti még az emberi fajnak a társadalmi
rétegek szerint való kettéválását. Ugy hogy végre nem lesz más a föld
felett, csak a vagyonos osztály, mely a gyönyört, a kényelmet és a
szépséget hajszolja, a vagyontalanok osztálya pedig egészen a föld alá
kerűl. S amint ez megtörtént, nincs benne kétség, hogy a földalattiaknak
adót kellett fizetniök, különösen azért, hogy barlangjaikat
szellőztethessék. Ha ezt megtagadták volna, a hátrálékokért éhen
vesztek, vagy megfuladtak volna. Akik betegesek vagy lázadozó
természetűek voltak, azok kipusztúltak. S végre amint a megoszlás
egyensulya állandósúlt, az utódok alkalmazkodtak a földalatti élet
feltételeihez, s épp oly boldogok lettek saját világukban, mint a
vagyonos osztály a földszinén. Mindebből természetes módon következett a
földfelettiek finomúlt szépsége és a földalattiak beteges sápadtsága.
– Az emberiségnek az a nagy diadala, amelyről álmodoztam, egészen más
alakot öltött elmémben. Szó sem volt az erkölcsi nevelés és az általános
összemunkálkodás oly diadaláról, aminőről képzelődtem. Ellenkezőleg, ott
láttam magam előtt egy valóságos arisztokracziát, felfegyverezve a
tökéletesűlt tudással, amely megvalósította a mai gazdasági rendszer
logikus következéseit. Nemcsak a természeten diadalmaskodott, hanem
leigázva a természetet, leigázta saját embertársait is. De újra
hangsúlyozom, hogy ezt az elméletet csak akkor tartottam helyesnek.
Nekem ugyanis nem magyarázgatott az utópiás könyvek sablonos ciceronéja.
Magyarázatom lehet teljesen helytelen, de még most is ezt tartom a
legvalószínűbbnek. De ha ezt el is fogadjuk, bizonyos volt, hogy az az
egyensúlyba jutott czivilizáczió, amelyet évezredek eredményeztek, régen
megjárta már zenitjét, s most már jó ideje a hanyatlás korszakát élte. A
földfelettiek túlságos biztonsága lassú elkorcsosulásra vezetett;
nagyságuk, erejük és értelmük általában csökkenésnek indúlt. Ennyit elég
világosan láthattam már eddig is. Mi volt a sorsa a földalattiaknak,
arról még sejtelmem sem volt; de amit eddig tapasztaltam a morlockokról
– körülbelül ez volt a neve a földalattiaknak, – abból sejthettem, hogy
a morlockokban az emberi tipus még jobban elváltozott, még jobban
elkorcsosúlt, mint az eloi-kban, ahogy a földfelettiek szép faját
nevezték.
– Majd zavaros kétségek támadtak bennem, mért vették el a morlockok
időgépemet? Mert abban bizonyos voltam, hogy ők vették el. És az eloik,
ha ők voltak az urak, mért nem tudták gépemet visszaszerezni? S mért
féltek oly rettenetesen a sötétségtől? Amint említettem, tovább
kérdezősködtem Weena-tól a földalatti világról, de újra csalódás ért.
Először nem is értette meg kérdéseimet, azután meg vonakodott
válaszolni. Reszketés fogta el, mintha elviselhetetlen lett volna rá
nézve ez a téma. S mikor talán kissé nyersen erőltettem, könyekbe tört
ki. Ezek voltak az egyedüli könyek, melyeket saját könnyeimen kivül
láttam ott az aranykorban. Hirtelen abba is hagytam a morlockokról való
kérdezősködést s csak arra törekedtem, hogy mielőbb száműzzem Weena
szeméből az embervoltával járó örökségnek ezeket a szomorú jelképeit. És
csakhamar mosolyogni és tapsolni kezdett, mialatt ünnepiesen elégettem
egy szál gyufát.


IX. A morlockok.
– Furcsálhatjátok ugyan, de két napba került, míg követhettem az ujonnan
lelt nyomot, bár nyilvánvalóan ez vitt a helyes útra. Azoknak a sápadt
testeknek a láttára valami sajátságos borzongás fogott el. Éppen olyan
piszkos fehér szinük volt, mint a férgeknek, meg azoknak az állatoknak,
amiket természetrajzi múzeumokban spirituszba rakva láthatunk.
Érintésükre kellemetlen hideget éreztem. Valószínű, hogy borzongásom oka
jórészt az eloik szimpatikus hatásában rejlett. Jóformán értettem is
már, miért undorodnak az eloik a morlockoktól.
– A rákövetkező éjszaka rosszúl aludtam. Valószinü, hogy egészségem is
megrendűlt egy kissé. Nyugtalankodtam, kétségek szorongattak. Egy-egy
pillanatra iszonyú félelem fogott el, melynek végső okát sehogy sem
értettem meg. Emlékszem, hogy nesztelenűl besurrantam a nagy csarnokba,
hol a kis emberkék aludtak a holdfényben – ez éjszaka köztük volt Weena
is, – s közöttük újra visszatért bátorságom. Eszembe jutott, hogy néhány
nap múlva elfogy a hold utolsó negyede, s arra gondoltam, hogy a sötét
éjjeleken a föld alatti kellemetlen lények, ezek a fehér lemurok, ezek a
régieket helyettesitő új férgek, bizonyára sokkal számosabban fognak
jelentkezni. És mind a két nap oly nyughatatlan voltam, mint aki
elkerűlhetetlen kötelesség teljesítése elől húzódozik.
– Meg voltam győződve, hogy az időgépet csak ugy találom meg, ha
merészen behatolok a földalatti világ rejtelmeibe. De nem volt
bátorságom szembenézni a rejtelmekkel. Csak legalább egyetlenegy társam
lett volna, egészen más lett volna a dolog. De teljes egyedülvalóságom
iszonyu volt, s rémített már a gondolat is, hogy lemászszam a kut
sötétségébe. Nem tudom, értitek-e, mit éreztem, de annyit mondhatok,
sohasem éreztem magamat teljes biztonságban.
– Talán éppen ez a nyughatatlanság, a biztonság érzetének ez a hiánya
űzött egyre távolabbi és távolabbi kutató kirándulásokra. Amint
délnyugatnak mentem a felé az emelkedő táj felé, melyet most Combe
Wood-nak neveznek, a messzeségben, a XIX. századbeli Banstead irányában,
hatalmas zöld építményt vettem észre, amely különbözött mindattól, amit
eddig láttam. Nagyobb volt minden eddigi palotánál vagy romnál, s
keleties homlokzata volt. Halvány, kékeszöld csillogása a kinai
porczellán egy fajtájára emlékeztetett. Eltérő külsejéből eltérő
rendeltetésére következtettem, s elhatároztam, hogy folytatom utamat és
megvizsgálom. De már későre járt s különben is már hosszu, fárasztó
kószálás után vettem csak észre e különös építményt. Másnapra
halasztottam tehát a kaland folytatását, és visszatértem a kis Weenához,
aki szokott kedveskedésével fogadott. De másnap reggel világosan
beláttam, hogy a zöld porczellán palotára irányuló kiváncsiságom
önámítás volt, hogy ürügyet leljek elodázni máskorra azt a kisérletet,
melytől irtóztam. Föltettem tehát magamban, hogy minden további
idővesztegetés nélkül megpróbálom a leszállást s kora reggel utnak
indultam egyik kut felé, amely a gránit és aluminiumromok közelében
volt.
– A kis Weena velem szaladt. Ott tánczolt mellettem a kútig, de mikor
látta, hogy a nyilás szélére támaszkodom s a mélységbe nézek, sajátságos
módon elkedvetlenedett. – Isten veled, kis Weena, szóltam, megcsókolva
őt, azután félretoltam s a szegélyzeten keresztűl tapogatni kezdtem a
leereszkedésre szolgáló kampókat. Gyorsan, gyorsan, mert bevallom,
féltem tőle, hogy bátorságom el talál párologni! Weena eleinte elképedve
bámult rám. Majd fájdalmasan felkiáltott, s hozzám rohanva, kis kezével
belém kapaszkodott. Ellenkezése, azt hiszem, csak még jobban
megerősített szándékomban. Leráztam magamról, tán kissé nyersen is, s a
következő perczben a kút torkában voltam. Láttam kétségbeesett arczát a
szegélyzet fölött, s mosolyogtam, hogy fölbátorítsam. Azután lenéztem a
mélységbe, az inogó kampókról, melyeken lógtam.
– Körülbelül kétszáz yardnyi aknán kellett lekúsznom. A kut falaiból
kiugró érczfokokon kellett leereszkednem, s mivel ezek a fokok nálam
sokkal keskenyebb és könnyebb lények számára készültek, leereszkedés
közben kinosan szorongtam és hamar kifáradtam. S ha csak a fáradtság
lett volna minden! Az egyik fok hirtelen elhajlott sulyom alatt, és
csaknem lezuhantam a fekete mélységbe. Egy pillanatig félkézzel
kapaszkodva lógtam a levegőben, s ez után a tapasztalat után nem mertem
többé pihenőt tartani. Bár karom és hátam csakhamar kínosan sajgott, oly
gyorsan folytattam a bizonytalan leereszkedést, amint csak kitelt tőlem.
Föltekintve, keskeny kis korongot láttam, közepén csillaggal, s a kis
Weena fekete körnek látszó fejecskéjével. Alattam egyre erősödött s
egyre nyomasztóbb érzést keltett bennem valami gépezet zubogása. Kivéve
fejem fölött a kis korongot, áthatatlan sötétség vett körül mindenfelől,
s mikor ujra a magasba tekintettem, a kis Weena is eltűnt előlem.
– Kínzó nyugtalankodás nehezedett rám. Már-már arra gondoltam, hogy
felkúszom újra a magasba, s nem törődöm a föld alatti világgal. De
mialatt ez járt fejemben, folyton-folyvást mélyebbre ereszkedtem. Végre
nagy megkönnyebbülésemre homályosan derengő szűk nyílást vettem észre a
falban, körülbelül egy lábnyira jobbkéz felől. Belevetettem magamat, s
láttam, hogy a nyilás vizszintesen haladó szük alagutba vezetett,
amelyben lefekhettem. Karom sajgott, hátamat görcs szorongatta, s a
lezuhanástól való tartós félelem következtében reszkettem. S e mellett
az áthatatlan sötétség is fájdalmasan hatott szememre. Fülembe zúgott
zakatolása, dörömbölése a gépezetnek, amely levegőt szivattyúzott le az
aknán.
– Nem tudom, meddig feküdtem itt. Arra riadtam fel, hogy lágy kéz érinti
arczomat. Talpra ugrottam a sötétségben, gyufám után kaptam, s gyorsan
meggyujtva egyet, láttam, hogy három fehér teremtmény hátrál lehajolva,
sebesen a fény elől. Olyanok voltak, mint az, amelyet a föld szinén
láttam a romok között. Szemük abban a rám nézve áthatolhatatlan
sötétségben, amelyben éltek, rendkivül nagy volt és végtelenül érzékeny,
épp ugy, mint a feneketlen mélységben élő halak pupillái és
fényvisszaverő képessége. Bizonyos voltam benne, hogy látnak engem abban
a fénytelen sötétségben, s ugy tetszett, nem is félnek tőlem egy cseppet
sem, eltekintve a világosságtól. De mihelyt gyufát gyujtottam, hogy
megnézzem őket, hátráltak állhatatosan, s eltüntek a fekete nyilásokba
és alagutakba, ahonnan csak szemük meredt rám szörnyű különösen.
– Megpróbáltam odakiáltani hozzájuk, de bizonyára egészen más nyelvet
beszéltek, mint a földfelettiek, ugy hogy abba kellett hagynom hiábavaló
erőlködésemet s ujra az járt eszemben, hogy menekülök, mielőtt tisztába
jutottam volna velük. De csakhamar igy szóltam magamban: – Most már
benne vagy ugy is a bajban, s folytattam utamat tapogatódzva az
alagutban. A gép lármája egyre erősödött. Egyszerre csak elveszett
mellőlem a fal, s tágas, nyilt térbe jutottam. Gyufát gyujtva láttam,
hogy hatalmas boltozott üregbe léptem, amelynek tulsó vége gyufám
fénykörén túl áthatatlan sötétségbe veszett. Amit láttam, éppen annyi
volt, amennyit láthat az ember, mig egy szál gyufa végig ég.
– Természetes, hogy csak határozatlanul emlékszem mindenre. Hatalmas
gépekhez hasonló nagy tömegek emelkedtek ki a homályból, furcsa fekete
árnyékokat vetve, melyekbe kisérteties morlockok húzódtak meg a fény
elől. Az egész hely nagyon kellemetlen és nyomasztó volt. A levegőben
friss vérszag érzett. Valamivel lejebb a középső látnivalónál kis fehér
fémasztal volt, megrakva ennivalóval. A morlockok mindenesetre husevők
voltak. Emlékszem, mily csodálkozva kérdeztem akkor magamban, miféle
nagy állat maradt meg a múltból, miféle állat húsa az a vörös csomó,
amit láttam. Oly zavaros volt minden: a nehéz szag, az elmosódó,
hatalmas árnyképek, az árnyékban leskelődő undok alakok, amelyek csak a
sötétséget várták, hogy újra nekem essenek! Majd körmömre égett a gyufa,
lehullott a földre – kigyózó vörös folt a sötétségben.
– Azóta elgondoltam már, mily rettentő hiányosan voltam felszerelve
kutató utamra. Mikor utra keltem az időgépen, azzal a képtelen
föltevéssel indultam el, hogy a jövendő emberei bizonyára végtelenül
fölöttünk állanak minden tekintetben. Fegyvertelenül mentem,
orvosszerek, füstölni való nélkül – néha-néha rettenetesen gyötört a
dohány hiánya! – sőt gyufa sem volt nálam elegendő. Legalább kézi
fotografáló gépet vittem volna magammal! Megörökíthettem volna egy
pillanat alatt a földalatti világ képét, s azután tanulmányozhattam
volna kedvem szerint. De amint ott álltam, nem volt egyebem, mint
természetadta fegyverzetem és hatalmam: kezem, lábam és fogam, s ezeken
kivül volt még négy szál épen maradt gyufám.
– Féltem folytatni utamat a gépezetek között a sötétben, s azt is csak a
legutolsó gyufa fényénél vettem észre, hogy gyufaskatulyám tartalma vége
felé jár. Addig a perczig eszembe sem jutott, hogy jó volna a gyufával
gazdálkodni, s gyufámnak csaknem a felét arra pazaroltam, hogy
mulattassam a föld felettieket, akiknek ujság volt a tűz. Akkor, amint
mondtam, nem volt már csak négy gyufám, s mialatt ott álltam a sötétben,
egy kéz érintette meg kezemet, vékony ujjak tapogatták végig arczomat s
különös kellemetlen szag hatolt orromba. Mintha egész csoport ocsmány
kis teremtés lélekzetét hallottam volna magam körül. Éreztem, hogy a
gyufaskatulyát gyöngéden ránczigálták kezemben, hátulról pedig
meg-megrántották kabátomat. Ki sem mondhatom, mily kellemetlen érzés
volt, amint e láthatatlan teremtések tanulmányoztak. Hirtelen éles
valósággá vált bennem ott a sötétben az a tudat, hogy sejtelmem sincs
róla, mik ezek a lények, hogyan gondolkoznak, mit akarnak. Rájuk
kiáltottam torkom szakadtából. Egy pillanatra hátráltak, de azután
csakhamar ugy éreztem, hogy újra közelednek hozzám. Egyre merészebben
kezdtek tapogatni, különös hangokat susogva egymásnak.
Összerázkódtam s ujra fölkiáltottam, de még kevesebb eredménynyel. Nem
vették nagyon komolyan a kiáltást s furcsa nevető zsivajjal estek ujra
nekem.
– Bevallom, hogy rettenetes félelem fogott el. Elhatároztam, hogy gyufát
gyujtok s a fény védelme alatt menekülök. Meg is tettem s a zsebemből
előrántott papirdarabbal erősítve a gyufa lobogását, szerencsésen
visszavonultam a szűk alagutba. De alig értem be ide, a papiros elégett
s a sötétben hallottam a morlockokat, amint utánam siettek, zizegve,
mint lombok között a szél s kopogva, mint az esőcseppek.
– Egy pillanat sem telt bele, már egy csomó kéz kapaszkodott belém, még
pedig félreérthetetlenül azzal a szándékkal, hogy visszafelé huzzon.
Meggyujtottam a második szál gyufát s elvakult arczukba lobogtattam. El
sem képzelhetitek, mily undorító, emberietlen látvány volt, – azok a
sápadt, áll nélkül való arczok és azok a nagy, pilla nélküli, piszkos
vörös szemek! – amint elvakultan, riadozva rám meredeztek. De annyit
mondhatok, hogy nem álltam meg nézegetni őket, hanem hátráltam tovább s
amint második gyufám tövig égett, meggyujtottam a harmadikat. Ez is
csaknem végig égett, mire az aknába torkolló nyiláshoz értem. A nyilás
szélén lefeküdtem, mert a nagy szivattyunak felhangzó zubogása
elszédített. Azután tapogatni kezdtem a kiugró kampókat, de egyszerre
csak belekapaszkodtak hátulról lábamba s elkezdtek ránczigálni
erőszakosan visszafelé. Meggyujtottam utolsó gyufámat… kiégett
feltartózhatatlanul. De ekkor rajta volt már kezem a kiálló fokokon;
erős rántással kiszabadítottam magamat a morlockok karmaiból s elkezdtem
gyorsan felfelé mászni az aknában. A morlockok megálltak alattam s
kimeresztett szemmel bámultak utánam a magasba. Csak egyetlen kis törpe
követett egy darabra fölfelé is s kis hija, hogy kezében nem maradt a
csizmám diadaljelül.
– Végtelen hosszunak tetszett az út, amint fölfelé kapaszkodtam. Az
utolsó harmincz-negyven lábon át rettentő émelygés fogott el. Csak a
legnagyobb ügygyel-bajjal birtam megfogódzni. A legutolsó pár yardon
szörnyű küzdelmet folytattam gyöngeségemmel. Fejem elszédült és szinte
éreztem már a zuhanást. De azért végre valahogyan kijutottam a kút
nyilásán s kitámolyogtam a romhalmazból a vakító napvilágra. Arczra
vágódtam. Édes, tiszta illata volt még a sárnak is. Emlékszem, hogy
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Az időgép - 5
  • Parts
  • Az időgép - 1
    Total number of words is 3904
    Total number of unique words is 1797
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    45.1 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az időgép - 2
    Total number of words is 3858
    Total number of unique words is 1979
    27.6 of words are in the 2000 most common words
    39.3 of words are in the 5000 most common words
    45.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az időgép - 3
    Total number of words is 3888
    Total number of unique words is 2001
    29.0 of words are in the 2000 most common words
    40.0 of words are in the 5000 most common words
    46.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az időgép - 4
    Total number of words is 3968
    Total number of unique words is 1886
    27.5 of words are in the 2000 most common words
    39.3 of words are in the 5000 most common words
    46.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az időgép - 5
    Total number of words is 3880
    Total number of unique words is 1899
    27.4 of words are in the 2000 most common words
    38.8 of words are in the 5000 most common words
    45.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az időgép - 6
    Total number of words is 3983
    Total number of unique words is 1899
    28.0 of words are in the 2000 most common words
    38.3 of words are in the 5000 most common words
    45.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Az időgép - 7
    Total number of words is 2098
    Total number of unique words is 1156
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    46.5 of words are in the 5000 most common words
    52.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.