Az arany szalamandra - 4

--Lehet! Atyám ekkor így szólott hozzám: »Sokfélére megtanítottalak,
leányom! A halált úgy kell venned, mint elkerülhetlen dolgot. Vágyom
őseim és az örök nyugalom után. Ha tehát meghalok, keresd fel egyetlen
rokonunkat: José Venegas Herrezuelot. Ő velünk élt, miénknek kell tehát
lennie! Halálom után a miénk lehet! Leányom, én beavattalak téged
tudományunk titkaiba, te avasd be családunk utolsó tagját, mert mindig
csak egy férfiutód bírhatja a Zúlem Zegrik tudományát! Folytassa ő,
amiknek én is folytatója voltam s fejezze be, aki erre ki lesz
választva.«
Most már értheted az én búcsúszavaimat is. Atyám életében mitsem volt
szabad felfedeznem... de most már kérdezhetsz! Megosztom veled mindazt,
mit a legutolsó és legbölcsebb mór alchymistától, atyámtól tanultam!
José szemei lázas fényben égtek, villogtak:
--Segíts, hogy a nagy titkot bírhassam! suttogá kezeit megragadva.
Cynthia nevetett:
--Megint csak a nagy titok! Oh, ti férfiak, mily telhetetlenek és önzők
vagytok a tudományban.
José összerezzent, mert Cynthia nevetése egészen az éjjel hallott
tűzsírás-forma kacajra emlékezteté.
--Nem akarod teljesíteni kérésemet? kérdé tompán.
--Hát nem igértem az elébb! Segítelek, ha tudlak! Hiszen nem tagadhatom
meg, ha akarod! felelé könnyed, enyelgő hangon, de José mégis idegenül
össze-összeborzongott, mert dacára Cynthia tagadásának, szavainak
ugyanazon értelme volt, miket az éjjel hallott... de most nem ért rá
efelett töprengeni, mert az egyik gyűrüktől szikrázó kezecske vállára
ereszkedett:
--José, te nem a régi vagy! Hát nem oly kedves már előtted Cynthia, mint
volt?
--Épp most akartam kérdezni... felelte rá zavartan.
--Én nem maradhatok soká ez országban! Vissza kell térnem. Azért jöttem,
hogy magammal vigyelek! tevé hozzá elkomolyodva.
--Cynthia! riadt ez rá elhűlve.
--Az öröm, vagy az ijedség hangja ez, José? nézett rá nyugodtan, de
szeme oly hideg pillantásokat lövellt rá, mint a tőr hegye.
--Az örömteljes meglepetésé, Cynthia! felelte rá gyorsan... Gondolhatsz
mást? Átvenni és folytatni bölcs atyád örökét! Hisz ez volt régi vágyam
mindig... csakhogy...
--Csakhogy? ismétlé kérdő hangsúlyozással a lány.
--Csakhogy most nem mehetek veled! Ez az, mi elébb megdöbbentett és
elkeserített. Szavamat adtam és esküvel köteleztem le magamat, hogy
mindaddig maradok, míg a nagy titkot meg nem találjuk! válaszolá
színlelt levertséggel.
--Akkor maradnod kell, José! A szó köt, de az eskü kötelez! Maradj hát,
meddig maradnod kell!... »Aki esküjét töri, nyakát szegi!« mondotta
atyám.
--Tehát beleegyezel, testvérem? kérdé José derült arccal.
--Hát nem mondtam már, amit te akarsz, azt nékem akarnom kell...
Vérünkből való vagy s én, mint nő, engedelmeskedni tartozom neked és
akaratodnak! José, én most távozom! Mestered nemsokára jönni fog.
Szeretnék véle is megismerkedni, de mint nőt, bizonyára nem méltatna
vitatkozásra! Hanem majd mint átutazó mór alchymista kopogtatok be
hozzátok s így próbálom ki a tudományát!
Ezzel arcára húzta fátyolát s könnyű lebegő léptekkel tűnt el a kivezető
ajtócska keskeny és setét boltozatában.
--Álom volt-e hát, vagy valóság? avagy csupán felcsigázott képzeletem
játszott érzékeimmel! Nem! és százszor nem! Világosan láttam, ébren
voltam! kiáltotta kétségbeesetten és mintegy irtózva pillantott a dohogó
athenora felé, mely e pillanatban nagyot durrant a hőségtől.
--Vajjon szólnak-e az ilyen látományokról a bölcsek könyvei? kérdé egy
idő múlva és reménykedve vette elő a könyveket.
De hiába lapozta, hiába forgatta át azokat, nem találta bennük, amit
keresett. Csüggedten dobta le a nehéz foliánsokat, a láncokkal lezárt
nagy köteteket és megint komor töprengéseibe merült. A lépcsőkön a
házigazda lábának kopogása hallatszott.
--Estére elmegyek Cynthiához! Ha nem álom, meg kell neki fejteni a
rejtélyt, akarom! és akarom! mormogá setéten, azután nyugalmat
erőszakolva feldúlt vonásaira, sietett a belépő elé.
--Nos, kedveltem? kérdé a tudós.
--A tűz ég! Az athenora izzik! felelte José halkan.
--Helyes! Izzítsd az anyagot, izzítsd, kedveltem! A tűzben van az erő és
feltámadás.

* * *

Egy héttel ezután Bornemissza Lénárd egy latin nyelven írt levélkét
lobogtatva kezében, sietett le a toronyhelyiségbe.
--Képzeld csak, kedveltem, egy átutazó mór alchymista kíván nálunk
tisztelkedni, miután meghallotta, hogy te itt tartózkodol. Ugyebár,
elfogadjuk? Mit szólsz hozzá?
--Nevét szeretném tudni, mester! válaszolá José bámulást színlelve.
--Zora ben Zúlem Zegri! olvasá ez a levélkéről.
--Oh, oh, ez nagy tudós! Valóban ritka szerencse, mester! Tisztelettel
kell fogadnunk, még pedig itt, műhelyünkben!
--Tehát ad personam ismered?
--Toledóban, Malach ben Mizráim műhelyében találkoztam véle.
--Helyes, előre örvendek a tudományos disputának. Meglássuk, minő
fundamentumokon frequentálja szent művészetünket! Vajjon ő is a
szalamandrában keresi-e az éltető elemet? avagy pedig abban a mysticus
vörös anyagban, melyet Abbi Moyses egy háromszöggel keresztültört körrel
jelel?
E beszélgetést a bibliothecás-teremből aláhangzó csengetyűszó szakította
félbe.
Iván jelentette, hogy a várt vendég megérkezett s kis idő múlva
Cynthiával tért vissza.
Az akkori tudós világban dívó virágos üdvözlési formák után, valóságos
examinálás alá vették a vendéget. Bornemissza észrevette, hogy az idegen
nagyon csudálkozó képet vág, midőn ő azt erősítette, hogy az izzításhoz
szükségkép segítségül kell hívni Kalygah-t, vagyis a magiának harmadik
védőszellemét. És elkezdte magyarázni, hogy a világegyetem rendszere a
hyalaetherben, vagyis az őserőben, a limbus majorban, a limbus minorban
és a világösszhang platói gyűrüjének vagy homéri aranyláncnak nevezett
symbolumában van megtestesítve. Eszerint az alchymiának a régi
occultisták rendszerét kell működési körébe vonni. Az embernek két
alapeleme, az elemi test és az asztrál test. Az elemi testben van az
archiaeus, a spiritus vitae, vagyis a mumia, azaz életerő; az asztrál
testben a sidericus ember, vagyis az evestrum s végül az állati szellem
és okos szellem, tehát a sidericus résznél fogva, vágynak védő, jó és
ártó, rossz asztrál szellemei az emberiségnek.
A maurus alchymista eddig udvarias figyelemmel, hallgatta a
magyarázatot, most azonban megszólalt:
--Magyarázatodból megértettem, hogy ti a Kalygahot hívjátok segítségül,
a mi bölcseink ellenben a szalamandrát.
José összerezzent. Cynthia megint az éjjeli tünemény szavait idézte, a
tudós pedig boszúsan kelt fel székéből, mert odafent újra megcsendült a
hívó csengetyű, de mindjárt vissza is tért.
--Barátom, a generalissimus ép most izente, hogy izgága unokaöcsém útban
van az alvidéki tábor felé, honnan nem kerül többé vissza Budára, miután
a török ellen operáló hadtesthez tették át. Nem lesz többé utadban!
E percben megint, harmadszor is megszólalt a csengetyű.
--A véletlen most hoz nyakamra vendéget! monda elfojtott méreggel és
felsietett.
--Te útra készültél? kérdezte Cynthia, midőn magukra maradtak.
--Téged akartalak felkeresni.
--Ki az az ember, kiről az elébb beszéltetek?
--Kellemetlen, akadékos ember! Utunkban volt! felelé José kitérőleg.
--José, te valamit titkolsz előttem! A férfi szeme csak egy esetben
szikrázik oly ádázul és engesztelhetetlenül, mint a tiéd. Mikor
vetélytársáról van szó!
E pillanatban az öreg Iván lépett be.
--Nagy uram izenetét hozom. Bocsánatot kér az idegen vendégtől, hogy nem
jöhet vissza! Illustris látogatója érkezett a prágai udvarból.
--Én is távozom!--A kereskedők, kiknek társaságában jöttem, indulásra
készen állanak!
--És a segítség? kérdé José.
--Megadom a szükséges utasításokat--a többi az anyag dolga. Mikor
szükséged lesz rám, itt leszek!
José az ajtóig kísérte.
--Tovább ne jőjj, monda. Ne feledd, aki miénk volt, az miénk lesz s
miénk marad!...
--Azt majd meglátjuk! Csak a nagy titok legyen egyszer birtokomban!
mormogá José, villogó szemekkel nézve a távozó után.


AZ ARANY SZALAMANDRA

E naptól kezdve olyan lankadatlan buzgalommal fogott a munkához, hogy
Bornemissza Lénárd többször komolyan megintette, hogy kímélje magát és
ne tegye kockára egészségét.
José azonban nem hallgatott reá, vagy csak szórakozottan felelt. Ébren
volt, mégis azt hitte, hogy álmodik, mert midőn leszállott az éj és a
nyugalom csendje ereszkedett mindenre, úgy tetszett neki, hogy a
titokzatos edényt körülnyaldosó lángok között Cynthia alakját látja,
midőn pedig az edény olykor rövid pillanatokra átlátszóvá izzult,
csudálatosnál csudálatosabb alakok és jelenések váltogatták benne
egymást.
Tüzes koporsóban véres halott feküdt és valahányszor nyögve, hörögve
felemelkedett, vércseppjei izzó rubinszínekben csöpögtek az edény
fenekére.
Majd tompa dörgés között, holtakkal és emberi csontokkal borított
végtelen lapály tárult elébe, mely fölött vijjogó tűzmadarak
szállongtak, a holttestekből lakmároztak, mire az egészet egyszerre
vérvörös ködgomolyok lepték el, melyek egy dörrenésre eltűntek, s két
lángoló oroszlán bontakozott ki, végül pedig Cynthiát látta tüzes
aranyszalamandra képében, fején korona csillogott.
A szalamandra kedvtelve uszkált, lebegett a tűzárban és vakító láng
sugárzott ki egész testéből.
--Aludj, José, aludj! Az én lángom éleszti az athenora tüzét, hogy
életre keljen a szalamandra.
--Nem alszom! Ébren vagyok! felelé José, de másnap megint csak nem
tudta, ébren volt-e, vagy álmodott.
Az első mozdulata az volt, hogy a könyvekhez rohant. Remegő kezekkel
nyitotta fel Basilius Valentinus, Olaus Magnus műveit és rekedt
diadalkiáltás tört ki melléből.
--Itt vannak! Itt vannak! A koporsóban a halott, a tűzmadaras
halottasmező, a küzdő oroszlánok és a koronás szalamandra! Ah, én vak
bolond! Titokteljes borzadály szállotta meg arra a gondolatra, hogy
minden nappal egy lépéssel közeledik a siker felé.
--Cynthia! Mért tagadod nappali alakodban éjjeli alakodat? kérdezte a
szalamandrától egy ízben.
--A titkot keresd! Vedd a dolgokat úgy, amint vannak... Hát
megölelhetlek-e én most? szólott, tűzkarjait, melyekről a szikrák
záporként omlottak, a nyíláson át feléje tárva... Ha érintenélek,
halandó tested egy marok hamuvá válna... Csak mint kihűlt hamu, a
testnek, az anyagnak bilincsei között közeledhetem hozzád! Egyedül a
szellemben van az erő és hatalom, az anyagban semmi sincs! Emberi
alakomban én is csak tudatlan, tehetetlen anyag vagyok, miként te! Győzd
le kiváncsiságodat és ne fürkészd az elérhetetlent.
--Miként tudjam meg hát az átváltozás lényegét?
--A lényeget? Azt se én, se te nem tudod meg! A gazda elveti a magot s
nem látja, miként megyen végbe a föld setét méhében a tenyészet
titokteljes munkája! Örül és megelégszik a terméssel! Elégedj meg te
is... és segíts bennünket a nehéz munkában, melyet magunkban sem mi, sem
ti, emberek, sikerrel nem végezhettek... Nehéz munka ez. Erőnket,
hatalmunkat vesztegetjük benne. Egész lényünkkel át és át kell hatolnunk
a holt, merev ércen s keblünkből adjuk az éltető, feltámasztó fluidumot,
mert csak ez hevítheti fel az ércek megzsibbadt erejét. Emellett az
asztrálkörök szellemtáborával kell megküzdenünk, kik állati alakokban
heves ellentállást fejtenek ki... de azért elébb-utóbb győzni fogunk.
--De mikor? Ezt mondd meg!--kiáltá indulatosan.
--Gyarló, türelmetlen ember! Kérdezd a szelet, mikor áll meg? A
folyókat, mikor szüntetik meg folyásukat? Tud erre felelni valaki? Ti
már a kezdetnél annyi akadályt gördítettetek elénk, hogy ezúttal csupán
a hármas próbát s a változás egyszeri erejét nyeritek meg!
--Cynthia, nem értelek!
--Majd megértesz, most aludj, José, aludj! Különben nem lesz erőd az
újabb próbára! hangzott a lángok közül, és a koronás szalamandra teste
összeolvadt az athenora lángjával.
--Szegény fiú, egészen ki van merülve és halálsápadt a megfeszített
virrasztástól! A tűz pompásan ég, bizonyára csak most nyomta el az álom!
Ezek az érzékeny s némileg aggodalmasan hangzó szavak ébresztették fel
reggel és alig akarta elhinni, hogy rideg mesterének a szájából
hangzanak.
Pedig hát ez állt előtte.
--Lásd, lásd! Túlságosan megerőlteted magad! Pihenned is kell,
kedveltem!
José felugrott és párszor végigsimítá homlokát.
--Mester! Szégyenlem gyengeségemet! mormogá mentegetődzve.
--Egy szót se! Nemes buzgólkodásod csak dicséretet érdemel. Meg vagyok
győződve, hogy most elérjük célunkat... Oh, fiam! kiáltá örömtől ragyogó
szemekkel nézegetve a tégelyt, még pár nap s főnixünk kifeszíti biboros
fényű szárnyát.
José rázta a fejét.
--Nem, mester! Ez egyszer csak a jeleket kapjuk és tán az átváltoztató
erő egyszeri atomusát! felelé határozottan.
--Oh, oh! És miből gondolod ezt? Feleleted nagyon határozottan hangzik!
kérdezte megütközött hangon.
--A kezdetnél elmulasztottuk segélyül hívni a szalamandrát és
tégelyünkből hiányzik az ébresztés vörös boraxa!
Bornemissza mosolygott:
--A szalamandra csak jelképes kifejezés, mely alatt mestereink a tűz
fokozott erejét, hol pedig magát az összetétel anyagát értik, mert az
is, miként a tűz, izzik és ég, de nem ég el! Olvasd át jobban Basilius
és Olaus Magnus iratait.
Josénak úgy tetszett, mintha a szalamandra kacaját hallaná a tűzből:
--Ne hallgass a mesterre! Csak hadd beszéljen! Ő sohse fogja felfedezni
a nagy titkot!
--Nem hallott kegyelmed semmit? kérdé izgatottan.
--Mit? A tűz dohog az athenorában! felelé ez feltekintve, José pedig
elhallgatott.
A negyvenegyedik napon kioltották a tüzet és midőn felfeszítették az
olvasztóedény fedelét, halk elmosódott dörej hallatszott és egy
pillanatra, mintha rózsaszínű villám cikázott volna keresztül, gyönge
hajnalpírforma fény villant meg a laboratóriumban.
--Győztünk! kiáltá Bornemissza, midőn ezeket a tudósok által leírt
biztató előjeleket megpillantotta! Győztünk, kedveltem! és Klára a tiéd!
kiáltá és megölelte fiatalabb társát.
Ez azonban erőszakosan tépte ki magát karja közül és felkiáltott:
--Megfogadtuk, hogy nem szólunk róla, míg a siker nem biztos. Siker
pedig nincs!
A tudós is szörnyen restelte ezt az inkább laikushoz, mint higgadt,
komoly búvárhoz illő elhamarkodott kitörést, kivált midőn látta, hogy a
csalhatatlan jelek dacára se ragyog elő az edényből a bíborszínű kő.
Ajkait csaknem véresre harapva, döntötte az edény tartalmát az asztalra.
--A jelek dacára, semmi! Olvadt salak, egyéb semmi! mormogá dühösen.
--Nem, mester! kiáltá most égő arccal, lángoló szemekkel José. Nézze meg
jobban! A titok ösvényén járunk! Az anyagok keveréke felbonthatlan
elemmé változott, rajta van a resurrectió: a feltámadás jele, a fehér
hattyú feje, végre pedig az arany égi harmatcseppje!
--Mutasd!
--Valóban, Paracelsus Basilius sikert jósló jelei! Végre, végre mégis
közeledünk!... Mit csináltál te szerencsétlen--riadt rá egyszerre a
harag és elszörnyedés hangján, midőn José a megömledt anyagot egy
kalapáccsal kettétörte.
--Itt ragyog az ősanyag egy atomusa! Az arany lelke! Az ércek
nemesítője! kiáltotta vissza José és a törés helyére mutatott.
Valóban, az anyag közepébe rejtve, szabad szemmel alig látható pirosas,
kis kristályszilánkocska ragyogott.
Bornemissza Lénárd az áhitat és borzadály leírhatatlan tekintetével
nézett oda.
--Mester, a te kezeid végezzék a próbát! figyelmezteté José, és egy
ólomgolyót dobott az olvasztókanálba.
Bornemissza reszkető kézzel hullatá a parányi kristályszilánkot a
megolvadt ólom közé.
A másik pillanatban már harsány diadalordítás röppent el mindkettőjük
ajakáról, mert az ólomgolyó ugyanabban a pillanatban tiszta színarannyá
változott.
Bornemissza Lénárd a határtalan örömtől mámorosan járkált fel és alá a
setét toronyhelyiségben. Szíve hevesen dobogott. Felment a bibliothecás
terembe.
A nagy asztal szélén egy levél feküdt. Megismerte Julián páter írását.
Becsengette Ivánt.
--Hogy jött ide ez a levél? riadt rá komoran.
--Egy futár hozta! A futár délután visszajő...
Feltépte a pecsétet és vonásai a levél olvasása alatt elsetétültek.
--Igy van ez a világon! A legnagyobb öröm mellé a sors mindig
készentartja az ürmöt is! mormogá komoran és lement a toronyba.
--Páter Julián megint egy stafétát küldött. Itt van, olvasd.
--Nos? Mit szólsz hozzá? kérdezte, midőn José visszaadta a levelet.
--Egy alattomos, de nagyeszű embernek a levele, ki szintén mindent kész
elkövetni, hogy birtokába jusson a nagy titoknak, felelé közönyösen.
--Azt elhiszem! E titokkal a rend hatalmasabb s gazdagabb lenne a föld
összes császárainál és királyainál! A világuralmat szerezné meg magának!
felelé Bornemissza keserűen. A rend korán felismerte Julián dicsvágyó és
cselszövő tulajdonait és mindent elkövetett, hogy a császár
gyóntatóatyául válassza. A tudományszomjas és az alchymia rejtélyeibe
merült császárnak, az első látásra, mindjárt annyira megtetszett, hogy
attól a naptól fogva páter Juliánus lett legbensőbb bizalmasa és ezáltal
a rend hatalma és befolyása is napról-napra növekedett. A hradsini
udvarban mindenki csak az ő kedvét kereste, mert páter Julián ért hozzá,
mint kell pozicióját megtartani, s hatalmát, befolyását öregbíteni.
Csak befolyását és érdemeit növelte azzal is a császár előtt, midőn
engem a hradsini udvarhoz hívott. Ő felségének legbizalmasabb emberei
mind jelen voltak, midőn a nephritikus fehérkőből előhívtam a kis
magisteriumot, mely a rezet ezüstté változtatja.
A nagyteremben ünnepélyes csend uralkodott és maga a császár is
visszafojtott lélekzettel figyelt, midőn a lángtengerben úszó, hatalmas
márványkandalló előtt hozzákezdtem a műveletekhez. Midőn a beledobott
rézmonéta izzó vegyülékemben színezüstté változott, maga a császár is a
legnagyobb bámulattal és elragadtatással ugrott fel karosszékéből.
Az olasz származású Balbiglió herceg, az alchymia egyik leglelkesebb
híve, nagyítóüvegen át megvizsgálva, kinyilatkoztatá, hogy a productum a
legtisztább ezüst, mire Rudolf császár a háta mögött álló Scaraglia
hercegnőnek ajándékozá, ki egy gyűrüt csináltatott belőle a bámulatos
experimentum emlékére.
Ettől kezdve a császár engem is bizalmával és kegyével ajándékozott meg,
de akkor meg különös kedveltjévé lettem, midőn az én titkos eljárásom
szerint tíz napi izzítással, a Caput corvit létrehoztam. Az udvar
alchymistái ezt különösen nagy phenomenonnak deklarálták és az én
dicsőségemből páter Juliánnak is nagy rész jutott, mert ő hozott engem
az udvarhoz.
És én botor, feltártam előtte titkaimat, kísérleteimet. Midőn azonban
minden tervembe, reményeimbe beavattam, csak azután jutott eszembe, hogy
próbára is tegyem hűségét! Leveléből meggyőződtem csalárdságáról!
Ez villámcsapás vala rám nézve. Barátságot, szeretetet hazudott és én
elhittem neki! Levele fegyver a kezemben! Amint ő engem, én ép úgy el
tudom őt és rendjét veszteni vele! Csak egyenesen Mátyás főhercegnek
kell megmutatnom!
--De hátha eltagadja? kérdé José élénken.
--Ha tagadja, bemutatom a főhercegnek az egész eljárást, miként nyertem
róla hű másolatot lyukacsos, és praeparált papirom, valamint sympathicus
tentám segélyével.
--Most, hogy tudsz mindent, mit tanácsolsz nekem?
José egy ideig gondolkozott.
--Irja meg neki mester, hogy most készülődünk a nagy próbához és
invitálja meg mához hatvan napra! Akkorra kezünkben lesz a nagy titok, a
nagy hatalom. A vörös kő egyúttal a bölcsek köve is és titokteljes
erejével elárulja az ellenség gondolatait, de egyúttal hatalmat és erőt
is ad a győzelemre... Sujtsa le kegyelmed, mesterem, a földig! Hányja
szemére árulását, ezt mondván neki: »Ime, a tudomány győzött. Kezemben
van az Oriens minden kincse, a hatalom és bölcsesség összessége, az
alchymia nagy titka, de néked nem lesz részed benne, hűtelen, áruló
barát.«
Bornemissza szikrázó szemekkel bólintgatott:
--Igen, én is így gondoltam!
--Annál inkább, mert ő meg mitse árthat kegyelmednek! Az a bíborpiros kő
talizmán lesz, megvédi minden cseltől és veszedelemtől--felelte
biztatólag José.
Az ősz tudós soká, különös tekintettel nézett fiatalabb társára:
--Te tehát egészen biztosnak hiszed ezúttal a sikert? Felelj igaz
lelkiisméreted szerint!
--Egészen! Életemet merem rátenni! viszonzá José.
--Oh, fiam, egyedül benned szeretem a világot. Te kibékítesz az
emberekkel és szép jövőt igérsz nékem, a kedvét vesztett aggnak! Bennem
kihalt, de bennetek feltámad az a boldogság, mit én oly korán
elvesztettem! mondá ellágyulva.
José érezte is ezt, de nem tudott mit felelni rá, mert szívét egyszerre
valami fagyos, aggodalmas előérzet szorította össze, midőn a boldog
jövőre gondolt.


A NAGY PRÓBA

A legnagyobb körültekintéssel fogtak a nagy próba előkészületeihez. Az
athenorát megnagyobbították, terjedelmesebb és tűzállóbb
olvasztó-tégelyeket szereztek be az elébbieknél, szóval minden munkát
maguk végeztek.
José eközben a szalamandra szavaira gondolva, a tűzhelyen táplált tüzet
átrakta az athenorába. Ez még a múlt izzítás tüzéből maradt.
--Mit csinálsz? Még nem állítottuk be a tégelyt! csudálkozott
Bornemissza.
--A madár is melegített fészekbe rakja tojását! válaszolá és
beleilleszté a nagy tégelyt is.
--Lehet benne valami! Ártani meg nem árt! A megnagyobbított athenora
erre hatalmas dohogással kezdé ontani a szikraesőt és egész
lángtengerrel ölelte körül az edényt.
Erre Bornemissza megint elővette a titokteljes aranyszelencét, melyben
az átváltozás titkos összetételű vegyülékét őrizte.
Ebben a pillanatban José újra kacagni hallotta a lángok között a
szalamandrát.
--José, vigyázz! A kezdet adja a tűznek kiválasztó erejét, az anyagnak a
lelket. Társad olvasta, de nem érti a tudósok iratait! Azt képzeli,
negyvenegy napra van szüksége, hogy a bíbor főnix kifeszíthesse
szárnyait! Ő csak a holt szavakat olvasta, mert a betük megkötötték
elméjét! Nem is sejti, hogy e szavakban a kabbalisztikus szám
rejtélynyitó kulcsa van elrejtve. A mellette levő kör a földet jelenti,
a számok pedig a négy évszakot, azaz azt az időt, amely a kő múlhatlan
megérleléséhez szükséges.
--Mi fölött töprenkedel? kérdezte már másodszor is a mester.
--Nem hallott kegyelmed semmit? kérdé remegve.
--Mit hallanék! A tűz bömböl az athenorában!--felelé kedvetlenül.
José hallgatott, de keze remegett, míg a fedelet lezáró agyagot gyúrta.
--Min tünődöl? Ki vele! Mi az?
--No, hát megmondom! Egyszerre, mintha benső sugallat ihletne, jutott
eszembe, hogy eme kör a földet, a négy tizes szám pedig az évszakokat
jelenti! Mi nagyon is korán vettük le az olvasztó-edény födelét.
Bornemissza szemei a kézirat jelzett helyére tapadtak.
--Mondasz valamit. A négy évszak, a négy tizes! Különös, hogy nekem nem
jutott eszembe! De hát mit jelent akkor az egyes?
--A négy évszak összességét, az egészet.
Az aranyszelence bágyadtan ragyogott a tűz és a gyertyák fényében és
midőn a tégelybe akarták a vegyüléket szórni, a szalamandra megint
kacagott.
--A mester sokat tud--de nem tud mindent! Pedig ez a könyvekben is benne
van. A tudósok vörös felhő alakjában rajzolják!... Hiába fáradtok, ha a
robbanó naphtát meg nem szerzitek--hallotta José a lángok közül.
--A durranó olaj ez? akarta kérdezni, de a szalamandra, mintha e
gondolatát előre kitalálta volna, megelőzte.
--A gránit a föld őskérge. E kő született legelőször meg a világegyetem
tüzében... Tudod, hogy a gránit belsejében hatalmas, rejtélyes erejű
folyadék van?
José már olvasott e rettenetes folyadékról a régi alchymista mesterek
könyveiben.
--Hogyan szerezhetném meg? akarta mondani.
--José! José! Te életet ölsz, halált osztasz! hallotta a szalamandra
hangját, az athenora pedig, mintha egy hatalmas áramlat szítaná, bőgni
kezdett.
--Oh, oh, mi leli athenoránkat? kérdé tünődéseiből felriadva a tudós...
De mi lelt téged? Arcod halvány és dúlt? folytatá tanítványára
pillantva.
--Mester! Az a vörös felhőforma ábra a robbanó naphtát jelenti! Enélkül
nem érünk célt! kiáltott fel tompán.
--Gondolod? kérdé összerezzenve! Olvastam e szörnyű elemről, melynek
ereje minden földi anyagot megemészt s nincs tégely, mely iszonyú
feszítő erejét kiállná! De megvallom, csupán az alchymisták ámító
találmányának hittem, hogy a laikusokat elrettentsék attól, hogy
tisztátlan vágyakkal fogjanak e szent művelethez.
Felállt és a boltozatos terem végén lévő falbarótt fülkének az ajtaját
kinyitva, egy erős pántokkal lezárt vasszekrénykével tért vissza.
--Dacára, hogy mesének tartottam e rémerejű elementumot, mindig a kellő
vigyázattal bántam vele. E szekrénykében két phiola van, három és hét
csepp robbanó naphtát tartalmaz. Ha akarod, a három cseppet az
olvasztó-tégelybe zárjuk.
--De a rettenetes feszítőerő!
--Ne félj tőle! Üvegestől helyezzük bele! Levegő nélkül nem robban. Hogy
pedig tégelyünket szét ne rombolja, pár szemer caput mortuummal kell
lekötnünk! E lekötő szert rajtam kívül csupán még a borússiai Adalbertus
Simiger ismeri!
Pont éjfélkor aztán lezárták az olvasztóedény födelét és Bornemissza
kimerülve nyugalomra tért, José ellenben kezébe hajtva sápadt homlokát,
fáradtan bámult a lángokra.
Kietlen, szorongó érzés bántotta, majd hő, majd borzongás szaladozott
rajta végig... Az éj visszhangos csendje rejtélyes zsongással zsibongott
füleiben.
Olvasni kezdett, de nem tudott; felkelt tehát és amennyi csak belefért,
úgy teletömte szénnel az athenora öblét, hogy pár órát aludhassék.
De bármilyen fáradt volt is, minden reccsenésre, minden pattanásra
felriadt. Ha lehunyta szemét, hideg szellő simította arcát végig, mintha
ellebbent volna előtte valami és jajgatást hallott.
Ha felnyitotta, csak a tűz sírt és sistergett és a gyertyák lángjai
lobogtak, fantasztikus árnyakat rajzolva a komor falakra.
Az athenora belseje izzó tűztengerré változott és a lángok fehéren izzó
méhében először csak határozatlan körvonalakban, azután egészen
kibontakozva, megjelent a koronás szalamandra, Cynthia arcával, és
kedvtelve úszkált, lebegett a lángok tengerében...
--Cynthia! Cynthia! Sikerül-e most munkánk? susogá halkan, mintha saját
hangjától is félne.
--Aludj, José! Aludj! A négy évszak hosszú! Nem leend elég erőd! Majd én
őrködöm... helyetted! és körül-körül kerengve, átölelte az
olvasztó-edényt és aranyesőt hullatott reá.
--Nem akarok aludni! Ha belehalok is, látnom kell a kiválás rejtélyét...
lihegé lázasan.
--Aludj, José, aludj! Különben nem kímélhetlek! Ekkor a szalamandra
egészen az athenora nyílásáig lebegve, kitárta karjait. Szemeiből tüzes
szikrák pattogtak, kebléből lángnyelvek lövelltek elő, karjaiból pedig
zsarátnok zuhatag omlott mindenfelé, mintha lángba akarná borítani az
egész világot. A toronyszoba is egészen elváltozott. A levegőben
tűznyelvek szállongtak, a falakról vérpiros tűzpatakok kígyóztak alá, az
athenora pedig végtelen nagynak látszott.
José úgy érezte, mintha őt is fel-alá rengetnék a tűzhullámok,
oroszlánok, sárkányok, koronás kígyók, tűztornyok, csontvázak és
tűzmadarak rajzottak körül, a végtelenségben pedig tűzfelhők
villámlottak, melyek mennydörgő ropogással ütköztek össze.
José elájult.
Csak arra a rettentő csattanásra ébredt fel, mely alapjáig megrázta a
tornyot, hogy ablakjai recsegtek.
Zavart kiáltással ugrott fel, a csattanást is álma folytatásának vélve,
pedig hát künn erős zivatar dühöngött és zápor zuhogott alá a
fellegekből.
Az órára nézett. Reggeli öt óra volt. Bágyadtan, mintha tagjai ólomból
lennének, emelte fel a széntartót és tele zúdította az athenorát...
azután megint fáradtan ledőlt a kerevetre.
--Mi hát az álom, mi hát a valóság? Vagy pedig én vagyok annyira
megzavarodva, hogy nem tudok különbséget tenni a kettő között? mormogá
gépiesen, de annyira bágyadt volt, hogy még gondolkodni se igen tudott.
Láz borzongatta.
A szokott időben lejött a tudós.