Az arany szalamandra - 3

megadom azt neki! jutalmul pedig az önök boldogságát kérem tőle! Klára,
jó lesz ez így?
--Oh, barátom! Mily jó és nemes ön, barátom!... de istenem, ön beteg,
hisz kezei remegnek és forrók!
--Semmi bajom! Semmi! Ne aggódjék!
--Oh, akkor jól van! Akkor bocsánata mellett még egyet kérek, barátom!
Ajándékozza meg barátságával Istvánt is! Ha tudná, mily nemes, őszinte
lélek ő!
--Úgy legyen, mint kívánja. Az ön barátai az enyémek is, Klára! és olyan
igaz, olyan biztató tekintettel nézett rá, hogy a lány boldog, ujjongó
szívvel távozott a szobából.
Amint azonban az ajtó betevődött, eldobta az álarcot.
Arca eltorzult, szemei féktelen, emésztő gyűlölettől lángoltak.
Kacagott.
--Nehéz játék volt, de sikerült!... A barátság álarca alatt minden
tervükbe be fognak avatni s így szépen a magam javára fordíthatok
mindent!


NOSTRADAMUS TÜKRE

José éppen az utolsó darabját tömögette annak a sárgásszínű tűzálló
anyagnak az olvasztó tégely köré, amivel ezt az athenorába falazzák,
midőn Bornemissza belépett a toronyba.
--Páter Julián írt! Ő felsége a császár neheztel, mivelhogy jó ideje nem
küldtem tudósítást alchymiai kutatásaim eredményéről. Meg kell tennünk!
Vállalkozol erre, kedveltem, nehogy a nyakunkra jöjjön, vagy küldjön
valakit?
--Készséggel, mester!
--Azt írja továbbá, hogy a Mátyás főherceg letevését célzó államcsíny a
legjobb úton halad! Magyarországi párthíveiből a legbefolyásosabb
főurakat sikerült tőle elhajlítani és részünkre megnyerni, engem pedig
máris, mint a legmagasabb hatalmi polcon álló egyéniséget üdvözöl és
szerencsét kíván-- --hahaha!
José megütközve nézett rá.
--Bámulsz e hahotán, miután a kacagás nem szokásom, úgy-e? Nem is
jókedvemből nevetek. A risus sardonicus ez, a hazugság, képmutatás és
perfidia nagymestere felett, ki nem más, mint az én jóakaró barátom:
páter Julián.
--A császár gyóntatóatyja?
--Úgy van! Ez az ember a legveszedelmesebb cselszövő! E levele valóságos
momento mori reám nézve. Készülődjünk a nagy munkához. Déltájban
félretették a könyveket és Bornemissza megint elővette a titokteljes
aranyszelencét, s tartalmának egy részét az athenorába hintette.
--Vajha ezúttal munkánk sikeresebb lenne! szólott, midőn José ráilleszté
és lezárta az olvasztó tégely fedelét. Pont délben meggyujtották az
athenorában a tüzet, melynek élesztését megint José vállalta nap-nap
után magára, alkonytájban azonban otthagyta az izzítást, tudományt és
mindent. A kertben sétáló Klárát és Istvánt leste.
Egy este azonban kitört belőle a rejtegetett, visszafojtott szenvedély:
--Nem! Ezt tovább nem bírom nézni! Szekrényéből pedig, melynek kulcsát
mindig magánál hordozá, egy keleti munkára valló különös alakú tükröt
vett elő.
--Cynthia ajándéka! Ah, ő engem testvérként szeretett! mormogá, bársony
ujjasával végigtörülve a fényes lapot, melyből saját halálsápadt arca
nézett rá vissza.
--Holnap! Holnap az öregnek is meg kell vallanom, mi a célom.
Másnap azzal az örömhírrel állított be házigazdájához, hogy az
izzításnál biztató jeleket vett észre, ami az agg Bornemisszát olyan
kimondhatatlan örömre gerjeszté, hogy fiatalos frisseséggel rohant le a
lépcsőkön és majdnem a nyakába borult.
Különös faragványú székébe ülve, ragyogó szemekkel figyelt minden szóra
és észre se vette, hogy a ravasz José ügyesen másra terelte a beszédet.
--Zanardelli, a kalmár, a mult hét végén megérkezett és sok
interesszátus dolgot hozott magával Velencéből!
--Én is adtam neki kommissiót egynémely arcanára, de eddigelé még nem
jelentkezett--felelé a tudós boszúsan.
--Nem jelentkezhetik, miután egy idegenben ráragadt betegség ágyba
döntötte!
--Honnan tudod mindezt, kedveltem? bámult a tudós.
--Kegyelmed házi orvosától, a tudós Vesicatorius uramtól!
--De hát ő vele hol beszéltél? kérdé még jobban elcsudálkozva.
--A mult napokban kimentem, hogy a Mihály főarkangyal apothecában a
kovagkristálynak occulta qualitását, a naphta empyriacát bevásároljam.
Ott találkoztunk és vitatkoztunk.
--Mi volt a vita tárgya?
--Herbárius uram, az apothecárius, egy állítólag magicus erejű tükröt
vásárolt Zanardellitől, ki azt állította róla, hogy egyike a híres
Nostradamus által készített tükröknek, mit én és az orvos-doctor uram
tüstént ab absurdum deducáltunk!
--Hogyan? kérdé a tudós érdeklődve.
--Először is elmondám, hogy a bölcs Nostradamus első magicus tükrét
akkor csinálta, midőn Medici Katalin látni akarta az utolsó Bourbon
király képét.
Ugyanis ez a bölcs az anyakirálynét a terem végén levő mennyezet alá
vezetve, felhívta, tekintsen az ott felállított gazdag faragású tükörbe.
A királyné beletekintett és megrendülve látta a liliomokkal hímzett
trónon, királyi díszben és jogarral a Bourbonok utolsó sarját ülni, míg
végre a kép köddé válva, nagy lassan elhomályosult.
José azután elmondta, hogy a híres bölcs még hat tükröt készített,
melyek mindegyikéről más-más csudás történetet regélt el roppant
bőbeszédűséggel, hogy az idő teljék és lopott pillantásokat vetett az
általa felállított tükörbe.
--Kiváncsi vagyok az okokat, a bizonyítást hallani! vágott közbe a
tudós...
--Engedelmével, azokra is rátérek, mesterem! Elébb azonban hadd mondjam
el az egész disputát, mert kegyelmed becses személyét is belevonták.
--No, erre kíváncsi vagyok!
--Az apothecárius éppen azt fejtegette, hogy micsoda aspectusok és
konstellációk között, minő kabbalisztikus számaiban a napoknak kell
viszonyba hozni az égi meridiánust a földivel, amely szerint a magicus
tükrök hajlását és szögeit be kell állítani, midőn az orvos-doctor uram
fitymáló hangon felkiáltott:
--Spectálják csak kegyelmetek, simplex hadnagyocska létére, minő
pávabüszkén lépdel Bornemissza Lénárd uram gyámfia, és a szép Klárának a
vőlegénye, mintha a generális botot máris a tarsolyában hordaná.
José mindezt a legközönyösebb hangon mondá el, félszemével azonban a
tudós arcára figyelt és elégülten látta, hogy az egyszerre elkomorodik.
--Hanem én repente rápirítottam a doktor uramra: Ne beszéljen ilyen
becsmérlő gesztusokkal, doctissimus, arról a jeles erkölcsű, derék
ifjúról, ki...
--Valamint te se beszélj róla egy szót se többet, kedveltem! vágott
közbe a házigazda szigorúan.
--Miért?
--Az okát majd annak idején megtudod... José erre mentegetődzni kezdett,
ha netán familiáris dolgokat érintett volna, de a tudós megnyugtatta és
hogy más irányt adjon a beszélgetésnek, kérte, hogy mondja el a
Nostradamus-tükör ismertető jeleit.
--Itt van egy valódi Nostradamus-tükör, a kabbalisztikus szögbe
beállítva. Az apothecáriusnak akarom megmutatni! Én ugyan még egészen
nem próbáltam ki, de azt mondják, ki mire gondol, meglátja benne!
Bornemissza Lénárd odalépett az asztalhoz, de alig vetett egy pillantást
a rézsutosan állított tükörbe, eltorzult arccal dobbant hátra, mert
leányát, Klárát látta Istvánnal a kert rozmaring bokrai között karöltve
végigsétálni, azután pedig leültek a hársak alatt levő padra.
Egy pillanatig mozdulatlanul meredt oda, azután dühösen felkiáltva
kirohant a toronyból. José győzelmesen felnevetett és sátáni
elégtétellel nézte a tükörben, amint az öreg szélvész módjára egyszerre
csak a mitsem sejtő fiatalok előtt termett...
A szavakat nem hallhatta, de látta, mint sikolt fel Klára halálsápadtan
az ijedtségtől, ellenben az ifjú merészen felemelt fejjel nézett
bátyjára.
Klára könyörgésre kulcsolt kezekkel sietett atyjához, ez azonban
parancsolólag mutatott a ház felé.
A leány zokogva távozott.
Bornemissza erre oly rettenetes szavakkal illette az ifjút, hogy ez
halálsápadtra válva, dühtől torzult arccal kapott kardjához, csakhamar
azonban feje csüggedten mellére hanyatlott és némán távozott.
José erre tombolni, kacagni szeretett volna örömében. Most már egészen a
helyzet urának érezte magát és türelmetlenül leste, várta a tudóst.
Bornemissza Lénárd a kulcsárt kiáltotta elő.
--Hát ilyen rendet tartasz a házban? Miért nincs e hátsó ajtó
belakatolva? kérdezé.
Az öreg Iván azzal mentegette magát, hogy az ajtót eddig csak
faretesszel szokták bezárni.
--Az ajtót tüstént be kell szegezni és keresztvasat kell rá tenni!
parancsolá hidegen, azután lassú léptekkel az első házba ment.


A PHANTOM

A vérvörösen izzó tégely oldalai pattogtak az iszonyú hőségtől, az
athenora nyílásain pedig koronként egész szikrazápor repült fel a
tűzhely kürtőjébe.
--Az izzítás ezúttal egyenletes! Valóságos ignes reverberii[2] mint az
írás kívánja, mormogá az élesztés munkájába látszólag egészen belemerülő
José. Valójában hallgatózott, mert türelmetlenül várta a tudós
házigazdát.

[2] Ignes reverberii: fokozott tűz.

Egyszerre könnyű léptek nesze riasztá fel és Klára lépett be.
A lány félénken tekintgetett körül az emberriasztó, földalatti
helyiségben.
--Barátom, segítségét kérem! esedezék szorongó hangon. Tudja, mi történt
tegnap?
--Nem, Klára, nem tudom! monda tettetett őszinteséggel.
--Barátom, ha lehet, segítsen, atyám egy rokonunkhoz, messze felvidékre
akar küldeni hosszú, hosszú időre! monda hevesen zokogva.
--Nem akar elmenni, Klára? kérdezé csendesen.
--Szeretnék meghalni!
--Jól van Klára, számítson rám, önért mindent megteszek!
--Mily jó ön, barátom. Tovább nem maradhatok! felelé és eltűnt a setét
lépcsőboltozat alatt.
Kevéssel utóbb a házigazda nehéz léptei kopogtak a lépcsőkön. Komoran,
összeráncolt homlokkal lépett be és néma fejbiccentéssel a pattogó,
süvöltöző athenora elé állva, pár pillanatig a lángokba merengett,
azután leült.
--Ülj le te is, azután felelj igaz őszinteséggel, ha kérdezlek! szólott,
setét szemeit komoran adeptusa arcára függesztve.
--Tegnap este, még annyira deprimált emberi mivoltunkkal közös
gyengeség: a harag és keserűség, hogy csak pár szóval említhettem a
történteket... A magicus erejű tükör nem hazudott! mondá keserűen.
--Az én könnyelmű fecsegésem és az a fatális tükör kegyelmednek keserű
órákat szerzett! szólott töredelmesen.
--Nem a te bűnöd az! Te ártatlan vagy, s tudtodon kívül eszköze valál a
véletlennek, mely sorsunkat és az eseményeket igazgatja.--Vén vagyok
már, tudok a szívekben és arcvonásokban olvasni! Midőn leányom megjött,
tapasztalt nagy önuralkodásod dacára, arcodról nyíltan leolvasám, hogy
szereted! Mit felelsz erre, kedveltem?
--Igaz! attól a perctől fogva, midőn a rablók kezei közül megmentém.
--Akarod-e tehát nőül venni?
José lángoló szemekkel ugrott fel helyéről, de a házigazda parancsoló
mozdulattal csendre inté:
--Még nem végeztem be! S igéretemhez egy komoly feltételt kötök! Klára
kezét csak akkor adom néked, ha feltaláltuk az aranykészítés titkát!
Akár én, akár te! szólott eltökélten, mire José arcáról nyomban eltűnt
minden öröm és szemeiben a keserű csalódás és elfojtott harag lángja
lobogott.
Bornemissza megvetően mérte végig:
--Erősebbnek hittelek! Ingatag te, ki a jöttödet megelőző jelek dacára
is kétkedel! Miben bíztál, miben reméltél hát eddig? kérdé szigorú,
megrovó hangon...
José lesütött szemekkel hallgatott.
--Én bízom a sikerben, ép ezért akarlak szoros, elszakíthatlan
kötelékkel magunkhoz fűzni! Igy, ha megtalálod a nagy titkot, engem is
részesévé teszel, mit magamért nem tennél, ugye? Őszinte feleletet
követelek! monda, mialatt átfúró szemeit keményen rászegezte, mintha
veséibe akarna látni.
--Úgy van! Klára kezét kértem volna a titokért! mormogá.
--Ő a tied! Dolgozz, kutass továbbad is fáradhatlanul és amely napon azt
mondod: »a nagy titok meg van találva«, kezedbe teszem Klára kezét.
Bátorság, fiam!
--De vajjon Klára akar-é nőm lenni? kérdezé elfogódva s hangjából mintha
titkos félelem rítt volna ki.
--Nőd leszen! Légy nyugodt, én mondom ezt! Egy szóval se fog vonakodni,
hanem tisztelni és szeretni fog, mint ahogy megérdemled!
--És unokaöccse, Véglyessy István?
--Azzal majd elbánok én! Még a hire se fog hozzátok jutni! Erre
számíthatsz! viszonzá vészt jósló hangon.
--Minden úgy legyen! Dolgozni, ernyedetlenül kutatni fogok, míg csak a
nagy titkot meg nem találtam! A díj nagyon is nagy, nagyon is méltó reá!
kiáltá mámoros elragadtatással.
--Ez az igazi hang.
José egy pillanatig gondolkozni látszott:
--Szabad lesz nekem is némely kikötést tennem? kérdé azután higgadtan.
--Mik legyenek azok?
--Klára ama bizonyos nagy napig ne sejtsen, ne tudjon meg semmit, legyen
csupán kettőnk titka az egész, és mi se beszéljünk róla többet!
--Egészen kívánságom szerint való óhajtás. Látszik, hogy gyengédszivű,
derék ifjú vagy! válaszolá elégedetten Bornemissza.
--Lehet, hogy bizonyos időre el kell utaznom! Hová? miért? Maradjon az
én titkom! Munkámban pedig mentől kevesebbet zavarjanak, hogy
háborítlanul elmélkedhessem... Ennyi az egész!
--Legyen úgy! És a két férfi, mint ki a legjobb munkát végezte,
kézszorítással erősíté meg az alkut.

* * *

Klára ezalatt nyugtalanul számlálta az órákat. Vajjon minő hírrel jő a
jó barát! El kell-e neki utaznia, vagy nem? Meg tudta-e atyja
kérlelhetlen szívét lágyítani?
Az ebéd a szokott egyhangú némaságban folyt le, mert a tudós itt is
hideg, szigorú hangon, csak a legszükségesebbet beszélte leányával és
midőn az asztaltól felálltak, röviden csak ennyit mondott:
--Csomagold be a szükséges holmikat, mert holnap Sellővárra indulsz
Pethőné nagynénédhez.
Klára megsemmisülve hallgatta s midőn atyja elfordult, kétségbeesve
pillantott Joséra, ki jobbjával jelentőségteljesen a gyümölcsös kosárra
mutatott.
Alig tevődött be az ajtó, Klára mohón szedte ki a korán érő szent Iván
almákat és a kosárka fenekén egy összehajtott levélkét talált:
»Utazzék el nyugodtan! olvasá dobogó szívvel. Három-négy hét múlva
vissza fog térni, erre szavamat adom. Megnyugtatására most csak annyit
mondhatok, hogy atyja nem haragszik annyira, mint mutatja. Ez csak
büntetés engedetlenségéért, de egyúttal próba is jövő viselkedésére.
Tanácslom, ne levelezzen, ne találkozzék rokonával, mert minden lépését
őrzik. Ha még egyszer engedetlenségen kapják, mindennek vége. Bátorság
és türelem Klára! Minden erőmet arra fordítom, hogy kegyednek szép és
boldog jövőt teremtsek.«
Maga se tudott volna számot adni magának, minő visszás érzelmek közt
olvasta e levelet. Örülni, reménykedni akart, de nem tudott. Szelid
nyugalommal jött le szobájából, midőn másnap a nehéz utazókocsi
előállott és engedelmesen kezet csókolt atyjának, ki erre valamivel
melegebb hangon szólott hozzá:
--Látom, hogy eszedre tértél! S ha tovább is így viselkedel, megint jó
leszen közöttünk minden!
Egyetlen búcsucsók, ölelés nélkül vált el lányától.
A kocsi már indulóban volt, midőn nagy sebesen az öreg Iván is oda
furakodott és bizalmas hunyorgással mutatott a málhák közé rejtett,
fonott vesszőkasra, melybe érces zománccal fénylő tarkanyakú galambok
voltak zárva.
--István úrfi küldi! E galambkák elhozzák ám a szárnyuk alá kötött
levélkét, anélkül, hogy észrevenné valaki--suttogá kezét megcsókolva.
Klára szeméből egy könnycsepp hullott a szelid tollasok fejére, de
szívébe a vígasz és remény egy sugara lopódzott és mindjárt nem érzé
magát annyira elhagyatva.
--Oh, ő mindig rám gondol, valamint én ő reá! suttogá, midőn a
bárkaforma hintó nehéz dübörgéssel megindult.
--Meg mernék rá esküdni, ez a vén szenteskedő vagy levelet vagy üzenetet
adott át neki! Hanem vigyázzon magára! mormogá José dühösen az egyik
ablakfülkében, honnan Klára indulását leste... és csak midőn a hintó
utolsó dübörgése is elhalt, tért vissza a torony alsó részébe.
Megigazította a lángoló tüzet, mozgásba hozta az önsúlya által működő
hatalmas fújtatót, melynek minden lihhenésére süvöltő szikrazápor
lövellt felfelé a kürtőbe.
--Égj! izzál! hogy megszerezd nekem a boldogságot! monda a pattogó tűzbe
pillantva, azután székét elhúzva az asztaltól, tenyerébe támasztott
fejjel leült.
Egyszerre hangos csattanás riasztotta fel elmélázásából, és rögtön rá
nagy sistergés között az egész toronyszoba annyira tele lett fullasztó
gőzökkel, hogy a kis utcára kellett menekülnie.
Kinyitotta tehát a toronyajtót és a gőz kihuzódását várva, fel-alá
sétálgatott a néptelen utcaközben, honnan egyenesen az omladozott falú
alsó temetőbe lehetett látni...
Éppen temettek valakit. A fehér keresztes, fekete lepellel leborított
koporsó körül síró asszonyok térdeltek és a fáklyák lángjai komoran,
gyászosan kavarogtatták fekete füstfátylaikat a légben. A temetőkápolna
harangocskája panaszos kongassál hívogatta a gyászolókat.
A papok éneke, a búcsúztató enyészetes szavai egészen hozzája
elhangzottak és maga se tudta miért, de megvárta, míg elhantolják a
halottat és csak midőn az utolsó gyászoló is eltávozott, tért vissza a
toronyszobába.
--Különös! Mily közel van a születéshez a halál! gondolá, még egyszer a
temető felé tekintve...
Eközben a maró gőz a nyitott ajtókon egészen kihúzódott, és most látta
csak, mi történt. Nagyon közel állította a kohóhoz Thisistenius
Transvallius derítéshez használt compositumát és az üveg szétpattant a
nagy hőségtől, mi gondolatainak egészen más irányt adott.
--Jó, hogy nem explodált ez az aethericus fluidum! Pedig könnyen
megtörténhetett volna, dünynyögé magában. Aztán feltörülte a nyomokat,
rendbe hozott mindent, s leült a karosszékbe.
De alig hogy leült, eszmélve ütött homlokára:
--Majd elfeledtem! A hassziai Sabellius a zodiacus oroszlán jegyét
fontosnak mondja az izzításra!
Felállott tehát és a könyvespolcról különféle könyveket és kéziratokat
vett le, idegesen lapozgatott bennük.
--Az elébb mondám, hogy nyugodt vagyok, pedig íme a kétely és
nyugtalanság kínoz! mormogá téveteg mosollyal. Minél többször olvasom a
nagy bölcsek és kiválasztottak titokba burkolt utasításait, annál inkább
gyötör a kétely és tehetetlenség.
--Ah, dörmögé egyszerre megállva, most ötlik csak eszembe! Az örökül rám
maradt Haly Abbas, mór alchymista kéziratában az emberi vérről beszél s
azt mondja: ebbe van a lélek elrejtve. Meglehet, hogy e titokzatos
athenora emberi vért, emberi éltet követel s a keresett ősanyag maga a
lélek! Emlékszem, Olaus Magnus és Panormitanus Magius szintén ilyesmit
emlegetnek! Hogy is nem jutott elébb eszembe, hogy saját könyvemben és
kézirataimban keressem a nagy titkot. Sebesen felnyitva a bezárt
szekrények egyikét, abból egy meglehetős nagyszantálfa-ládikót emelt ki,
melynek oldalain apró rekeszek látszottak, midőn felnyitotta.
Egyszerre megállott és boszús, csüggetegen komor arcán valami méla,
boldog sugárzás ömlött el, minőt a múlt édes emlékei, az ifjúkornak
visszaálmodott édes derűje ébreszt.
Lassan, mintegy álmodozva göngyölítette szét a setét hajfürttel átkötött
pergamentlapocskát, melyen kacskaringósan egymásba fonódott mór
írásjegyek fűződtek egymásba:
»Te a miénk vagy s a miénknek kell lenned«, olvasá félhangon.
--Ez Cynthiának az írása! Ezt hagyta hajfürtjével együtt emlékül, midőn
nyomtalanul eltűntek a szép Kordovából, a khalifák ősi városából.
De mit akart e szavakkal mondani? Mit jelenthetnek e szavak, melyeket
oly különösen rezgő hangon mondott, hogy még most is fülemben csengenek,
mintha csak tegnap történt volna.
Éppen egy különös illatú viaszvegyüléket olvasztottam, midőn bejött
aranyövvel átszorított hosszú, fehér ruhájában, noha atyja nem igen
engedte, hogy a nehéz gőzökkel és párákkal telített izzító műhelyben
időzzék, ő mégis odajött, mert csak ott szeretett lenni, hol én
időztem...
Fiatal kora dacára, bámultam bölcsességét és tudományát! Ő segített
megfejteni és kikutatni az ércek és savak rokonszenvét, a magiában és
alchymiában pedig oly gyakorlott volt, mint akármelyik mester az elsők
között.
Hallgatagon nézte munkálkodásomat, csak néha szólva egy-egy útbaigazító
szót, egyszerre azonban nyakam köré fonta karjait, átölelt:
--José, te nem is sejted, kik vagyunk mi! José, te a miénk vagy s a
miénknek kell lenned. Történjék bármi, mi nem szakadhatunk el egymástól!
kiáltá ünnepélyes, lelkesült hangon, de atyja belépett és én ekkor nem
kérdezhetém meg szavai értelmét, többet pedig nem volt rá alkalom, mert
midőn máskor kérdeztem e felől, a különös nő csak fejét rázta és még
rejtélyesebb hangon felelé:
»Majd ha egyszer egészen a miénk lész, akkor majd megtudod!« José ez
emlékek hatása alatt mélyen elmerengett és mintha egy láthatatlan
alakkal beszélne, olyan hangon kiáltotta bele az éj csendjébe:
--Ki mondja meg nekem, mit jelentenek e szavak? Oh, Cynthia, Cynthia, te
engem testvérként szerettél, hol vagy? Hol találhatnálak meg? Te sok
olyat tudsz, mi nékünk csak rejtély és sejtelem! Ha te itt volnál, tudom
segítenél, hogy feltaláljam a nagy titkot! kiáltá.
Lelki szemével maga előtt látta a kordovai házat oszlopcsarnokos,
szökőkutas udvarával. A cédrus- és babérfák alatt Cynthia ült fehér
ruhájában, éjfekete hajával, melyen fehér hópelyhekként ültek a
ráhullott narancsvirágok szirmai.
Hallotta Zúlem Zegrinek mély, ércesen konduló hangját, amint leányát
hívta be magához, hogy beavassa tudományának és mesterségének titkaiba.
--Fiam nincs, lányomnak kell tehát örökölnie családunk tudományát, mely
utódról utódra száll! mondá többször sóhajtva, éjjelenként pedig az
Algol és Atair csillagok feljöveteléig az ég csudáiban oktatta a ház
szögletére épített toronyban. Sokszor kérdezte tőle, mit tanul, de
Cynthia ilyenkor csak fejét rázta és megdöbbentő komolysággal felelte:
»ah, mint szeretném veled tudatni, José, de nem lehet, nem szabad! Talán
egyszer, hosszú, hosszú évek múlva.«
--Oh, Cynthia! hol vagy? Merre vagy? Nem érzed, nem hallod, José hív,
José sóvárog utánad! Ah, ha te itt volnál s tudatnád, hol és miben
keressem a nagy titkot! Ah, ha szavaimmal s akaratom erejével idézni
tudnék, hívnálak, kényszerítenélek! Cynthia! Cynthia! Hol vagy? Jer,
segíts! kiáltá oly hangosan, hogy maga is visszadöbbent a saját
hangjától, oly visszhangosan, oly idegenül zúgott végig a boltozatos
helyiségen, az éj magányos csendjében.
Egyszerre azonban rémülten ugrott fel, mert amint felpillantott, az
athenora mögötti falon egy határozatlan, de mégis tisztán felismerhető
árnyalaknak a körvonalait látta imbolyogni.
Borzongva közeledett az athenora felé és minden csepp vére lüktetett:
--Cynthia! Cynthia! te vagy! Álmodom, vagy igazán felismertelek?


CYNTHIA

Pattogó szikraeső, a tűz süvöltése felelt szavaira, de a magasra
szökkenő lángok közül egy fényes fehér, gyöngéd alak bontakozott ki és
biztató mosollyal integetett neki...
--Én vagyok, José, én, a te Cynthiád, ki hívásodra íme megjelenik!
szólalt meg... Már régen hívhattál volna, de persze, te nem tudtad, minő
hatalom az emberi akarat... Még nem vagy egészen a miénk.
--Cynthia! Cynthia! kiáltá José... Álom-e ez, vagy valóság?
A tünemény tűzsíráshoz hasonló hangon kacagott:
--Oh, ti vak, setétben tapogatódzó emberek! A titkok titkát akarjátok
leleplezni és nem hisztek saját szemeiteknek. Én vagyok, José, én!
Tudom, miben fáradsz, de segítségem nélkül minden munkátok sikertelen!
Ti a nagy titkot akarjátok megszerezni, anélkül, hogy segélyül hívnátok
és életre keltenétek a magicus szalamandrát.
--Cynthia! Cynthia! Valóban te vagy? Segítségemre jöttél! kiáltá ekkor
örömittasan és kitárta karját.
--Ne közelíts, José! Most nem érinthetsz engem! Majd nappal, ha földi
alakomban közeledem hozzád! Emlékezel-e még szavaimra?
--Emlékszem! De hiába kutatám értelmüket!
--José, még mindig nem érted, minő csudálatos hatalom az emberi akarat?
A te akaratod vonzott engem ide! Aki egyszer velünk élt, az a miénk,
néked is a miénknek kell lenned, hisz ereidben a mi vérünk csergedez! Mi
nem válunk el többé egymástól... Megigéred ezt, José?
--Igérem, Cynthia, szeretett testvérem! Oh, bár hamarább jöttél volna!
Sokat gondoltam reád!
--Miért nem hívtál elébb! Hívásod nélkül nem jöhettem, bár bizonyosan
tudtam, hogy ez elébb-utóbb be fog következni... Éreztem, hogy gondolsz
reám! Igen José, tudtam, hogy hívni fogsz, mert segítségem nélkül nem
találod meg a nagy titkot!
--Cynthia, te tudod! Te segítesz? Ah, kérlek segíts! segíts!
--Akarod, hogy segítsek, José? Néked csak akarnod kell! Akard hát!
--Akarom-e? Akarom, akarom, akarom! Ez egyetlen célja életemnek és
minden törekvésemnek! kiáltá lázasan.
--Mivel akarod, meg kell tennem! Ah, egyszer majd megtudod, minő nehéz
munka ez... Bár hatalmasabbak vagyunk a halandó embereknél, mégis
irtózva, félve közeledünk a sárkányhoz, de irántad való szeretetből ezt
is megteszem s mindenre kész vagyok... Ne virrassz, ne emészd hát
magadat... Aludjál, José, aludjál, majd én őrködöm és élesztem a tüzet!
José felelni akart, de e pillanatban Cynthia fehér lánggá változva,
körülkerengte a titokzatos olvasztóedényt, azután pedig átkarolva,
fénylő aranyesőt hullatott reá.
Ezeket látva, nem tudta: ébren van-e, vagy álmodik. Az olvasztótégely
egészen átlátszóvá hevült és benne egy tüzes oroszlán küzdött egy tüzes
sárkánnyal, miközben tompa dörgés rázkódtatá meg az épület falait.
A tüzes sárkány nehéz küzdelem után legyőzte és lángoló torkával
elnyelte az oroszlánt s ugyané pillanatban fején ragyogó korona támadt,
mely bíborvörös színnel sugározta be az edényt és az egész helyiséget,
közbe-közbe pedig valahányszor megcsattogtatá lángoló szárnyait, minden
szárnycsapására szivárványszínű tündéri fényesség ragyogott be mindent a
toronyszobában.
Többet nem látott, mert arra ébredt fel, midőn a mellékutcácskára vezető
ajtón hangosan kopogtak.
Zavartan ugrott fel és e kopogást is majdnem csudálatos álma
folytatásának képzelve, önkénytelenül elkiáltotta magát:
--Ki kopoghat ez ajtón? Ez utcában egy lélek se szokott járni! De azért
leakasztva a kulcsot, elfordította a zárban.
Az ajtó feltárult és a küszöbön egy magastermetű, karcsú nőalak állott
idegenszerű ruházatban és midőn hátraveté fátyolát, José az öröm és
megrettenés kiáltásával tántorult hátra:
--Cynthia! Cynthia! Hát valóban itt vagy? Tehát mégsem volt álom!
--Én vagyok, szeretett Josém! Annyi év után végre feltaláltalak! szólott
s mélységes fekete szemei csudálatos, titokteljes lánggal ragyogtak.
--Cynthia! Cynthia! Eszerint még sem álmodtam! Te segítségemre jöttél!
Oh, felelj, felelj, testvérem, úgy-e nem volt álom? sürgeté lázasan és
szikrázó gyűrükkel terhelt jobbját mindkét kezébe szorította.
--Nem értelek, José! Megálmodtad jöttömet?--kérdé Cynthia bámulva.
José szilaj mozdulattal simította végig homlokát:
--Lehetetlen, hogy álmodtam volna! mormogá hangtalanul és fürkésző
tekintetét a rejtélyes mélységű fekete szemekbe mélyesztve, kérdé:
--Tudod-e, min munkálkodom? Nézz oda, felismered-e? és az izzó
athenorára mutatott.
--Tudni nem tudom, csak sejtem! Az alchymia nagy titkát keresed!
--Akarsz-e segíteni? Cynthia, az éjjel megígérted, hogy segítesz a
titkot felfedezni! Atyád mindenbe beavatott!
A leány szemei egy percre rejtélyesen megvillantak és sajátságosan
mosolygott.
--Megint az a csudálatos álom! Látom, hogy sokat gondoltál reám! felelé
kitérőleg.
--De segítesz-e?
--Minden bizonnyal segítek, ha tudok. Atyám ezelőtt pár hóval meghalt.
Nem volt beteg, csak nagyon, nagyon öreg! Ha akarta volna, tudományával
tetszés szerint meghosszabbíthatta volna életét, de ő nem akarta. Egyik
este magához hívatott s midőn beléptem, épp akkor vetett valami
bíborcsillogású tárgyat a legerősebb tűzbe: »Ebből születtél, ennek
adlak vissza«, mormogá ünnepélyes mozdulattal, én pedig mozdulatlan
álltam helyemen, mert mennydörgő robaj és bíborvörös fényesség árasztá
el az egész műhelyt.
--Ez maga a nagy titok! A mindent arannyá változtató bíborvörös kő, a
leo ruber, vagyis a vörös oroszlán vala! kiáltá José szertelen
felindulásában felugorva.
Cynthia ajkain újra megjelent az elébbi rejtélyes mosoly: