Antigone - 2

KREON.
Úgy látom én is. Rajta semmi habozás!
Vezessétek be, szolgák, e leányokat,
S tartsátok őket szigorúan zár alatt.
Mert a merész is futni óhajt, ha közel
Áll életéhez a halálnak istene.
_(A szolgák elővezetik a két leányt. Kreon hátra vonul.)_
KAR.
Első versszak.
Boldog, kinek élete balsorsot nem ismer!
Mert kit már isten keze ére, azt
Nem hagyja az átok örökös örökig többé el.
A haragos habokat igy
Üzi, hajtja szilaj thrák szél,[9]
Mikoron zivatar veri végig a tengert,
Mélyéből fekete fövényt szór fel,
S az orditó vihar alatt
Reszketnek a habverte partok.
Első ellenversszak.
Átok van a Labdakidák házán örökké,
Multak bánatát szaporítja a végzet;
Nyomorától senki sem oldja fel őt.
Irgalmatlanul sujtja a boszus ég.
Legutolsó volt a leány, kire még
Sugárit az ég ragyogtatá:
És őt is letarolja a gyilkos
Halál sarlója most,
A büszke lélek s a dühös Erinnys.
Második versszak.
Oh Zeus! szörnyű hatalmadat
Föl nem tartja halandó karja;
Az álom, a mindent leverő, le nem győz,
Sem siető holdak futása.
Öröktől örökig király vagy,
Az Olymp ormán fényes
Sugarak között élsz.
De az ember sorsa multban,
Jövőben, örökké egy mindig:
Bánat jár az öröm nyomain,
Nélküle nincs boldogság.
Második ellenversszak.
Sokszor teljesül a remény,
Még többször csalogat csalfán,
Kinevetve hiú vágyait a butának.
Édesen elringatja őt,
Mig a tűz lángja nem éri lábát.
Bölcs szavát hallgassátok:
Gonoszat jónak vél,
Kinek értelmét az isten
Vesztére vezérelvén,
Elveszi ép elméjét,
Baj nélkül a lét néki kevés perczet nyujt.
Haemon közeleg félénk, legutolsó
Sarja e törzsnek;
Könyei hullnak arája felett,
Szemében a fájdalom ül komoran,
Szive vesztett násza miatt nyög.
_(Haemon föllép. Kreon előre jő.)_
KREON.
Tisztábban látunk nemsokára, mint a jós,
Atyád ellen nem jösz haraggal, oh fiam!
Hogy a halálnak szentelém menyasszonyod?
Szeretsz-e mindig, bármi volt az, mit tevék?
HAEMON.
Atyám tiéd vagyok; te adsz irányt nekem,
Hiven követlek bölcseséged útjain.
Nincs földön oly szerelmi frigy, melynek becsét
Nagyobbra tartanám, mint bölcs szándékodat.
KREON.
Ez érzelmet szivedben óvd meg oh fiam!
Atyád akaratát mindennél többre tartsd.
Azért kiván a férfiú áldás gyanánt
Az istenektől engedelmes magzatot,
Hogy megtorolja ellenin bántalmait,
S barátjait szeresse ő is apjaként.
De a ki engedetlen gyermeket nevel,
Mi mást készit magának, mint nehéz nyomort,
S az ellenségnek kárörvendő gúnykaczajt?
Ne hagyd hát, oh fiam! nyugodt értelmedet
Megtántorulni csábos női báj miatt;
Jegyezd meg jól, a rossz szivű nő oldalán
Kietlen lesz a férfi házi élete.
Mert mi lehet nagyobb baj, mint a rossz barát?
Dobd el utálva hát magadtól e leányt:
Az alvilágban hadd keressen vőlegényt.
Ő volt az egyetlen polgáraim között,
Ki hitszegően föl mert kelni ellenem;
Megtartom hát szavam s halálra küldöm őt.
Hadd kérje aztán rokonát, Zeust, boszuért!
Ha enfajomban meg nem torlom a hibát,
Miként büntessem azt, ki nem rokon velem?
Csak az lesz feddhetetlen az ország előtt,
Ki önházában is rendet tud tartani.
Dicséretet, jutalmat nem nyer az soha
Kezemből, aki rendet és törvényt tapos,
S uralkodójának parancsot osztogat.
A kit királyul választott a nép, szavát
– Legyen jogos vagy jogtalan – követni kell.
Abból lehet csak jó uralkodó, ki jó
Alattvaló is képes lenni egyaránt;
Csatákba nem fut ő, nem hagyja el helyét,
Megvédi híven, biztosan barátait.
Fejetlenségnél rosszabb nincs az ég alatt;
Miatta országok pusztulnak el, lakok
Leomlanak, győző vitézek sergei
Megbomlanak. De engedelmes érzelem
Megmenti sok derék embernek életét.
Azért a törvényt mindig fenn kell tartanunk,
S ne engedjünk a nőnek győzelmet soha;
Ha esni kell, jobb férfi által esni el,
De asszony rabjának ne mondjon senki sem.
KAR.
Ha a kor meg nem gyöngité itéletünk,
Minden szavadban, látjuk, bölcseség beszél.
HAEMON.
Atyám, minden javak közt legfőbb jó az ész,
Mit istenektől a halandók nyertenek.
Helyes volt-e, a mit mondál, vagy helytelen?
Nem tudnám s nem akarnám megitélni azt;
De néha más is eltalálja a helyest.
Te sem láthatsz meg mindent, mit hátad mögött
Mások tesznek, beszélnek, sőt rosszalnak is.
Zordon tekinteted mindenkit elriaszt,
S szemedbe nem mer nem tetsző szót mondani;
De én titokban hallom és tapasztalom,
Miként siratja az egész nép e leányt,
Ki minden nő közt legdicsőbb, leglelkesebb,
S nemes tettéért szenved ily gyászos halált;
Ki harczban elhullt testvérének sirt adott,
Hogy holt testét ne marczangolják ebfogak,
S ne csapjon rajta lakomát az orvmadár:
Nem-e inkább aranyjutalmat érdemel?
Titokban ily beszéd kering a nép között.
Rám nézve, oh atyám! e földön nincs nagyobb
Öröm, mint látni a te boldogságodat.
Hisz a szülőnek és a gyermeknek viszont
Nem egymás boldogsága legnagyobb öröm?
Csak azt az egy hitet vesd el, csak azt ne véld:
Hogy csalhatatlan vagy mindenben, mit beszélsz.
Ki bölcsnek csak magát gondolja egyedül,
S eszét nyelvét mindennél jobbnak képzeli:
Közelről nézve gyakran lesz üres fejű.
Nem szégyen az a legbölcsebb emberre sem,
Ha hajlékony szívvel többet tanulni vágy.
A bőszült bérczi zuhatag hullámai
Épen csak azt a fát hagyják, mely meghajol;
Az ellenállót gyökerestől széttörik.
Vitorláit ha megfeszíti a hajós,
Szél ellen hajtva: felfordítják a habok,
S tenger mélyébe sülyed menthetetlenül.
Hajlitsd hát irgalomra zordon szívedet.
Mert – ha ifjú létemre ítélnem szabad –
Legboldogabbnak tartok oly embert ugyan,
Kinek fejében teljes bölcseség honol:
De – ilyen ritka lévén – az sem oktalan,
Ki mások jó tanácsiból tanulni tud.
KAR.
Ha jól beszél, tanulhatsz tőle oh király!
Mint tőled ő. Mindketten bölcsen szóltatok.
KREON.
Mit! Én fogadjak vén koromban oktatást,
S még hozzá ily éretlen gyermek ajkiról?
HAEMON.
Nem, csak helyes tanácsot! Bár ifjú vagyok,
A jó ügyet tekintsd, ne ifjúságomat.
KREON.
Az hát a jó ügy, hogy becsüljük a gonoszt?
HAEMON.
Soh’ sem kivánom én, hogy a gonoszt becsüld.
KREON.
Nem volt gonoszság az, mit e leány müvelt?
HAEMON.
Egész Thebában más erről a vélemény.
KREON.
A várostól tanuljak én kormányzani?
HAEMON.
Ládd, most valóban pelyhes ifjuként beszélsz.
KREON.
Ki az ország királya? Én vagy más talán?
HAEMON.
Nem ország az, mely egy ember tulajdona.
KREON.
Egész ország nem a király sajátja-e?
HAEMON.
Ugy hát uralkodjál a puszta föld felett.
KREON.
Ez is, mint látom, a lány czinkostársa lett.
HAEMON.
Igen, ha lány vagy; mert én csak rád gondolok.
KREON.
Atyáddal mersz daczolni, elfajult fiú?
HAEMON.
Igen, mert látom, hogy te a joggal daczolsz.
KREON.
A joggal daczolok, mert védem trónomat?
HAEMON.
Nem véded azt, ha sérted istenek jogát.
KREON.
Oh hitszegő fiú, ki asszony rabja vagy!
HAEMON.
De aljas érzet rabja nem leszek soha.
KREON.
Minden szavaddal e leányt védelmezed!
HAEMON.
És téged, és magam, s az istenek jogát.
KREON.
Te asszony rabja, fékezd csacska nyelvedet!
HAEMON.
Akarsz beszélni, s nem hagysz szóhoz jutni mást.
KREON.
Ez életben nem lesz ő hitvesed soha.
HAEMON.
Ha ő meghal, még más is sirba száll vele.
KREON.
Hah vakmerő! még engem fenyegetni mersz?
HAEMON.
Nem fenyeget, ki észre hozza a botort.
KREON.
Majd megtanítlak észre hozni, esztelen!
HAEMON.
Atyám levén, őrültnek nem mondhatlak én.
KREON.
Valóban? A magas Olympra esküszöm,
Nem fogsz engem gunyolni megtorlatlanul!
Hozzátok a czudart elő, e nyomban itt
Haljon meg vőlegénye szemei előtt.
HAEMON.
Ne véld azt; a mig ez a két szem látja őt,
Nem hal meg addig ő. De a te szemeid
Reám bizonynyal többé nem tekintnek itt:
Dühöngj azokkal, a kik elbirják dühöd.
_(El.)_
KAR.
Fiad haraggal távozott el, oh király!
Veszélyes a fellázadt ifjú indulat.
KREON.
Menjen s tegyen emberfölötti dolgokat,
Haláltól még sem menti meg e lányokat.
KAR.
Halálra hurczolod hát mind a két szüzet?
KREON.
Nem, csak a bűnöst. Jó, hogy emlékeztetél.
KAR.
És mily halállal fog meghalni e leány?
KREON.
Ember nem lakta sivatagba vitetem,
És élve öblös szirtüregbe zárom őt,
Engesztelésül annyi ételt hagyva ott,
Hogy a vérbüntől ment maradjon városunk.[10]
Hadd várjon aztán ott Hades segélyire,
Kit egyedül tisztelt az istenek közül;
S tanulja meg, bár későn, hogy felesleges
Csupán Hadest tisztelni mindenek felett.
_(El.)_
KAR.
Versszak.
Oh mindent győző szerelem!
Oh Eros! ki szíveken úr vagy,
S éjente látogatod rózsás
Arczú leányka álmát;
Bejárod a tengereket,
Szállsz hegyen és völgyön.
Tőled istenek el nem futhatnak,
Rabbá teszed ember szivét,
S vágytele lángra gyujtod.
Ellenversszak.
Megrontod a jót s igazat,
Nemes szivét bűnre tanítod:
Te tépted el fia kebléről
A szerető apát is.
Szerelmet igér a leány,
Szép szeme vágyakat ébreszt,
Vágy ül a trónon, mondva itéletet:
S küzdelem nélkül tiéd a diadal, Aphrodite!
Oh gyász jelenet! szivem elszorul,
Orczám könyeim özönébe borul,
Nincs szó, kifejezni keservemet:
Ime Antigonét látják szemeim,
A sötét sir ölébe sietni.
_(Szolgák vezetik Antigonét a palotából.)_
ANTIGONE.
Tekintsetek, oh! ide, honfiaim,
Miként haladok
Végső utamon,
Mint nézem utolszor a nap sugarát,
Ah legutolszor!
Élve temet kebelébe Hades,
Acheron partjain élve kötök ki.
Hymen éneke nem köszönt,
Menyasszonyi virágkoszorú
Nem ékesít,
Acheron az én jegyesem.
KAR.
De fény koronázza dicső sirodat,
Szép ara, mosolygva fog át a halál.
Nem kór keze volt, mely ásta sirod,
Nem volt boszuló kar pallosa sem;
Nem, élve fogad keblébe a föld,
Temetésedet élve kiséred.
ANTIGONE.
A Sipylos ormán igy ére halált
Tantalos szülötte,
A phrygiai lány;[11]
Repkény borította szirtek alatt
Könyárja soha el nem apad.
Zápor veri untalanul,
– A rege igy szól –
Fagyos hó fedi arczát,
S keblére szemének örök
Harmata hull.
Engem is igy ölel át a halál.
KAR.
Istennő volt ő, égi szülött.[12]
Por gyermeke vagy te, szüle a föld:
Boldog te, ki isteni végre jutál,
Osztozva isteni sorson.
ANTIGONE.
Oh jaj! mi gyáva guny!
Őseim istenire,
Mért gunyol ajkatok,
Mielőtt siromba leszállnék?
Oh város, s ti hazám
Hatalmas polgárai!
És te
Dirkei forrás, te szekérdus
Theba ligetje!
Tekintsetek ide és tegyetek
Rólam örök bizonyságot,
Mint szállok alá siratatlanul
Sötét sziklasiromba.
Boldogtalan én!
Élve nem élek, halni nem értek,
Nincs sem a földön, sem alatta honom.
KAR.
Elragadott daczos érzeted,
S az örök jogot merész kezed
Megingatá, szegény leány!
Atyád sorsában osztozol te.
ANTIGONE.
Ah! felszakitád szivem legfájóbb sebét:
Boldogtalan Oedipus átkát,
Mely a dicső
Labdakidák törzsét
Feldulja, kiirtja tövig.
Jaj! jaj!
Átok a násznyoszolyán, hol a bűnös anya
Fiának ah! neje lett,
S engem szüle, boldogtalant,
Ki átkom alatt, hajadon fővel
Most meghalok.
Oh jaj!
Boldogtalan, oh testvér, a te nászod is!
Halálod által
Engem is megöltél.[13]
KAR.
Holtjaidat tisztelheted;
Ám ha a törvényt megveted,
Leterit bosszuló karjával:
Bukásod ére bűnöd által.
ANTIGONE.
Nem sirat jó barát, egyedül
Haladok a sötét sír felé.
A ragyogó nap nem ragyog én nekem immár,
Nem, soha többé!
Nincs, ki felettem könnyeket áldoz.
_(Kreon föllép.)_
KREON.
Ki ne sóhajtna, sirna a halál előtt,
Ha tudná, hogy sirása hasznos lesz reá?
El gyorsan hát vele! S ha majd a szirtüreg
Ölébe zárta már, miként parancsolám:
Hagyjátok a magányban, hadd haljon meg ott,
Vagy befalazva éljen még néhány napot.
Halálaért a bűn ne szálljon én reám;
Csupán a napvilágtól fosztom meg szemét.
ANTIGONE.
Oh sir, oh nászterem, oh földalatti bolt,
Oh börtön, mely örökre zord öledbe zársz!
Te nyitsz utat nekem enyéimhez, kiket
Az árnyvilágba gyűjte Persephassa már;
Utolsó köztük én, közöttük már helyem,
Meg sem haltam s holttá tesz szörnyü végzetem.
De édes a remény, mely útamon kisér:
Örömmel zársz kebledre ott lenn, oh atyám!
S te jó anyám, s te drága testvér jól fogadsz!
Mert megmosám, megszentelém holt testetek,
Saját kezemmel ékesítve helyezém
A sirba. És most, Polynikes, mert veled
Hasonlót tettem, vesznem kell jó tettemért.
Pedig dicséretet mond érte rám a bölcs.
Volnék anya, ki elhunyt magzatot sirat,
Vagy volnék hitves s látnám férjem hamvait:
A törvény ellen nem lázadtam volna fel.
S miért tevém most, mit nem tennék máskoron?
Az elhunyt férj helyett találnék másikat,
Szülnék más gyermeket, ha egyik elveszett;
De más testvért többé nem kaphatok soha,
Ha már apám, anyám Hadeshez költözött.
Ezért nyujtám a végtisztességet neked,
Oh drága testvér! és ezért büntet Kreon
Legaljasabb gonosztevőként engemet;
Ezért ragad meg s hurczol a sirbolt felé,
Ki férjet még nem ismerék, sem nászi dalt,
Sem azt az áldást, melyet adnak gyermekek;
Nem, élve, elhagyatva és örömtelen
Kell most hideg, sötét síromba szállanom!
Mely isteni törvény az, melyet megszegék?
Vagy ah! szegény, miért is emelem szemem
Az istenekhez? Kit hivjak segélyül én?
Hisz jámborságom hozza rám e büntetést!
Igen, ha kedves a nagy istenek előtt,
Mit ellenségim tesznek: úgy bünös vagyok;
De ha vétkeztek: úgy őket se érje több
Csapás, mint mennyit jogtalan rám mértenek!
KAR.
Még dúl a vihar untalanul,
A lány daczos heve nem csillapul.
KREON.
Ki a késedelem oka volt:
Őrizete majd sirva lakol.
ANTIGONE.
Jaj! boszús szavadból látom,
Itt a halálom.
KREON.
Ne csaljon a kába remény,
Itéletemet vissza nem veszem én.
ANTIGONE.
Oh Theba, szülőföldem!
Oh honom istenei!
Im, elragad a vad erőszak.
Theba nagyjai, lássatok engem,
Végsarját a királyi törzsnek,
Mily sorsra itéle ez ember,
Testvéri szerelmem jutalmaul!
_(A szolgák elhurczolják.)_
KAR.
Első versszak.
Ércztorony fala közt Danaë egykor
Börtönben epedett, messze a napsugártól,
A sir éje borult rá, örökös bilincsek közt.
Pedig atyja király volt, nemes a törzse,
S méhében viselé Zeus aranyos áradatát.[14]
Oh mily rettenetes a te kezed, végzet!
Nem futhat előled kincs, erő,
Sem büszke tornyok, sem sötét hajók
Viharos tenger árján.
Első ellenversszak.
Dyras büszke fiát bősz Dionysos
Sziklához kötözé a meredek ormokon,
Lesujtván a merészt gúnyjai büntetéseül.[15]
Igy dönt meg sok erőst lelke hiú vágya!
Ő is megtanulá: nem szabad isten boszuját
Őrülten s daczosan hivni ki embernek.
Feldulta a szent nők tánczsorát,
Gunyolta Evios lángoló tüzét[16]
S a fuvolás muzsákat.[17]
Második versszak.
Hol a kyanei tengeriker[18] zaja vet habot,
Hol a Bosporos árja locsolja a thrák Salmydest:[19]
Nagy Ares, e föld
Istene ott látta Phineus két fiát
Iszonyú sebével.
Elvette szemeik ragyogó fényét,
A gonosz mostoha vérfedte kezével,
Gyilkos orsó volt a fegyver,
Mely kiölé szemök világát.[20]
Második ellenversszak.
És siralomba, keservbe merűlve igy
Vesztenek el nyomorultan.
Boldogtalan, a ki szülte, anyjuk!
Bár ősi fajából született a dicső Erechteusnak:[21]
A viharok nevelték ős barlangokban,
Atyja, a Boreas oktatá futó ménen.
Istenek szülötte volt ő:
Ám az ősi Moera[22] hatalma
Mégis elérte, lányom![23]
_(Tiresias föllép. Egy gyermek kezénél fogva vezeti.)_
TIRESIAS.
Ketten jövünk egyszerre, Theba nagyjai!
Egynek szemével látva ketten; mert a vak
Kalauz nélkül nem haladhat útjain.
KREON.
Mi hirt hozál számunkra, ősz Tiresias?
TIRESIAS.
Elmondom tüstént, csak fogadd a jós szavát.
KREON.
Soh’ sem vetém meg eddig jó tanácsodat.
TIRESIAS.
Azért kormányzod boldogul országodat.
KREON.
Szerencse jár velem mindenben, mondhatom.
TIRESIAS.
Vigyázz, szerencséd szédítő magasra ért.
KREON.
Mi történt? Borzalommal tölt el jósigéd.
TIRESIAS.
Halld meg tehát, mit a jelekből láttam én.
Ülvén madárvizsgáló régi székemen,[24]
Hol egybegyül a szárnyasok minden faja:
Eddig nem hallott hang ütötte meg fülem,
Vadul sivító és rikoltó hangzavar;
És hallám, egymás tollait mint tépdesék
Gyilkos karmokkal; szárnyaik csattogtanak.
Rémülten megvizsgáltam rögtön a tüzet
Az izzó oltáron; de nem lobbant fel ott
Hephæstos lángja; nem, olvadtan szétömölt
A czombok zsirja pislogó hamu között,
Füstölt, szikrákat hányt; a szétpattant epe
Köröskörűl fecskendett; és a csontok ott
Hevertenek, lehámlott zsirtól meztelen.[25]
E gyermek ajkiról hallám, hogy jeltelen
S eredmény nélkül hamvadt el az áldozat;
Mert ő vezérel engem, mint én másokat.
Te vagy, kiért az átok e városra szállt!
Mert meg van fertőztetve minden tüzhelyünk
S oltárunk, madarak s ebek zsákmányival,
Melyek széttépték Oedipus szegény fiát.
El nem fogadják tőlünk már az istenek
Imáinkat, sem égő tomporok tüzét;
Nem száll fölöttünk jó jelekkel a madár,
Mely a meggyilkolt véréből lakmározott.
Vedd ezt szivedre, oh fiam! Hiszen közös
Sorsunk mindannyiunknak, hogy tévedhetünk:
De a ki téved, nem lesz az boldogtalan.
Ha bünbánólag helyrehozza a hibát,
S bünéhez önfejűen nem ragaszkodik.
De a makacsság mindig gyönge ész jele.
Ne gyülöld hát a holtat, ne gyilkold meg őt!
Mi hősiség van abban, ölni holtakat?
Jó szándékkal jót mondok; nincsen édesebb.
Mint bölcs tanácsból jó hasznot meríteni.
KREON.
Mindnyájan engem vesztek czélba, oh öreg!
Mint nyillövő a táblát; még a jóslat is
Fegyver lesz ellenem; tudom, rég eladott
És elharácsolt e papfajzat engemet.
Ám űzérkedjetek, ha tetszik, sardisi
Borostyánkővel, ind aranynyal szabadon;
De e halottat sirba mégsem teszitek,
Nem, akkor sem, ha Zeus sasa ragadja el
És prédaként királyi trónjához viszi:
E förtelem sem birná arra lelkemet,
Hogy eltemessem őt, hisz istent – jól tudom –
Az ember tette meg nem fertőztetheti.
De annyit mondok, ősz Tiresias! hogy a
Legbölcsebb ember is gyakran nagyot bukik,
Ha a gonoszságot szépíti haszonért.
TIRESIAS.
Ah!
Ha tudja azt az ember; ha belátja azt –
KREON.
Mit? Mit jelent ez általános mondatod?
TIRESIAS.
Hogy minden jó közt legfőbb jó az értelem.
KREON.
Mint balgaság legrosszabb minden rossz között.
TIRESIAS.
És épen e betegség bántja lelkedet.
KREON.
A jóst én nem gyalázom e gyalázatért.
TIRESIAS.
De megtevéd, hazugnak mondva jóslatom.
KREON.
Kincsért sovárg a jósok összes fajzata.
TIRESIAS.
És a királyok szennyes önzés rabjai.
KREON.
Tudod, hogy a király az, kivel így beszélsz?
TIRESIAS.
Tudom. Tanácsom által mentéd meg hazánk.[26]
KREON.
Bölcs látnok vagy, de a rossztól sem idegen.
TIRESIAS.
Szivem rejtelmeit kitárni kényszerítsz.
KREON.
Kitárhatod, csak ne a haszonért beszélj.
TIRESIAS.
Haszonért szólok, ámde a te hasznodért.
KREON.
Ne gondold azt, hogy megvásárlod lelkemet.
TIRESIAS.
Tudd meg tehát, nem fogja addig Helios
Sokszor befutni égi útjának körét.
Mikorra tenfajodnak egyik sarja lesz
Halála által áldozat a holtakért;
Mert e világból egy lelket kiüldözél,
Szentségtörően élő sirba zárva őt,
Mig egy halottat elragadsz az alvilág
Urától, s testét eltemetni nem hagyod.
Holtak felett nem birsz hatalmat sem te, sem
Az égi istenek, kiket bántalmazál.
Ezért lesnek reád, lihegve boszuért,
Az égi és az alvilági istenek
Furiái, hogy tenbünöddel sujtsanak.
Meglátod nemsokára, pénzért szóltam-e?
Nincs messze az idő, hogy nők és férfiak
Siránkozása tölti majd be házadat.
Mind föllázadnak ellened a városok,
Hová ebek széthurczolák a csontokat,
S hol a visitó orvmadár zsákmányai
Megfertőztetve hintének halotti bűzt.
Ez volt a nyil, mit bántalmadra válaszul,
Haragvó lelkem íjászként szivedbe lőtt;
S találni fog, tüzétől meg nem menekülsz.
S most, gyermekem, vezess lakomba engemet
Hadd öntse ifjabbakra e király dühét,
S tanúlja meg heves nyelvét mérsékleni,
És józanabbúl szólni, mint eddig tevé.
_(El.)_
KAR.
Szörnyű jóslattal távozott e férfiú;
Mióta barna fürtjeim megőszité
Az aggkor, egyszer sem tapasztalám, hogy a
Város hazug beszéden kapta volna őt.
KREON.
Én is tudom, s megrendül rá egész valóm.
Nehéz engedni, ámde sokkal súlyosabb
Átkot viselni, ellenállva vakmerőn.
KAR.
Okos tanácsra van most szükséged, Kreon!
KREON.
Mi hát tanácsod? Szólj! Én követem szavad.
KAR.
Siess és mentsd ki sirboltjából a leányt,
A holt testnek pedig adj tisztes temetést.
KREON.
Ezt tartod jónak? Engednem kell, azt hiszed?
KAR.
Igen, s minél előbb, király! Az istenek
Boszúja gyors léptekkel jár a bűn nyomán.
KREON.
Oh jaj! Nincs már erőm a daczra, engedek:
A végzet ellen harczra kelni nem merek.
KAR.
Menj s tedd magad, ne bizzad más kezére azt.
KREON.
E nyomban ott leszek. Fel, fel, cselédjeim,
Közel s távollevők, fejszét ragadva, fel!
Siessetek az órjás sziklabolt felé!
Én is megyek, s megfordult szándokom szerint,
Magam oldom fel őt, kit megköték magam.
Mert látom, legjobb megmaradni őseink
Bevett szokási mellett éltünk végeig.
_(Szolgák sietve jönnek a palotából s Kreonnal elmennek.)_
Első versszak.
KAR.
Te gyönyöre, dísze a kadmosi szüznek,[27]
Te a dörgő Zeus fia, Istenünk,[28]
Te a ki őrized Italiát,[29]
Te ki bő kézzel adod áldásodat
Ott, hol Deo[30] trónol:
Áldj meg Bacchus!
Ünnepeidet üli most,
Áldva az Ismenos[31] partjain téged,
A nép, melyet szüle a sárkány,
A nép, melyet szüle a sárkány.
Első ellenversszak.
A korykei nymphák[32] vig tánczai téged
Üdvözlenek ott, hol a magas
Két ormu hegyen fény gyúl;[33]
Neked zuhog Kastalia,[34]
Repkényes Nysa[35] tégedet üdvözöl.
Dalt zeng rád a mart,
Zengnek a szőlőkoszorúzta hegyek.
Vig dal harsog elédbe,
Ha áthaladsz Theba virányán,
Ha áthaladsz Theba virányán.
Második versszak.
ELSŐ KAR.
Áldj meg Bacchus!
MÁSODIK KAR.
A többi felett
Legkivált Thebát szereted,
Mint villámütött[36] anyád szereté:
Jövel hát! Nyomor átka érte
Városodat, jövel, segitsd!
Siess a két ormu hegy oldalán felénk.
Vagy a tengereken keresztül!
Áldj meg Bacchus!
Második ellenversszak.
MÁSODIK KAR.
Áldj meg Bacchus!
ELSŐ KAR.
Te ki csillagok
Ragyogó sorát vezeted,
S éji dalra, tánczra hívsz,
Istennek szülötte!
Jer ujongva naxosi[37] pihegő nymphák között,
Jer, jer!
Az éjen át járjanak ittasult
Tánczot körüled, nagy Iakchos isten![38]
Áldj meg, áldj meg Bacchus!
Áldd meg, áldj meg Bacchus!
_(Hirmondó föllép.)_
HIRMONDÓ.
Oh Kadmos népe, Amphion[39] polgárai!
Bármily szerencse érje ember életét,
Dicsérni vagy sajnálni nem tudnám soha.
Mert a sors változó: lesujtja s emeli
A boldogot ép úgy, mint a boldogtalant;
Nincs jós, ki megmondhatná, mit hoz a jövő.
Irigylendőnek tartám én eddig Kreont,
Ki ellenségtől mogmenté Kadmos honát,
Korlátlan úr volt az egész ország felett,
S nemes szülöttek sarjai vevék körül.
Oda már minden! Mert az ember addig él,
Míg életét öröm deríti, és ha ez
Elhagyta: úgy élő halottnak tartom őt.
Betölthetik lakát a kincsek ezrei,
Élhet királyi fényben: ám ha életét
Öröm nem vidámítja, én jó kedvemet
Oda nem adnám e hiú füst árnyaért.
KAR.
Mi új balhirt jelentesz a király felől?
HIRMONDÓ.
Halált jelentek, melyet élők adtanak.
KAR.
Ki volt a gyilkos? Ki a meggyilkolt? Beszélj!
HIRMONDÓ
Haemon meghalt; nem idegen kéz ölte meg.
KAR.
Kinek keze volt? Apjáé vagy az övé?
HIRMONDÓ.
Öngyilkossá lett apja gyilkosságaért.
KAR.
Oh látnok, mily igaz volt szörnyü jóslatod!
HIRMONDÓ.
Jövőre nézve is szükséges jó tanács.
KAR.
Im jő Eurydike, Kreon nemes neje;
Ah a boldogtalan! Véletlenül jön-e,
Vagy hallá már, mily balsors érte gyermekét?
_(Eurydike föllép; utána hölgyei, áldozati adományokkal.)_
EURYDIKE.
Oh polgárok, minő hirt kelle hallanom,
Midőn nagy Pallas templomába indulék,
Hogy bemutassam ott forró imáimat!
A várajtó zárát nyitám fel ép’ mikor
Fülemhez ért a szörnyü balsors híre, mely
Családomat sujtá; megdermedt hallatán
Szivem s ájultan estem hölgyeim közé.
De mégis, kérlek mondjátok még egyszer el.
Szólhattok bátran, megszokám a szenvedést.
HIRMONDÓ.
Kedves királyném! hallgass meg, ki ott valék;
Elmondok mindent, a valót nem titkolom.
Mért áltatnálak síma szóval, hogy utóbb
Hazug maradjak? Legjobb az igaz beszéd.
A sik oromra kisértem föl férjedet,
Hol Polynikes teste még földön hevert,
Ebek fogától megcsonkitva iszonyún.
Imádságunkkal kérve Plutót s Hekatét,[40]
Hogy távolitsák el szörnyű haragjokat,
Megmostuk szentelt vizben, és elégetők
A testmaradványt fristörésü ágakon,
Magas sirhantot hányva hamvai fölé
A honi földből; azután a sziklasir
Felé siettünk, mely a lány nászterme lett.
Egyik kisérő hangos sirást halla most,
Mely a megszenteletlen sirból tört elő;
S azonnal megjelenté a királynak ezt.
Hogy a közelbe értünk, tompa jajgatás
Hangzott elénk, s zokogva sóhajtá Kreon:
«Ah én boldogtalan! mi gyászos sejtelem
Aggasztja szivem! Életem legszomorúbb
Ösvénye ez, mely szörnyü kín felé vezet!
Fiam hangját hallom! Fel, fel, cselédjeim!
Sietve vizsgáljátok meg a sziklasirt,
Tekintsetek be a barlangnyiláson át,
Hadd tudjam, Hæmon hangja volt-e, vagy talán
Elámiták az istenek hallásomat?
Ugy tettünk, mint a bús király parancsolá;
S benézve a barlangba, végső szegletén
Ott láttuk légben függve a szegény leányt,
Hurokba font finom fátyollal a nyakán,
S Hæmont, ki kedvesét átfogva szorosan,
Könyezve jajgatott a vesztett nász felett,
Kesergve apja bűnén s a megölt arán.
Ezt látva, kínosan sóhajtott a király,
S hozzá sietve könnyek közt megszólitá:
«Mit tettél, oh boldogtalan! Mi szándokod?