Antigone - 3

Mi balvégzet hozá e helyre léptedet?
Jer innen, oh fiam! Térdelve kérlek én!»
Ám vad tekintetet vetett rá a fiú,
Arczát eltorzitá a daczos, néma gúny,
S kirántá két élű kardját; de gyors futás
Megmenté atyja éltét; ekkor ah! dühét
Önnön magára forditván, önoldalát
Döfé át éles kardjával; s eszmélve még
Bágyadt karjával átfogá a holt arát;
Föléje hajlott aztán, s véglehellete
A halvány arczot vérbiborral vonta be.
Holtan nyugszik már a halottnak oldalán,
S menyegzőjét Hades lakában tartja meg,
Halandó emberek intő példájaul,
Hogy minden baj közt legnagyobb a dőreség.
_(Eurydike kiséretével el a palotába.)_
KAR.
Ah mit jelent ez? A királyné hirtelen,
Jó, rossz szó nélkül megfordulva távozott.
HIRMONDÓ.
Én is csodálkozom; de biztat a remény,
Azért rohant csak el, nehogy keserveit
Egész város hallgassa; ott benn hölgyei
Között akarja megsiratni holt fiát.
Nem lesz oly esztelen, hogy bűnt kövessen el.
KAR.
Ki tudja? A nagyon mély, néma hallgatás
Ép’ oly vészjósló, mint a nagy siránkozás.
HIRMONDÓ.
Megyek hát s megvigyázom: nem rejt-e szive
Elfojtott néma fájdalmában romboló
Vihart? Igazság volt, mit monda ajkatok:
Nagyon mély hallgatás gyakran veszélyt jelent.
_(El a palotába.)_
KAR.
Itt jő a király maga, karjaiban
Fia holt tetemét hozza zokogva;
Saját büne volt, mely sujtja fejét.
Kimondom e szót szabadon már.
_(Kreon jő, Haemon holttestével; utána szolgái.)_
KREON.
Oh jaj!
Oh esztelen ész! oh gyász hiba
Vad szigora!
Nézzétek a gyilkos apát, ki megölte fiát!
Oh üdvtelen érzetem átka!
Fiam, fiam, nyiltában tört virágom!
Jaj! jaj! jaj! jaj!
Én öltelek meg,
Nem volt a te hibád!
KAR.
Ah fájdalom! későn látod be a helyest.
KREON.
Oh jaj!
Gyötrelmeim immár megtanítottak!
De fejemre az ég boszuja sujta elébb,
Kétségbeesésbe riasztva szivem, –
Oh jaj!
S eltaposá éltem gyönyörét!
Oh kin! Oh emberi kába remény!
_(A szolga jő a palotából.)_
SZOLGA.
Csapás után ujabb csapás ér, oh király!
Egyik gyötrelmedet karodban hurczolod,
S a palotában új kín tőre les reád.
KREON.
Mi új baj érhet, a mi ennél is nagyobb?
SZOLGA.
Nőd meghalt, most ölé meg frissen vert sebe;
Nagyon szerette gyermekét s utána halt.
KREON.
Oh jaj!
Oh Hades boszuért lihegő
Torka, tied vagyok én!
Tudsz egyebet még, oh balsors hirnöke, szólj!
Jaj! jaj!
Halott vagyok s újra megölsz!
Szólj, mit akarsz? Mi csapást tudsz még?
Jaj! jaj! jaj! jaj!
Nem mese hát? Önkeze ölte meg
A szerető drága nőt?
KAR.
Tekints oda magad, a ház nem rejti már.
_(A palota ajtaja kitárul. Eurydike holtteste látszik.)_
KREON.
Oh jaj!
Uj gyötrelmet, borzalmat látok itt, szegény!
Mily kinokat hoz még számomra a sors?
Karomban tartom a meggyilkolt gyermeket,
S ott látom ah! anyja merev tetemét!
Ah szegény anya! Ah fiam!
SZOLGA.
Ott roskadott le a házoltár zsámolyán,
Sötét éj fogta el szemét; megsiratá
Magareus sorsát, kit előbb sujtott halál:
Aztán Hæmon fiát; majd szörnyü átkokat
Mondott reád, ki meggyilkoltad gyermekit.
KREON.
Jaj! jaj! jaj! jaj!
Rettegés fog el!
Mért nem döfi senki szivembe kardját?
Gyötrelmimnek éjjelén,
Kinjaim közt nézzetek
Engem, ah!
SZOLGA.
Mindkét fiának fájdalmas halálaért
Nőd haldokolva is még téged vádola.
KREON.
Ah szólj, miként ragadta őt el a halál?
SZOLGA.
Saját kezével szúrta át szivét, mihelyt
Meghallá gyermekének gyászos végzetét.
KREON,
Oh jaj, jaj! Senki e földön,
Csak én vagyok, én, mindennek oka!
Én voltam az ah, ki megöltelek,
Én, senki más!
Ide, szolgák! Vezessetek el!
Vigyetek innen!
Mert semminél kevesebb vagyok!
KAR.
Vigaszt keressz, ha szenvedésben van vigasz:
Hol a bánat rövid, kisebb a fájdalom.
KREON.
Jövel, jövel!
Boldog nap hajnala, jer,
Mely engem örökre megszabaditsz!
Várva-várt végem, jövel,
Ne lássa szemem a kelő napot!
KAR.
Bizd a jövőre ezt, most a jelennek élj:
Jövő gondját hagyd arra, kit megillet az.
KREON.
Azért könyörgék csak, miért szivem eped.
KAR.
Miért könyörgesz? A ki porban született,
Soha ki nem kerüli az a végzetet.
KREON.
Vigyetek innen, engem esztelent,
Ki megöltem a nőt s a gyermeket –
Ah! nem akarva. Jaj nekem, hová,
Melyikre nézzek? Melyik ad vigaszt?
Hajh! gyászba borult körülöttem a lét,
Megölte a végzet e sziv örömét.
_(Elvezetik.)_
KAR.
Ha üdvöt akarsz ez életen át:
Legyen ész vezetőd,
S ne sértsd meg az istenek égi jogát.
A merész fölemelt szava visszaesik,
Lesujtva reá;
Míg a botort okulásra hozza az aggkor.