Antigone - 1

ANTIGONE.
FORDITOTTA
CSIKY GERGELY.
HARMADIK KIADÁS.
BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1899.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


BEVEZETÉS.
Polynikes, kit öcscse Eteokles megfosztott Theba trónjától, Argosba
menekült, s a szövetséges fejedelmek sergeivel ostrom alá vette Thebát.
A két ellenséges testvér a csata folyamán egymást kölcsönösen megölte,
mint megjósolá a haldokló Oedipus átka. A csatát követő éjjelen az
argosi sereg gyors futásban elmenekült Theba falai alól, a város
felszabadult, melynek királya Kreon lett, az elesett testvérek
nagybátyja.
Az új király másnap reggel azonnal kihirdetteté Theba utczáin, hogy a
honáért elesett Eteoklest fényes pompával fogják eltemetni; ellenben
Polynikes holtteste büntetésül temetetlen marad, a szomszéd hegyen
orvmadarak és ebek zsákmányáúl heverve. Őröket is állított a holttest
mellé, nehogy valaki megszegje a királyi tilalmat. A hőslelkű Antigone
nem viselheti nyugodtan testvére holttestének meggyalázását, s fölteszi
magában, hogy a királyi tilalom daczára is eltemeti. Kora hajnalban
fölkeresi húgát, Ismenét, hogy tervében részvételre bírja, s ezzel veszi
kezdetét a tragœdia cselekvénye, mely Thebában a királyi palota előtti
téren történik.


SZEMÉLYEK:
Antigone.
Ismene.
Kar: thebai aggastyánok.
Kreon.
Őr.
Hæmon.
Tiresias.
Hirmondó.
Eurydike.
Szolga.
(Antigone oldalról, Ismene a palotából jő.)
ANTIGONE.
Ismene, drága testvér, tudsz-e oly csapást,
Mit Oedipus bünéért Zeus nem külde ránk,
Hogy életünkben érjen minden büntetés?
Nincs átok, szégyen, nincs bánat, nyomor, keserv,
Mit egyesülten szemlélnem ne kellene
A te s az én átoksujtotta sorsomon.
És mily parancs az, melyet szóbeszéd szerint,
Most hirdetett ki városunkban a király?
Nem mondanád? Vagy nem tudod, hogy ellenink
Mily uj szégyennel sujtják kedvesink fejét?
ISMENE.
Nem hallék, testvér, mit sem kedvesink felől,
Se’ jót, se’ rosszat, a mióta egy napon
Mindkét testvérünk egymás keblét döfve át,
Kettős halállal egymás éltét elvevé.
Az éjjel eltünt innen Argos serge is,
S azóta nem tudom, mi végzet vár reám,
Vidámabb lesz-e, vagy sötétebb a jövő?
ANTIGONE.
Előre tudtam, s ép azért hivattalak
E helyre, hogy a hirt tőlem halld egyedül.
ISMENE.
Mi az? Látom, sötét gond nyomja kebledet.
ANTIGONE.
Nem tagadá meg hajthatlan szivű Kreon
Egyik fivérünktől a tisztes temetést?
Eteoklest (mint a törvény s megszentelt szokás
Kivánja) eltemetteté, hogy tisztelet
Fogadja oda lenn az árnyvilágban őt;
De Polynikest, a boldogtalant,
Sem eltemetni, megsiratni sem szabad,
Temetlenül, siratlanul heverjen ott
A puszta földön, s teste a rárohanó
Madárseregnek nyujtson édes lakomát.
A jó Kreon parancsolá ezt így neked
S nekem, ah! ismételve mondom, nekem is.
Azonnal itt lesz, s újra nyilván hirdeti
Tilalmát, hogy mindenki tudja; mert komoly
És zordon a parancs, s ki ellene szegül,
A néptől megkövezve szenved az halált.
Mutasd meg most, merész-e lelked és nemes,
Vagy nagyszivű szüléknek gyáva lánya vagy?
ISMENE.
Ha igy van, oh boldogtalan! ugyan mit ér
Tőlem szegénytől, daczolás vagy engedés?
ANTIGONE.
Akarsz-e részes lenni tervemben? Beszélj.
ISMENE.
Mi vakmerő tervről beszélsz? Mi szándokod?
ANTIGONE.
A holtat enkezemmel eltemetni ma.
ISMENE.
Megtennéd azt, mi az egész népnek tilos?
ANTIGONE.
Testvérünkért – ha te nem is – én megteszem,
Ne mondjon engem hitszegőnek senki sem!
ISMENE.
Boldogtalan! Kreonnal mersz daczolni te?
ANTIGONE.
Szeretteimtől elszakitni nincs joga.
ISMENE.
Oh jaj! nem jut eszedbe, mint halt meg atyánk
Utálatúl az embereknek s dicstelen?
Bünéért önmagára mondva büntetést,
Önnön kezével ásta ő ki két szemét;
S ki egy személyben anyja volt és hitvese,
Fojtó hurokkal végezé ki önmagát;
A két fivér jött harmadiknak azután,
Egymásra törve véres harczmezőn, s közös
Halállal vesztve egymás éltét egy napon.
Mi érne minket, e törzs végső sarjait,
Ha a törvénynyel szembe szállnánk vakmerőn,
Lábbal tiporva a király parancsait?
Oh testvér, ne feledd, hogy gyönge nők vagyunk,
S hatalmas férfiakkal nem daczolhatunk;
Parancsol az erős, nekünk engedni kell,
Parancsa ránk a legborzasztóbb volna bár.
Bocsássanak meg drága holtjaink nekem,
Térden könyörgök érte! de daczolni a
Királyi szóval nem merek. Csak esztelen
Fog oly munkába, mit megtenni képtelen.
ANTIGONE.
Nem kérlek többé, sőt ha kedved jönne is,
Örömmel többé nem venném segélyedet.
Maradj magadra hát. Én sirt ások neki;
S ha meghalok, dicsőség lesz rám e halál.
Jó tettemért szerettim oldalán fogok
Pihenni szeretően. A holtak kegye
Tovább tart, mint az élőké; mert ott örök
Lakásom lesz velük. Te folytasd éltedet,
S gúnyold az istenek örök törvényeit.
ISMENE.
Nem gúnyolom; de arra nincs elég erőm,
Hogy vakmerően daczra hivjam a királyt.
ANTIGONE.
Csak hozd föl ezt mentségedül! Én indulok,
A drága testvér sirját elkészíteni.
ISMENE.
Oh jaj! szegény, mint reszket éretted szivem.
ANTIGONE.
Engem ne félts; gondolj magad sorsára csak.
ISMENE.
Ne szólj e szándokodról senkinek; sötét
Titokba burkold terved. Én is hallgatok.
ANTIGONE.
Oh nem, beszélj csak bátran! Hallgatásodat
Rosszabb neven veszem, mint áruló szavad.
ISMENE.
Oly sok csapás után mily izzó még szived!
ANTIGONE.
Az istenek tetszése most velem leend.
ISMENE.
Igen, ha mire törsz, megbirná azt erőd.
ANTIGONE.
Ha nem lesz rá erőm, úgy felhagyok vele.
ISMENE.
Ha nincs reá erőd, úgy ne is fogj bele.
ANTIGONE.
Ne szólj tovább igy, mert gyülölni kezdelek,
S a holt testvér gyülölni fog, mint ellenét.
Hadd érjen esztelen fejemmel engemet
A balsors átka! Hagyj tennem! Bár meghalok,
De vigaszom lesz: ily ügyért szép a halál.
ISMENE.
Menj hát utadra! Tetted esztelen ugyan,
De látom, hű szerelmed az, mi tettre hív.
_(Antigone oldalt, Ismene a palotába el. Megvirrad. A kar föllép.)_
KAR.
Első versszak.
Fényes nap, ragyogó világ!
Melynél szebb nem hinte sugárt
Theba hét kapujára még,
Mosolygsz végre az ég boltján,
Hajnalfényt keltve ránk,
S közelegsz megtörve a Dirke tükrén.[1]
És őt, a fehér paizsos[2]
Ellent, ki jöve Argosból,
Siető menekülésre üzéd
Gyorsitott zabolával.
Ádáz Polynikes hivta fel őt,
S betörő hadait földünkre hozá;
Vijjogva, miként keselyű, hasitotta
A levegőt.
Ragyogón fedi szárnya, bércz havaként;
Sok a fegyvere és
Sörény boritotta sisakja.
Első ellenversszak.
Fenn röpködve az ormokon,
Gyilkos dárdák ezreivel,
Körben leste a hét kaput:
S futott még mielőtt vérünk’
Lakomára vehetné mohón,
És lángba boritná tornyunk’
A hephæstosi fáklyával.
Bősz Ares tombolva rohan
A szaladó sarkán, a kemény
Harczban győze a sárkány.[3]
Mert az önhittet gyülöli Zeus,
S a büszke dicsekvőt bünteti ő,
Letekint s látja az árként rohanó
Sereget gőgös fény s pompa között:
Villáma lesujtja, ki bősz rohamán
A várfokig ért
Harsány diadalmi dalával.
Második versszak.
Porba bukott a gonosz, ki szilaj dühében
Fergetegül jöve ránk, lobogó üszökkel,
S körül fogva a várfalakat
Romlást lihegett.
De a sors leveré!
A csata más részire más végzetet osztott a nagy Ares
A hadi isten.
A hetes kapunál, hol a hét vezető
Hét ostromoló vezért fogadott,
Zeus fegyvereket nyere áldozatul.
Csak az egy atya, egy anya két fia volt,
Ki a harcz közepett halált ada s vett;
Gerelyét közösen egymásba döfé
S elesett a közös diadalban.
Második ellenversszak.
Ám jön a nagynevü győzelem istennője,[4]
És kegyes arcza köszönti szekérdús Thebát.
Üzzük messzire elménkből
A csaták moraját;
Fel! az éjjelen át,
Ünnepi karban, fel a vár templomihoz;
Járjon előttünk a dobogó Bakchos.[5]
De immár itt közeleg Kreon,
Theba hazánk új fejedelme
Az isteni végzet örök parancsa szerint.
Mi terv lehet szive mélyiben,
Hogy aggjainak tisztes csapatát
Ide rendelé parancsszóval,
Kiküldött hirnöke által?
_(Kreon föllép kiséretével.)_
KREON.
Az istenek sok pusztitó vihar után
Ismét békében őrzik városunk falát;
Azért hivattalak a többiek közül,
Mint legméltóbbakat, mert tudtam, férfiak!
Hogy Laïoshoz mindenha hívek voltatok;
S midőn e várost Oedipus kormányozá,
És elhunytával a királyfiúk iránt
Mindig rendithetetlen volt hűségetek.
Hogy most a két királyi testvér egy napon
Gyilkolva s gyilkoltatva elhúllt s kölcsönös
Testvérgyilkosság véres áldozatja lett:
Reám szállt a királyi trón és hatalom,
A nemzetségi származás sora szerint.
Ám jól tudom, itélni addig nem lehet
Más szívét és eszét, mig törvénytisztelet
És tettek nem mutatják igaz érdemét.
Ki egy egész ország felett uralkodik,
És nem törekszik mindig a legjobb után,
Sőt félelemből zárva tartja ajkait:
Hitványnak mondom azt most is, mint azelőtt.
S ki bárminő barátját jobban szereti
Honánál, nyomorult embernek tartom azt.
A mindent látó Zeusra mondom, nem fogok
Hallgatni, ha népemre boldogság helyett
Veszélyt látok bárhonnan is közelgeni;
S ki a hazának ellensége, az nekem
Sem lesz barátom; mert tudom jól, hogy a hon
Legbiztosabb hajó a vészben, és ha ezt
Megóvjuk, úgy barátunk mindig lesz elég.
Törvényeimben ez lesz az irányadó!
Azért most hallgassátok az itéletet,
Mit Oedipusnak két fiára hirdeték:
Eteoklest, ki hazánkat védte hősileg,
S dicsően elesett; sir hantja födje be,
S kisérje őt az áldozat minden neme,
Mit érdemelnek legkitünőbb férfiak;
De Polynikest, ki honára támadott,
Hogy a hazát és a hazának istenit
Tüzzel pusztitsa ki, s hogy öntestvérinek
Vérével lakjék jól; ki rabigát hozott,
Hogy szolgaságba hajtsa a hon népeit:
– Igy hirdetém ki a városban – senki se
Temesse őt el, senki se sirassa meg,
Temetlenül heverjen teste, és legyen
Ebek zsákmánya, orvmadarak étele.
Ezt rendelem. Kezemből a gonosz soha
Ne nyerjen oly jutalmat, mit jó érdemel.
De ki honához hű marad, kegyelmem azt
– Éljen vagy haljon – egyformán árasztja el.
KAR.
Ez hát határzatod, Menœkeus fia,
A honnak elleni s barátai iránt?
Hatalmad van reá, a törvényt te hozod,
Tarthatsz itéletet élőkön s holtakon.
KREON.
Ügyeljetek, hogy megtartsák parancsomat.
KAR.
Ifjabb vállakra tedd e terhet, oh király!
KREON.
A holt mellett kirendelt őrök állanak.
KAR.
Mért bízod hát e dolgot másokra is?
KREON.
Hogy a parancs ellen ne keljen senki se.
KAR.
Nem őrült senki, hogy keresse a halált.
KREON.
Halál leend jutalma, ám az emberek
Kincsvágyból gyakran szembe szállnak ezzel is.
_(Az őr élénken jő.)_
ŐR.
Épen nem mondhatom, hogy gyors lábakkal és
Lélekszakadva jöttem volna, oh király!
Mert sok nehéz gond lassitotta léptemet,
S jöttömben gyakran vissza-vissza fordulék,
Aggódva inte lelkem s mondá: «Oh botor!
Miért sietsz oda, hol veszted vár reád?
S ha itt maradsz, szegény! S Kreon megtudja majd
Más ajkiról? Mint kerülöd ki a halált?»
Ily aggodalmak közt csak lassan jöheték,
Hosszúvá lesz ily módon bármi kurta út.
De végre rászántam magam s hozzád jövék,
Tudtodra adni a hirt, bármily rossz legyen;
Mert biztat a remény, hogy többet nem fogok
Szenvedni, mint a mennyit rám mért végzetem.
KREON.
Mi az, mi ily nagy félelemmel tölte el?
ŐR.
Előbb hadd szóljak enmagamról; én a bűnt
El nem követtem, a tettest sem láttam én,
S igy büntetést sem érdemelnék jog szerint.
KREON.
Üres szavakkal jól tudod burkolni az
Igazságot. De látom, hogy rossz hirt hozál.
ŐR.
Valóban, szívem rettegéssel van tele.
KREON.
Beszélj hát végre, s menj utadra azután.
ŐR.
Kimondom hát. Valaki eltemette a
Halottat, testét száraz porral fedte be,
S megszentelé szokásos áldozattal is.
KREON.
Mit mondasz! Hol a vakmerő, ki ezt tevé?
ŐR.
Azt nem tudom. Se’ ásónyom, se’ bárdcsapás
Nem volt ott látható, szilárdan állt a föld,
Kerékvágás sem látszott arra, semmi nyom
Sem árulá el a merész gonosztevőt.
Mihelyt jelenté ezt az őrök elseje,
Nagy rémület fogott mindannyiunkat el.
Eltűnt a holt, bár nem volt eltemetve; csak
Porral behintve, hogy ne érje átok őt.[6]
Ebek, vadállatok nyomát sem láthatók,
Melyek tán, arra járva, szétmarczangolák.
Szidalmazás hallatszék most mindenfelől.
Egy őr vádolta másikát, s kevésbe mult,
Hogy nem kelénk ökölre; mérgünk nagy vala,
Mert mindnyájunk fejét terhelte ez a bűn,
Bár részét benne eltagadta mindenik.
Készek valánk keresztül menni a tüzön,
Izzó követ markolni,[7] s esküt tenni a
Nagy istenekre, hogy nem mi követtük el
A bűnt, sem a tettest nem ismerjük, ki volt.
Látván, hogy minden vizsgálódás hasztalan,
Megszólalt egyikünk, s szavára borzalom
Szegzé fejünket földnek; mert sem ellene
Vitázni, sem tanácsot adni nem tudánk.
Ez volt, mit monda: az ügyet be kell neked
Jelentenünk, s el nem titkolni semmit is.
Szavát fogadtuk, s sorsot vetve, engem ért
– Boldogtalant – e szörnyü megtiszteltetés.
Kedv nélkül jöttem s nem találom kedvedet;
Rossz hírhozót jó szivvel nem lát senki sem.
KAR.
Rég sejti fontolgatva lelkem, oh király!
Hogy mindez a nagy istenek munkája volt.
KREON.
Hallgass, nehogy haragra lobbantson szavad,
És vénségedre esztelennek tartsalak.
Mint mondhatod, hogy ezt az égiek tevék,
S azon holttestre gondot ők viseltenek?
Hogyan! Talán azt pártolnák az istenek,
Ki tüzzel-vassal ronta országunkra, hogy
Feldulja a templomokat s oltárokat,
És szetszakítsa az ország törvényeit?
Vagy tán gonoszra száll az istenek kegye?
Nem úgy! Van egynehány a polgárok között,
Ki rég titokban zúgolódik ellenem,
Fejet csóvál parancsimon, s kemény nyakát
Nem hajtja törvény s rend szerint igám alá.
Bizonynyal ők valának, kik az őröket
Bérrel megejtve e merényre csábiták.
Mert nincs, mi annyi bajt okozna emberek
Közt, mint a pénz. Országokat pusztít el ez,
Földönfutókká tészi a polgárokat,
Rosszat csinál a jóból, és az emberek
Igaz lelkét gonoszra tudja hajtani;
Nincs álnokság, csalárdság, gazság, a mire
Embert a pénz meg nem tanitna egyhamar.
De kit a bér a bűnös tettre csábitott,
Eléri végre azt a méltó büntetés.
_(Az őrhöz.)_
A mily igaz, hogy Zeust hódolva tisztelem,
Úgy teljesítem, melyet mondok, eskümet:
Ha azt, ki önkezével ásta meg a sirt,
Ide nem állitjátok szemeim elé,
Nem lesz elég haláltok, élve függjetek
Magas bitón s igy hirdessétek bűnötök:
Hogy a jövőben is tudjátok, mint lehet
Jó nyereségre tenni szert; s okuljatok,
Hogy nemcsak hasznot kell keresni mindenütt.
Szerencsét ritkán hoz rosszul szerzett vagyon,
Legtöbbször végveszélybe dönti emberét.
ŐR.
Engedsz még egy szót? Vagy jobb lesz, ha távozom?
KREON.
Nem látod, mennyi boszuságot ad szavad?
ŐR.
Szived’ kinozza-e beszédem vagy füled’?
KREON.
Mit fürkészed, hol székel bennem a harag?
ŐR.
A bűnös sérté szived’, én csak a füled’.
KREON.
Ah mily kiállhatatlan szószátyár levél!
ŐR
De az mégsem vagyok, ki a bűnt megtevé.
KREON.
Te vagy, s hozzá pénzért adád el lelkedet.
ŐR.
Jaj!
Baj, ha igaznak látszik, a mi nem igaz.
KREON.
Fecseghetsz látszatról, de ha elémbe nem
Hozod a bűnöst, akkor majd tapasztalod,
Hogy alacsony pénzvágyból átok sarja kél.
_(El kiséretével.)_
ŐR.
Oh vajha fölfedeznék! De akadjanak
Reá vagy nem, – hiszen szerencse dolga ez –
Ide bizonynyal többé vissza nem jövök.
Mert most is, hogy remény felett kilábolék,
Az isteneknek sok hálával tartozom.
_(Elsiet.)_
KAR.
Első versszak.
Sok nagyszerű van e földön,
Köztük az ember a legnagyobb.
Átkel a komor tengereken,
Haragos habok között
Előre törve merészen,
A déli szél alatt.
Az örök istenáldta Gæa
Ő neki termi gyümölcseit éven át,
Ménei vonnak ekével a föld szinén
Körül és körül barázdát.
Első ellenversszak.
A repülő vidám madárt,
A vad állatok ezreit,
És a vizek szülötteit
Ügyesen bekeríti
Háló fodraival az ember,
S eszével fogja meg.
Csalárd fogásival legyőzi
A sivatag vadjait;
S a sörény borította nyakú paripát,
Meg a szörnyű bérczi bikát
Igába hajtja.
Második versszak.
A beszédet, a gondolatot
Neki adta a sors egyedül,
Törvényeket ő hoz a földön;
Elűzi fejéről a zord fagyot és záport,
S Zeus mennyköveit.
Esze mindent kitud,
S készen éri mindig a jövő.
Egy van, mi leveri őt: a halál;
De gyógyító kezével a kórt elűzi.
Második ellenversszak.
Keze műveiben ügyes ő (hitet felül mulón) s csalárd,
Hajolva a rossz vagy a jó után,
Ki honát s az isten örök
Jogát híven tiszteli,
Áldva legyen – áldva legyen!
De legyen átok a gonoszon,
Ki daczra kel ellenök.
Tűzhelyemhez soha ő ne üljön
S része ne legyen kedvesim közt.
Az égre! Mi csodás tünemény!
Hihetek szememnek?
Igen, haszontalanul tagadom,
Ime Antigone jő.
Boldogtalan Oedipus árva gyermeke, ah! mit tevél?
Mit tevél?
Erre vezet az őr! Mi bűn lehet az, melyet elkövetél?
Megszegéd a királyi parancsot?
_(Az őr vezeti Antigonét.)_
ŐR.
Ez az, ki a bűnt elkövette; ott lelők,
A sirt kezével ásva.
De hol Kreon?
KAR.
A palotából épen jókor jő elő.
_(Kreon föllép.)_
KREON.
Mi történt? Mily jó hir köszönti jöttömet?
ŐR.
Király! halandó esküt ne tegyen soha,
Mert később látja, hogy hazug volt szándoka;
Im én is esküvém, hogy többé nem jövök
E helyre, futva szörnyü haragod elől;
De most remény felett oly nagy szerencse ért,
Melyhez hasonló földön nem található;
Hozom hát, esküm ellen, e szüzet, kit a
Sirnál lelénk; nem kelle sorsot vetni most,
Mert engem illet érte a dij, senki mást.
És most, király, hallgasd ki és itéld el őt
Tetszés szerint; én tisztán állok s ment vagyok
A büntetéstől, melyet a bünösre mérsz.
KREON.
Hol és miként ejtéd fogságba e leányt?
ŐR.
Ő ásta a sirt. Ez minden, mit mondhatok.
KREON.
Biztos vagy-e, hogy mind való az, mit beszélsz?
ŐR.
Saját szememmel láttam, mint temette el
A temetetlent. Tisztán szólok s érthetőn?
KREON.
Hogy vetted észre és hogy kaptad rajta őt?
ŐR.
Igy történt a dolog. Borzasztó haragod
Mindannyiunkat rémülettel tölte el;
S helyünkre érve szerte szórtuk a fövényt,
Mely a halottnak rothadó testét födé;
Szél ellenében a hegyen üténk tanyát,
Hogy orrunkat ne bántsa a holttest szaga,
S ha egyik-másik őr kissé ellankadott,
Szidalmazó szavakkal serkentők legott.
Igy tarta ez, mig a nap fényes kereke
Az égbolt kellő közepére érkezett,
S erősen égetett; forgószél támadott
Egyszerre most, mint égből küldetett csapás,
Szétszórva a völgy lombjait s a sik mezőt
Belepve; elborult a lég; s az istenek
Haragjától csak úgy káprázott a szemünk.
Hogy jó időre a vihar lecsillapult,
Szemünkbe tűnt e szűz, zokogva hangosan,
Mint gyászmadár, ha visszatérve üresen
Találja fészkét, elrabolva magzatit!
Ekként sóhajta ő is a dúlt sir felett,
Szörnyü átokkal sujtva a gonosztevőt,
Ki a halottól elrabolta hantjait.
Száraz port hinte aztán a holttest fölé.
Érczkorsajából háromszor megöntözé,[8]
Megszentelvén a hármas áldozattal őt.
Mi látva ezt, rátörtünk s elfogtuk legott,
Bár cseppet sem volt megrémülve, mondhatom;
S midőn szemére hánytuk ezt s előbbeni
Tettét, merészen mindent önmagára vett,
Nagy örömömre s bánatomra egyaránt.
Mert bajtól szabadulni nagy öröm ugyan,
De fájdalmas, barátot vészbe dönteni;
Hanem hát én rám nézve, természet szerint,
Enboldogságom mindennél előbb való.
KREON.
Te, a ki földre szegzed vakmerő fejed,
Megvallod vagy tagadod bűnös tettedet?
ANTIGONE.
Megvallom bátran, mit tevék, s nem tagadom.
KREON. _(Az őrhöz.)_
Mehetsz, a merre tetszik, útad tárva áll,
Szabad vagy és feloldva súlyos vád alól. _(Az őr el.)_
_(Antigonehoz.)_
Te meg beszélj, rövid szóval, ne hosszasan:
Ismerted a tilalmat, melyet hirdeték?
ANTIGONE.
Ismertem. Mért tagadjam? Nyilvános vala.
KREON.
S parancsomat mégis megszegted vakmerőn?
ANTIGONE.
Nem Zeus volt az, ki e parancsot hirdeté,
S Diké istennő, ki az árnyak közt honol,
Az embersziv számára ily törvényt nem ad.
Parancsodat nem tarthatám oly nagyra, én
Halandó, hogy miatta megtagadjam a
Nagy istenek örök, nem irt törvényeit.
Isten törvénye nem ma, tegnap óta áll,
Öröktől él s korát nem tudja senki sem;
Megtörni ezt a törvényt ember kedveért,
S az égiektől érdemelni büntetést –
Nem volt erőm. Hogy meg kell halnom, jól tudám,
Itéleted nélkül is. Hisz ha a halál
Korán elér, csak nyereségnek tartom azt.
Vagy nem szerencse arra nézve a halál,
Kit életében annyi szenvedés gyötör?
Nem fáj a sir nekem; de fájna az nagyon,
Ha sirjától megfosztva, temetetlenül
Látnám porladni testvéremnek csontjait,
Kit szült saját anyám. Ez fáj, nem a halál!
Ha dőreségnek mondod azt, a mit tevék,
Ki dőreségről vádolsz, dőre vagy magad.
KAR.
A lány daczában apja dacza újra él;
Veszély előtt sem hajlik meg makacs szive.
KREON.
Jegyezd meg, legkönnyebben dől meg a makacs,
Kemény szivű; miként a tűzedzette vas,
Erős bár és merev, gyakorta megreped,
S apró forgácsokká törik szét csakhamar.
Kicsiny zablával meg lehet fékezni a
Szilaj mének tüzét. A felfuvalkodás
Nem illik ahhoz, a ki más embert ural.
E lány eléggé megmutatta, mily makacs,
Midőn a törvényt vakmerően megszegé;
De új bűnnel tetézi most a régi bűnt.
Dicsekvő gúnynyal dobva azt szemünk közé.
Ő volna férfiú és gyáva asszony én,
Ha gőgjét győzni hagynám megtorlatlanul.
Nem; bárha testvéremnek lánya s volna bár
Vérségre hozzám bárminő közel rokon.
Ki nem kerüli a legsúlyosb büntetést,
Sem ő, sem húga! Mert húgát is vádolom,
Bünében egyenlően osztozik vele.
Hivjátok ki! Imént látám a házban őt,
Őrjöngve félelmében s öntudatlanul.
A lélek igy elárul gyakran sok gonoszt,
Ki a sötétben szőtte álnok terveit.
De én előttem gyűlöletnek tárgya az,
Ki tetten érve, még kendőzi bűneit.
ANTIGONE.
Többet kivánsz-e tőlem, mint halálomat?
KREON.
Nem többet. Elég lesz halálod is nekem.
ANTIGONE.
Mért késel hát? Szavadban eddig sem lelék
Kedvet, sem a jövőben nem lelek soha;
S szavamban ép’ úgy nem találsz kedvet te sem.
Pedig mi az, miért nagyobb magasztalást
Érdemlek, mint hogy testvéremnek sirt adék?
Ti is, kik itt jelen vagytok, helyeslitek,
De nyelvetek megbénitá a félelem.
Csak zsarnok birja a hatalmat és jogot,
Hogy szólhat és tehet szabad tetszés szerint.
KREON.
Csupán te látod ezt Kadmos polgári közt.
ANTIGONE.
Ők is látják; de szád izére szólanak.
KREON.
S te nem pirulsz, hogy roszabb vagy a többinél?
ANTIGONE.
Testvért szeretni nem rossz, nem szégyenletes.
KREON.
Nem volt az is testvéred, a ki megölé?
ANTIGONE.
Igen, testvérem; egy apánk volt, egy anyánk.
KREON.
Miért vagy hát iránta oly igaztalan!
ANTIGONE.
Ily vádat a halott nem tenne ellenem.
KREON.
Igen, mert a gonosszal egyre tartod őt.
ANTIGONE.
Ez is, mint testvér húlla el, nem szolgaként.
KREON.
Honát eladva ez, hont védve halt meg az.
ANTIGONE.
Hades honában egyjogú lesz mindenik.
KREON.
Nem érdemel egy sorsot a jó és gonosz.
ANTIGONE.
Ki tudja, ott lenn ily mértékkel mérnek-e?
KREON.
Halálban sem lesz gyülöletből szeretet.
ANTIGONE.
Nem gyülöletre: szeretetre születém.
KREON.
Szeresd hát lenn az alvilágban, kit akarsz;
De én mig élek asszony rabja nem leszek.
_(Ismene jő a palotából.)_
KAR.
Ime jő Ismene felénk,
Könyfelhő borong homlokának egén,
S hullatja gyöngyeit
Piros arcza felett;
Bánatba merült szive, gyötri rokonszeretet.
KREON.
Te, a ki mint kigyó házamban fészkelél
És szivtad véremet, – mig én nem is tudám,
Hogy két szörnyet táplálok trónom vesztire: –
Beszélj, megvallod-e a bűnben részedet,
Vagy véded esküvel ártatlanságodat?
ISMENE.
Megvallom, ha testvérem nem szól ellene;
Részes valék a tettben, bűnben egyaránt.
ANTIGONE.
Ez nem igaz; te nem akartad tettemet,
S én visszautasitottam segélyedet.
ISMENE.
Ha rád borúl a szenvedések fellege,
Részt venni fájdalmadban én nem rettegek.
ANTIGONE.
A tettest tudja Hades és az alvilág;
Testvér nem kell nekem, ki csak szóval szeret.
ISMENE.
Ne hozd, testvér, e szégyent rám, hogy a halott
Engeszteléseül ne haljak meg veled.
ANTIGONE.
Te nem halsz meg velem, s azért, mit nem tevél,
Nem bünhődöl; elég az én halálom is.
ISMENE.
Mit éljek én, ha téged el kell vesztenem?
ANTIGONE.
Kérdezd Kreont; hisz szived, lelked az övé.
ISMENE.
Haszon nélkül mért gúnyolsz, sértesz engemet?
ANTIGONE.
Nekem fáj az legjobban, hogy gunyolni kell.
ISMENE.
Szólj, testvér, mit tegyek hát, mint segitselek?
ANTIGONE.
Mentsd meg magad. Én nem irigylem éltedet.
ISMENE.
Oh jaj nekem! Nem oszthatom hát sorsodat?
ANTIGONE.
Az életet választád te, én a halált.
ISMENE.
De téged szándokodtól nemde óvtalak?
ANTIGONE.
Te ezt tartottad jónak, én a másikat.
ISMENE.
Igy mindkettőnket egyenlő bűn terhe nyom.
ANTIGONE.
Bizzál! Te élsz. De az én lelkem rég halott,
És a halottak országához tartozik.
KREON.
Most őrült meg az egyik e két lány közül,
A másik esztelen volt, a mióta él.
ISMENE.
Ki mindig ész szerint tett, oh király! az is
Eszét veszíti gyötrő fájdalmak között.
KREON.
Eszed vesztéd te, a ki rosszal rosszra vágysz.
ISMENE.
Testvérem nélkül mért kivánjak élni én?
KREON.
Ne szólj többé felőle; ő nem létezik.
ISMENE.
Meggyilkolod hát tenfiad menyasszonyát?
KREON.
Van még elég termő föld, mely ekére vár.
ISMENE.
Oh kedves Haemon, mint gunyol saját atyád.
KREON.
Rossz asszonyoktól megvédem fiam szivét.
ISMENE.
S menyasszonyától megfosztod a vőlegényt,
KREON.
Hades hatalma szétszakítja e frigyet.
ISMENE.
Látom, halálát végleg elhatározád.