A természettudomány fejlődésének története (2. kötet) - 6

leszármazási viszonyokra épített forma-tan) először adta átlátható
alaprajzát az élő lények új, természetes rendszerének, melyben az
elrendezés igyekezett tőle telhetőleg csatlakozni a földtörténet
korszakain át követendő családfához. Ez a könyv a szisztematikának
legnagyobb fordulópontját jelenti Cuvier és Baer óta és az egyes
csoportok természetes családfáira vonatkozó nyers körvonalai minden
változás daczára a dolog érdemében, valamint mindenekelőtt a módszer
dolgában alapjaivá lettek az egész mai szisztematikának. Az egész
biologiának azonban nincs területe, melyben e mű egyes szerencsés eszméi
ne adták volna a legtermékenyebb indításokat. Különös hangsúlyt vetett
az összehasonlító embryologia föntebb említett sajátszerű tényeire,
melyeket Haeckel (csatlakozva Fritz Müllerhez, de nálánál jóval
messzebbre menve) azzá a tétellé általánosított, hogy minden organizmus
individuális fejlődés története (csiratörténet, ontogenia), – tehát pl.
az ember fejlődése az anyaméhben a petétől a megszületésre érett
gyermekig – alapjában véve nem egyéb, mint rövidített és alkalmazkodások
által sokféleképpen eltolódott és elnyomott ismétlődése az illető faj
történeti fejlődésének (törzstörténet, phylogenia), az embernél pl. oly
módon, hogy az embryonális fejlődés a petével, tehát az egyes sejttel
kezdődik, melynek a legrégibb őslények eredetileg megfeleltek, aztán
alsóbb állati stádiumok, féreg-alak, kopoltyús hal-alak, amphibia-alak,
csőrös állatalak stb. következtek, míg végül valami majomalakig jutott,
mint az ősök valódi fokozatainak leglényegesebbikéig. Haeckel nagy
terjedelmű anyagot hozott össze ezekre a dolgokra vonatkozólag és
igyekezett megmutatni, hogy a ma is még végbemenő embryonális
fejlődésekből ezen «biogenetikus alaptörvény» erejénél fogva miképpen
olvashatók le a fajoknak a palaeontologiai okiratokban csak nagyon
töredékesen ránkmaradt családfájára vonatkozó legfontosabb támasztó
pontok. Ennek a merész gondolatnak bővebb kifejlesztése aztán nagy és
minden irányban rendkívül termékeny vitára vezetett, mely az
embryologiai tények kikutatását is minden előbbit messze felülmúló
föllendüléshez segítette.
Darwin mind e viták és diadalok közben ment nyugodtan a maga útján, mint
a bölcs Goethe Faustjában. A fajok keletkezéséről szóló könyv, miután
egyáltalán elszánta magát kincseinek nyilvánosságra hozására, az ő
szemében csak részletfizetés volt. Rákövetkezett egyelőre a kétkötetes
nagy anyaggyüjtemény «Az állatok és növények variálódása a szelidítés
állapotában» (1868). Erre jött csak 1871-ben a rég várva-várt, különböző
híveitől a maguk módja szerint már önállóan kiegészített záró mű: «Az
ember leszármazásáról» és ugyanebben a műben egy rendkívül értékes
tanulmány a «nemi kiválásról». Nagyon óvatosan, de mégis egészben véve
félreérthetetlen elszántsággal csatlakozott Darwin az emberiség
kérdésében Huxley, Vogt és Haeckel nézeteihez és megtámogatta a maga
módja szerint az anyag akkora tömegével, amely csakis ennek a példás
munkásnak, akiben a gyűjtő genie és a kombinatorius elrendező genie
egyensúlyban volt, állhatott rendelkezésére.
Ezzel nagyjában véve ki volt merítve, amit tanításáról maga a nagy
mester mondani akart még. Tulajdonképpeni tudományos műve azonban még
rendkívül sokkal messzebbre jutott. Nemcsak, hogy a «Fajok
keletkezésé»-nek újabb kiadásait a leggondosabban átnézte és
polemikájának sajátos módján kiválóbb ellenfelei ellen a legnagyobb
ethikai hatású valódi példaképpé fejlesztette, amelyeken minden tanuló
generáczió képezheti magát, a legkülönbözőbb területeken, melyek csak
közvetve érintették a nagy theoriát, még mindig nyomjelzőnek bizonyult.
Mikor 1882 április 19-én meghalt, akkor úgy volt, mintha a
legfiatalabbak és legfrissebbek egyike halt volna meg, akitől
megszoktuk, hogy évről-évre mindig a legújabbat és legtöbb ösztönző
erejűt nyujtja. És a halál mégis egy hetvenhárom éves aggastyánt
ragadott el, akinek nem jutott mint Humboldtnak vagy Goethenek, a szívós
egészség szerencséje, hanem aki csöndes szenvedő volt, akinek csak
aszkesissel határos diétával vált lehetségessé, hogy sok évtized óta
mélyen megrendült testét konzerválja a példátlan agymunka számára.
Darwin személyisége is minden vonásában, akárhol fogjuk meg, épp oly
nagy, mint műve. Az igazi bölcs szellemi nyugalmával állott fölötte a
tömeg durva csúfolkodásának, a tehetetlen látszat-tudomány gúnyjának,
amely a «majom-elmélet» hirdetője ellen emelkedett, szerény volt a maga
saját tettének értékelésében, de büszke, ahol az igazság kutatásának
elvét kellett védelmezni. «Szükségét érzem annak a megjegyzésnek, mondja
egy rövid önéletrajzban, melyet fia, Francis közöl atyja nagy
szeretettel összeállított életrajzában, hogy kritikusaim csaknem mindig
tisztességesen bántak velem, amivel azokat, akiknek nincsenek tudományos
ismeretük, mint említésre nem méltókat mellőzöm. Nézeteimet igen gyakran
durván elferdítették, keserűen megtámadták és nevetségessé tették, ezt
azonban hitem szerint jóhiszeműen cselekedték. Egészben véve nem
kételkedem, hogy munkáimat ismételten érdemükön felül dicsőitették.
Örülök rajta, hogy elkerültem a czivódásokat és ezt Lyellnek
köszönhetem, aki sok év előtt tekintettel geologiai munkáimra,
nyomatékosan tanácsolta nekem, hogy sohase bonyolódjam bele vitába, mert
az ilyen ritkán vezet valami jóra és nyomorúságos idő és
hangulat-vesztegetést szül. Valahányszor úgy találtam, hogy tévedtem
valamiben, vagy hogy munkám tökéletlen volt és ha megvetően biráltak,
sőt ha érdemen felül dicsértek is, úgy hogy megalázottnak éreztem
magamat, legnagyobb megnyugvásomra szolgált, hogy százszor is
elmondhattam magamnak: «Annyira megerőltettem magamat és annyira jól
dolgoztam, amennyire csak birtam és ennél többet ember nem tehet.»
Emlékszem, hogy mikor a Jó-siker öblében voltam a Tűzföldön, azt
gondoltam (és azt hiszem, ebben az értelemben irtam haza), hogy életemet
nem fordíthatom jobbra, mint hogy hozzájárulok egy kevéssel a
természettudományok előbbreviteléhez. Ezt legjobb erőm szerint megtettem
és kritikusaim mondhatnak, amit akarnak, ezt a meggyőződésemet nem
rombolhatják le.» Hasonló gondolat tér vissza Haeckelnek egy Darwinnál
tett első látogatásáról szóló kis leírásában, melyet vonzó tartalmánál
fogva itt egész terjedelmében közlünk.
«Darwin saját kocsijában, melyet gondoskodón előmbe küldött a vasúti
állomásra – beszéli Haeckel (a történet 1886-ban játszik) – egy napos
októberi reggelen Kent kedves, dombos tájékán át hajtattam, amely tarka
lombos erdőivel, pirosló mezőivel és örökzöld tölgyeivel a legszebb őszi
pompában ékeskedett. Amint a kocsi Darwin barátságos, örökzölddel
befuttatott és nyárfákkal beárnyalt háza előtt megállott, az árnyas,
kúszó növényekkel környezett előcsarnokból a nagy kutató maga jött elém:
magas, tiszteletreméltó alak, egy Atlasz széles vállaival, aki a
gondolatok egész világát hordja magán; Jupiteri homlok, mint Goetheé,
magasan és szélesen boltozott, az elme-munka ekéjével mélyen barázdált,
– barátságos, szelid szemét az előugró szemöldök hatalmas eresze
árnyalta, puha száját hatalmas ezüstfehér körszakáll keretezte be. Egész
arczának megnyerő, szíves kifejezése, halk és szelid hangja, lassú és
meggondolt beszédmódja, beszélgetésének természetes és naiv eszmemenete
párbeszédünk első órájában teljesen rabul ejtette szívemet, mint ahogy
nagy főműve mindjárt első olvasásakor egész értelmemet rohammal
hódította meg. Azt hittem, a hellén ókor egy fenséges világbölcsét látom
magam előtt, egy Szokrateszt vagy Arisztoteleszt. Beszélgetésünk
természetesen első sorban akörül a tárgy körül forgott, mely
mindkettőnknek leginkább szivünkön feküdt, a fejlődési tan haladása és
kilátásai körül. Ezek a kilátások akkor éppen elég rosszúl állottak,
mert a legnagyobbra tartott tekintélyek az új tanítás ellen
nyilatkoztak. Megható szerénységgel jelentette ki Darwin, hogy egész
munkája csak gyönge kísérlet az állati- és növényi fajoknak természetes
módon való megmagyarázására és hogy kísérletének említésre érdemes
sikerét nem fogja megérni, mert a vele szemben álló előítéletek hegye
nagyon is magas. Én magam is – mondotta – túlságosan túlbecsültem
csekély érdemét és az a magas dicséret, melylyel a «Generális
morphologiá»-ban illettem őt, nagyon is túlzott. Ezután beszélgetésünk a
munkája elleni nagyszámú és heves támadásokra térült, melyek akkor még
teljesen előtérben voltak. Soknál e hitvány férczművek közül igazán nem
lehetett tudni, hogy az értelem és ítélet hiányán kell-e jobban
panaszkodni, amely bennük lelepleződött, vagy inkább felháborodást
kell-e érezni amiatt a fenhéjázás és önteltség miatt, melylyel azok a
nyomorúságos firkálók Darwin eszméit kigúnyolták és bemocskolták. Én a
magam részéről jogos haragomnak e megvetésre méltó társaság ellen már
akkor, mint ismételten később is, megfelelő kifejezést adtam. Darwin
mosolygott rajta és ezekkel a szavakkal próbált megnyugtatni: «Kedves
fiatal barátom, higyje el nekem, az ilyen szegény emberek iránt
szánalommal és elnézéssel kell lennünk; az igazság folyamát csak
ideiglenesen tarthatják fel, de sohasem akadályozhatják tartósan.»
Darwin különben sohasem csinált titkot belőle, hogy milyen átalakítólag
kell, hogy hasson a tanítása korunk egész világnézetére. Attól azonban
írtózott, hogy erős és oly könnyen egyoldalúvá váló ítéleteket mondjon
ki ebben az irányban. Az a kevés vallomás, ami tőle fennmaradt, annál
nagyobb súlylyal jön tekintetbe. 1879-ben ezt írja egy levelében a
világnézet kérdéséről: «Hogy mik az én saját nézeteim, az olyan kérdés,
amelynek senkire nézve sem lehet fontossága, csak magamra. Mivel azonban
megkérdeztek, megmondhatom, hogy ítéletem gyakran ingadozik. Az
ingadozás legszélsőbb állapotaiban sem voltam soha atheista abban az
értelemben, hogy isten létezését tagadtam volna. Általában véve azt
hiszem, hogy lelkiállapotom megjelölésére az _agnosztikus_ szó a
legalkalmasabb.» Egy fiatal diáknak, aki amiatt panaszkodott neki, hogy
művei olvasása által súlyos kétségbe bonyolódott a kinyilatkoztatás
értéke és a lélek halhatatlansága felől, épp ily egyszerűen válaszolt:
«Kedves Uram! Nagyon el vagyok foglalva, öreg ember vagyok és gyenge
egészségű s nem tudok időt találni, hogy kérdésére teljes választ adjak,
föltéve, hogy egyáltalán lehet rá válaszolni. A tudománynak nincs
Krisztushoz semmi köze, csak éppen annyiban, hogy a tudományos
kutatáshoz való hozzászokás az embert óvatossá teszi bizonyítékok
elismerésében. Ami engem magamat illet, én nem hiszem, hogy valaha
bármiféle kinyilatkoztatás történt. A jövendő életre vonatkozólag
mindenkinek magának kell választania az egymásnak ellentmondó
bizonytalan valószínüségek között.» Nagyon kevéssel Darwin halála előtt
Argyll herczeg megint személyesen intézte hozzá a kérdést, vajjon olyan
csodálatos természeti jelenségekben, mint az orchideáknak éppen általa
leírt megtermékenyítése, nem nyilvánul-e egy rejtett intellektus?
«Sohasem fogom elfelejteni Mr. Darwin feleletét, – beszéli a herczeg. –
Élesen rám nézett és így szólt: «Ez bizony gyakran lenyügöző erővel jön
rám; máskor azonban» – itt kissé megrázta a fejét és hozzátette: «mintha
elmúlna.»
Ez a néhány egyszerű mondás, melyek mögött egy olyan élet áll, talán
többet ér, mint büszke könyvtárak, tele mélyelméjű filozofiai
tanulmányokkal a természet «czéljáról». Mert Darwin, valahányszor valami
dologban nyilatkozott, mindig egészen adta magát. Ártatlan
beszélgetésben fiainak egyikével és egy fiatal tisztelőjével,
Romanesszel, egyszer szóba került a fenség érzése és ennek legerősebb
izgalma. Darwin ekkor azt mondta, hogy a legmaradandóbb ilyen benyomást
a Kordillerák egyik csúcsáról való kilátás nyújtotta neki. Ezzel véget
ért a vita és az ősz tudós, elérkezvén pihenésének órája, visszavonult a
társaságtól. A fiatal emberek még néhány óráig együtt maradtak a
dohányzóban. Hirtelen, egy óra felé ismét megjelent köztük az öreg
Darwin papucsban és hálókabátban. Azt mondta, nem tud nyugton maradni;
hogy félreértés ne legyen belőle, előbbi kijelentését módosítania kell,
mert most egész pontosan emlékszik, a fenségesnek az érzését még
erősebben érezte Brazilia erdőiben. Ilyen fontos volt ennek a férfiúnak
az igazság legparányibb porszeme is.
A Westminster-apátságban, nem messze Newton Izsák sírjától, helyezték el
Charles Darwin holttestét ünnepélyes pompa közben. Szemfödelének
csücskeit négy világszerte ismert természetkutató vitte: Huxley, Hooker,
Lubbock és Wallace, rajtuk kívül a theologus Farrar, Argyll herczeg, a
devonshirei herczeg és Lowell, az amerikai követ. A gyászkíséretben
mentek Nagybritannia minden tudományos társaságának képviselői, a
kormány és London város fejei, Németország, Francziaország és
Olaszország követei.
Olyan kép ez, amelylyel a természettudomány fejlődéstörténetének ezt a
vázlatát méltón be lehet zárni. Ez a szép zárókép különben nem fog
minket vakokká tenni az iránt a nehéz harcz iránt, melylyel a nagy,
végeredményben mégis csak leginkább boldogító igazságkutatásnak való
szabad és derült odaadásnak még mindig küzdenie kell. De szimbolumunk
lehet, mely az eljövendő idők győzelmét hatalmas szóval hirdeti –
szimboluma annak a mindeneken keresztül törő erőnek, amely az «igazság»
szóban él. Minden tévedés, minden bilincs és máglya daczára mégis csak
nagy áldás volt, amit az igazság szerzett. Ezen az áldáson alapszik az,
ami mai kulturánkban magasztos és el nem múló, az, a mi a jövő minden
szocziális átalakulását valószinüleg egyedül fogja túlélni: a soha el
nem szakadó fonál az emberiség lassú fölfelé haladásának gombolyagján,
melyből szellemünk igazi melegítő ruhája készül, melynek nem kell
változnia semmiféle testi öltözékek divatával. Mint nagy erkölcsi tett
tünik fel ebben a világításban az évezredes vívódás a _természet körül_
és mintegy visszfénye esik mindama elhasznált emberi nagyságnak, mindama
ráfordított erkölcsi energiának magukra a természet tényeire: a
világűrön át, melynek csillagait mi alakulásukban akarjuk megragadni,
egész az élettel tele földig, abban a térben, melyről azt mondják, hogy
a természetkutató szemében hideg és isteneitől megfosztott, világítón és
melegítőn terjed ki a legszebb, amit ennek a kicsiny, a világok
forgatagában elvegyülő földnek lakója egyáltalán felfoghat: az emberi
nagyság, emberi bátorság és emberi lemondás, a tudománynak az a nemes
lemondása, amely egyúttal eljövendő, boldogabb nemzedékek reménysége is.