A természettudomány fejlődésének története (2. kötet) - 1

Total number of words is 3729
Total number of unique words is 1942
25.3 of words are in the 2000 most common words
35.1 of words are in the 5000 most common words
42.0 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

KULTURA ÉS TUDOMÁNY
A TERMÉSZETTUDOMÁNY FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETE
IRTA WILHELM BÖLSCHE
FORDITOTTA SCHÖPFLIN ALADÁR
MÁSODIK KÖTET
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1912
A TERMÉSZETTUDOMÁNY FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETE
IRTA
WILHELM BÖLSCHE
FORDITOTTA
SCHÖPFLIN ALADÁR
MÁSODIK KÖTET
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1912
A MODERN VILÁGKÉP ALAPVETÉSE.
II.
KEPLERTŐL NEWTONIG.


A modern világkép alapvetése.

II. Keplertől Newtonig.
Galilei sorsában éppen útban volt a döntő fordulat, mikor Regensburgban
1630 novemberében bezárult az egyetlen embernek élete, aki teljes
nagyságában állott mellette: _Kepler_ Jánosé (szül. 1571-ben, a
svábföldi Weil-der Stadt-ban). Kepler pályája valóságos regény,
érdekfeszítőbb, mint amilyet költő fantáziája valaha teremtett. E
helyütt csak azokat a vonásait emelhetjük ki, melyekben az ő egyéni
sorsa szükségszerüen összekapcsolódik a világkép kitágulásával. De igy
is egy rendkivül vonzó egyéniség körvonalai mutatkoznak benne. Mig
Galilei tevékenységében kezdettől fogva a merően ténylegesben, a dolgok
zavartalan valóságában való gyönyörködés nyilvánul, Kepler teljességgel
misztikus spekulácziókból indul ki. Annál tartalmasabbnak tünik fel az
energia, amelylyel végül mégis csak átküzdötte magát rajtuk, a csaknem
tökéletesen szabad magasságig. Műve tetőpontján ő is teljesen Galilei
nézetének hatalma alatt áll: hogy az egyedüli eredményes út a
természetbe való behatolásra a természetnek magának közvetlen
megkérdezése a szigorúan szakszerü megfigyelés útján. Veleszületett
fantáziája ugyanekkor igazi tudományos géniuszszá válik, vagyis azzá az
adománynyá, mely a megfigyelések nagy sorozatain egyidejüleg úgy tud
uralkodni és úgy tudja őket áttekinteni, hogy a közös, a mindig
visszatérő mint törvény hámozódik ki. Ha átvizsgáljuk Kepler életének
egyes fázisait, akkor az a biztos érzésünk támad, hogy ez az egyetlen
ember egyénileg végig csinálta és végig küzdötte a fejlődés egész útját
a görögök idő előtti kombinácziójától, a középkor misztikus
eltévelyedésén s a kettőnek az araboknál látott egyesítésén kezdve egész
Kopernikus és Galilei magaslatáig, sőt még éppenséggel a mi modern
gondolkodásunk legjavának magaslatáig is.
Anyagi kényszerüségből, de bizonyára valami szkepszisből és a misztikus
természeti kapcsolatok iránti érzékből is meglehetős egyforma részekben
összeszövődött érdeklődés révén azon kezdte, hogy Grazban és Prágában
mint asztrologus szerzett hírnevet. A mesterségszerü csillagjóslás
durvaságait azonban már korán megtanulta iróniával nézni. A finomabb
varázson azonban, mely benne rejlett és amely visszacsalogatta a régi
pythagorászi szám-misztika felé, nem tudott olyan egykönnyen urrá válni.
Kopernikus rendszerét szivvel-lélekkel felkarolta. Első könyve azonban,
a _Mysterium cosmographicum_ inkább még csak játszott vele, semmint
előbbre vitte. A planéták új rendjének egységessége, a (különben még
nagyon kevéssé pontos számításokra alapított) szabályosságok a
planétáknak a naptól való távolságában, elegyedve azzal a homályos
hajlammal, hogy Plató értelmében mindenütt ritmikusan elrendezett
világra vágyott találni, messzemenő mathematikai spekuláczióra
hajtották, melynek eredményeiben pillanatnyilag valami mondhatatlanúl
mámorító rejlett, közvetlenül azonban sohasem vezettek volna a haladás
útjára. Mert előbb valami másra volt szükség, mielőtt a mathematikus
bezárkózhatott volna szobájába és összehasonlíthatta volna a számokat: a
valódi exakt _biztosság_ ezekben a számokban, az égről magáról való
leolvasás, minden előre megfogalmazott vélemény nélkül. Semmiféle
pythagorászi és plátói számmisztika – és ha még oly éleselméjüleg
alkalmaztatott volna is – nem vezethetett volna arra a gondolatra,
amelyre elsősorban volt szükség: arra a gondolatra, hogy a planéták nem
kör-pályán keringenek, mint ahogy még Kopernikus hitte, hanem
_elliptikus_ pályán. A tökéletes körről való felfogás éppen a
pythagoreusoknak és platonikusoknak volt köszönhető és minden, ami
hozzájuk csatlakozott, örökké csak a régi körforgásba jutott bele.
Kepler életének szegény a szerencséje. Egyszer azonban mégis kedvezett
neki a szerencse. A fiatal misztikust a nagy számoló, Tycho iskolájába
küldte. Ez volt az elhatározó lökés, ami azzá tette, aminek ma
tiszteljük. Az asztronómia nyugtalan Fausztja, Tycho Brahe kevéssel a
tizenhatodik és tizenhetedik század fordulója előtt elégedetlenül
elköltözött a Sundban lévő mesés szigetéről, hogy II. Rudolf császár (I.
Rudolf magyar király) szolgálatában új szinhelyét alapítsa
tevékenységének. Itt türelmes tanítványt keresett, aki évtizedek óta
folytatott megfigyeléseit a Mars bolygóra vonatkozólag folytatja és
feldolgozza. A szerencsés véletlen hozta magával, hogy Keplerre bukkant.
Kettejük személyes együtt dolgozásának Tycho hirtelen halála korán (már
1601-ben) véget vetett ugyan, de a már összegyüjtött anyag Kepler
kezében maradt egyesítve és az általános direktiva, melyet Tycho
megfigyelésének módjával adott neki, nagy erővel rá nézve új, de
összehasonlíthatatlanúl szerencsésebb útra térítette Keplert. A Mars
pályája a Merkuréval együtt az összes planéták közül a leginkább
excentrikus. Hol 27 millió mérföld közelségre jut a naphoz, hol meg 33
millió mérföldnyire távolodik el tőle. Ha valahol, akkor éppen itt a
pontos megfigyelés szükségképpen rá kellett, hogy vezessen a _bolygók
pályájának nem köralakú_, hanem _elliptikus alakjára_. Kepler, a
pythagoreus, egy darabig még küzdött az előtte levő megfigyelések ellen.
Aztán végbement benne az elhatározó lépés. Az ókor utolsó téves
traditiója, amelynek még Kopernikus rabja volt és a melybe minden
szám-misztika beleszövődött, eltünt a jobban kikutatott, a megfigyelt
tény súlya alatt: a szó legjobb értelmében legyürt harczos előtt
megnyilatkozott az ugynevezett _Kepler-féle_ törvények közül az első: a
bolygók pályái ellipszisek, melyek egyik gyujtópontjában áll a nap.
1609-ben, abban az évben, melyben Galilei megkezdte hadjáratát a
távcsővel, megjelent ez a törvény a Marsra vonatkozó megfigyeléseket
összefoglaló nagy könyvben _(Astronomia nova de motibus stellae
Martis)_, a második törvénynyel együtt, mely a planéták napközelben
gyorsabbodó, naptávolban pedig lassabbodó sebességének sajátszerü
jelenségével foglalkozik. (Keplernek ez a második törvénye azt a tényt
mondja ki, hogy a valamelyik planétától a napig húzott vonal e planéta
nap-körüli mozgása közben egyenlő idők alatt egyenlő felületeket súrol.)
Kilencz nehéz terhü év múlt el ezután az eredmény után a sok
megpróbáltatáson keresztülment, a mindennapi kenyérért való harczban
helyről helyre hajszolt férfiú fölött; ekkor geniális szelleme a
megszerzett tudománykincsnek a merész spekuláczió régi adományával való
győzedelmes egyesítésével megragadta a róla elnevezett bolygó-törvények
harmadikát is, 1618 május 15-én. Ez a törvény azt tanította, hogy a
bolygók keringési idejének négyzetei úgy viszonylanak egymáshoz, mint a
naptól való középtávolságaiknak harmadik hatványai. Ellentétben az első
két törvénynyel itt a különböző bolygóknak egymás között való kölcsönös
vonatkozásait fedezte fel Kepler, melyeknek szükségszerüen a legnagyobb
gyakorlati fontosságra kellett jutniok.[1]
_A Harmonices mundi libri V._ czímű könyv, mely 1619-ben Linzben
nyomatott, tette közhirré ezt a fölfedezést, mely Kepler minden korábbi
felfedezésére feltette a koronát. A könyv ezzel a büszke előszóval
jelent meg: «Hosszú hasztalan erőfeszítések után végre megvilágosított
engem a legcsodálatosabb megismerés világossága. Ime itt van
tanulmányaim eredménye. Hogy a kortársak vagy a későbbi nemzedékek
fogják-e olvasni könyvemet, az nekem egyre megy. Száz év mulva biztosan
meg fogja találni a maga olvasóit». A fele sem múlt még el ennek a száz
évnek, mikor feltünt az az olvasó, aki nemcsak olvasni tudta Kepler
könyvét, hanem aki a Kepler-féle törvények sorai közül ki tudta olvasni
annak alapvető összefoglalását, amit azok kimondtak. _Newton Izsák_ volt
ez az olvasó.
Magának a kornak hálája azonban a nagy gondolkodó iránt elszomorítóan
szól abból a tényből, hogy Kepler éppen akkor kényszerült egy egész évet
anyja védelmére fordítani, akit sváb szülőföldjén, mint boszorkányt
vádoltak be s akit csak fiának önfeláldozó védelme tudott nagynehezen a
kinpadtól és máglyától megmenteni. Ily komoran libegtek még a középkor
árnyai azon a korszakon át, amelynek már megvolt az ereje, hogy egy
Keplert és egy Galileit tudjon nemzeni. Egy évtizeddel később a nagy
kutató áldozatául esett a létért való küzdelem megerőltetéseinek, éppen
mikor Regensburgban (1630) bepörölni készült utolsó urát, a
fizetésképtelenné vált Wallensteint. Ez az utolsó keserü irónia, mely a
tudomány önzetlen szolgáját, a csaknem páratlanul álló legtisztább
jellemet önhibája nélkül belekeverte kora legvakmerőbb kalandorának
véletlen balszerencséi egyikébe.
*
Nem feladata e lapoknak, hogy megírjuk rajtuk az asztronómia történetét.
Ha a kozmosz-kép megerősödésének története Kopernikus, Galilei és Kepler
idejében kénytelen beleszőni egyes fragmentumokat a csillagászat
fejlődéséből, ennek oka a dologban magában rejlik. Itt mint semmiféle
más területen egy oly hatalmas gyűrű záródott be ebben az időben, hogy
valósággal első izben volt meghódítottnak tekinthető a továbbmunkálkodás
bázisa. Nem maradt most már más hátra, mint hogy egy kis ugrással és
bizonyos közbeeső tagok mellőzésével most mindjárt megemlékezzünk az
utolsó és leginkább elhatározó kalapácsütésről, melylyel _Newton Izsák_
hatalmas keze véglegesen lerombolhatatlanná tette a két évszázad
vívmányait.
Newton vívmánya egyforma részben nő ki a Kepleréből, a három
bolygó-törvény felfedezőjéből és Galileiéből, a szabad esés törvényének
felfedezőjéből. Igy organikusan csatlakozik a tizenhatodik és
tizenhetedik század fordulójának két legnagyobb tettéhez és egy magasabb
egységbe kapcsolja őket össze, melylyel a gondolatokban mély
tizennyolczadik század aztán mint bölcsőbeli ajándékkal indulhatott
útjának.
Newton élete külsőleg épp oly boldog, mint Kopernikusé. Csöndes,
igénytelen tudós ő is, mint ez s még abban a tulajdonságban is egyezik
vele, hogy mélyértelmü művét az évek során át kiadatlanúl heverteti. Ez
az eset később még egy harmadik esetben is ismétlődik, Darwinnál, a
kozmosz-kép történetében, úgy hogy azt lehetne mondani, az újabb kor
három legjelentékenyebb könyve, egyuttal a három legjobban megérett és
csiszolt könyv is volt és egyuttal mind a három példája a képzelhető
legönzetlenebb érzületnek. A tulajdonképpeni támadások, melyek Newtont
érték, a saját fejéből állottak elő. Bizonyos tekintetben a pályája
egyenest fordítottja volt a Keplerének. Kepler vas energiával küzdötte
fel magát a misztikus spekuláczióból _az induktiv módszernek_ való
abszolut odaadásig, a tényről tényre való megfontolt haladásig és a
spekulácziónak éppen a megfigyelt tények geniális áttekintésére és
értékesítésére való korlátozásáig. Mikor Newton (szül. 1643 január 5-én
Whoolstorpeban, Lincolnshireben) megkezdte tanulmányait, már előre
szilárdan állott benne a meggyőződés ennek az induktiv módszernek
értékéről. Az utolsó száz év olyan meglepő eredményeket látott ezen az
úton, hogy praktikus értékéről egyáltalán nem lehetett kétség. Az idők
nagy fordulatával hatalmasan felvirágzó filozófia ugyan máskülönben sok
zavarosat és elsietettet szült, de hathatós helyen (Verulami Baco
1561–1626, tehát Keplerrel párhuzamosan) éppen a természettudományi
módszert fogalmilag nagyon világosan kidolgozta és mint a tudomány
haladásának egyedüli üdvét dicsőítette. Newtont aztán későbbi éveiben és
sokkal főművének befejezése után misztikus hajlamok szállották meg és
fantasztikus, tudományosan értéktelen utakra csábították. Éppen mert
ilyenek, a mi szempontunkból nem jutnak számításba.
A merőben empirikus út Newton élete munkájának fölfelé emelkedő részében
érvényesül azokban a tanulságos részletekben, melyek a gravitácziós
törvény úttörő felfedezését megelőzik. Foglalkozzunk kissé velük, mert
ennek az egész történeti képnek czéljában rejlik, hogy nem annyira az
egyes nagy természeti törvényeket akarja felfedezésük sorrendjében
előmutatni (ehhez a vállalkozáshoz vaskos kötetekre volna szükség), mint
inkább általánosságban jelezni, mikor kezdtek először azzal foglalkozni,
hogy egy «természeti törvény» lényegét világossá tegyék maguk előtt és
mikor léptek methodologiai útra a czélból, hogy magából a természetből
olvassák ki törvényeit. Ha egyszer felismerték, attól fogva a keresés
módja mindig ugyanaz maradt és az így igazán megtalált törvények
változatossága már nem tartozik a kozmosz-kép történetének vázlatába,
hanem a megfelelő specziális tudományok kompendiumaiba.
Egy elterjedt családi anekdota beszéli, hogy Newtont, mikor 1665-ben
Cambridgeből, ahol mathematikai tanulmányait végezte, a pestis elüzte,
szülőhelyén egy érett alma leesése vezette arra a gondolatra, hogy
vajjon nem ugyanazok a törvények, ugyanazok az erőviszonyok, melyek ezt
az almát a föld felé ejtették, tartják-e meg a holdat földkörüli
pályáján. Akár így helyes az anekdota, akár nem, hogy erre az elmés
ötletre rá lehessen jönni, ahhoz mindenesetre szükség volt mások által
végzett óriási előzetes munkálatokra. Mindazáltal mégis szellemi tett
volt, első villanása egy oly kombinácziónak, mely sok
részlet-megfigyelést volt képes összekapcsolni. De ha a természetkutató
megfontolt útját meg akarták tartani, szükség volt a meglevő előbbi
megfigyelések lehető legpontosabb reviziójára is. Newton semmi szin
alatt sem engedte magát elkápráztatni egy szép ötlet által és belefogott
ebbe a munkába. Ha föltételezte, hogy a hold egy általános
nehézkedési-erő törvénye által, mely állandóan megfelelő arány szerint
vonzza a tömegre nálánál sokkal nagyobb föld felé, mint ahogy az az
almánál tapasztalható volt, a földhöz van kötve, de egyuttal egy másik,
eredetileg egyenes vonalú (tangentiális) saját-mozgása következtében
(egy parittyában forgatott kőnek megfelelően) nem jutott el a valóságos
leesésig, akkor valóságos mozgási viszonyainak egy oly formulába
hozhatóknak kell lenniök, mely megfelel Galilei eredményeinek a testek
földre esése dolgában. Az eredmény Newtonra nézve egyelőre az volt, hogy
fel kellett a gondolatot adnia. A számítás nem egyezett. Hogy a hold
pályáját és az alma leesését mathematikai exaktsággal visszavihesse egy
egyforma «nehézkedési törvényre», ahhoz szükség volt több a legélesebb
megfigyeléssel megállapított nagyságra. Ismerni kellett a hold
távolságát a földtől, a hold úgynevezett sziderikus keringési idejét
(vagyis azt az időt, melyre a holdnak szüksége van, hogy az égboltozat
ugyanazon állócsillagához visszatérjen) és ismerni kellett magának a
föld egyenlítőjének egy fokát is. Newton azokat a számadatokat
használta, amelyeket kora megadott neki. Ezek közül az utóbb említett
téves volt, mert a föld nagyságát még nem ismerték kellően. A számításra
nézve ennek az volt az eredménye, hogy a föld nehézkedésének a föld
felszinén való, a holdról kiszámított gyorsulása jelentékenyen eltért
attól a számtól, melyet Galilei az olyan testekre vonatkozólag kapott,
mint az alma. Newton most már egyelőre ad acta tette gondolatát és más
tanulmányok felé fordult. Ez 1666-ban volt. Nem mult el azonban öt év és
a franczia Jean Picard az első igazán megbizható földmérés alkalmával
egy a valóságos földnagyságnak jobban megfelelő számot állapított meg.
Newton 1682-ben, a londoni Royal Society egy ülésén, véletlenül értesült
erről. Roppant izgalom vett rajta erőt. Nem bizva önmagában izgatottsága
első pillanatában, megkérte egy barátját, hogy régi számítását az új
számjegy alapul vevésével még egyszer revidiálja. A Galilei eredményével
való megegyezés ezáltal már csaknem tökéletes volt. A holdra ugyanaz a
törvény volt érvényes, mint a lehulló almára! És erre Newton
megformulázta általános gravitácziós törvényét: minden test minden más
testre olyan vonzóerőt gyakorol, amelynek nagysága egyenes arányban áll
a vonzó test tömegével és fordított arányban a távolság négyzetével.
Bolygórendszerünk összes ismert mozgási jelenségei és viszonyai, ahogy
Kepler már szilárd formulába hozta őket, alapjában véve ez alapvető
törvény szükségszerü specziális következéseinek bizonyultak. A nagy nap
a sokkal kisebb planétákat pályájukon pontosan roppant tömegének
erejével köti meg, a vonzóerő azonban a távolság négyzetével fordított
arányban csökken, azaz: ha megkétszerezzük a távolságot, négyszeresen
csökken, ha megháromszorozzuk, akkor kilenczedrészére csökken és így
tovább. A nagy felfedezést Newton csak 1687-ben tette közzé a
«principiumok» emlékezetes könyvében, (Teljes czíme: «Philosophiae
naturalis principia mathematica»). Maga Newton pályájának ezt a
legfontosabb dátumát teljes negyven évvel élte túl.
A gravitácziós törvény tulajdonképpeni fontossága abban az eminensül
kozmikus kapcsolatban áll, melyet magában foglal és amely már az első
képekből is kivilágosodik, melyekhez kapcsolódik: az ökölnyi alma, mely
néhány lábnyi magasságról, az ágról a földre esik és a hold gömbje, mely
468 mérföld átmérő és 51,800 mérföldnyi a föld középpontjától való
középtávolság mellett a fejünk fölött mozog. Az ehhez csatlakozó
legközelebbi kép már az összes roppant nagy földgömb maga, mely a
holdtól kísérve ismét a nehézkedési erő ugyanazon törvényei szerint
keringi körül a napot. A nap még távolabb eső erőczentrumokat követ,
magával ragadva az egész bolygórendszert. A nap világába mint vendégek
rohannak bele messze távolságokból rengeteg parabola és
hyperbola-pályákon a hosszúfarkú üstökösök. Kettős csillagok
magasabbrendű óriási naprendszerekké összekötve keringenek egymás körül.
És mindenütt ugyanaz a newtoni törvény.
Most először símúlt egységbe – legalább egy szilárd szempont alatt – a
mindenség és semmiféle ezután következő megfigyelési tény nem tette
sehol lazábbá a minden pántok ez egyelőre legerősebbikét. Hogy Kepler
második és mindenek előtt geniális harmadik planéta-törvénye megmutatta
az utat, hogy lehet ismert nagyságokból (pl. egy planéta keringési
idejéből és a földnek a naptól való távolságából) ismeretlen nagyságokat
(pl. ennek a második planétának a naptól való távolságát) a távcsőbe
való minden további beletekintés nélkül és minden további spekulativ
gondolkodó munka nélkül, egyszerűen a törvénynek megfelelő formulából
leolvasni, akkor a gravitatiós törvény következéseiben éppen lehetővé
tette egy _új_ planéta (a Neptun) fölfedezését merőben egy más égitesten
(Uranus) megállapított zavarások alapján; oly összekapcsolása ez a
dolgoknak, mely túlhaladta a spekuláló misztika legmerészebb reményeit,
merőben empirikus úton. 1784 márcziusában Herschel Vilmos felfedezte az
ég átmustrálásakor az Uranus bolygót. Az Uranus mozgásáról a következő
évtizedekben végzett számítások egy idegen, zavaró elem gyanítására
vezettek az Uranus pályáján túl. 1840-ben Bessel félreérthetetlen
világossággal kimondta a problémát: a zavaró testet, azaz egy még az
Uranuson túl keringő, eddigelé azonban a távcsővel még meg nem figyelt
bolygót pályája és súlya szerint kiszámítani az Uranus pályájának
eltérései alapján. Leverrier megoldotta a mathematikai problemát.
Eredményei 1846 augusztus 31-én kerültek nyilvánosságra Párisban;
ugyanez év szeptember 23-án Galle Berlinben megtalálta távcsövével a
bolygót (Neptunt), csaknem pontosan azon a helyen, ahol a számítás
megjelölte.
Ez az egy példa elég lehet arra, hogy megmutassa, mit jelent Newton műve
az egységes természetfelfogás értelmében és milyen hatást tehetett egy
ily lépés a _világmechanizmus szívébe_ az egész ez után való időre.[2]
A legfenségesebb látványosságok közé tartozik, melyek szemléletéhez
egyáltalán hozzájuthat az ember, megfigyelni a természettudományok
csaknem összes ágainak egyidejű csírázását 1500 és 1700 között. Ha az
egyik oldalon a távcsővel végzett felfedezések igazán új, soha nem várt
világot tártak fel, ugyanakkor másfelől nem kevésbbé termékennyé, sőt
belsőleg igazában elhatározóvá vált a közönséges, a mindennapi felé
irányúló tekintet élessége. A rég megszokottat, látszólag magától
értetődőt csodálatosnak és magyarázatra szorulónak találni: ebben a
követelményben és ennek teljesülésében rejlett az elhatározó lépés
felfelé. Kopernikus mutatta meg először diadalmasan, hogy a látszólag
legegyszerűbb dologban, a napnak az égen való fel s alá szállásában,
melyet minden gyermek ismer, olyan titok rejlik, mely ha egyszer meg van
fejtve, egészen új világfelfogást nyit. Ezzel az irány egy nagy siker
által azonnal szentesítve volt és a legjobb elmék buzgón rávetették
magukat az új harcztérre.
Képzeljük magunkat a pisai dóm félhomályába. Nagy egyházi ünnep van. A
kórusról melodikus hullámok hangzanak fel a hűvös téren át, a gyertyák
ezrei libegnek át a tömjénfüst felhőin, melyeket némán mozgó
ministránsok terjesztenek a főoltár körül; a templom hajóját embertömeg
tölti be, jöve-menve, térdet hajtva ősrégi idők óta megszokott, soha meg
nem értett módon. Magas ablakokon áttörni igyekszik az ég átlátszó
fénye, de egyetlen sugár sem bocsátkozhatik be szabadon egyetlen
homlokra sem. Ebben a térben a napnak csak azért szabad világítani, hogy
bájos szinességgel összeállított üvegdarabokat tegyen élénk fényűvé.
_Egy_ szellemben azonban más világosság derül fel. Egy fiatal diák, a
tizenkilenczéves Galilei támaszkodik az egyik oszlophoz. Az érzékeket
mámorító áramlás rajta hatástalanul vonul át, szeme mindig ugyanabba az
irányba van függesztve: egy a magas boltozatról lecsüngő csillár lassú
mozdulataira, melynek lengéseiben ő törvényszerű szabályt sejt. Mindig
egyenlő időközökben írja le a csillár a maga ívét, egyforma messzire
mindkét oldalon; mikor a lendület elvesztette erejét, megfordul, előbb
lassan, aztán fokozódó gyorsasággal az ív közepéig, majd ismét
mindjobban meglassubbodva, míg végül a másik oldalon is újra
visszafordul és ugyanazt az utat ugyanazon a módon teszi meg újra meg
újra. Mögötte pedig egy másik csillár ing, magában ép oly
szabályszerűen, de sebesebben, ahogy a fiatal ember a lüktetésén
megszámlálja, pedig mind a kettőnek egyforma az alakja és egyforma a
nagysága és máskülönben is egyforma körülmények között vannak, csak az
egyik csillár a boltozatnak magasabb pontján van felfüggesztve, mint a
másik, a sebesebben lengő. Vajjon a különben mathematikailag szigorú
mozgásokra a kötél hossza volna befolyással? Ezekhez a megfigyelésekhez
és ezeknek a kérdéseknek a föltevéséhez fűződik a monda szerint Galilei
első felfedezése, az ingatörvény, mely lényegileg a közvetlen
megfigyelésre támaszkodó keletkezésével és átlátszóan geometriai
jellemével megalapította Galilei kutatásainak korszakalkotó irányát.[3]
Ennek az anekdotának párja (melynek biografiai hitelessége itt
egyáltalán nem jön számba) az a már említett anekdota Newton almájáról.
Mind a kettőben éppen a mindennapi dolgon való elcsodálkozás az, ami
úttörő felfedezésekre vezet. A tizenhetedik században ez általános elvvé
válik. A scholasztikus középkori bőrt levedlették az emberek, szemükbe
néztek a dolgoknak és _mertek_ csodálkozni, kérdezni. És ez a szerencsés
idő a legegyszerűbbet még olyan szűziesen nézi, a jó oly nyiltan áll
végre megszabadult és merésszé vált kezében, hogy jóformán minden
helyen, a ahova nyúl, megvettetik az alapja modern tudományunk valamely
nagy szakaszának. Mint Galileinél és Newtonnál, legtöbbször egyetlen
tény nyitja meg a zárat és utat csinál egy feltartóztathatatlan
áradatnak, amely ettől fogva szüntelenül áradva árad egész a mi időnkig,
mindjobban megdagadva, mindig új anyagot súrolva le az ismeretlennek
sziklatömbjéről a kozmosz-képben és ragadja magával, tisztázza és a maga
megfelelő helyén ismét lerakja rendezett tudási réteggé.
Ugyanaz a tizenhetedik század, mely az 1609. év emlékezetes éjszakái
óta, melyeken Galilei ráirányította távcsövét a holdra és a planétákra
és szellemileg belépett a legtávolabbi, számunkra a fény által
közvetített, Columbus «új világánál» milliószor és milliószor nagyobb
világalakulatok csodabirodalmába, itt diadalról-diadalra haladt át
mindenen, ami a mindenségben fényt sugároz: ugyanaz a század megragadta
_Huygens_ Keresztély (1629–1695) _hullámzási teoriájával_ az alapvető
tényt magának ennek a fénynek a természetrajzához is, olyan tényt, amely
a fényt nem mint valóságos «fényanyagok» kiáramlását mutatta fel, hanem
mint parányi részecskéknek egy a fény előidézőjéből kiinduló
hullámmozgását a közbeneső térben, tehát mint merőben mozgási tüneményt.
Ugyanannak a férfiúnak, aki a nehézkedési törvényt kiszámította,
gondolkodó szeme már mintegy sejtőn nyugodott a sajátszerű színképen
(spektrum), amelybe a háromoldalúan csiszolt üvegtől vagyis prizmától
megtört egyes fénysugár feloszlik, – először ő tanította, hogy kell ezt
a jelenséget, amely azután szócsöve lett a mennynek, a legtávolabbi
napok és ködfoltok fizikai összetételéről való értesítésre a mérföldek
billióin át, egy sötét kamrában egy köralakú nyíláson át előidézni.
Ugyanez időtájban (1675) Cassini Párisban azt a meggyőződést nyerte az
akkor újonnan felfedezett első Jupiter-hold elsötétülése
bekövetkezésének periodikusan változó időtartamára vonatkozó
megfigyeléseiből, hogy _a fény terjedési sebessége a térben megmérhető
kell, hogy legyen_ és a dán _Olaf Römer_ már igen közel jutott a helyes
számhoz: másodperczenkint 70,000 mérföldhöz.[4] Magdeburgban a geniális
polgármester, _Guericke_ Ottó, aki sikerekben gazdag kitartással átélte
csaknem az egész hatalmas tizenhetedik századot, feltalálta az
_elektrizáló gép_ első, legegyszerűbb formáját és ezzel legelőször
mutatta meg azt az utat, hogy miképp kell egy titokzatos természeti
erőt, melyet ősidők óta mind újra meg újra megbámultak a véletlenül
talált borostyánkövön, egy az embertől magától konstruált apparátusból
tetszés szerint és tömegesen kicsalni. Oly kulturális szikra, melyhez
hasonlóan kevés más világít, szökken át az elmés magdeburginak e
kezdetleges forgó kéngolyójától a mai technika legnagyobb alkotásaira és
kétségkívül az eljövendő idő még nagyobb alkotásaira is. Egy másik
helyen, de csaknem egyidejűleg egy látszólag még egyszerűbb megfigyelés
egyenesen megváltoztatja egyetlen lökéssel az egész fizikai földképet: a
firenzei _Evangelista Torricelli_ higannyal megtöltött és aztán nyitott
végével a higanyfelületbe mártott üvegcsövében a higanyoszlop 76 cm.
magasságnál állandónak mutatkozik és Galilei genialis tanítványa bámulva
vallja meg magának, hogy a _föld atmoszférája_ az, ami a higanyfelületre
gyakorolt nyomásával nem engedi a higanyoszlopot alábbszállni. A mérhető
fényhez járult tehát a mérhető súlylyal bíró, a mérhető levegő. Minden
arány eltolódott, a világ megújhodott! Ez utóbbi kísérletnél azonban
megvilágosodtak a következmények is: 1644 körül tette _Torricelli_,
Galilei tanítványa azt a sajátságos felfedezést és 1648 szeptemberében
már a geniális _Pascal_ buzdítására a franczia _Périer_ felmegy az 1400
méter magas Puy de Dôme hegyre az Auvergneben, összehasonlítja az ott
megállapított higanyoszlopot Torricelli csövében a hegy lábánál nyert
oszloppal és meggyőzőn bebizonyítja, hogy a ránehezedő atmoszféra
nyomása minden méterrel felfelé mérhetően csökken, ami olyan tény, hogy
szükségszerűen a _hegymérések_ új korszakát kellett, hogy bevezesse,
mert ettől fogva pontos barométer-formulák segítségével egyszerűen le
lehetett olvasni a higany magasságáról, mily magasan emelkedik ki a hegy
a tenger szine fölé és közelebbi sík környéke fölé. A tizenhetedik
század első felében használatba jön a _hőmérő_ is. Az elektrizáló gép
feltalálója, Guericke előállítja az első légszivattyút (1654). E
készülékek mindegyike egy-egy nagy, elhatározó győzelem. A tudomány,
mely még e korszak kezdetén – például olyan alakban, mint Galilei –
egy-egy széles kört átfoglaló elmében egészen tükröződni látszott, amint
mind nagyobb terjedelmű lett az anyag, egyes _egymástól élesen
különválasztott disciplinákra_ oszlik. A hagyomány által megszentelt
összekapcsolások, mint a kémia és az orvosi tudomány kapcsolata egyelőre
mindkettejük hasznára elkülönülnek; a mi napjainkban kellett kár nélkül
és új alapon újra egyesülniök. Éppen a kémiára egész mélyen be a
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A természettudomány fejlődésének története (2. kötet) - 2
  • Parts
  • A természettudomány fejlődésének története (2. kötet) - 1
    Total number of words is 3729
    Total number of unique words is 1942
    25.3 of words are in the 2000 most common words
    35.1 of words are in the 5000 most common words
    42.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A természettudomány fejlődésének története (2. kötet) - 2
    Total number of words is 3748
    Total number of unique words is 1921
    23.8 of words are in the 2000 most common words
    34.5 of words are in the 5000 most common words
    39.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A természettudomány fejlődésének története (2. kötet) - 3
    Total number of words is 3758
    Total number of unique words is 1997
    25.5 of words are in the 2000 most common words
    35.7 of words are in the 5000 most common words
    41.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A természettudomány fejlődésének története (2. kötet) - 4
    Total number of words is 3720
    Total number of unique words is 1956
    24.1 of words are in the 2000 most common words
    35.1 of words are in the 5000 most common words
    40.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A természettudomány fejlődésének története (2. kötet) - 5
    Total number of words is 3771
    Total number of unique words is 1957
    26.0 of words are in the 2000 most common words
    37.0 of words are in the 5000 most common words
    41.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A természettudomány fejlődésének története (2. kötet) - 6
    Total number of words is 1894
    Total number of unique words is 1195
    33.9 of words are in the 2000 most common words
    44.0 of words are in the 5000 most common words
    49.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.