A természettudomány fejlődésének története (2. kötet) - 2

tizennyolczadik századig még mindig egy súlyos lidércznyomás nehezedik:
a _flogisztonról_ szóló tanítás. Annyiban legalább nemes tévedésen
alapult, amennyiben ez is, éles elméktől, mint Bayle, Kunkel, Becher,
Stahl alapíttatva szintén abból a végre feltámadt szükségérzetből eredt,
hogy valami nagyon mindennapi dolgot megmagyarázzon, tudniillik a láng
és az elégés természetét. Még nem tudtak semmit a kémiai kapcsolatoknál
és elválasztódásoknál levő valódi arányokról. Még nem ismerték fel, hogy
a levegő gáz-alakú elemek keveréke. Egy nekünk olyan megszokott elem,
mint az oxigén még nem volt felfedezve. A hőt, amely számunkra ma csak
az anyagrészecskék bizonyos meghatározott mozgási formája, annak a régi
balhitnek következtében, hogy a «tűz» «elem», egy külön «hő-anyag»-ból
tudták csak magyarázni. És szerintük a tűznél is minden égő testben
valami anyagszerű válik ki, amit flogisztonnak neveztek és minden éghető
testben mint egységes alkatrészt képzeltek el. Hosszú ideig minden
megfigyelés eredménye úgy látszott, mintha igazán beleilleszkedett volna
az éleselméjű teoriába, ámbár ez pozitive téves volt és túl kellett
rajta lépni. Ami azonban úttörő volt a korban, azt nem akadályozták az
ilyen tévedések és kétségkívül mégis csak akkor vetették meg a modern
kémiának alapját, daczára a félrevezető flogisztonnak.
Ha a két évszázadot, a tizenhatodikat és tizenhetediket kereken
összefoglaljuk, 1500-tól 1700-ig, akkor meg kell vallanunk, hogy ebben a
rövid időközben, amely három-négy ember életét hidalja át, _a kozmoszkép
tekintetében több történt, mint az összes előző évezredekben a
babiloniai-egyiptomi ősidőktől odáig_, nemcsak ténybeli nyereség
dolgában, hanem mindenekelőtt abban, hogy csaknem minden _ekkor_
megtalált tény úgy hatott, mint egy ütés egy nagy harangra, mely a
hatások összegezése által végül zúgó lengésekbe jut. Nem csoda, hogy
ebben az időben élénkebben kezdtek, mint valaha, tudatosan egy ilyen
kozmoszképpel foglalkozni. A nap körüli mozgás első mártirja, _Giordano
Bruno_ tűzhalálát Rómában ép annyira köszönhette Lucretius régi kozmikus
eszméi merész filozófiai fölelevenítésének: nála a természet megint mint
a legfelsőbb, _mint valami egységes_ tünik fel, amelytől az egyház az
emberiséget szerencsétlenségére idegenítette el és költőileg lelkesült
szavakkal dicsőitette a pantheisztikus eszmét, amely az «Isten» fogalmát
átvitte minden létezőre és a _természetkutatóban_ látta az igazi, az
egyetlen _theologust_. A két század legjobb filozófiai elméi
valamennyien többé-kevésbbé közel állanak a természettudományi
mozgalomhoz, hol mint önálló kutatók, mint _Pascal_, hol mint finom
szellemű megértők, mint _Gassendi_ és _Hobbes_. A tizenhetedik század
első harmadának közepén támad Hollandiában az a békés, szép alak,
melyről az emberi szellem történetének egy még oly rövidre fogott
vázlata is meg kell hogy emlékezzék: _Spinoza_ Benedek (1632–1677), az a
férfiú, aki magasrendű és boldogító ethikát tudott felépíteni olyan
világképre, mely sehol sem állott ellenmondásban az izmosodó
természettudomány látszólag leginkább nyugtalanító követelményeivel sem,
és aki logikájának minden erejével szállott síkra a természet egészének
egységeért a kauzalitás törvényének általános érvényében, egész az
emberi akarat legmélyebb rezzenéseiig. Igénytelenségében és
szelidségében mégis fenkölt harczosa a szellemnek, aki semmiféle
átokkal, semmiféle csábítással sem engedte elrabolni magától
függetlensége egyetlen részecskéjét sem. Spinoza Hágában optikai üvegek
köszörülésével tartotta fenn magát, éppen abban az időben, mikor Galilei
és Kepler tanítványai ilyen üvegekkel tárták fel a világnak
beláthatatlan gazdagsággal távoli égi zónák csodáit. A magános
filozófus, távol attól, hogy ennek az exakt megfigyelésnek a jogát
elvitassa, mégis tudni vélte, hogy jogosult munkamegosztással joguk van
lenni egy szabad világkép előmozdítóinak is, kiknek legjobb megfigyelő
üvegjük másvalamiben rejlik: _az előítélettől mentes, önálló
gondolkodásban_.
*
Ha azt kérdjük magunktól, hogy mi minden hat elhatározólag közre egy a
mai értelemben vett fizikai világképben, akkor mindenekelőtt a szó
legtágabb értelmében vett asztronómiai tények tartoznak hozzá, nemcsak
leírása a látható tárgyaknak, hanem a látottaknak összekapcsolása is,
fizikai és mathematikai értelemben a mozgás és elrendezkedés törvényei,
a kapcsolatoknak az egymástól elkülönült dolgokban való kimutatása, az
egésznek, mint egy kozmosznak szemlélete. Az elhatározó lépés e felé az
irány felé a Kopernikus és Newton közti időben meg volt téve. Ez
egyúttal szilárd megállást is adott az egésznek alapján.
Továbbá elkerülhetetlenül szükségeseknek látszanak a szűkebb földkép
éles körvonalai: a föld alakjának nagyjában való ismerete, az
atmoszférának és a földkéreg folyékony burkolatának fizikai törvényei,
az elektromos és mágneses folyamatok felfogásának kezdetei, a kémiai
viszonyok kutatása, mindenekelőtt a földrészeknek, a szárazföld és víz
megosztásának, a szélességek és hosszúságok szerinti klimatikus
változásoknak pontos képei. Itt is most mindenfelé meg volt törve az út.
A kémia és fizika fegyverkezett. A fok-mérés nagy arányokat kezdett
ölteni. Columbus útja óta az egyáltalán hozzáférhető tartományok további
kikutatása folytonos lánczolattá lett: úgy tünt fel, mintha a bizonyos
részein erősen összehajtogatott föld-térkép minden évvel szabadabban
göngyölődött volna ki.
De van még egy harmadik beláthatatlan terület is, amely a világképnél
számba jön.
Annak a területe, amit jogosulatlan fogalomkorlátozással jobb szó hijján
«természetrajz»-nak neveznek: a mineralógiai-geológiai és a biológiai
(botanika-zoológiai) tények tömege. Itt azonban az 1600-as évek végén
kétségbeejtően kevés volt elvégezve. Pedig éppen itt kapcsolódik össze a
mult és a jövő a kozmosz-képben. A föld kőzetkérgeinek fekvésében és
mineműségében, _kihalt_ állat- és növény-formák maradványaiban
kézzelfoghatólag előttünk fekszik a világ történetének egy darabja. Más
oldalt pedig az életjelenségekben híd nyilik felénk, mint megfigyelő
lények felé, úgy hogy a látszólag legtávolabbihoz éppen itt hozzátársul
a hozzánk legközelebbi is.
Ez az egész második rész, amennyire sejtelmünk terjed, logikusan az
elsőn épül fel: a geologiai tények beleilleszkednek a fizikába, kémiába
és asztronómiába és az organikus fejlődés jelenségei az anyag általános
tulajdonságaihoz vezetnek vissza, melyek végeredményben a természeti
erőkről szóló általános tanításba torkollanak. Mindazonáltal az embernek
e dolgokról való ismerete annyira a maga saját, látszólag önálló és
időben annyira megkésett útjain haladt, hogy különvett szemlélése
jogosultnak tűnik fel. A fontos dolog itt is a nekiindulás pillanatát
fixirozni. Ezzel azonban önmagunktól közeledünk a jelenhez.
A VILÁGKÉP KITÁGULÁSA A KOZMOSZ-KÉP FEJLŐDÉSTÖRTÉNETÉVÉ A TUDOMÁNYOS
GEOLOGIA KEZDETÉTŐL DARWINIG.


A világkép kitágulása a kozmosz-kép fejlődéstörténetévé a tudományos
geologia kezdetétől Darwinig.
A kozmosz-kép új fordulata előtt állunk. Az utolsó ez számunkra, akiknek
a jelen, mint egyelőre kényszerű határ adva van. Az eddig szemléltek
közül azonban ez a legnagyszerűbb. Jelszava: a kialakulás, lassú,
fokozatos _fejlődés_. Nem elégszik meg a meglévőnek megállapításával a
természetben, hanem behatolni igyekszik a természet történetének
titkába.
Egy darab rendkívül tanulságos és vonzó kulturtörténet, melyet a
kialakulás e fogalmának megállapítása végett be kell járnunk, tanulságos
mindenek előtt azért, mert elhatározó korszaka csak a modern kutatási
módszernek Galilei, Kepler és Newton által való alapvetése utáni időbe
esik és bizonyos értelemben e módszer életerejének pompás próbája számba
is mehet. Hogy a dolgok menetét a kényelmes áttekintés végett pár szóba
összefoglaljuk, e lefolyás nagyvonalú vázlata körülbelül a következő:
A klasszikai ókor nagyon kedvezően áll szemben a világ lassankénti
természetes kialakulásának gondolatával. De inkább csak játszik a
fogalommal, semmint világosan keresztülvezetné. Mint ahogy Pythagoras
számára a földnek nem azért kellett gömbnek lennie, mert tengeri
utazások és asztronómiai megfigyelések olyannak tárták fel, hanem
eszthetikai-filozófiai okokból, mivel a gömb a legtökéletesebb, legszebb
forma, – így a fejlődés gondolata is mindig inkább a filozófiai
spekuláczió követelménye maradt, mint egy kikutatott vagy bármiképpen
kikutatható és kikutatásra érdemes tény.
A keresztény gondolkozás világa aztán a mózesi mithosz alapján ezeket a
homályos sejtéseket egy a világ létrejöveteléről szóló határozott
történettel helyettesítette. A kozmikus törvények uralma alatt álló
természetes fejlődés itt átalakult a «teremtés» fogalmává, amelyben a
teremtő az egyes részeket darabról-darabra a semmiből vette ki és egymás
mellé helyezte. Az egyszerű, egészséges emberi ész számára azonban,
amely ezeket a misztikus hozzátételeket sohasem tudta megemészteni,
megmaradt a _lett_ világ képének legalább a magva: a világ valamikor
_nem volt meg_; aztán mindenesetre néhány napi megfoghatatlanul rövid
idő alatt darabonkint és bizonyos meghatározott sorrendben előtünt,
utóbb mégegyszer tökéletes elpusztulást élt át az özönvíz által;
egyetlen emberpártól, elég sajátságosan, barna, fekete, sárga és fehér
emberek származtak és a biblia összes szentirataiban csak úgy hemzsegtek
a dolgok fennálló lefolyásának átlyukasztásai erőszakos új behatások
által, melyek az egészen korláttalan, önkényes kialakulási elvre
czéloztak: hol a nap állott meg egy régi csata alkalmával, hol egy ember
támadt fel a halálból, hol borrá változott a víz, hol a nap sötétedett
el, hogy megjelölje a Messiás kereszthalálát és így tovább. A világ
valóságos stabilitásáról itt mindenesetre nem lehetett szó, hanem a
körülmények szerint mindenből minden lehetett és pedig minden
pillanatban.
Mikor most már a tizenhatodik és tizenhetedik században a
tulajdonképpeni természettudomány megalapíttatott, első dolga volt, hogy
meglehetős éles ellentétbe állott ezzel az önkényes kialakulással és
egyúttal egyáltalán a kialakulás gondolatával is. A tekintet a meglévő
felé fordult és igyekezett ennek törvényeit felismerni. Hogy az új
kutatási módszer első következményeül éppen az asztronómia felvirágzása
következett be, ez a világ legstabilisabb részére vezetett,
megingathatlanúl szabályozott csillagpályákra, olyan mechanizmusra, mely
egyáltalán csak azért bizonyult a számítás számára megközelíthetőnek,
mert benne minden a legkisebb megfogható másodpercz-részecskéig teljes
exaktsággal funkczionált. Galilei ugyan, mikor a fentebb említett «új»
csillagok egyike felragyogott, egymagában képviselte buzgón azt a
véleményt, hogy itt egy újonnan alakult valami nyilatkoztatta ki magát.
Egészben véve azonban a kor szellemi mozgalmának princzipiuma sokkal
inkább hajtott az egész kozmosz vaskonstrukcziójának fölvétele felé,
amely kizárni látszott minden változást. És csak ott, ahol a tudomány,
ellentétben más oldalon való föllendülésével, még egészen parlagon
hevert, az _organikus_ területén, még most is vigan tovább élt a
kialakulás korlátok nélküli fogalma. Arisztotelesz nem talált abban
semmi csodálatosat, hogy a porból egerek keletkezhetnek; olyan
gondolkodó, mint Kepler, nem ütközött meg azon, hogy utána mondja
korának azt az általános nézetét, hogy mag nélkül is kizsendülhetnek a
földből a növények és hogy a sós víz «ősnemzés» útján kelt ki magából
halakat. De a következő időkben ütött ennek a területnek az órája is.
Még Torricelli és Guericke Ottó idejében, a tizenhetedik század közepe
táján Harvey elhatározottan kimondotta azt a tételt, hogy minden élő egy
petéből származik, amely ismét egy másik élő lényből ered, úgy hogy
tehát itt is csak egy abszolút zárt körforgás van előttünk, akár a
firmamentum planéta-pályáinál, élő lénynek holt anyagból való
keletkezéséről azonban nem lehet szó. Mintegy száz évvel később _Linné_
Károly ráadta magát az alapvető munkára, melylyel tudományos zoologiánk
és botanikánk, legalább ami a forma-tant illeti, tulajdonkép
megalapíttatott: az egyes világosan leírt fajoknak meghatározott neveket
adott és a rokon csapatokat szorosan tagolt rendszerbe hozta és mint
alaptételt, melyen egész művét felépítette, azt állította fel, hogy az
organikuson belül is az egyik faj nem keveredhetik önkényesen a
másikkal, nem hozhat létre egyik faj egy másik új fajt, hanem hogy itt
is abszolut állandóság uralkodik és minden látszat szerint a világ
teremtése óta (ehhez az első létrejövetelhez Linné, mint a bibliában
hívő ember nem mert hozzányúlni) uralkodott is és örökkön-örökké
uralkodni fog. Az állandóság gondolata itt, az organikus téren jött
utoljára, de egyúttal a legnagyobb energiával is jött, alkalmasan arra,
hogy ugyanabban a pillanatban, mikor a bibliai teremtési történet más
okokból is leomlott, egy utolsó konzekvencziát nemzzen, mely szerint a
föld és az egész világ örök időktől fogva olyan, amilyen most és
változhatatlan természeti törvényeiben védelmet hord magában minden
átváltozással szemben.
Szerencsére ennek a túlságosan következetes állandósági teóriának is
megvolt a maga rése. A biologiai ismeret-ágak mellett ugyanabban az
időben és ugyanabban a szokatlanúl lassú haladásban felnőtt egy másik
tudomány is: a _geologia_. Attól a pillanattól fogva, hogy az új
tudomány öntudatára jutott a maga természetének, azzá a tudománynyá
vált, amely alkalmas volt a _fejlődés fogalmának rehabilitására_.
Anyagából egy roppant, évek millióira terjedő alakulás történetét
olvasta ki. Felforgatta a mózesi mithoszt, de csak azért, hogy a világ
rövid hat nap alatti keletkezése helyébe összehasonlíthatatlanul
hosszabbat és többoldalút tegyen. Ezenkívül hamar szövetkezett az
asztronomiával és nagyon szerencsésen visszavitte bele az alakulás
eszméjét, amennyiben az égitestek oly sokféleképpen különböző alakjait,
mint a fejlődés különböző stádiumait magyarázta a gázalakútól és az
izzótól a kihültig és szilárdig. Ez a kialakulás semmiesetre sem volt
korlátlan, meghatározott vagy felismerhető törvények hatalma alatt
állott. De megmaradt alakulásnak, fejlődésnek. És ez a geologia
lassan-lassan áskálódva, végül visszahódította a botanikát és zoológiát
is a régi, most szerencsésen újra megalapozott fogalomnak – _Darwin_
tettében.
Legtágabb körvonalaiban ez a nagy kép. Egy elválást figyelhetünk meg
benne, amely áldásossá válik, mert egy későbbi, sokkal jobban
_biztosított_ egyesülésre vezetett. A geologia fejlődési fogalma és a
hozzá csatlakozó darwini biologia ép oly toronymagasságban áll az ókor
spekulácziója fölött, mint a keresztény világ korláttalan teremtési elve
fölött. Nem zárja ki a természeti törvényt, mint ez és nincs, mint amaz,
deduktiv módon levonva egy filozófiai rendszerből, hanem a megfigyelés
közvetlen gyümölcse. Vessünk most egy tekintetet arra, hogy lett a
_geologia_.
Eljövendő nemzedékeknek, melyek még élesebben vannak a
természettudományi megfigyelésre iskolázva, mindinkább valósággal
érthetetlen rejtély lesz, hogy lehettek évezredek oly vakok a természet
legegyszerűbb jelenségeivel szemben. Bizonyos tények a _föld felszinének
történetéből_ (tehát geologiai tények) különböző helyeken annyira
szembeszökően halmozódnak fel, hogy rejtély számba mehetne, hogy
lehetett legalább ennek a tudománynak csupasz alapvonásait még
Kopernikus, sőt Newton idejében is fel nem ismerni, ha nem lett volna a
középkorból örökölt háló éppen itt különös szívósan összebogozódva.
Nem egyhamar tünik fel az ember előtt valószinünek, hogy a laikus, ha
néha nézegeti is a csillagos eget, csak úgy rövidesen rájöhetne Kepler
törvényeire. Ebben az esetben jól megérti mindenki, hogy ehhez hosszú
évszázadok folyamán a legjobb elmék közös munkájára van szükség és hogy
az a boldog, aki a végén leszedi az érett gyümölcsöt, csak a jóljáró
örökös, akinek alkalma nyílik besöpörni egy ősrégi tőke kamatait. Aki
azonban egyszer (mondjuk az Északi-tenger partján) a dagály
visszavonulásakor látta a megszámlálhatatlan kagylóhéjakkal belepett
fövenyt, melyeket a leghalkabb lökés beleásott a laza homokos felületbe;
aki egy nagyobb édesvízmedencze partján látta a hosszabb idő alatt
felhalmozódott összetöredezett kagylókat, amint a továbbfutó gát
bizonyos nemét alkotják, amelynek felülete fűvel van benőve; aki egyszer
a rohamos tavaszi vizek visszahúzódása után megnézett egy mezőt, melyet
a medréből kilépett patak elárasztott volt és amely most magasan be van
lepve iszaptömegekkel; és aki aztán egyetlen egyszer nyílt szemmel
tekintett át egy kövületekben gazdag vidéket, látta a kagylókat, melyek
messze a víztől törnek ki a kemény kőből, látta magát a követ, amint
megkeménykedett iszaphoz hasonlóan szabályos rétegekben van egymásra
halmozódva, nem igazi csoda-e, hogy ha nem fogja fel legalább az
alapvető tényt, hogy a föld felszine az idők folyamán sokféleképpen
megváltozott, hogy egykor kagylókat hordó víztől mosott vidékek ma
tökéletesen szárazakká váltak és hogy az a szabályszerű rétegeződése a
kagylókkal átszőtt kőzetnek arra vall, hogy egykor mint iszapos
víz-lecsapódás üllepedett meg!
És mégis 1500 táján olyan ember, mint Leonardo da Vinci, egy olyan
kultura részese, amely a messzeható művészi intuitio megérzésének
finomságát és mindenesetre az absztrakt logikai gondolkodás erejét
illetőleg a mi _kulturánkkal legalább is egyenrangú_, elsőül kellett,
hogy a világ elé állítsa ezt az egyszerű következtetést (miután az ókor
hasonló sejtelmei el voltak felejtve) és még ezt sem tehette döntő
sikerrel.
A középkor itt is sok mindenféle anyagot halmozott ugyan fel: a
zarándokló barát, a keresztes vitéz kiváncsian törte le a megkövült
kagylót a sziklanyeregről, melyen átkapaszkodott. Mikor azonban
_Rogerius Bacon_ és a hallstädti _Albertus Magnus_ korában beállott a
nagy magábaszállás és kezdtek eloszlani a csaknem ezeréves éjszaka első
fátyolai, akkor úgy tünt fel, mintha éppen itt egy rossz szellem volna a
játékban, mely a megismerést erőszakkal meg akarja zavarni. Az arabs
misztika és keresztényscholasztikus fantasztikum egyesültek egy olyan
magyarázó hypothesis esztelen idétlenségében, amely a megkövesedett
állati- és növényi maradványokban _nem élő lények igazi maradványait_
látta, hanem a «_természet játékait_», melyek magukban a sziklákban
képződtek, Hol arról volt szó, hogy az isten egykori teremtési
munkájakor előbb mintákat csinált magának a teremtendő állatokhoz és
növényekhez mészből és agyagból, hol meg arról, hogy magában a kőzetben
rejlik plasztikai erő az ilyen alakulatokra, vagy hogy egy különös
«mag-levegő» (Aura seminalis) hatja át a vízzel a föld kérgét és
«kő-hús»-t (caro fossilis) nemz kőmasszák megtermékenyítésével.
Megeshetett nem egy kezdővel a gyűjtés terén, hogy valódi ásványi
alakulatokat, mint pl. az u. n. dendriteket a mészkőben, a gyönge
mohákkal való megtévesztő hasonlóságuk miatt igazi organikus
kövületeknek nézhetett. De a fordítottját hinni a nagy hal-gyíkok
(Ichtyosaurus) több méter hosszú csontvázairól, melyek a Jura-palában
találhatók, nagy hatalmas Ammon-szarvakról (kihalt fejlábuak spirálisan
csavart héjairól), melyek közt akkorák vannak, mint a kocsikerék, mégis
csak sok volt. És legalább az ilyen megtévedésekkel szemben haladás
volt, mikor Kepler kortársai végre eljutottak az úgynevezett
«diluviánusok» iskolájáig, amely nem vitatkozott tovább a megkövesedett
lények valóságos előbbi létezésén és a nagy szárazföld-területek egykori
vízzel elárasztott voltán, hanem mindent a _bibliai vízözönre_
(diluvium) vezetett vissza, éppen abban a pillanatban, mikor máskülönben
a biblia szerzőinek természettudományi ismeretei, Columbus a bibliában
ismeretlen új világának felfedezésével és még inkább Kopernikus művével
nem éppen nyertek tekintély dolgában. Ez volt az az idő, mikor a svájczi
Scheuchzer (mint már előbb egyszer említettük), fosszilis óriás
szalamanderét mint Noe idejéből való szegény vízbefúlt bűnöst
rajzoltatta le. Mindazonáltal a legrosszabbon túlestek és maga
_Scheuchzer_ sem késlekedett a tények szorgalmas megfigyelésével, melyek
idecsatlakoztak és már maguktól is tovább kellett hogy vezessenek.
Mintegy száz évvel Kepler halála után is még ily módon paktáltak és
alkudoztak a bibliával, ahogy éppen lehetett. Az egyik sarokban mégis
találtak időközben új kilátást. A föld mélyeiből kitört a vulkanikus
láva vörös tüze; a mélyből forró források gőzölögtek fel, földrengéskor
megmozdult a szilárd talaj, mintha oda alant hullámzanék és ingana; a
bányában az akna minden kimélyítésekor nőtt a hőség. _Athanasius
Kircher_ jezsuita (Galilei ideje táján) és _Kunkel_, a Potsdam melletti
pávák-szigetén lakó szellemes kémikus, mindketten arra az eszmére
jutottak, hogy a föld belsejében izzó masszáknak kell lenniök. Kunkel
meglehetős plauzibilisen formulázta a központi tűzről szóló hypothesist,
mely több-kevesebb valószinüséggel még most is tartja magát a
geologiában. És ahol kissé merészebb filozófiai szellem már kétségbe
merészkedett vonni vagy legalább dúsabb képzelettel magyarázni a biblia
konvenczionális teremtési legendáját, ott Newton napjaiban beleszőtték
az új sejtéseket a föld keletkezésébe: Leibnitz az ő csodálatos
«Protogaeá»-jában (Ős-föld) már az egész földgömb ősállapotáról
álmodott, a legfelsőbb kéreg lassankénti kihüléséről és egy későbbi
besüppedésről, melytől a kőzetrétegek azt a sokféleképpen megfigyelhető
rézsútos és hajlott fekvésüket kapták. A mi azonban az ilyen termékeny
fantázia-játékok közben még teljesen hiányzott: a jelenségek világos
elrendezése, mindenekelőtt maguknak a szóba kerülő kőzet-fajoknak
rendszerbe foglalása. A _tizennyolczadik_ század igazított itt el.
Az emberi kultura történetében a tizennyolczadik század a legnehezebben
definiálhatók egyike. Ha nagy filozófusaira és a franczia forradalom
morális viharában való zivataros befejezésére gondolunk, akkor
lényegileg filozófiai és ethikai századnak nevezhetnők. Ismét más,
nagyon szembetűnő mértéket állapít meg a költészet fényes felvirágzása e
század második felében; hiszen ez Goethe szülő százada is. Szigorú
természettudományi felfogással azonban első sorban mégis a
_szisztematika százada_.
Csak _Linné_ tette a botanikát és a zoológiát a szó tulajdonképpeni
értelmében tudománnyá, mikor megteremtette rendszerét. Ugyanez sikerült
_Gottlob Ábrahám Wernernek_ (1750–1817) a _mineorologiára_, a kőzetek
tanára nézve. Nyilvánvaló, hogy mineralogiai rendszere már magában véve
is döntő fontosságú kellett, hogy legyen a geologiára nézve, mely e
kőzetek lassanként való alakulását volt hivatva megállapítani. Werner
azonban összefoglaló elméletekkel belenyúlt magába a geologiába is.
Látköre még mindenesetre nagyon szük volt, nemcsak azért, mert egész
életén át ugyanahhoz a helyhez gyökerezett, kedves Freibergjéhez, ahol a
bányászakadémián tanárkodott, hanem mert nem is volt geniális átfogó
elme, amely merészen le tud győzni minden és mindennemű hagyományt. Mint
az özönvíz-elmélet öröksége szívósan tartotta magát nála a _víz
szerepének túlbecsülése a föld történetében_ (Neptunizmus). A vulkanikus
jelenségek az ő számára mellékes, alapjában véve modern dolgok voltak. A
földkéreg emelkedéséről és sülyedéséről sem akart semmit sem tudni,
szerinte minden változás a földnek volt köszönhető. Periodikusan
megújuló özönvízekben (mint a peruiak mithoszában!) mind újra belepte a
szárazföldeket és bevonta sedimentum-tömegekkel. A hegyek és sikföld
váltakozása alapjában a vizek által való kimosás eredménye volt. Az
ilyen egyoldalú víz-elméletnek következményeiben természetesen a
legcsodálatosabb tévhitekre kellett vezetnie. Hatalmas kőzet-tömegek,
melyek a föld történetének aránylag késői korszakában még izzó
folyékonyan nyomultak fel és sajátszerű merevedési viszonyok közt
szilárdultak meg, kihülés közben gyakran hatalmas hatszögletű oszlopokra
repedeztek – ez az úgynevezett _bazalt_ – Werner hypothesisében egy
nagyon késői időben beállott vízzel való általános elárasztás
eredményeiül, tehát mint legfiatalabb igazi sedimentumkőzet kellett,
hogy fellépjenek. Ez a föltevés a lehető legegyenesebben ellentmond a
valóságnak. Hiszen éppen a bazalt volt az, ami eruptiv természetét még a
theoriában megőrizte és Werner egyoldalú «neptunisztikus» geologiáján a
döntő rést ütötte.
Mint ahogy rendesen lenni szokott, az első haladás Wernerrel szemben
túlzás volt az ellenkező irányban. Az 1700-as évek végén az angol
_Hutton_ köré sereglettek az energikus «_vulkanisták_.» Hutton a
nyomatékot a föld belső melegére és a vulkanikus jelenségekre tette. Sok
mindenféle világossá vált ezzel, ami azelőtt homályban volt. A
sedimentum-kőzetek, a víz-lecsapodások eredményei mellé sorakoztak az
izzó masszából megmerevedett kőzet-fajok, amelyek közt most már a bazalt
is megtalálta a maga helyét. Hutton afelől sem volt kétségben, hogy a
föld óriási hegylánczai nem magyarázhatók meg a víz működéséből, mely
köröskörül kiette a síkságot, tisztában volt azzal, hogy itt emelkedési
folyamatról van szó, melyet mint vulkanikus jelenséget képzelt el. A
föld melegének túlbecsülése azonban félrevezette, úgy hogy az összes
sedimentum-rétegek keletkezésekor a melegnek szükségszerű segítségét
tételezte fel, és ezen a vonalon ő, a vulkanikus, tovább spekulálva
éppen úgy a fantasztikusba tévedt, mint Werner, a neptunista.
A fontos dolog azonban az volt, hogy most mind a _két tényező, a víz és
a tűz, legalább világosan egymás mellett voltak_. A vulkanikus
jelenségek kutatása éppen a két század fordulóján annyi váratlan csudát
nyujtott, hogy a Huttonhoz csatlakozásnak okvetlenül túlnyomóvá kellett
válnia. Megkezdődött az _utazó geologusok kora_. A fiatal _Humboldt
Sándor_ és _Buch Leopold_, mindketten Wernernek Huttonhoz áttért
tanítványai, bebarangolták a föld legsajátszerűbb vulkanikus területeit,
Humboldt különösen Közép és Délamerika páratlanul álló kráter-világát.
Az asztronomia eközben a földgolyónak, mint tüzes masszának a nap
testéből való kiválását próbálta a föld történetének kiinduló pontjává
tenni.
Tekintve az óriási vulkáni tevékenységét a föld legkülönbözőbb helyein,
úgy látszott, hogy most már magától nyomul előtérbe az a gondolat, hogy
a geologiai korszakok folyamán keletkezett, lehült földkéreg még mindig
nem túlságosan vastag, hogy minden működő vulkán egy-egy ablak, egy-egy
szellőztető nyílás benne, amelyből belső forróság hömpölyög. Ezt a
vulkáni erőt, a régebbi időkre vonatkozólag, roppant arányúvá
nagyították; nem csoda tehát, hogy a föld története teljesen
vulkanisztikus szinezetet nyert. E kor vezető férfiai már teljesen
szabadok voltak bármiféle vallási özönvíz hagyomány befolyásától. Az
enyhébb sedimentum-képződményeknek tanulmányozása egyáltalán sokkal
kevésbbé volt vonzó, mert egyelőre nem volt igazi megkülönböztető jel az
egyidejűleg fölhalmozódott rétegek meghatározására. Ez oly rendkívül
gyorsan kifejlődött tudomány vonzó szövevényében szerencsére nem soká
váratott magára az utóbbi pontról jövő indítás, sőt csaknem mathematikai
pontossággal éppen akkor állott be, mikor a vulkanisztikus elmélet
normális egyensúlya komolyan ingadozni kezdett a számára fölhalmozódott,
bár magukban véve csodálatraméltó és lelkesítő megfigyelések túlnyomó
súlya alatt.
A mentés egy új pontról jött; a geologiának a zoologiával és botanikával
való összekapcsolásából. Zoologiai-geologiai tényekből, megkövesedett
kagylóknak a hegyekben való létezéséből indult ki egykor egyáltalán a
geologia föllendülése. Werner óta azonban a geologia mindinkább
mineralogiai vizsgálatokba és ezekhez csatlakozó magyarázó
hypothesisekbe mélyedt el és a fentebb említett kapcsolatot egyelőre
elhalasztotta a jövőre. Most azonban a _biologiai_ (az élő lényről
szóló) tudomány időközben magában véve is nagyszerű fejlődésen ment
keresztül. Ebben a pillanatban, mikor ezek a mostanáig párhuzamosan
haladó vonalak kereszteződni kezdenek, szükségesnek látszik, hogy ama
fölfelé törekvő pályát röviden megtekintsük eddigi vezető fázisaiban is:
az eseményeknek valósággal csodálatosan drámai összecsattanása ebben a
mi korunk felé törekvő legutóbbi másfélszáz évben magában is oly
páratlan próbáját nyujtja a valahára mozgásba jutott természetmegismerés
folytán fokozódó sebességének és következetességének, hogy ennek az egy,
talán legszebb láncznak tökéletes visszaadása kétszeresen jogosultnak
tűnik fel.